Kezdőlap Címkék NER

Címke: NER

Liberális baloldali konzervatív vagyok

Azt hiszed, ez azt jelenti, hogy megőrültem? Hát nem! Csak megpróbálok olyan európai demokrata lenni, aki elfogadja az össze fontos alapelvét az európai, vagy talán pontosabban, a nyugati demokráciának.

A magyarázatot kezdjük azzal, hogy egy jól működő nyugati demokráciában a különböző politikai irányzatok „csak” vetélytársakat látnak egymásban, nem kivégzendő ellenfeleket. Már csak azért sem, mert a történelmi fejlődés során mindegyik alapvető politikai eszmerendszer legfontosabb elveit és követeléseit elfogadta a másik két irányzat csakúgy, mint a társadalom döntő többsége.

Kezdjük talán a liberálisokkal: az, hogy liberális, egy normális országban nem szitokszó, ezt csak a magyar illiberális rendszer próbálja azzá tenni. Azt jelenti: szabadelvű.

A nyugati demokráciák rég elfogadták és ma már többnyire természetesnek veszik azokat a szabadságjogokat, amelyeket eredetileg jórészt a liberális pártok harcoltak ki. Egy valódi polgári társadalomban nem lehet kérdéses az emberek jog előtti egyenlősége, a hatalmi ágak megosztása, a hatalmi ellensúlyok működése. Ezekért ma már a komolyabb baloldali és konzervatív pártok is kiállnak, ők is védik a liberális (azaz szabadelvű) demokráciát. Ennek érdekes módon abban is szerepe van, hogy a legtöbb nyugati államban csökkent a liberális pártok súlya, mivel főbb követeléseik már rég teljesültek.

Bezzeg nálunk a fülkeforradalom óta ezzel ellentétes a tendencia, Orbán Viktor maga is rendszeresen az illiberális (azaz NEM szabadelvű) állam kiépítéséről beszél. Sajtómunkásai pedig már az agyatlan zsidózással is összemossák a „libsizést”. A balliberális jelző mantrázása is igen megtévesztő, hiszen a baloldali és a liberális nézetek is elég különbözőek, főleg ami a gazdaságot illeti.

A baloldal meg kiharcolta a munkások jogait, például a nyolc órás munkaidőt, elfogadtatta a jóléti állam eszméjét, a társadalombiztosítást és annak kiterjesztését az egész társadalomra.

A társadalombiztosítást egyébként először a markánsan jobboldali Bismarck vezette be, de éppen azért, mert ki akarta fogni a szelet a szociáldemokratát vitorlájából. A jóléti állam széleskörű elfogadásához is valami hasonló járult hozzá: a jobboldal is támogatta a kiépítését a hidegháború idején, mert el akarta kerülni, hogy az alsó társadalmi rétegek vonzónak lássák azt, ami a szocialista országokban történik. Mára a normális országokban a társadalombiztosítás és a jóléti állam is valamennyi nagy párt által elfogadott megoldás, más kérdés, hogy a mértékéről, a konkrét lépésekről késhegyig menő viták lehetnek, lásd a mostani francia viszályt.

Magyarország „természetesen” nem ilyen normális ország…

Itt megszüntették a társadalombiztosítást, ami azt jelenti, hogy a nyugdíjjárulék évtizedeken át történő fizetése nem jár semmilyen joggal, az ma már csak egy különös adó, és a kormány azt csinál vele, amit jónak lát. Magyarán a nyugdíj ma már nem jár, hanem csak adható. Az ingyenes, mindenkinek járó jó egészségügyi ellátásnak is vége, aki nem tudja megfizetni a magánrendeléseket, vagy nincs pénze legalább a zsebbe csúsztatandó borítékok rendes kitömésére, az úgy is járt. Az Eurostat legfrissebb jelentése szerint évente több mint 24 ezer ember azért halt meg, mert nem kapott megfelelő orvosi ellátást. Ez a halálozások 41,5 százaléka! Erről írtam korábban, hogy Orbán gyakorlatilag egy tömeggyilkos.

A Kedves Vezető persze maga is elismeri, hogy ezen a téren szembefordult az alapvető európai eszmékkel, hiszen ő rendelte el a társadalombiztosítás kihagyását az alaptörvényből, ő dicsekedett a mesés Keleten azzal, hogy nálunk sikerült alacsonyan tartani a béreket, ő beszélt többször is arról, hogy szó sem lehet jóléti államról. Ja, és egyfajta modern jobbágyságot hozott létre a közmunka átalakításával. A közoktatást is szétverik, a kormány olcsó szakmunkásokat akar képezni. Mindezt még kiegészíti a baloldal (és a liberálisok) nemzetellenesnek való beállításával.

A konzervatívok, a jobboldal alapvető értékeit is elfogadta a másik két irányzat, ilyen a hagyományok tisztelete, a patriotizmus (tehát nem a nacionalizmus), a polgári berendezkedés és a szabadpiaci kapitalizmus.

A Fidesz magát ilyen pártnak hazudja, de ez csak megtévesztő manőver. A Centrális erőtér nem európai értelemben vett jobboldal, hiszen kívül áll a demokratikus közösségen, szembehelyezkedik az európai eszmékkel. Ma Magyarországon nem a liberálisok, a baloldal és a jobboldal között húzódik a frontvonal, hanem a demokrácia hívei és a diktatúrát építő, a szervezett lopást állami rendszerré alakító párt között.

A Kárpátok új Géniusza, miközben az Európai Néppártban villog és konzervatívnak hazudja magát, valójában a keleti önkényuralmi rendszerek, sőt a horthyzmus és a fasizmus módszereit használja a minél nagyobb hatalom kiépítése érdekében. Nyilván ezt sem elvi meggyőződésből, hanem számításból, érdekből. Ilyen rossz emlékű módszer a nacionalizmus és az idegengyűlölet erősítése és összekapcsolása a szociális demagógiával, a gyűlöletkampányokkal és az összeesküvés elméletekkel (lásd sorosozás, háttérhatalmak emlegetése).

