„Nem állítom, hogy jóságos és szeretetre méltó rabló vagyok, néha túllépem a magam által felállított szabályokat, de még így is a békésebb emberek közé sorolnám magam. Alapjában véve szemét alak vagyok”, mondja a Viszkis igaz története napjainkig című Gyuricza Péter és Kardos Ernő által írt könyv címszereplője, Ambrus Attila, aki exkluzív interjúval van jelen a kötetben, amiben megszólalnak érintettek, bűntárs, rendőr, szerető, társadalomkutató, egyaránt.
Lehet csűrni-csavarni, de a Viszkis karizmatikus fickó. És ez a Kossuth Kiadónál megjelent könyvből is egyértelműen kiderül. Ütősek a mondatai. Érdekesen tud mesélni. Valóságos novella füzér áll össze abból, amit mond. Ez hol interjú formában van, meghagyva a szerzők kérdéseit, máskor viszont úgy, mintha egyes szám első személyben, elbeszélés folyamot olvasnánk. Szinte látjuk az eseményeket, hiszen fölöttébb szemléletes a szöveg, csaknem megelevenednek általa az események. És ezek bizony krimiszerűen izgalmasak. Erre szokták mondani, hogy a könyv olvastatja magát. Sodrása van, az ember szívesen falja fel a szöveg következő és utána következő mondatát is a szemével. Függőség alakulhat ki a könyvvel kapcsolatban, ahogy riportalanyának is függősége alakult ki nem csak a szerencsejátékkal, hanem a jó életszínvonallal, és ezzel összefüggésben a bankrablással is.
Az erdélyi magyar, alulról jött, kiszolgáltatott, megalázott srác, felülre kerül, luxusban lehet része, remek nőket, külföldi utakat engedhet meg magának. Ha úgy tetszik, sajátos Hamupipőke történet ez. A kis elnyomott, mások fejére nőve túljár sokak eszén. Akár orránál fogva vezeti a rendőrséget. Még meg is szökik onnan, ahonnan lehetetlennek tartják. Az az igazság, hogy kiugróan tehetséges abban, amit csinál, és hát, akárhogy is vesszük, ez imponáló. Meg aztán többen a bankokat a népnyúzókkal azonosítják, így lesz a kifosztójukból sokak szemében népi hős. Míg mások elküldik melegebb éghajlatra, ahová egyébként abszolút szeret utazni. A kötet kommenteket is közöl, így olvashatunk pró és kontra véleményeket. No meg azt is, hogy a Viszkis sem látja feketén-fehéren magát, ellentmondásos az önképe, de akár árnyaltnak is tekinthető.
Szuverén ember, hogy azt ne mondjam, szabad. Az egzisztencialisták elmélkedtek arról rengeteget, hogy beszűkült lehetőségek között, akár rácsok mögött, az ember hogyan őrizheti meg a szabadságát, és ez sok tekintetben Ambrus Attilának valószínűleg sikerült. Hogy ennek aztán a bűn is az ára, az már más kérdés. Végül is azon külön el lehetne töprengeni, hogy a bűn és a szabadság milyen viszonyban állnak egymással, arról már nem is beszélve, hogy a sok függőség nem válik-e a szabadság gátjává?
Azon kívül, hogy szórakoztató, temérdek kérdést vet föl a könyv, amiben a Viszkis szinte lakmuszpapírrá válik, a társadalom állapotának jelzőjévé. Sok mindent mutat, hogy hozzá kik és hogyan viszonyulnak. Meg az is, hogy ő mi mindent tehetett meg, hosszú ideig, bűntetlenül, és hogy sikerült a kerámiázás területén alkotó munkára lelnie.
A kötet átfogó képet ad róla, a környezetéről, és közvetve, végső soron, az országról. Gyuricza Péter és Kardos Ernő minden oldalt meghallgatnak, minden szempontot figyelembe vesznek. Portré „rajzolók”, de kicsit oknyomozók is. Tényeket is igyekeznek feltárni, és megmutatják a Viszkist teljes valójában.
