Amióta létrejött a hatpárti szövetség az Orbán-kormány leváltására, és a szövetkező pártok politikusai újra meg újra elmondják, hogy nemcsak a választásokig kívánnak együttműködni, de közös kormányzásra is készülnek, a majdani közös kormányt jobbikos politikusok előszeretettel nevezik „nemzeti egységkormánynak”. Lássuk be, ez képtelenség.
A jelenlegi közvélemény-kutatási eredmények szerint egy választáson a válaszadók közel fele támogatná a szövetkező ellenzéki pártok közös listáját, ugyanakkor közel fele a Fidesz listáját. Tegyük most félre azt a kérdést, hogy a mostanában mért támogatottsági adatok alapján mandátumtöbbséget szerezne-e az Országgyűlésben az ellenzéki pártszövetség (mellesleg nem szerezne), de ha feltételezzük, hogy bekövetkezik még akkora eltolódás a támogatottságban, amelynek alapján már elérne mandátumtöbbséget a hat- vagy akár az újabb fejlemények alapján hétpárti szövetség és kormányt alakít, még mindig ott áll vele szemben egy jelentős létszámú parlamenti ellenzék.
E jelentős parlamenti ellenzék mögött a magyar választók jelentős kisebbsége állna, akik akár azért, mert mint frissen gazdagodó üzletemberek, akár mert családi megélhetésüket, lakáshoz jutásukat köszönhetik az Orbán-kormánynak, vagy várják az Orbán-kormány fennmaradásától, akár keresztény identitásuk, nacionalista gondolkodásuk, a szomszéd országokban kisebbségbe szorult magyarok ügye iránti elkötelezettségük állítja őket továbbra is a Fidesz mellé.
Ők az új többség által alakított kormányt nem tekintik a magukénak, továbbra sem támogatják. Ez a kormány tehát jó lelkiismerettel nem tekinthető, és ezért korrekt módon nem is nevezhető nemzeti egységkormánynak.
Horn Gábor, a Republikon Intézet vezetője az elmúlt napokban több médiumban is „nemzeti összefogásnak” nevezte a választásokra alakult pártszövetséget. Ez a szóhasználat ugyanúgy nem korrekt, mint a jobbikos politikusoké.
A pártszövetség listája mögött az optimista kutatási eredmények szerint is a válaszadók kevesebb mint 50 százaléka áll.
Hasonlóképpen egy negyven százalékot meghaladó, de az ötven százaléktól elmaradó részük a Fideszt támogatja, és emellett vannak mások isi, akik közül a Mi Hazánkat és a Kétfarkú Kutya Pártot rendszeresen 1 százalék fölött mérik a közvélemény-kutatók, s amelynek szavazói szemben állnak ugyan az Orbán-rendszerrel, de ilyen vagy olyan okból – politikai okból – nem készek támogatni a hat- vagy hétpárti összefogást. Holott ők is tagjai a nemzetnek. Miként a Fidesz rendületlen támogatói is. Mivel nem gondolom, hogy Horn ezt vitatná, nem nevezheti ezért jó lelkiismerettel „nemzeti összefogásnak” a hat- vagy hétpárti szövetséget.
Ennek megállapításán túl fel kell tennünk magunknak a kérdést: vajon miért ígérnek a Jobbik politikusai „nemzeti egységkormányt”, miért beszél Horn Gábor, az ellenzéki összefogás elkötelezett híve „nemzeti összefogásról”? A jobbikosok nyilván azért, mert így lépnek fel azzal szemben, hogy a Fidesz – ésszerű kampánymegfontolásból – baloldalnak nevezi az egész ellenzéket.
Márpedig a jobbikosok nem tekintik magukat baloldalinak, és ebben tejesen igazuk is van. Ők egészen más politikai világképet képviselnek, mint a szocialisták, a DK-sok vagy a Momentum támogatói.
Nehéz ezért egy politikai jelzővel kifejezni, hogy az Orbán-kormánnyal való szembenálláson túl mi egyesíti a pártszövetséget. Nyilván tisztában van ezzel Horn Gábor is, ezért nevezné az összefogást nemzetinek. Ez azonban nyilvánvalóan hamis.