Egy általam igen tisztelt úr mesélte nekem nemrég, mit is mondott neki Orbán G. Viktor a 90-es évek közepén, egy háttérbeszélgetésen. Megkérdezte ugyanis tőle, mégis miért váltott olyan hirtelen a radikális liberális nézetekről a jobboldalra. Mire azt az egyáltalán nem elvi választ kapta, hogy azért, mert azon az oldalon, ahol addig volt, soha nem lett volna esélye arra, hogy miniszterelnökké váljon…

Abból pedig, amit a címben írtam magamról nem lehet arra következtetni, hogy melyik demokratikus pártra szavaznék a legszívesebben. De ennek ma nincs is igazán jelentősége, az a lényeg, hogy elutasítom a NER-t.

***

Ezt a cikket eredetileg évekkel ezelőtt írtam, csak sajnos már nem érhető el az interneten. Most viszont legalább annyira aktuális, mint akkor volt, hiszen a NER, az illiberális állami fokozatos kiépítése folytatódik, sőt Orbán már nem is a Néppártban villog. Szóval megismétlem önmagam leleplezését: nem vagyok NERtárs, csak egy liberális baloldali konzervatív. Még akkor is, ha erre a cikkre korábban már itt is utaltam.

A kormányzati oldal szellemi ürességéről

A minap Demeter Szilárd kormányszemély – korábban az Előretolt Helyőrség nevű fiatalosan hetyke újságnak talán főszerkesztője, manapság a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetője – azt nyilatkozta Kásler HR- és kultuszminiszterrel szinkronban, hogy „kulturális erőközponttá” tenné az intézményét, amire vonatkozóan tett is néhány utalást – amelyek leginkább az orwelli szellem kaszárnyaépületét idézték fel.

Ennek kapcsán rövid revíziót tartottam magamban ama kultúra fölött, amelyből ez az erőközpont kisarjadhatna, de más egyéb nem jutott eszembe, mint az agresszió és az üresség pénzzel kitömött hangadóinak eltökélt tábora a parlamenti padsorokban, egy tucat online magazinban és ugyanennyi közpénzen kistafírozott ún. kulturális intézményben. Ezek tanításai kereszténységről, nemzetről, Európáról stb. méltán foglalják el majd helyüket – ha némileg visszaesik a politikai felhajtóerejük – a közéleti gondolkodás képzeletbeli vicclapjában.

A Mandiner nevű egyik ilyen magazin, amelyet a feltartóztathatatlan fasizálódása miatt már eltiltottam a saját cikkeim újraközlésétől, korábban – amíg figyeltem – egyre-másra szólaltatott meg egymásnak teljesen ellentmondó – illetve csak egy dologban, az ún. liberalizmus, valójában a progresszivista baloldal elítélésében egyetértő -, vegyesen középszerű és szerény képességű, nem magyar gondolkodókat, akik az utóbbi évtizedben már végighaknizták Európa radikális és szélsőjobboldalának politikai, média- és alapítványi intézményeit és most eljutottak Magyarországra is. (Az adónkból.)

A sok vendég után, mellett és továbbiak előtt a Mandiner azonban váltig adós bármiféle koherens „magyar”, „nemzeti”, „jobboldali” vagy „konzervatív” gondolat (filozófia, ah!) kimunkálásával, de akárcsak megtermékenyítésével is. Ennek olyasmire kéne választ adni, aminek tudását minden politikai rezsimtől elvárjuk: pl. mit tekint igazságosnak? Mit jól elrendezett társadalomnak? Mi a demokrácia ideális formája és mi az állam funkciója benne? Lehet-e a vallásnak szerepe az állami és közintézményekben? Mi az állampolgári jogok és kötelességek alapja és formája? Hova tartunk? És még néhány tucat a politikai közösségre és a nemzetre vonatkozó kérdés. Ezekről a rezsim hallgat. És a Mandiner (stb.) a rezsim része.

A lap fasizálódása az eszköz voltából következik.

Mivel a rezsim kulturálisan dekódolhatatlan és ideológiailag – leszámítva az etnikai agressziót – mindennek ellentmond, amit magáról állít, értelemszerűen marad egyrészt az inkompatibilis gondolkodók felvonultatása, másrészt a csendes beletörődés az értékelhető saját ideológiai álláspont fölöslegességébe, a szellem politikával – konkrétan a politikai voluntarizmussal és agresszióval való – való felülírásába. A mély barbarizmus és a sekélyes relativizmus egyfelől, a politikával szembeni megalkuvás másfelől a szalonfasizmusnak adott menlevél (a gát felnyitása) a gondolkodásban.

És ha ez a szerkesztőség képtelen alkotni, akkor más (nem sorolom a szellemi tarlókat, de ide kell érteni a Pázmányt, az MMA-t, az NKE-t, csupa szimpatizáns közeget, amelyeknek ha bevallatlanul is, dolguk volna a rezsim magas színvonalú szellemi legitimációjával – vagy a tudományos-szellemi integritás jegyében annak elismerésével, hogy nem tart igényt ilyesmire) kivált képtelen lesz. Egy ilyen közegben a nevezett Demeter aspirációja az erőközpontra megvalósulhat ugyan (hiszen láttuk már ennek példáit az élet más zugaiban is tündöklő tehetségű rezsimszolgák kezei alatt, kár lenne azt gondolni, hogy Demeter egyedül áll a vártán), de az is biztos, hogy semmi „kulturális” nem lesz benne – legalábbis, amíg kultúra alatt azt értjük, amit az elmúlt kétszáz meg kétezer évben (colo, colere, colui, cultus). Agresszió, az igen.

A szellem emberei, a művészek, a tudósok addig maradnak a szellemé, amíg a szellemük normáját a művészet stb. és nem a politika jelenti.

