Címke: Oroszország

Miért nem vonulnak az oroszok Moszkvába? A népszerűtlen tervezetnek való ellenálláshoz koordinációra van szükség – mondja Vladimir Gelman politológus a Meduzának nyilatkozva. Elolvasva szomorú képet kaptam a hazai ellenzék tehetségtelenségéről, tehetetlenségéről is.

Az orosz mozgósításról szóló múlt heti hivatalos bejelentést követően a háborúellenes tiltakozások ismét több ezer letartóztatást eredményeztek – a jelenlegi szám szerint
2400-at, amint azt az Egyesült Nemzetek Szervezete is elismert. A leghevesebb tüntetések Dagesztánban zajlottak, ahol a rendőrség gépfegyverekkel lőtt a levegőbe, és ennek ellenére továbbra sem tudták eloszlatni a tömeget.

Az oroszországi régiók többségében azonban meg sem közelítette ezt az intenzitást a tiltakozó tömeg. Vladimir Gelman részletes elemzését az oroszországi tiltakozó magatartásról. Íme, amit elmondott nekünk arról, hogy mi fojtja el a tiltakozást Oroszországban – saját sűrített újramesélésünkben.

Albert Hirschman német-amerikai közgazdász „Exit, Voice, and Loyalty” című könyvében leírta, hogyan reagálnak az egyének, szervezetek és egész államok a válságokra. A könyv válaszadás két alapvető lehetőségre, amelyet először Hirschman vizsgált a fogyasztói magatartás kontextusában. A „hang” a szituációban való vokális részvételt jelenti, míg a „kilépés” durván szólva egy olyan stratégia, amellyel kommentár nélkül menekülünk a helyzetből. 1970-es első publikációja óta Hirschman kereteit különböző szférákra, így a politikai magatartásra is alkalmazták. Ez vonatkozik a jelenlegi oroszországi helyzetre is, és segíthet megérteni, hogy Oroszország jelenlegi, rendkívül népszerűtlen mozgósítása miért nem találkozik nagyobb ellenállással a potenciális hadkötelesek, családjaik és a szélesebb nyilvánosság részéről.

Azt mondhatjuk, bajok idején az oroszok általában a második stratégiát részesítik előnyben. Amikor veszélyben vannak, megpróbálják elkerülni a forrását, ahelyett, hogy szembeszállnának vele. Ezen a héten, a Novaya Gazeta Europe információi szerint 260 000 férfi hagyta el Oroszországot a mozgósítás múlt heti bejelentése óta. Ez minden bizonnyal megerősíti az észlelt fenyegetés nagyságát, és a közvélemény általános válságérzetét. De

továbbra is egyének, nem tömegek tiltakoznak az orosz tervezet ellen.

A politikai tiltakozás nehézsége az, hogy koordinációt igényel. A kivándorlás viszont nem – ez egy személyes döntés, amelyben a siker esélyei nem sok más embertől függenek. Ami a tervezet elleni tiltakozást illeti, azt a fajta alulról építkező tevékenységet látunk, ahol a helyi közösségek erősek, és ahol a közösség számára jelentős múltbeli események aktiválják a választ. Dagesztánban és másutt is ez volt a helyzet

A sérelem és a koordinációs képesség együttes érzése az, ami megkülönbözteti azokat a régiókat, ahol tömegtüntetésekkel találkozunk. Ezek azok a helyek, ahol a katonai közigazgatás különösen szívesen teljesítette a mobilizációs kvótákat – aztán kiderült, hogy ezekben a közösségekben már léteztek olyan koordinációs mechanizmusok, amelyek előre nem látható módon „mozgósították” őket.

Ezek az esetek nem jellemzőek Oroszországban. Mahacskala hős asszonyai, akik ott harcoltak a rendőrökkel, szeretteikért – férjeikért, gyermekeikért és rokonaikért – harcoltak. Ez legjobb esetben azt jelenti, hogy a szeretteik helyett valaki mást mozgósítanak, olyan helyeken, ahol kisebb az ellenállás.

Ez a fajta helyzet – abban az értelemben, hogy megtörténhet valami, amit nem szeretek, de jobb, ha „nem az én udvaromban” – nem csak Oroszországra jellemző. A kérdés az, hogy egy adott helyen milyen közösségi koordinációs eszközök állnak rendelkezésre.

A latin-amerikai tekintélyelvű rezsimek például rendszeresen szembesültek a szakszervezetek szervezett ellenállásával. Oroszországban Alekszej Navalnij csapata megpróbált ilyen koordináló erővé válni, de ez mára gyakorlatilag összeomlott. Egyes tagjai ellen eljárást indítottak, mások elhagyták az országot. Koordinációs potenciáljuk már 2022 februárja előtt is zuhant.

A kormánypárt megértette a Navalnij szervezet által jelentett valós fenyegetést; mindent megtettek, hogy megoldják, és működött. Persze, némi online koordinációt külföldről is meg lehet tenni – de csak a valós, helyszíni koordináció kiegészítéseként.

Emellett komoly az elnyomás veszélye, ami visszatartja az embereket a tömegtüntetésekben való részvételtől. Tudatosan vagy sem, az emberek mérlegelik a siker esélyeit a lehetséges kockázatokkal szemben. És ezek a kockázatok nagyon magasak – tekintve, hogy büntetőjogi felelősségről beszélünk. Eközben a siker esélye nagyon szerény. Természetes, hogy az orosz emberek csendesen meghozott egyéni döntésekhez folyamodnak, nem „hanggal” és nem kollektív, nyilvános cselekvéssel.

