Címke: Nurszultan Nazarbajev

Törökösen kérem ma a kávét, ha már kazahosan nem lehet, mert kazah kávé nincs: kínai meg főleg nem létezik, úgyhogy maradjunk a töröknél. Kérem, én rájöttem, hogy mi teljesen félreértjük ezt a mi kis kormányfőnket. Le is becsüljük, holott csak annyi a bűne, hogy nincs a helyén. Nem miniszterelnöknek volna ő való, hanem világutazónak.

Sőt, többet járt már Ázsiában, mint a legtöbb magyar orientalista, Körösi Csomától Germanus Gyulán át Stein Aurélig vagy Ligeti Lajosig, Polónyi Péterig, Csongor Barnabásig – elvégre a tudós emberek egyszer vagy maximum párszor utaznak el Keletre, aztán tanulnak, kutatnak, visszajönnek, de amit Orbán Viktor művel, az már valóságos ingajárat. Többet járja Kína és általában Ázsia földjét Marco Polónál is, hiszen a velencei is csak egy alkalommal ment el a Középső Birodalomba, az más kérdés, hogy az az út évtizedekig tartott – olyan ez a mi kormányfőnk, mint a messzeutazó Szindbád az Ezeregyéjszakából, és legalább akkora mesélő is.

Nekünk Ázsiáról mesél, az ázsiaiaknak Európáról, mint egy vándordalnok,  ide-oda jár a két világ között – könnyű neki mostanság, a repülőgépek korában, meg ezek az útjai hivatalosak is, nem kell őket kifizesse saját zsebéből Csányinak, ezeket fizeti az állam.

Csak azon csodálkozom, hogy még nem beszél egy ázsiai nyelvet sem, habár udvarias emberek laknak Napkeleten, mindig hoznak neki tolmácsot.

Akkor, ha már így megadtuk neki a tisztességet, lássuk a húsvéti ünnepek utáni programját, mert zsúfolt lesz, annyit mondhatok.

Orbán Viktor miniszterelnök kedden Kazahsztánba utazik, ahol hivatalos látogatást tesz, aztán április 25-28. között Pekingben Kína vezetőivel tárgyal, és részt vesz a második Egy övezet, egy út fórumon. A magyar miniszterelnök a kazah fővárosban, Nurszultanban megbeszélést folytat Kaszim-Zsomart Tokajev államfővel és Askar Mamin miniszterelnökkel, valamint a tervek szerint találkozik Nurszultan Nazarbajevvel, Kazahsztán első elnökével is. Orbán csütörtökön Pekingben Li Ko-csiang kínai miniszterelnökkel tárgyal, és kétoldalú egyezményeket írnak alá. A magyar kormányfőt Hszi Csin-ping kínai elnök is fogadja.

Kazah földön bizony én is megállnék az ő helyében, mert egyfelől épp útba esik, másfelől, ami ott folyik mostanság, az nem mindennapi attrakció.

Az a helyzet arrafelé, hogy márciusban lemondott az elbaszi, minek következtében Asztanát már nem is Asztanának hívják, hanem Nurszultannak. Tapasztalt olvasók már kikövetkeztethették, hogy az „elbaszi” Nurszultan Nazarbajev örökös címe lehet, de nem azt jelenti, amire a magyar ember ösztönösen gondol a hallatán, nem sommás kritika országépítő képességeit illetően, hanem így mondják kazahul, hogy „a Haza Atyja”. Hogy aztán a lelkes turanisták, melyekből egyre több van mostanság, miképpen mutatják ki ebből a kazah-magyar nyelvrokonságot, az már hadd legyen az ő bajuk.

És ez a lemondás sem azt jelentette, hogy a hetvenkilenc éves Nazarbajev visszavonul a hatalomtól, és öreg napjait unokái nevelésével, valamint mormotavadászattal tölti, ellenkezőleg: az elbaszi úgy mondott le, hogy minden eddiginél nagyobb lesz a hatalma, tulajdonképpen a hatásköre olyan lett, mint Hszi Csin-pingé, pedig ő aztán élet és halál ura a Középső Birodalomban.

Viszont a kormány bukott, azt lecserélte.

Sőt: a lemondást tüntetések előzték meg, de ha valaki „színes forradalomról”, kazah demokratizálódásról fantáziálna, nagyot téved: még akkor jó, ha a kettőnek, mármint a lemondásnak és a tüntetéseknek nincs közük egymáshoz. Mert ha van, akkor a tüntetéseket is az elbaszi szervezte, tehát a markában tartja az illegális ellenzéket is. Bár innen nézve úgy tűnik, spontán demonstrációkról volt szó.

Lássuk csak, mit tudunk mi erről az emberről?