Az ízlésük – ad absurdum – egybeeshet a politikáéval, de nem miatta és belőle vannak. Ezzel szemben a kormányzati kultúrpolitika egyre inkább megrendelőként tekint a kultúrára: a művészetre és a tudományra – már amennyire érdeklik, és még mindig túlságosan érdeklik ezek. Kiváltképp nem akarom felsorolni mind azokat a váteszeket, látnokokat, fél- és egészen őrülteket vagy csak egyszerű nyerészkedőket, akiknek a markain összesen tíz- és százmilliárdok folytak már szét a „nemzeti kultúra” védelme és megerősítése, egyre inkább meg – árulkodóan – a hatékonysága ürügyén (noha igaz, ami igaz, „erőközpontot” még senki se álmodott ide), elég az hozzá, hogy az égvilágon semmilyen kimutatható hasznuk nem volt és nincs.

A nemzet nem gazdagodott vagy erősödött általuk, legfeljebb a nemzet nevében eljáró bitangok.

Ahol a szándékolt értelem politikai, ami megmutatkozik a hatalmi terminológia („védelem”, „megerősítés”, „erőközpont”, „hatékonyság”) transzferálásában, ott a kultúra politikaivá válik, megrendelésre dolgozik a megrendelők politikai esztétikája szerint. A „nemzeti” művészet és tudomány egyre inkább ebbe a logikába engedi magát belekényszeríteni. Drukkoljunk a kitartásuknak.

Az a szomorú, sivár közeg, amelyben végső soron nemhogy a kultúra nem terem meg (elvégre ezt nem lehet csak úgy odalopni valahova, ahogyan egyebeket ellopni máshonnan), de Demeter-szerű lények válnak egzisztenciális és szellemi autoritássá, akiknek „akaratuk”, nota bene „meggyőződésük” van olyan kérdésekben, amelyeknek szegről-végről közük van Berzsenyihez, Bartókhoz és Esterházyhoz, élénken fémjelzi azt, hova jutott szegény hazánk. Az a szellemi reneszánsznak szánt orbánista kulturális program, amely az antikommunizmusból eredezteti a saját legitimitását, de az akarat és a hatalom kultuszán keresztül mára közelebb jutott a kommunizmus kiaszott szelleméhez, mint bármi más a rendszerváltás óta, valójában olyan üreshalmaz, amelyet műveletlen, felkapaszkodott, vagy csak egyszerűen gyáva karrieristák üzemeltetnek minden valamikori magyarnak, nemzetinek és kereszténynek nevezhető gondolat szégyenére.

Vannak ellenzékiek, akik úgy viselkednek, mint egy fideszes troll

0

Egy volt kollégám naponta írogat ellenzéki politikai pártokat és politikusokat bíráló vagy egyszerűen csak anyázó megjegyzéseket a Facebookra, van, hogy többet is. A Fideszről meg szinte soha nem ír. Sokan követik és kommentelik a bejegyzéseit.

Ez csak azért meglepő, mert tudom róla, hogy nem fideszes, hanem ellenzéki, és a követői, a kommentelők zöme is az. Csak éppen az a rögeszméjük, hogy gyakorlatilag az összes ellenzéki politikus vagy áruló, vagy gazember, vagy csak simán hülye, mert nem azt csinálja, amit szerintük kellene. Persze, tudjuk, hogy vannak ilyen ellenzéki politikusok is, na de mind legalább hülye lenne? És mindig, mindenben tévednek?

Van olyan pártvezető, konkrétan Gyurcsány, akit kifejezetten utál, a vele foglalkozó bejegyzései olyanok, mintha a Fletó-fóbiás Orbán Viktor írná őket, újabban már „Gyurcsánynét” szapulja. Természetesen minden ellenzéki politikus, Gyurcsány is bírálható ha valamit elront, én is tudnék rá példákat mondani, ám a fóbia már egészen más kategória.

A történet nem a volt kollégám miatt fontos, hanem azért, mert ezzel ő egyáltalán nincs egyedül. A potenciális ellenzéki szavazók egy el nem hanyagolható része így viselkedik, nem fogja fel, hogy ezzel akadályozza az ellenzék együttműködését (vagy felfogja, de ellenzi az együttműködést) és ezzel megnehezíti az újabb rendszerváltást, vagyis a NER leváltását, pedig ugye ő is ezt kívánja.

Nem vitás, hogy ez jól jön a mostani állampártnak, mai összeesküvés-elméletem szerint a valódi fideszes trollok adják is a lovat az ilyen ellenzékiek alá például álhírekkel és egyetértő kommentekkel.

A vak koldus botja – Déli kávé Szele Tamással

Kávét, pincér, feketét, mint a gyász – szomorú ügyekről lesz ma szó. Most, mikor Európa sajtójának színe és java a Notre Dame égésével foglalkozik, mi ne tegyük ezt: elkerülné a figyelmüket az elmúlt nyolc év egyik legaljasabb kormányzati ügye. A rokkantsági ellátások megvonására gondolok, aminek apropója is van, éspedig egy határidő lejárta.

De menjünk szépen, sorban. Hogyan is történt?

Hajdanában-danában, de mindenképpen 2011-ben az Országgyűlés meghozta az az évi CXCI. törvényt, minek következtében teljesen új feltételek álltak elő a csökkent munkaképességű polgártársaink ügyének elbírálásában. Főleg egyes módosítások vetettek fel komoly kérdéseket, igen aggályosak voltak, hiszen ezek értelmében vált megvonhatóvá a korábbi évek munkájával megalapozott rokkantsági járulék kifizetése. Ami bizony szerzett jog, és ily módon sérült – mit sérült, meg is semmisült, bár ezzel a mi bölcs törvényhozóink nem sokat törődtek, ha arról van szó, hogy pár fityinget visszagurigázzanak az államkasszába. Mert bizony az így megspórolt összegből nem lehetne stadiont építeni, ugyan tán még házacskát sem nagyon. Ez valóban csak arra lett volna elég, hogy néhány csökkent munkaképességű ember eltengesse magát belőle, igen szerény körülmények között.

