Kezdőlap Címkék Paul Lendvai

Címke: Paul Lendvai

A hozzá nem értő balközép ágyazott meg az Orbán rendszernek

Paul Lendvainak, aki feldolgozta az elmúlt harminc év történetét az a véleménye, hogy a baloldal hozzá nem értése ágyazott meg Orbán rendszerének.

A Szabad Nép egykori újságírója, aki Bécsbe emigrált, megírta Magyarország történetét. Ehhez csatlakozik most a rendszerváltás óta eltelt harminc év története, melyet Paul Lendvai két részre oszt. Az első a nemzeti együttműködés rendszerének kialakulásáig tart, a második pedig Orbán Viktor sajátos illiberális demokráciáját elemzi.

Paul Lendvai megállapítja, hogy a balközép elit sem a gazdasághoz sem a politikához nem értett, ezért a magyar nép szemében megbukott. Ezt használta ki Orbán Viktor, akinek a politikai tehetségéhez nem fér kétség.

A végtelenített illiberális demokrácia

A magyar miniszterelnök elképzelése szerint uralma örök, mert a választási rendszer garantál annyi szavazót, ahány a nemzeti együttműködés rendszeréhez kell. Ez aggasztja Paul Lendvait, mert számára a nemzeti együttműködés rendszere leválthatlannak látszik.

A Die Presse szerint a proteszt szavazatok ennek ellenére véget vethetnek Orbán Viktor uralmának.

A nemzeti együttműködés rendszerét destabilizálhatja az elhúzódó vírusválság is, amely megnöveli a létbizonytalanságot a választópolgárok körében. Márpedig, ha csökken az életszínvonal, akkor a szavazópolgárok lelkesedése is megcsappanhat.

Orbán Viktornak épp ezért minden korábbinál nagyobb szüksége van az európai pénzekre, mert nem szeretne negatív mérleggel a választók elé állni 2022-ben. Ez viszont gyengíti a magyar miniszterelnök zsarolási potenciálját Brüsszellel szemben, mert éppúgy mint a többi tagállamnak, Magyarországnak is égető szüksége van az Európai Unióból érkező euró milliárdokra.

Miért sikerült vezér-demokráciát kiépítenie Orbánnak?

Paul Lendvai szerint azért, mert az előző kormányok hozzá nem értőek és korruptak voltak. A közvélemény elveszítette a bizalmát az elitben. Az egyszemélyi vezetés ezt az időszakot haladja meg Magyarországon.

Paul Lendvai, aki Rákosi Magyarországán kezdte el az újságírást, majd Bécsben az osztrák sajtó megbecsült embere lett – még a közszolgálati média vezetését is rábízták egy időre, feszegeti a nyugati nagyhatalmak felelősségét is.
A nagyhatalmakat valójában nem érdekli a magyar demokrácia Paul Lendvai szerint

a nyugati hatalmak nem állították meg Orbán nyomulását pedig a magyar miniszterelnök nagyon is figyelembe veszi Washington, Brüsszel vagy Berlin álláspontját.

Több mint harminc éves politikai pályafutása alatt a magyar miniszterelnök rájött arra, hogy a nagyhatalmak valójában stratégiai kategóriákban gondolkodnak, és a szóbanforgó államok belső rendje csak akkor érdekli őket, ha úgy érzik érdekeiket veszély fenyegeti.
Az amerikai nagykövetség ezért játszott döntő szerepet abban a korrupcióellenes kampányban, mely a román elit megtisztítására irányult. Egyáltalán nem a korrupció érdekelte az amerikaikat hanem a korábban orosz elkötelezettségű elitet akarták lecserélni Amerika és nyugatbarát politikusokra. Magyarország stratégiai szempontból nem fontos állam az USA számára, ezért csakis akkor válhat érdekessé az ország belső rendje, ha fennáll a gyanú: Magyarország túlságosan kötődik az USA ellenfeleihez, Oroszországhoz és Kínához.
Ebből a szempontból