Kérem, először is azt, hogy huszonkét éves kora óta nem dolgozott. Most meg hetvenkilenc éves. Huszonkét évesen pártmunkás lett, 1984-ban már a Kazah SZSZK miniszterelnöke, 1989-ben a Kazah Kommunista Párt főtitkára, 1990-ben a függetlenné váló Kazahsztán elnökévé választották meg – hát Istenkém, elégedettek voltak vele bizonyára, de az is lehet, hogy senki más nem vállalta a jelölést – 1991-től mostanáig a Kazah Köztársaság első elnöke. Öt választást is megnyert a Nur Otan párt élén, ezen kívül még két párt működik hivatalosan az országban, az egyik a Nazarbajevvel szimpatizáló, az agrár-ipari blokkot képező AIST és az ASAR párt, amelyet Nazarbajev lánya alapított. A leányka különben sokoldalú tehetség: miután Nazarbajev betiltotta a teljes független sajtót, a maradék média irányítását az ő kis törékeny kacsóiba helyezte.

Ettől a Nazarbajevtől tényleg lehet tanulni, főleg, ha az ember Orbán Viktornak született.

De mit?

Hát például azt, hogy lemondása alkalmából Kazahsztán összes városának összes főutcáját és az összes megyeszékhelyet, nemkülönben Asztana városát is átnevezték Nurszultanra. Emiatt Asztanában verekedés tört a döntés támogatói és ellenzői között. Helyi sajtójelentések azt írják, mintegy 20 embert vettek őrizetbe a dulakodás miatt.

Azt meg még inkább, hogy úgy mondott el, ahogy. Vagyis kineveztette magát elbaszinak, ami azzal is jár, hogy a parlament élete végéig különleges jogkörökkel ruházta fel az elnököt, a hatalomból való távozása után is beszédet intézhet a parlamenthez, utasítást küldhet az állami szerveknek és – nagyon fontos – ő és családja mentesül minden jogi felelősségre vonás lehetősége alól. Ő a nemzetbiztonsági tanács vezetője, az állampártként működő Nur Otan elnöke és az alkotmányos tanács tagja is marad. Az éleződő helyzetben Nazarbajev kijátszotta az aduját: mint elbaszi, most már büntethetetlen, lemondott, haja szála sem görbülhet, de a hatáskörei miatt a felelősségre vonás veszélye nélkül igazgathatja az országot az állami szerveknek küldött utasítások útján, míg a világ s még két nap.

Hát kérem, lemondani tudni kell. De megy ám tovább Nazarbajevből (és Nazarbajevtől) Pekingbe, ahol az őt fogadó Hszi Csin-ping szintén életfogytig uralkodik, ha nem is a Menny, de a Párt Fiaként. Ott szerintem magyar népi táncokat fog előadni, például a kamatra kunyorálóst vagy a pávatáncot, mely folklórkincsünk része.

Világos, hogy az épülő Belgrád-Budapest vasútvonal lendített annyit a kínai-magyar kapcsolatokon, hogy annyi visszautasítás után végre szóba álljanak vele – az viszont biztos, hogy ha most kap kölcsönt, azt hetedíziglen fizetni fogjuk.

De vajon kap-e? Meglehet, mert igencsak barátkozunk mostanság… a Magyar Nemzet szombati írása a Zsenmin Zsibao dicsőségére is válna, olyan szépeket mond, a kínai pártsajtó is megnyalná utána mind a tíz ujját:

„A következő években is Kelet-Közép-Európa lehet a kontinens növekedési motorja, ennek is köszönhető, hogy Kína vonzó befektetési célpontnak tartja Magyarországot – mondta Varga Mihály pénzügyminiszter Csiang Csien-csinggel, a Kína–Kelet-Közép-Európa tőkebefektetési alap (SINO-CEE Fund) elnökével folytatott tárgyalását követően.”

Mit jelent ez magyarul?

Sokat nem, ugyanis mi mondtuk – kínai szemmel annyit, hogy igencsak nyújtogatjuk a markunkat azért a pár jüanért, mint a koldus, még az is lehet, megszánnak minket, de úgy, hogy aztán utána meg arról koldulunk.

No, de egyszer csak hazajön Orbán Viktor – azt tetszik hinni, a nagy utazás végén megpihen?

Dehogy pihen.

Május másodikán érkezik Salvini, összeesküdni az Európai Unió ellen, koromfekete, halálfejes zászlóval, ahogy azt kell.

Mondom én, nem becsüljük mi eléggé ezt a mi miniszterelnökünket.

Bár talán nem is miniszterelnöknek való.

Jobban beválna a Hét Tenger Ördögének.

Vagy Szindbádnak.

Az is sokat utazott.