A törvényt parádés propaganda-hadjárat vezette fel, ezt még valamikor tanítani fogják a médiaszakokon: egy fél országot sikerült meggyőzni akkoriban arról, hogy a rokkantnyugdíjasok csalók és élősködők, akik titokban makkegészségesek, mi több, luxuskörülmények között mulatozzák el az államtól és a polgártársaiktól kicsalt pénzeket. Szemenszedett hazugság volt ez, mint még annyi más is a részükről – de a magyar ember szeret hinni a hazugságnak, ha utána sértettnek érezheti magát.

Havi 22 800 forintra csökkent a legtöbb ellátás,

hogy „visszavezessék a munka világába” a rokkant, súlyosan beteg embereket, vissza ám, de ebrúdon. Ennyiből, belátható, megélni sem lehet, gyógyszert venni sem – valamiféle spártai eszme, magyar Tajgetosz lebeghetett a törvényhozók szeme előtt, miszerint a munkaképtelenek majd éhen fognak halni. Ebben sokat segített az a gyakorlat is, melyet akkoriban a sajtó sokat kritizált, nevezetesen a felülvizsgálatoké – nekem magamnak is volt végtaghiányos ismerősöm, akit rendszeresen becitáltak a nem kissé durva bizottság elé, hogy meggyőződjenek arról, nem gyógyult-e meg. Az új felülvizsgálati rendszer lényege pont az volt, hogy mivel alacsonyabban állapították meg a munkaképesség kategóriáját, aki korábban rokkant volt, az számíthatott egészségesnek is, meg kevésbé rokkantnak is, de mindenkiről látványos javulást állapítottak meg – persze, hiszen ha változik a viszonyítási alap, a „mihez képest”, akkor változik minden.

Végül is a nagy munkaerőpiaci visszavezetés így is csak vagy húszezer ember esetében járt sikerrel, az igaz, hogy öt év alatt valóban 180 ezerrel csökkent a rokkantsági, rehabilitációs vagy más egészségkárosodási ellátásban részesülők száma, de inkább azért, mert sokan közülük időközben elérték a nyugdíjkorhatárt, vagyis rendes nyugdíjra váltak jogosulttá. Ez idő alatt több tízezer új rokkantsági kérelmet utasított el a Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal.

Az érdekeltek – és százezrekről beszélünk! – minden létező fórumot bejártak a sérelmük miatt, egy csoportjuk a hágai Nemzetközi Bírósághoz is eljuttatta a kérelmét, amely azonban formai okok miatt – akkor még nem született határozat az ügyeikben az összes hazai fórumon – el kellett utasítsa kereseteiket.

De jogorvoslat mégis létezik, vagyis nem létezik, csak de.

Szóval az úgy van, hogy tavaly novemberben az Alkotmánybíróság hozott egy határozatot egy konkrét ügy kapcsán, miszerint a kormány megszegte az Emberi Jogok Európai Egyezményét azzal, ahogy elvette a rokkantnyugdíjasok juttatásainak nagy részét anélkül, hogy figyelembe vette volna az ellátásra jogosultak tényleges fizikai állapotát. Idézzük:

„Az Alkotmánybíróság alkotmányos követelményként rögzítette, hogy a rokkantsági ellátások felülvizsgálata során állapotjavulás alatt nem egyszerűen a jogszabályok által meghatározott, és a jogalkotó által bármikor megváltoztatható állapot százalékos változását, hanem minden esetben az egyén élethelyzetét érdemben meghatározó tényleges fizikai állapot kedvező változását kell érteni.”

Azonban, mivel az Alkotmánybíróság szemponton, az elven változtatott, hatásköréből kifolyólag, ugyanebben a döntésében leszögezte:

„Az Országgyűlés nemzetközi szerződésből származó jogalkotói feladat elmulasztását valósította meg akkor, amikor nem alkotott olyan szabályokat, melyek lehetővé tennék az ellátás összegének meghatározása során a tényleges fizikai állapotjavulás mértékének, illetőleg a 2012. január 1. napját megelőzően megállapított rokkantsági nyugdíj összegének figyelembevételét. Az Alkotmánybíróság ezért felhívta az Országgyűlést, hogy jogalkotói feladatának 2019. március 31. napjáig tegyen eleget.”

Hallali-halihó, törvénykezni volna jó! Azonban sajnos sem a kormány, sem az országgyűlés nem tett semmit a határidő leteltéig, és ez megalapozhatja az állam polgári jogi kárfelelősségét.

Akkor most van remény a károsultaknak egy emberibb ellátásra?

Vagy van, vagy nincs, efelől nem mondhatunk biztosat. Mert egyfelől nem módosították a törvényt, újat sem hoztak a határidőig, de ha most azonnal meg is tennék, a születő szabályozásnak nem lenne visszamenőleges hatálya. Viszont a legújabb joggyakorlat szerint az államot nem illeti meg feltétlen mentesség a jogalkotással, illetve annak elmulasztásával összefüggésben okozott károkért. Ráadásul ha az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a jogalkotó elmulasztotta jogalkotási kötelezettségét, és ezzel alaptörvény-ellenes helyzetet idézett elő, akkor a jogalkotói mulasztás jogellenessége nem is vitatható. A károkozó magatartás kezdete ebben az esetben az a pillanat, amikor az állam még jogkövetkezmények nélkül eleget tehetett volna kötelezettségének.

Azonban lássuk, mit válaszolt a kérdésben egy korábbi alkotmánybírósági határozatra hivatkozva az EMMI a 24.hu-nak:

„Az Alkotmánybíróság rokkantsági ellátások átalakításának alkotmányosságát korábban már vizsgálta, és azt nem találta alaptörvénybe ütközőnek. Az AB a korábbi döntést most is fenntartotta, tehát a rendelkezések jogtalanságát nem mondta ki. Az Alkotmánybíróság mostani döntésében nem konkrét intézkedésre tett javaslatot, csupán elvi döntést hozott. Az elvi döntés gyakorlatba ültetését és a jogszabályi környezetet a kormány jelenleg is vizsgálja.”

Persze, hogy vizsgálják, míg vizsgálják, addig sem kell érdemben foglalkozni az üggyel, vagy pláne fizetni.

De hát nincsenek javaslatok a megoldásra?