Washingtont leginkább az zavarja, hogy az orosz titkosszolgálat szinte ellenőrzés nélkül működhet Magyarországon

– Budapestre telepítve bankját, amely pénzügyi hátteret jelenthet az egész európai hálózat működtetésére.
Pintér Sándor belügyminiszter, aki jó kapcsolatokat ápol Washingtonnal és Izraellel, ezért hangoztatja, hogy ő nem Oroszországban folytatta tanulmányait és sohasem járt Moszkvában.
Matolcsy György, a Nemzeti Bank elnöke viszont gyakori vendég Kínában, melyet az USA első számú ellenfelének tekint. Matolcsy részben a múltja miatt (kipaterolta az IMF-et Magyarországról), részben túlságosan szoros kínai kapcsolatai miatt nemigen vesz részt azokon a nemzetközi pénzügyi tanácskozásokon , melyeken a jegybank elnökök megvitatják a globális gazdaság helyzetét.

Der Standard – Magyarország nem Ausztria

0

Budapesten ezekben a napokban az embernek Stanisław Jerzy Lec (1909-1966) lengyel szatirikus író mondása jut eszébe: „Van a hazugságnak egy ideális világa, ahol minden igaz” – írta Paul Lendvai.

Orbán médiabirodalma a Fidesz tagságának felfüggesztését az Európai Néppártból nem csupán a kormányfő taktikai sikereként, hanem egyenesen úgy ünnepli, hogy az nem más, mint az EPP konzervatív kereszténydemokrata szellemének megmentése a döntő európai választás előtt. A hangot maga Orbán Viktor adta meg, szerda esti sajtótájékoztatóján, majd ezt követően számos egyre élesebb hangú megnyilatkozásában. Orbánék olvasata szerint az EPP-nek kellene megváltoznia Orbán szándékainak megfelelően, nem pedig a Fidesznek kellene alkalmazkodni a pártcsalád értékeihez.

Közben Orbán és emberei szándékosan párhuzamot vonnak Ausztriával és az akkori kancellárjával, Wolfgang Schüssellel. Ausztriával szemben az EU akkori 14 tagállama az Osztrák Szabadságpárt koalícióba kerülése miatt inkább jelképes értékű, de politikailag a szándékkal ellentétes hatással járó szankciókat vetett ki. Ezeket azonban az Európai Bíróság egy döntése, valamint a Martti Ahtisaari akkori finn miniszterelnök vezette háromfős bölcsek tanácsának jelentése nyomán feloldották. Most Orbán újra feltalálta az „osztrák forgatókönyvet” a viszály rendezésére. A viszály 2000-ben azonban nem az EPP tagpártjai, hanem kormányok között folyt, és nem az Osztrák Néppárt és az EPP jövőjéről volt szó, hanem a bölcsek tanácsát az Európai Bíróság rendelte ki. A legjelentősebb különbség azonban az, hogy akkoriban egy majdani osztrák kormányhoz intézett figyelmeztetésről volt szó, ellentétben a mostani Magyarországgal, ahol a jelen rezsim nyolc év alatt kiforgatta a sarkából a liberális demokrácia alkotmányos alapjait, a jogállamot, és a pluralizmust, és konszolidált kleptokráciát épített ki.

Bármit is gondoljon valaki a Schüssel-kormányokról, még a legélesebben bírálók sem állíthatják, hogy a 2000-2008 közötti időszakban Ausztriában aláásták volna a demokratikus alapjogokat. A 2000-es Ausztria és a 2019-es Magyarország közötti, Orbán és apparátusa által a hajánál fogva előrángatott hasonlat több mint cinikus, és erkölcsileg megengedhetetlen manipuláció, hanem egyben szégyenletes visszaélés annak a Wolfgang Schüsselnek a nevével, aki most az EPP „bölcsek tanácsának” az egyik tagja – írta Lendvai.

