Eredetileg Lázár János lett volna a vendég, de őt halaszthatatlan elfoglaltsága miatt januárra halasztották. Helyette Kovács Gergelyt kaptuk, a Magyar Kétfarkú Kutyapárt vezetőjét. Rangos Katalin beszélgetett a Spinozában a pártelnökkel.
A jegyre ugyan még Lázár neve volt nyomtatva, de ez nem volt baj, mert ez olyan szürreális volt, hogy keretet adott a beszélgetésnek. Illett a Kétfarkúakhoz, akik
rendre egy olyan világot mutatnak be, ami a valóságban nem létezik,
pedig, örülnénk ha létezne, mert sokkal jobb lenne nekünk, mint most, amikor a valóság olyan, amilyen.
Rangos Katalin, úgy is, mint műsorvezető, időnként megpróbálta komolyabb irányba terelni a beszélgetést, volt, amikor ez már majdnem sikerült, de idővel nem erőltette, mert van annyira rutinos, hogy magától is rájöjjön arra, hogy nincs esélye. Sok régen hallott poén – örökélet, ingyen sör – mellett új dolgokat is megtudtunk Kovács Gergelyről és a kétfarkúakról. Kiderült például, hogy a pártnak van világnézete – centrális-demagóg-populisták -, valamint, hogy a párton belüli esetleges egymásnak feszüléseket már megelőzték, mégpedig úgy, hogy
ők maguk hozták létre a párton belüli ellentéteket.
Ha valakinek ismerős a szituáció, amikor valakire, aki akar valamit, nem a politikai ellenfelei jelentik a nagyobb veszélyt, hanem azok, akik elvileg az ő pártján – és az ő pártjában – vannak, annak elmondanánk, hogy minden hasonlóság más pártokkal, csak a véletlen műve.
Jó volt ott ülni a Spinozában, felszabadult, vidám hangulatban. Egy röpke órára még azt is elhittük, hogy feléledt a már halottnak látszó, híresnek mondott pesti humor. És itt kérek mindenkit, ne tessék fanyalogni, ne tessék a kedvemet elrontani. Ne mondják, hogy rendben, jól éreztük magunkat, de ettől nem változik semmi, mert ha vége a műsornak, és kimegyünk az utcára, azt látjuk, hogy minden megy tovább, úgy, ahogyan eddig.
Mielőtt elmondanám, hogy mit gondolok erről, és hogy szerintem miért nincs igazuk a fanyalgóknak, röviden elmesélek egy történetet. 1970-ben előfeltévelis katonának hívtak be Kalocsára. Nem katonának jelentkeztem, hanem a közgazdasági egyetemre, de akkoriban az volt a rend, hogy az egyetemre felvett fiúknak 11 hónapig sorkatonaként kellett szolgálniuk a Magyar Néphadseregben.
Nem sokkal a bevonulásunk után néhányan kitaláltuk, hogy előreállítjuk az óráinkat. Nem kerek számmal, mondjuk egy, vagy két órával, hanem 4 órával és 37 perccel. Ezzel is azt kívántuk jelezni a külvilág számára, hogy az az idő, amit Kalocsán katonaként töltünk, nem a mi időnk. Nem azonosulunk azzal a világgal, amelybe besoroztak bennünket, mert az nem a mi világunk, és az ő idejük sem a mi időnk.
Mi lepődtünk meg a legjobban, hogy milyen gyorsan alkalmazkodtunk a saját magunk által gyártott, különbejáratú időszámításunkhoz. Néhány nap elteltével már semmiféle gondot nem okozott, hogy a mi óránk mást mutat, mint a többieké, így is mindig tudtuk, hogy mikor van sorakozó, mikor hol kell megjelennünk. Mégis, megvolt az illúziónk, hogy egy másik, a kintinél emberszabásúbb világban élünk. Olyanban, amelyik csak a miénk, és amelyhez a hatalmasságoknak semmi közük.
Ezt éreztem hétfőn este a Spinozában, ahol Rangos Katalin Kovács Gergellyel beszélgetett. Hogy bár már egy ideje – és valószínűleg még egy ideig – olyan világban élünk, amilyenben, hétfőn este 7 és 8 óra között ennek nem volt jelentősége. A Spinozában nézőként megjelent polgárok, anélkül, hogy egyetlen szót is szóltak volna,
nemet mondtak az épülő áporodott, árvalányhajas, hátrafele nyilazós világra.
Ez volt az üzenete ennek az egy órának hétfőn este. Hogy nincs hatalmuk fölöttünk, mert kiléptünk az ő világukból, az ő idejükből, és ha csak kis időre is, olyanok lettünk, amilyenek lenni szeretnénk: vidámak, boldogok és szabadok.
Viccpártok a világban
Nem a Magyar Kétfarkú Kutyapárt az egyetlen, és nem is az első, amelyik vicces mondanivalóval tart görbe tükröt a politikusok és a társadalom elé.
Az izlandi Legjobb Párt jelöltje egyenesen a főpolgármesteri székig jutott: 2010-ben reykjaviki helyhatósági választáson a szavazatok 35 százalékát szerezték meg. Kampánydaluk Tina Turner Simply the Best című slágerének humoros átirata volt, fő ígéretcsomagjuk pedig ingyenes uszodabérlet ajándék törülközőkkel, pálmafák a fjordokra és reptéri Disneyland. Nyíltan hirdették, amit a legtöbb politikus letagad: szemérmetlen kiszolgálói a korrupciónak.
A rendszerváltozás környékén nagy sikert aratott a Lengyel Sörimádók Pártja. A párt eredeti célja az volt, hogy a klasszikus pubokat népszerűsítse, és arra buzdítson, hogy vodka és egyéb tömények helyett az emberek inkább sört igyanak. A ’91-es választásokon a sörpárt végül 16 képviselőt küldhetett a parlamentbe, igaz, az egység hamar felbomlott pohár- és korsófrakcióra, majd a következő ciklusból már ki is estek a sörivók.
A britek Őrülten Tomboló Szörnyek Pártja még a nyolcvanas években alakult, és többször értek el sikereket helyhatósági választásokon. Kampányuk szerves része volt a pontosvessző betiltásáért vívott harc, mivel úgysem tudja senki, mikor kell használni. Télen központi fűtéssel melegítenék a buszmegállókat, adórendszerük lényege pedig, hogy kedvezményt kapnának a jólelkű emberek. A királyságot tartják a legjobb államformának, az uralkodói címet pedig éves lovagi tornákon lehetne elnyerni.
Akkor, 2011. októberében már írtam a könyvről, ám most, újraolvasva az akkori szöveget, rájöttem, hogy mindez ma legalább annyira aktuális, mint akkor volt.