Dehogy nincsenek, a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége ez év március 21-én levélben is megküldte az összes országgyűlési képviselőnek a kéréseit – idézzünk ebből is:

„Javaslataink főbb vonalakban a következők:

– Az érintettek ellátásának összegeit felül kell vizsgálni visszamenőleges hatállyal, melynek során érvényre kell jutnia az Alkotmánybíróság által is követelményként támasztott azon elvnek, miszerint az új ellátásnak valamilyen módon összefüggést kell mutatnia a korábbi, járulékfizetésen alapuló ellátás mértékével, illetve összegével.
– A kiesett jövedelem kárpótlását tartjuk igazságosnak!
– Az Mmtv.-ben definiálni kell az állapotjavulás fogalmát, csak az érdemi, valós állapotjavulást tartjuk elfogadhatónak!
– Orvosszakértői vizsgálat keretében kell tisztázni, hogy történt-e az érintett esetében tényleges fizikai állapotjavulás, és az erről szóló határozattal szemben jogorvoslatot kell biztosítani.
– Hangsúlyozzuk: a rehabilitációs ellátás összegének számítására vonatkozó rendelkezések úgyszintén teljes mértékben figyelmen kívül hagyják az érintettet korábban – járulékfizetés alapján – megillető rokkantsági, baleseti rokkantsági nyugdíjának, átmeneti járadékának összegét, minek köszönhetően ők is komoly jövedelemcsökkenést szenvedhettek el. Ennek értelmében a MEOSZ szerint a szabályozás helyreállításának azon emberek is alanyai, akik ezt az ellátást kapják.”

Ezek bizony pontos kérések, javaslatok, emlékeztetőnek is nagyon megfeleltek volna, tíz nappal a határidő letelte előtt.

Javaslat van, vizsgálat van, előrelépés nincs.

Nem mondom, mit kívánok azoknak a törvényhozóknak, akik ezzel az időhúzással még a vak koldustól is ellopják a botját, ha már más vagyontárgya nincs neki.

Illetve: mondom.

Azt, hogy ha már ellopták, kelljen is használniuk, és ugyanúgy, mint az előző tulajdonos.

Orbán-Csányi összecsapás jöhet?

Itt és itt már megírtuk, hogy Csányi Sándor OTP-elnök – „Mészáros” élre törése előtt megkérdőjelezhetetlenül a leggazdagabb és Orbán után minden bizonnyal a legbefolyásosabb magyar – lehetett volna Orbán egyetlen esélyes kihívója egy mindent átfogó hatalmi vetélkedésben, amelyben a politika az egyik mozzanat. Lehetett volna, de nem lett, mert Csányi nem vette fel a kesztyűt, vélhetően sokkal fontosabbnak és testhezállóbbnak érezte a bankári munkáját és befektetései kezelését, illetve ha lettek volna is indítékai egy alternatív politikai centrum létrehozására, pontosan tudta, hogy a jelenlegi politikusi és káderállománnyal ezt aligha teheti meg. Olyan vereséget kockáztatott volna, amely maga alá temeti egyebek mellett a MOL-ban lévő és az agrárbefektetéseit is, és nem akart kockáztatni. Kérdés, megóvhatja-e a saját és családja javait így, ezután.

Az egyik itt linkelt cikkben 2020-21-re tettem, amikor Orbán ráfordulhat az OTP megszerzésére, miután – ahogy az utóbbi hónapok fejleményei mutatják – létrehoz egy hasonlóan erős bankot. A lépés logikusan – azaz szükségszerűen – következik a NER természetéből, miszerint „csak egy maradhat”, továbbá összhangban van Orbán kárpát-medencei törekvéseivel, amelyekhez az OTP és a MOL stratégiai pozíciókkal járulhat hozzá.

Mintha Csányi is érezné újabban a változást

Miután – az utóbbi két évben látványosan – mindent megtett azért, hogy Orbán partnert lásson benne, az utóbb napokban kétszer legalábbis félreérthető nyilatkozatokat tett. Először a devizahitelezést kárhoztatta, amit ismert módon az első Orbán-kormány vezetett be és a fideszes Járai MNB-elnöksége alatt meglépett jelentős kamatemelések tettek népszerűvé. A devizahitelezés felemlegetésének köze lehet ahhoz, hogy a mostani Orbán-kormány még használhatja az EU bírósága és a Kúria kedvező szakmai véleményével újra terítékre került végleges rendezést az OTP gyengítésére és könnyebb megszerzésére (ha az irányítás átvétele szépszerével nem sikerül), míg más – barátibb – bankok esetében a tőkepótlást simán intézheti majd állami forrásokból.

Csányi második „elszólása” Orbán repülőútjai kapcsán történt, amelyeket szerinte Orbán saját zsebből fizetett, amit a miniszterelnök – ismerve ezeknek az utaknak a piaci árát – nem tehetett volna a bevallott jövedelméből és vagyonából. Csányi növekvő aggodalmaira utalhat az is, hogy a keringő pletykák ellenére az OTP-ben nem lépték meg közgyűléssel és nem is fogják elsietni az elnöki és vezérigazgatói pozíció szétválasztását, azaz Csányi nem szándékozik megkönnyíteni hatalommegosztással a bank bekebelezését. Az OTP és a NER közötti nézeteltérésekre utal a Nagy Márton MNB-alelnök és Csányi közötti szóváltás, valamint a tranzakciós illeték megújuló bírálata, amelynek eltörléséért Csányi láthatóan hiába lobbizik.

Csányi ellen szól (marginálisan) és felhasználható a vérszegény MLSZ-elnöki szereplése

Maga az a tény, hogy hagyta magát belerángatni ebben a játékba bizonyos rövidlátásra vall – és érzésem szerint a váltás ezen a poszton lehet majd az első nyilvános jele a készülő összecsapásnak, talán rögtön a devizahitelezéssel kapcsolatos kormányzati retorika megváltozása után.