Paul Lendvai: Orbán rafináltabb, mint Putyin

A Kossuth Kiadó gondozásában jelenik meg Paul Lendvai legújabb könyve, a Magyarok, amelynek ez már az ötödik kiadása, de persze mindig új fejezetekkel kiegészítve. Az Ausztriában élő író, újságíró immár egészen 2017-ig elemzi a magyar politikai életet, amelyről lesújtó a véleménye.  Úgy látja: Orbán Viktor ugyan ügyesen játszik a nacionalizmus kártyájával, de a kontroll nélküli hatalom előbb-utóbb veszélyessé válhat; a magyar történelem – például 1956 is – megmutatta: kiszámíthatatlan, mi történik holnap. „Borzasztó fájdalmat érzek, hová jutott ez az ország” – mondja, ami miatt nem is érzi jól magát Magyarországon az amúgy ötös identitású – ember, zsidó, magyar, osztrák és európai – író. Orbánról azt mondja, hatalma nem attól függ, hogy milyen erős az ellenzék, hanem hogy mennyire fog elhízni…

 

A most megjelenő könyvének az a címe, hogy Magyarok. Kik a magyarok?

A könyv alcíme az, hogy A kezdetektől napjainkig, eredetileg az volt, hogy Győzelmek a vereségben. Ez egyébként már az ötödik, bővített kiadás. Az első, a történelmi részben sokat foglalkozom a magyarokkal és idézem Babits Mihályt írását (1939-ből), amely arról szól, hogy a magyar nép „kevert és állandóan keveredő nép. Szent István óta s egész bizonyosan már azelőtt is.” 1867 és 1914 között, ezt megállapították, 500 ezer szlovák, 600 ezer német, 700 ezer zsidó lett magyar, kulturális értelemben. Ennek óriási jelentősége volt, mert enélkül a magyarok nem lettek volna relatív többségben még a régi Magyarországon sem. A magyarokkal operálni egy olyan történelemben, ahol a legnagyobb személyiségek között is, Mátyástól Hunyadi Jánosig, nagyon nehéz tiszta magyarokat találni…

De látjuk, halljuk, hogy operálnak vele…

Kétségtelenül. Trianon után fölélesztették ezt az érzést. A magyarság mindig a túlélésért harcolt. Arthur Koestler írta, hogy

magyarnak lenni egy állandó neurózis, amihez külön hozzájárult az ország elcsatolt részein élő népek elszakadása.

Ma tehát a magyarságunkkal érvelni háromszoros elszigetelődést jelent. Először is: az országon belül; jól emlékszem, miként támadtak meg zsidó embereket itt, ahol a zsidóság a legmagyarabb magyarok közé tartozott. Hihetetlen dolgok történtek 1920 és 1944 között, illetve 1990 után a magyar sajtóban, politikában. Ez a megosztás tehát nem most kezdődött, most azonban a Soros elleni kampánnyal szinte csúcsra van járatva. A másik csoportja az elszigetelődésnek a határon túliakat, az erdélyieket, a felvidékieket és a délvidékieket érinti. Az ott élő magyarok beszélnek is erről, arról, hogy ez a mostani politika visszahúzás a múltba. Összezárja a nacionalistákat, a román, a szlovák nacionalistákat, a magyarok ellen. A harmadik elszigetelődés a magyarság elszigetelődése Európától. Ne felejtsük el, hogy nagyon mély nyomokat hagy a közvéleményben, hogy ez az ország, ahonnan 1956 októbere után közel kétszázezer ember menekült el és talált befogadásra Európában, vagy éppen napjainkban, amikor mintegy félmillióan választottak maguknak új országot, most mindenfajta szolidaritást visszautasított.  Ez utóbbi azt mutatja meg a világnak, hogy az Orbán kormány Magyarországa nem tartozik az európai fősodorba, másként viselkedik az országon belül, és kívül egyaránt; inkább közelít a diktatúrákhoz, mint a demokratikus értékekhez.

Azt mondta, hogy a nacionalizmus feléledését már 1990 óta érezhetjük, biztos ebben?

Persze.

