Címke: piacgazdaság

Ezúttal a 2 Orbán produkciójában gyönyörködhetünk, mint egykor a cirkuszban volt szokás hirdetni. A napokban megtudhattuk, hogy az egyik Orbán, a Viktor a decemberi ünnepek előtt tartott stratégiai előadást a Széll Kálmán Alapítvány vacsoráján, mely előadás előkészítésében minden bizonnyal részt vett ideológiai háttérembere, Orbán Balázs államtitkár, azaz most már „politikai igazgató”, aki nemcsak névrokona, de szellemi rokona is. Így most ő, a másik Orbán ismertette a gondolatmenetet a Mandineren.

A szöveget áthatja azt az évek óta hangoztatott nézet, hogy a Nyugat hanyatlik, visszaszorul, a Kelet előretör, és ebből fakad állítólag a globalizációs világrend válsága. Márpedig, ha ez így van, akkor a 2 Orbán szerint Magyarországnak nem szabad a nyugati blokk részeként eljelentéktelenednie, hanem a két blokk között kell kapcsolatokat építenie. Szerintük „blokkosodás helyett kapcsolódás” a helyes politika. Ezt követve lenne úgymond esélye Magyarországnak arra, hogy ne veszítse el jelentőségét, hanem ellenkezőleg, „regionális középhatalommá” erősödjék.

Erre szoktak olyanokat mondani, hogy „őrültség, de van benne rendszer”. De ne intézzük el ennyivel.

Orbánéknak immár nagy gyakorlatuk van abban, hogy ráolvasással gyógyítsák a bajokat: ha valami nem megy,

ha kedvezőtlen folyamatokkal kell szembenézni, akkor kitaláljanak valami egészen mást, és arra mondják azt, hogy jól működik.

Ezúttal ezt még tudományosnak tűnő blablával is sikerül előadni. Ami a 2 Orbán érvelésének lényegét illeti, abban az a trükk, hogy az országok és az azok között kialakuló kapcsolatok elemzése során figyelmen kívül hagyják a legfontosabbat: miféle berendezkedésű országok, miféle gazdasági és társadalmi rendszerek lépnek kapcsolatba, és miként befolyásolja ez a kapcsolatok minőségét. A 2 Orbán számára nagyhatalmak vannak, országcsoportok, befolyási övezetek, és ebben a felfogásban ugyanúgy hatalmi centrum az Egyesült Államok és Oroszország vagy Kína, Németország vagy Törökország, és nem számít, hogy az egyik demokrácia, a másik diktatúra.

Egy magyar elemző, ha már valamivel régebben szemléli a világot, mint a 2 Orbán, akkor tudja, hogy mennyire fontos, hogy kapitalista berendezkedésű országokról beszélünk-e, amelyeknek mind belső, mind egymás közti kapcsolatait a piacgazdaság törvényei határozzák meg, a fejlődés hajtóereje mind országon belül, mind országok között a jövedelmezőség, ha tetszik, a profit, és ezért a kapcsolatokra a hatékonyság folyamatos növekedése a jellemző. Azért tudjuk, hogy ez mennyire fontos, mert ismerünk saját tapasztalatainkból egy másik rendszert, a szocialista tervgazdaságot is, amelyben az országon belüli kapcsolatokat is az olyan parancsok és alkuk jellemezték, amelyekben a jövedelmezőségnek, a profitnak nincs, nem lehet szerepe, és ezért semmi sem garantálja a hatékonyság javulását, vagyis az erőforrások mind jobb hasznosulását. Sőt, ebben a rendszerben hasonlóképpen a parancsok és alkuk jellemzik az államok közötti kapcsolatokat is: ez volt a naturális cserére alapozott KGST, ahol az országok között áramló termékeknek nem volt valóságos ára.

Azokban az országokban, amelyek négy évtizedig vagy még hosszabb ideig ez utóbbi kapcsolatrendszerben működtek, az emberek megtanulhatták, hogy az eredmény a hosszú távú lemaradás.

A kevésbé fejlett országok felzárkózásának legjobb példáit ezzel szemben ott láthattuk – leginkább a korábbi európai periférián: a skandináv államokban, Finnországban, Írországban, Spanyolországban – ahol az országok belső kapcsolatait is a piacgazdaság szabályai határozták meg, és a világgazdaságba való bekapcsolódásuk is a piacgazdaság szabályai mentén történt.

Európán kívül ez jellemezte a kelet-ázsiai kistigrisek felzárkózását is, és Kína is akkor tudott felzárkózni, amikor az országon belül is, és a külgazdasági kapcsolatokban is a korábbinál tágabb teret engedett a piacgazdaság szabályainak. Oroszország ezzel szemben, amely kitartott külgazdasági kapcsolatainak állami ellenőrzése mellett, és az országon belül is ragaszkodott a stratégiainak tekintett ágazatok szoros állami ellenőrzéséhez akkor is, amikor a vállalatok részben oligarchák magántulajdonába kerültek, eljátszotta a felzárkózásnak a Szovjetunió összeomlásával megnyílt esélyét, lemaradása a Nyugathoz képest fokozódott. Hsz Csin-ping vezetésével mintha Kína is felhagyna a viszonylagos gazdasági liberalizálás Teng Hsziao-ping által elkezdett politikájával.

A 2 Orbán azonban szentül hiszi, de legalábbis hirdeti, hogy az erőteljes állami szerepvállalás teszi lehetővé a felzárkózást. Utoljára a szocialista tervgazdságban és a KGST-kapcsolatokban volt annyi az államtitok, mint az Orbán-rendszernek a keleti partnerekhez, Oroszországhoz és Kínához fűződő kapcsolataiban. Orbánék ugyanúgy saját lakosságuk előtt titkolóznak, mint egykor a kommunista kormányok. Az állam által nem uralt folyamatoktól való ösztönös idegenkedésük okán a keleti önkényuralmakhoz való kapcsolódás 2010 óta követett politikát kívánják folytatni, és ennek elvi megalapozását jelenti a blokkosodást elutasító, a kínai és orosz kapcsolatokhoz is ragaszkodó „stratégia”. Orbán és Szijjártó „keleti nyitása” mind ezidáig nem hozott számokban is megjelenő eredményeket, a keleti önkényuralmak részesedése a magyar külkereskedelemben nem tudott növekedni, bármennyire szerették volna. Magyarország gazdasági teljesítménye a régió többi országához képest nem erősödött, hanem gyengült.

Ezt a kudarcot próbálja ráolvasással leplezni a 2 Orbán által előadott stratégiai blabla.