Egyelőre persze ez édeskevés még egy rendes konteóhoz is, de számol a NER „fejlődési” logikájával, azaz amíg az ellenkezőjét nem látjuk legalább a ciklus végéig, nem is vetendő el. Nem mellesleg egy ilyen súlyú összecsapást – noha az eredményéhez aligha fűzhető kétség – Orbánnak jól elő kell készítenie. Mivel a mai politikai környezetben egyik félnek se lesz érdeke nagy dobra verni a fordulatait, a nyilvánosság aligha fog túl sokat érzékelni belőle – mielőtt az eredménye maga megmutatkozna.

A boldogság világnapjára

Alapvető emberi cél

„A boldogság alapvető emberi cél, és ha a politika javítja a boldogság feltételeit, az egy egész társadalmat előbbre visz” – mondta egykoron John Ashe, az ENSZ Közgyűlésének elnöke. Az ötlet a kis himalájai buddhista királyságtól, Bhutántól származik. Az ázsiai ország a világon elsőként vezette be a bruttó nemzeti boldogság fogalmát lakosai jólétének mérésére, mondván, hogy az többet elárul, mint a bruttó hazai össztermék, a GDP.

Kis hazánkban ez a mostani politikai kurzus, ami hatalomban van, aztán minden tőle telhetőt elkövet, hogy dumájában boldoggá tegyen bennünket, de tetteiben csak a boldogtalanságunkhoz járul hozzá, de ahhoz nagyon!

Dániában a legboldogabbak az emberek egy amerikai intézet által közzétett felmérés szerint, amely többek között az egy főre eső jövedelmet, az egészségben eltöltött várható élettartamot, a társas támogatás és a korrupció mértékét vette alapul a világ 157 országának rangsorolásához. Magyarország a 91. helyen szerepel a listán.

Külmázosok

Van még mit javítani! Ha ez a kormány lemondana, gyorsan és önként, mondjuk április 1-én, híven unortodox, illiberális mivoltához, akkor tán boldogabbak is lehetnénk! Vagy, ha a mai napon Wéberék végleg elköszönnének a Fidesztől.

Mert bizony „A magyar szó még nem magyar érzés, az ember, mert magyar, még nem erényes ember, és a hazafiság köntösében járó még korántsem hazafi. S hány ily külmázos dolgozik a haza meggyilkolásán” – mondta egykoron Széchenyi.

A külmázosok uralkodnak ma. Gátlástalan hazudozók, akik kacagányba bújtak már régóta és már ellenzéki korukban is az Arany János féle „democsokrácia” élharcosai voltak.

Magyarkák, akik nem átallottak a nemzeti büszkeség szent és sérthetetlen érzéséből olcsó vásárfiát faragni. Akik utcára hergelték a cigányozó, zsidózó kemény magot, melynek maradványaival őriztették még most is székházukat. Ez az ő igazi fundamentumuk. Izomagyúak bárdolatlan, közönséges, hazánkra csak szégyent hozó serege! Boldogok lehetnénk, ha végleg eltűnnének!

Magyar vagyok – a letiltott vers

0

Petőfi sem NER kompatibilis. Ezt nem lehetett elmondani, lehet valami áthallás?

Azért mi figyelmébe ajánlanánk a NER cenzoroknak a következőt Petőfi verset is, hátha ez is betiltatik!

Német autóipari topmenedzsert vertek meg biztonsági őrök Budapesten

Lehet, hogy a NER-alergiám szövődménye, de nekem szinte mindenről a politika jut eszembe. Arról is, hogy a bulinegyedben a biztonsági őrök most éppen az egyik legnagyobb német autógyár vezető menedzserét verték agyba-főbe.

Mi történt már megint a bulinegyedben?

Az eset felkavaró részleteiről a menedzser ügyvédje számolt be a Blikknek. Az 57 éves német férfi két, Magyarországon élő fiával vacsorázott egy most divatos helyen a VII. kerületben péntek este, és bár a vacsora végeztével fizettek, majd távoztak az étteremből, később vissza akartak menni. Ekkor azonban már nem engedték be őket.

„Az ajtónál a biztonsági szolgálat emberei a két gyerekre támadtak, azonnal lefújták őket gázspray-vel, majd ütni kezdték a nagyobbik fiút. A kisebbik, 17 éves gyerek próbált a testvére védelmére kelni, ám ő is kapott a maró spray-ből, majd ütötték, rugdosták.

Az édesapjuk mobillal próbálta felvenni az esetet, mire őt is megtámadták, s nagyon súlyosan helybenhagyták. Legjobban a feje sérült meg, az arccsontja és a járomcsontja is eltört” – mondta az ügyvéd.

A sérült menedzser egy budapesti kórházba került, ám – feltehetően látva a magyar egészségügy állapotát – a saját felelősségére azonnal Németországba utazott, ahol az orvosok megállapították: sürgős műtétre van szüksége. Az ügyvéd szerint nem értik, miért támadtak rájuk. Az esetet a biztonsági kamera rögzítette, ők feljelentést tettek, a rendőrök négy férfit hallgattak ki.

Mi köze ennek a politikához?

Sajnos lehet az esetnek akár gazdaságpolitikai következménye is, mert kérdéses, hogy a német autóipar hogyan reagál. Nem zárható ki, hogy ez is befolyásolja majd azt, ennyire tekinti biztonságos helynek, befektetésre javasolt országnak a mai Magyarországot.

Nekem azonban nem is ez jutott először az eszembe, hanem az, hogy a politikának komoly felelőssége lehet abban, hogy biztonsági őrök egyre vadabbak és meggondolatlanabbak a NER hazájában. Végül is ők nem az agyukra, hanem az izmaikra gyúrnak és ezért abból amit eddig láttak, azt a hibás következtetést vonhatták le, hogy nekik mindent szabad. Azt tapasztalhatták, hogy a Városligetben minden következmény nélkül lehet verni a ligetvédőket, a királyi televízió épületében meg még az országgyűlési képviselőket is. Emiatt is hihetik azt, hogy a szórakozó fiatalokat, meg a felszólításokat nem is értő átkozott turistákat nyugodtan el lehet verni.

Miért nincs esélye Orbánnak a Nyugat ellen?