A könyvemben idézem is, milyen támadások érték már 1993 környékén Soros Györgyöt, csakhogy akkor épp a Fidesz védte meg Sorost, annak felidézésével, hogy mi mindent tett az üzletember a magyar progresszióért.

Szóval egy sor dolog történt annak idején, például a Horthy-temetés, vagy a Csurkától való nem elszigetelődés, amelyek megerősítik az állításomat.  Lenin mondta egyszer – veszélyes dolog őt idézni -, hogy ha megkaparsz egy bolsevikot, kijön belőle egy nagyon rossz nacionalista. Átültetve a gondolatot: ha megkaparsz egy magyar politikust, kijön alóla egy nacionalista.

Ezek valódi érzések, vagy inkább politikai kártya?

Orbánnál nyilvánvalóan politikai kártya. Hogy aztán később magáévá is tette a nacionalista gondolatokat, az lehetséges.  De dominánsan benne van az európai érzék hiánya.

Nincs abban ellentmondás, hogy a felmérések szerint a magyarok döntő többsége Európa-párti, ugyanakkor mégis ilyen erősen hat a nacionalizmus?

Hallatlan abszurditásokkal találkozik az ember. Orbán Viktor például a leghíresebb beszédeit Erdélyben, Tusnádfürdőn tartja, amit csak azért említek, mert a sokat szidott Románia megértőn fogadja, és elviseli azokat az éles szövegeket, amelyek ott elhangzanak. Én nem tudnom elképzelni, hogy például az osztrák kancellár elmenjen Dél-Tirolba és mondjuk Bolzanoban egy nagy nemzeti beszédet tartson.  De mondok mást: a magyar parlament épületére kiteszik az erdélyi zászlót, de nem teszik ki az Unióét, vagy folyamatosan halljuk az állítsuk meg Brüsszelt, kormányzati szlogent, miközben ennek az országnak a gazdasági életét megbénította volna az elmúlt tíz évben, ha nem kapott volna az európai emberek adófizetéseiből támogatást. A nemzeti jövedelem 3-5 százaléka Brüsszelből érkezik Budapestre. Ezt tudják azért az emberek, mint ahogy azt is, hogy szabadon utazhatnak. Vagyis az Európához tartozás inkább a haszonélvezet oldaláról fogalmazható meg, ezért van ez a kettősség, amely ellentmondásnak tűnik. Ez persze azt is jelenti, hogy nem lesz olyan egyszerű, már ha Orbánék ezt szeretnék, kivonulni az Európai Unióból.

Említette, hogy a Magyarok című könyvének ez az ötödik kiadása, folyamatosan bővítette az idő előrehaladtával.  Az elemzések, megfigyelések segítettek, vagy segítenek abban, hogy láthassuk a jövőt is, hogy merre megy ez az ország?

Én nem hittem volna, amikor a könyvet írtam, hogy ez lesz ebben az országban. Akkor sem hittem, amikor az első kiegészítő fejezetet írtam, hova fog jutni Magyarország.  Csodálom azokat, akik mindent tudnak. Én nem tudtam.  Bruno Kreisky, volt osztrák kancellár mondta egyszer: Hruscsovot tartották a legjobb kremlinológusnak, mégsem tudta, hogy le fogják váltani. Nem lehet tehát megmondani előre, mi történik a történelemben. A történelem tele van meglepetéssel, sajnos nem mindig jóval.  Ha elaludtunk volna 1956 szeptemberében, nem gondolhattuk volna, hogy Magyarországon október 23-án kitör a forradalom, mint ahogy nem gondolhattuk volna, ha éppen október 31-én alszunk el, hogy letörik ezt a forradalmat és a végén még puszilkodnak is azzal, aki ezt letörte, azaz Kádár Jánossal. Most azt látjuk, hogy van egy új vezér, aki 2010 óta vezeti ezt az országot és nincsen jele annak, hogy belátható időn belül változás legyen.