A tanulság, amit Oroszország-szerte levonnak Dagesztánból, nem annyira az, hogy lehetséges a tiltakozás, hanem az, hogy a tüntetők ki vannak téve a rendőri brutalitásnak, és ami még rosszabb, a kínzásnak.

Dagesztán példáját más régiók is követhetik, ha nyilvánvalóvá válik, hogy az elnyomó gépezet nem tud lépést tartani a tiltakozások tömeges jellegével.

Egy ilyen fejleményhez olyan aktivisták kritikus tömegére lenne szükség, akik képletesen szólva készen állnak arra, hogy viharba vigyék az államot. Ezt még nem látjuk – ehelyett azt látjuk, hogy egyének megpróbálják megvédeni szeretteiket.

Az elnyomó gépezet bármely észrevehető gyengülése tiltakozásra bátoríthat. Jelenleg azonban az MVD-erők és a Rosgvardiya (Nemzetőrség) erősen motiváltak a tiltakozások leverésére – hiszen hasznosságuk itthoni bizonyítása mindannyiukat távol tartja Ukrajnától.

Egy másik változó a nyilvános elégedetlenség szintje. Egy elhúzódó háború befolyásolhatja itt a dinamikát, de nehéz konkrét előrejelzéseket tenni, a puszta valószínűségeken kívül.

Még a mozgósítottak nagy számának „hazatérése” sem biztos, hogy szervezett kollektív cselekvéssé válik. A cselekvéshez nem csak heves érzelmek, hanem bizonyos koordinációs eszközök is szükségesek, amelyek kialakulásához idő kell. A koordinációt ösztönözheti a helyzet romlása – a csatatéren bekövetkezett halálesetek, valamint a gazdasági visszaesés –, de ismét nehéz megjósolni az ilyen fejleményeket.

Oroszország nagy mérete lehetővé teszi a hatóságok számára, hogy minimalizálják a regionális tiltakozás jelentőségét, és az „oszd meg és uralkodj” politikáját alkalmazzák. Ami Mahacskalában történik, valószínűleg nem terjed át Moszkvára vagy Pétervárra. Egy kisebb országban országos anyák felvonulásra lehetett számítani a fővárosban. De a dagesztáni anyák nem vonulnak egészen Moszkváig.

Egy másik tényező itt az uralkodó elit állapota és az, hogy valójában milyen tekintélyelvű rezsimmel van dolgunk. Egyes rezsimet kollektíven, különböző, eltérő potenciállal rendelkező szereplők irányítanak. Ilyen körülmények között az uralkodó osztályon belüli konfliktusok néha rendszerváltáshoz vezethetnek. 1957-ben a Georgij Malenkov, Vjacseszlav Molotov és Lazar Kaganovics vezette pártellenes csoport megpróbálta leváltani Nyikita Hruscsovot. Nem sikerült nekik, és Hruscsov kirúgta ellenfeleit. De 1964-ben Hruscsovot eltávolították. Ez azért vált lehetségessé, mert a Legfelsőbb Tanács Elnöksége olyan szerv volt, amely kollektíven rendezte a kérdéseket, és képes volt megszabadulni a kényelmetlen alakoktól – ami fontos döntési színterévé tette.

Az egyetlen politikai szereplő által vezetett personalista rezsimeknek – beleértve Oroszország jelenlegi rezsimjét is – nincs ilyen kollektív döntéshozatali mechanizmusuk.

Ha megnézi a Szövetségi Biztonsági Tanács 2022. február 22-i ülésének felvételét, azt látja, hogy ez a szerv semmilyen módon nem volt képes egyensúlyozni az elnök pozíciója között. Ami még rosszabb, tagjainak bőven van vesztenivalójuk – és ismét, akárcsak a hétköznapi polgárok,

az uralkodó elit tagjairól is elmondható, hogy a kilépési stratégiákat részesítik előnyben a hangos ellenállás stratégiáival szemben.

Az úgynevezett „hangos” és „kilépésen” kívül Hirschman egy másik lehetséges stratégiát is azonosított a válságok kezelésére – nevezetesen a „hűséget”, vagy a kívülről meghatározott események menetével való megbékélést. Később Hirschman tanítványai egy másik különbséget tettek a „hűség” és az „elhanyagolás” között, a semmittevés és a semmiféle reagálás stratégiája között. Ha ezt a modellt az orosz társadalomra alkalmazzuk, azt mondhatjuk, hogy amit itt látunk, az a hatalomvesztés érzéséből fakadó „hűség”. Ami az eliteket illeti, amit ők gyakorolnak, az „elhanyagolás”, amelynek célja saját kockázataik minimalizálása. Ebben az értelemben a hétköznapi polgárok és az elit egyaránt belátják, hogy egy közmondásos harc – vagy menekülés helyzetben egyik lehetőség sem menti meg őket. Úgy reagálnak, ahogy az adott körülmények között elvárható tőlük.

Ha ez a dinamika sajátosnak tűnhet Oroszország számára, az azért van, mert más országokban is létezhetnek bizonyos intézmények, amelyek más cselekvésre ösztönzik az embereket. Ha az állam valamilyen szörnyen népszerűtlen politikát fogadna el, a demokratikus intézmények ezt befolyásolhatják. Az Egyesült Államok kivonulása Irakból így valósult meg, a választók és a kormányzó elit részvételével.

A tekintélyelvű rendszereknek nincs ilyen változási mechanizmusa.

Az orosz tiltakozók nem befolyásolhatják úgy a külpolitikát, ahogy az egy demokráciában elvárható. Ez nem teszi a viselkedésüket irracionálissá – inkább az ellenkezője lehet sajnos igaz.