Korunk kulcsszavai évszázadokra visszamenően – és ebben nem változott semmi az utóbbi években – az elidegenedés és a rombolás.  Az előbbi fogalmát sokan sokféleképpen elemezték már, de a lényege az, hogy az ember szubjektív jó érzése a munkájával kapcsolatban és az ebben való önkiteljesítése konfliktusba kerül a piac logikájával, mihelyt a megélhetés érdekében az ember kiviszi a munkáját a piacra.

A piac logikája a nyereségmaximálás, aminek a szubjektív jóérzés és önkiteljesítés jellemzően áldozatul esik, ez utóbbiak ugyanis nem mércék, sőt a nekik megfelelő tevékenységek (a szemlélődéstől és a semmittevéstől az alanyi költészeten és a világmegváltáson át a változatosság és a kísérletezés állapotáig) legtöbbször még csak áruvá sem tehetők a piaci csere folyamatában, ezért változó mértékig kimosódnak a rendszerből. Amikor az ember észreveszi ezt, akkor jellemzően elidegenedik a saját munkájától, elkezd rá szükséges rosszként tekinteni ahelyett, ami lehetett volna: az önmegvalósítás – ezért az autentikusság – záloga. Végül viszonylag kevesen vannak, akiknek megadatik, hogy autentikus – szabad, önmagukat megvalósító – életet éljenek. Rendszerszerűen – itt nem tárgyalható okoknál fogva – ez semmiképp nem is lehetséges. De még mindig a piac jelentette szabadság adja rá a legnagyobb lehetőséget: konkrétan annak a munkának a megtalálását, illetve a hozzá vezető úton való előrehaladást, amely a legjobban megfelel a személyes igényeknek.*

A piaci (nyereség- és haszonmaximalizáló) logikával szembeni harc visszatérően az objektív rombolás formáját ölti, mert nem állíthat semmit a piac helyébe, ami hasonló hatékonysággal okozna egyszerre összhasznosságot (tömeges jólétet) és adna lehetőséget folyamatos individuális hatalmi koncentrációra (azaz a személyes jól-létek versengő növelésére). Amikor a piaci hatékonyságot – nota bene szisztematikusan – rombolni kezdjük, akkor a piaci logika tiltakozni kezd: először szegényít egy közösséget, aztán egymás ellen fordítja őket.

A NER célja és üzemmódja a rombolás,

amit súlyosan, szándékosan extraktív funkcióval társít: kivonja a (humán, tőke) forrásokat a piacról és a kivont forrásokat a piaci logika ellenében használja fel: visszaveti az emberek fejlődését, a közösségek önszerveződését politikai indoktrinációval helyettesíti, az autonómiákat állami újraelosztáshoz rendelve aláássa, a tőkét részben kivonja a lokális piacról (ellopja), részben alacsony hatékonysággal üzemelteti. Összefoglalva, a hatalmi koncentrációt – de az idegen elvű, nem piaci, mert nem hatékonysági alapú hatalmi koncentrációt – szembefordítja az összhasznossággal.

Amikor a politikai logika (a hatalomé) már nem csak befurakodik a piaci logikába (a személyes és közösségi nyereségmaximalizációba), hanem ennek két komponensét egymás ellen igyekszik fordítani, hogy aláássa a piaci alapú személyes önvédelmet (a létfenntartást, ezt pedig elsősorban a tulajdonbiztonság fenyegetésével és a jövedelmek átpolitizálásával), az nem csak azzal fenyeget, hogy az állam (illetve a nevében eljáró emberek) hatalommaximalizációja totális folyamattá válik (koncentrálódik és egyesül a politikai és a gazdasági, majd a kulturális hatalom), hanem azzal is, hogy – mivel sérül a piaci logika, amely a legalkalmasabban tudja növelni egy közösség jólétét – törvényszerűen elkezdődik a szegényedés.

Kezdetben még úgy tűnhet, hogy a piac rombolása árán visszaszorítható az elidegenedés, mert az állam azzal kecsegtet, hogy „megvédi” a szubjektumokat az évszázadok elidegenítő hatásától (a nyugatias szemlélet/éthosz hagyomány- és közösségellenességétől, ideértve nem véletlenül a „családellenességét”, „megvédi” továbbá a versenytől, a konfliktusoktól, az értékvesztéstől, mindösszesen tehát a szubjektív vágyak és a munka szubjektív értékének jellemző piaci kudarcaitól, majd kényszerű felszámolásától vagy hobbivá redukálásától), de ez a látszat hamar elpárolog. A politikai logika (az egyoldalú hatalmi koncentráció) betörési kísérlete a piaci logikába (a személyes hasznosság és összhasznosság viszonylagos egyensúlyába) a források allokációjának megbénulásához és társadalmi válsághoz vezet.

Az elidegenedés nem tartóztatható fel

A piaci logika – ami a közösségi élethez és a közösségek viszonylagos békéjéhez szükséges legalapvetőbb intézményes logika – szükségképpen győz a szubjektív értékrendekkel (kvázi az autentikus életekkel), de a politikai gyarmatosítással szemben is. Legalapvetőbben: a csere kényszere nem áll meg az áruk piacán, hanem kiterjed az áruk előállításához szükséges – ezért az általa meghatározott és értékelt – munka piacára is, de ugyanígy kiterjed végső soron az emberi kultúrákra is. A béke legnagyobb esélyét az emberek és közösségeik között a legalapvetőbb – egzisztenciális – szükségleteik megbízható, kiszámítható, rendszerszerű kielégítése hozza el, aminek a legfontosabb mozzanata a magán- és közösségi haszonmaximalizáció egyensúlya. (Ergo, probléma lehet a közösségeken belüli túlzott vagyoni/jövedelmi differenciálódás, főleg ha ez széles néptömegek életszínvonalának abszolút megrekedésével társul.)