Ön, utalok itt korábbi beszélgetéseinkre, interjúira, mindig elismeréssel beszélt Orbán Viktorról, bár az elismerésnek mindig volt némi idézőjeles tartalma is. Most is így gondol rá, így beszél róla?

Természetesen. Nagy politikai tehetségnek tartom őt, de ez önmagában semmit nem jelent, az a perdöntő, hogy mit kezdesz a tehetségeddel. Nemrégiben olvastam egy könyvet Mussoliniről; elképesztő dolgok derülnek ki róla, s csak azért hozom ide őt, hogy bár tehetséges politikusnak tartották őt, de lám, nem lehet tudni, hogy a végén mi lesz a tehetségből. Ha hiteles akarok lenni, akkor el kell mondani azt, amit gondolok, még akkor is, ha mások nem szívesen hallják, amit mondok. Sokan bíráltak például azért, amiért megdicsértem azt a Kádár Jánost, aki barátaimat végeztette ki, vagy hurcoltatta meg. És ez igaz, de nem változtat azon, hogy később egy olyan fogházigazgatóvá vált – és ez itt most Magyarország metaforája -, ahol a rabok viszonylagos szabadságot élvezhettek.  Vagyis

el kell ismerni Orbánnak azt a képességét, hogy hihetetlen energiával, és igen, tehetséggel épített fel egy olyan struktúrát, amely nagyobb hatalmat biztosít neki, mint bármely más kormány vagy államfőnek az Európai Unióban, olyan erőt, mint ami mondjuk Putyinnak, vagy Lukasenkonak van, ráadásul úgy, hogy Magyarországon formailag működik a demokrácia.

Itt többé-kevésbé békén hagynak, szabadon utazhatsz, ha például üzletember vagy és amíg nem teszel éles politikai kijelentéseket, még az adóhatóság sem zargat, ha még építesz egy futballstadiont, akkor kedvezményeket is kaphatsz. Az is igaz persze, hogy Orbánnak, a tehetsége mellett szerencséje is volt az eddigiek során. Szerencséje volt a belpolitikában az ellenfeleivel, szerencséje volt az úgynevezett szövetségeseinek a gyengeségeivel és szerencséje volt a külpolitika alakulásával. Nem ő csinálta, de felismerte. Felismerte a jelentőségét Trumpnak, felismerte, hogy milyen politikai hasznot lehet húzni a terrorcselekményekből, a menekültekből. Ha pedig hibázott, mint például az internetadónál, viszonylag gyorsan reagált és kijavította a hibáját. Gyurcsány például elkövette a nagy hibáját 2006-ban, az őszödi beszédével és nem javította ki. Orbán eddig mindig gyorsan és ügyesen javított. Ami nem jelenti azt, hogy ez mindig így lesz. Van ugyanis egy nagy veszély: minél erősebb vagy és minél határozottabban élsz abszolút hatalmaddal, annál kevesebben merik a vezért figyelmeztetni, fellépni ellene pedig végképp nincs bátorsága senkinek. Ami például mostanság történik, azt én az újkori magyar történelem szégyenfoltjának nevezem, jelesül a Brüsszel és Soros György elleni támadásokat.  Ma ez még működik, a zenekar, amelyet Orbán vezényel, azt játssza, amit ő akar, de ott a veszély: előbb utóbb elveszíti az iránytűt. Hogy ez mikor lesz, nem lehet tudni. Orbán politikai értelemben fiatal – gondoljunk csak Trumpra -, 54 éves, nála nem az a kérdés, hogy milyen erős az ellenzék, hanem, hogy mennyire fog meghízni.

A kormányfő október 23-i beszédét hallva, nem gondolja, hogy máris elveszítette ezt az iránytűt?

Nem lehet tudni. Mondott ő már ennél durvább beszédeket, voltak neki nagyon súlyos kijelentései is, hogy mást ne mondjak, az azeri rendszert mintaállamnak nevezte. A külpolitikában nagyon erős szerepet játszik a cinizmus és a megszokás. Addig, amíg Magyarországon nem lőnek, addig azok a történések, amelyeket láthatunk, például a szinte teljes sajtó bekebelezése, vagy a barátok és családtagok pénzzel való tömése, mind nem olyanok, amelyek tömegeket mozgatnának meg akár Magyarországon, akár külföldön.

Hát igen, úgy tűnik, itt minden szélsőséges kijelentést elenged a nép a füle mellett. Ugyancsak az október 23-i beszédében Orbán sötét oldalnak nevezte az ellenzéket, illetve mindazokat, akik mást gondolnak, mint ők, nem hinném, hogy normál demokráciákban ez szó nélkül maradna.

Nem egészen  így van, figyelje, csak meg miket lehet olvasni hallani a Brexit kapcsán a  kilépés ellenzőiről Angliában. Szóval ez egy régi trükk: az ellenfelet ellenséggé tenni, diszkreditálni őt, mondván nem igazi hazafi, nem igazi magyar, német, vagy angol. Újra csak azt hangsúlyoznám: nem lehet tudni, hogy mikor minek lesz azonnali és történelmi következménye; Magyarország az ilyen váratlan események terén mindig is hangsúlyos szerepet játszott. Ma még a megszokás és a feledékenység dominál. De nem tudhatjuk, mondom immár sokadszor, hogy mit hoz a holnap. Hogy meddig viselik el a magyarok azt, hogy Nyugaton az orbáni Magyarországot együtt emlegetik Putyin Oroszországával, vagy Erdogan Törökországával. Pedig Orbánt tényleg nem lehet összehasonlítani Putyinnal, mert ő sokkal rafináltabb. A kérdés tehát az, hogy ez az Orbanisztán megmaradhat-e így. Egyelőre, bár vannak időnként jelentős tüntetések, aztán valahogy ezek a szervezetek, amelyek szervezőként fellépnek, eltűnnek, és ez a nagy baja ennek az országnak: nincs szervezett és szavahihető ellenzék.

És merre megy Európa?

Visszafelé. Ennek is köszönhető, hogy Orbán európai szereplővé válhatott. Láttam egy brüsszeli képet Orbánról. Ott ment és állt magányosan a kormányfők között, de hihetetlen magabiztosan, teli önbizalommal.  Mert pontosan tudja, hogy ott a többiek közül, senkinek nincs olyan erős pozíciója, mint neki. Ezt el kell ismerni, miközben azt is látnunk kell, hogy ez egyben a magyar ellenzék szegénységi bizonyítványa.

Térjünk vissza az elejére, meg a könyv címére. Ön magyar?

Persze. De több vagyok. Nincsenek problémáim az identitásommal…

Másoknak sincs?

Dehogynem… De: először is ember vagyok, ez a legfontosabb, utána a második legfontosabb, hogy egy olyan közösséghez tartozom, amelyet a világtörténelemben mindmáig üldöznek, tehát én nem teszem fel a kezemet, hogy én zsidó vagyok, ám akkor igen, amikor üldözik.

Magyar vagyok, itt születtem, ez az egyetlen nyelv, amelyet akcentus nélkül beszélek, ez az én hazám, noha van egy második hazám, Ausztria. Ott majd hatvan éve vagyok állampolgár, ott engem soha senki nem bántott, csak jóságot kaptam a magyar akcentusom ellenére és minden idegszálammal arra törekszem, arra vágyom, hogy legalább Ausztria mentse meg magát attól a sorstól, ami Magyarországnak jutott most osztályrészül.

Az identitásom tehát szinte ötös: ember, zsidó, magyar, osztrák, európai…

Fájdalmat érez azért, amit Magyarországon lát, tapasztal?

Borzasztó fájdalmat érzek. Látom, hogy hova jutott ez az ország. Látom, és ez íróként, újságíróként különösen fáj, hogy mi lett a magyar sajtóval. Elkeserítő hogy ez lett belőle. Mint ahogy az is, milyen nevetségessé vált az én eredeti hazám ezekkel a kampányokkal.  Nem érzi jól magát az ember ebben az országban.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!