A keleti autokratáknak csak időleges sikereik lehetnek

Amíg a Nyugat képes tiszteletben tartani az alapvető, nem véletlenül évszázadok trial and error módszere alapján kialakult intézményes egyensúlyt piac és politikai hatalom között, tehát amíg győz az elidegenedés (és óvatos kezelése) a rombolás fölött, addig a keleti autokratáknak csak időleges sikereik lehetnek. Országlásukat a népeik bánják meg, amelyek hiú reménnyel keresték a kiutat a fundamentális piaci logikából – és az elidegenedésből.

*Marx a Gazdasági-filozófiai kéziratokban a munka elidegenedését első lépésben a tárgyiasulásában ragadja meg, én viszont azt gondolom, hogy a munka – a munkás értékteremtő képességének folyamatos reprodukciója mellett – elvileg (ti. akár) megkaphatja a teljes ellenértékét is. Ez a piaci gondolkodás egyik alaptétele. A két szemlélet – a piaci és a munkaérték-elmélet – nyilvánvalóan eltérően értelmezi az értékképzés mechanizmusát. Én azonban ebben a posztban az elidegenedést az értékteremtés autentikusságával helyezem szembe, azt állítva, hogy ez utóbbi korlátozottan válik lehetővé reális piaci körülmények között, mert nem minden tevékenység (és eredménye) piacosítható, ezért a munkavégzők jellemzően ilyen-olyan mértékig megélhetési kényszer diktálta munkát bocsátanak áruba. Az inautentikus értékteremtés visszaszorítását a piaci katalaxishoz való közelítéssel, a szabad versennyel és a közösségileg (államilag) támogatott esélyegyenlőséggel tartom legjobban megvalósíthatónak.

Lendvai Ildikó: Arról jutott eszembe… – 2.

Arról jutott eszembe, amit Csecsenföld idilli viszonyairól olvastam.

Ha lehet, ott még jobban virágzik a nemzeti együttműködés rendszere. Nem csoda: ott is Putyin egy kedvence uralkodik, ahogy nálunk. De sajnálattal kell megállapítanom, hogy együttműködésileg lepipáltak minket. Annyira dúl a csecsen polgárok között a szeretet és az összetartozás érzése, hogy amikor Ramzan Kadirov diktátor unokatestvére halálra gázolt egy három tagú családot, a rokonok maguk könyörögtek, nehogy a gázolónak bármi kellemetlensége legyen. Hiszen az egész Kadirov család annyi jót tesz a nemzetnek, isten ments, hogy valamelyiküknek bántódása essék. Majdhogynem megköszönték, hogy volt olyan kegyes a halálba küldeni az áldozatokat. Ez csecsenre fordítva kb. olyan, mintha nálunk az érintett városok lakói esdekelnének: hadd nyerjen még néhány pályázatot a miniszterelnök veje, ha nem világítanak a lámpák, hát nem világítanak, mi az a kis félhomály a fiatalember egyéb érdemeihez képest.

A nagyvonalúan megbocsátó csecsen rokonokat egyébként meg lehet érteni: Kadirovval ajánlatos jóba lenni. Gyanakodnak, hogy gyilkosságokat és emberrablásokat rendel meg. Nyíltan is vallja a kollektív családi büntetés elvét: ha valaki beáll az ellene harcolók közé, a hozzátartozói házát is lerombolják. Nemrég még Putyin, a nagy patrónus is szemére hányta: rosszul veszi ki magát, hogy koncentrációs táborba viteti és megöleti vagy megkínoztatja a melegeket. Kadirov viszont tökéletesen tisztázta magát, mondván, hogy országában egyáltalán nincsenek homoszexuálisok. Ami – könnyen lehet – áldásos közreműködése nyomán most már igaz is: élők nemigen maradtak.

Előbb-utóbb nálunk is…

Szóval az jutott eszembe, hogy előbb-utóbb nálunk is meg kell köszönni mindazt, amin normális körülmények között háborognánk. Legalábbis ez az elvárás. Szájunkba rágják, hogy az ilyesmi voltaképpen a mi javunkat szolgálja. Kár, hogy nem fér abba a buta fejünkbe. Kiderült, hogy a rabszolgatörvény a leendő rabszolgák, akarom mondani munkavállalók érdekét szolgálja. A szóvivő szerint eddig csak azért hagyták el százezrével az országot, mert itthon nem túlórázhattak eleget. (Aztán hogy csalódhattak szegények, hogy pl. Németországban évi 200 órában maximálták a többletmunkát!) De majd most! Az, hogy majd három év múlva kaphatnak fizetséget érte, nyilván szintén nekik lesz jó. Ha túl korán a zsebükben lenne, csak elszórnák butaságokra: ételre, rezsiszámlákra, a gyerek cipőjére. Aki úgyis hamar kinőné. Bezzeg milyen jól jön majd évek múlva: ki lehet fizetni a felgyűlt hátralékokat, aki sokat dolgozott, annak talán a kamatra is futja.

Az Állami Számvevőszéknek is csak a dolgozói jólétén jár az esze. Most karácsony előtt százat küldött el közülük, de csakis az ő érdekükben. Ezt hivatalos közleményben tudatták a közvéleménnyel: az elbocsátás „teljes mértékben figyelembe veszi az érintett munkatársak mentális és szalmai érdekeit, hozzájárul pl. a munkahelyi kiégés elkerüléséhez, valamint az új karrierlehetőségek megtalálásához.” Istenem, milyen figyelmesek. A kirúgottak nyilván hálásak is érte. El is szégyelltem magam, hogy milyen érzéketlen bunkó vagyok. Eddig nem sokat törődtem pl. a miniszterelnök és a kormánytagok munkahelyi kiégésének veszélyével. Pedig mintha látszanának is már a jelei.

Tényleg csak az ő mentális és szakmai érdekükben vetem fel: nem kellene nekik is új karrierlehetőségek után nézniük? Például Csecsenföldön. Bizonyára ösztönzőleg hatna a nemzet szolgálatában kimerült mentális energiáikra a környezettel való teljesebb harmónia. Hétszentség, hogy ott kevesebb merev szabály béklyózza a szabadon szárnyaló karriervágyat is. Fogadni mernék, hogy túlórázni is korlátok nélkül lehet.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK