Címke: nagy-britannia
2 millió uniós polgár folyamodott tartózkodási engedélyért Nagy Britanniában
Érződik a brexit pánik az Egyesült Királyság mintegy 12 millió uniós polgárán. Csak szeptemberben több mint ötszázezren kértek letelepedési engedélyt Nagy Britanniában, mert attól tartanak, hogy Boris Johnson miniszterelnök betartja az ígéretét: mindenképp kivezeti hazáját az Európai Unióból október 31-ig. Angela Merkel kancellár telefonon figyelmeztette a brit miniszterelnököt: addig aligha tud már megállapodást kötni az Európai Unióval!
Az uniós polgárok egyhatoda jelentkezett- írja a londoni Guardian, mely felhívja a figyelmet: nincs ok pánikra! A jelenlegi törvények szerint az engedély kérést a jövő év végéig beadhatják az EU polgárai Nagy Britanniában. Kik a legszorgalmasabbak?
Több mint 345 ezer lengyel polgár regisztrálta már magát
Ezzel a lengyelek a rekorderek. Ez nem is csoda hiszen belőlük van a legtöbb Nagy Britanniában. Már a körülbelül egymillió lengyel alkotja Nagy Britannia legnagyobb nemzeti kisebbségét – megelőzve az indiaiakat. Utánuk az olaszok és a románok következnek a listán: közülük is nagyon sokan szeretnének az Egyesült Királyságban maradni a brexit után is.
Ha nem lesz megállapodás London és Brüsszel között, akkor az uniós állampolgárok helyzete Nagy Britanniában éppoly kérdésessé válik mint a brit polgároké az EU országaiban. Ezért a brit polgárok rohamot indítottak az ír útlevélért. Aki tud igazolni egy ír felmenőt, az megkaphatja az ír állampolgárságot és ily módon mentesülhet a brexit kínos következményei alól az Európai Unióban.
USA: a Huawei miatt kizárhatják Nagy Britanniát a titkosszolgálati együttműködésből
Five eyes only – ez a híres ötös jelszava: az USA, Nagy Britannia, Ausztrália, Kanada és Új Zéland ezen az alapon osztja meg a titkosszolgálati információkat egymás között.
Washingtonból most megfenyegették Theresa May kormányát: amennyiben nem golyózza ki a Huaweit az ötödik generációs mobil rendszerből, akkor a britek iránti bizalom megrendülhet. Odáig is eljuthatnak a dolgok, hogy a Five eyes mindössze four eyes-ra szűkülhet.
Az amerikai kémelhárítás szerint a Huawei a pekingi hadügyminisztérium cége és ennek megfelelően szorosan együttműködik a hírszerzéssel. A Huawei chipek egy része információkat továbbíthat Pekingbe anélkül, hogy a külföldi felhasználók erről tudomást szerezhetnének! Washingtonban eddig nem álltak elő bizonyítékokkal, de most a Vodafone kutatói érdekes felfedezést tettek a Huawei chipekkel kapcsolatban. Ezek alátámaszthatják az amerikaiak gyanúját. És természetesen megnehezíthetik Theresa May brit miniszterelnök helyzetét is.
A kínaiak természetesen mindent cáfolnak. A Huawei alapító atyja kijelentette: a világ nem lehet meg a mi chipünk nélkül! Másképp látják ezt Amerikában, ahonnan korábban Mike Pompeo külügyminisztert épp azért küldték Európába, hogy lebeszélje a NATO szövetségeseket a Huawei ötödik generációs rendszeréről. Pompeo Budapesten is járt ebben az ügyben, de nem aratott sikert: Orbán Viktor miniszterelnök arra hívta fel a figyelmét, hogy sem Németország sem pedig Franciaország nem kívánja negligálni a Huaweit! Nemrég Hszi Csinping elnök külföldi állam és kormányfők jelentős csoportját látta vendégül Pekingben. Kína első embere egyértelművé tette: kiállnak a Huawei mögött. Ha pedig valaki szakítani akar a Huawei-jel politikai okból, akkor annak az országnak számolnia kell azzal, hogy Peking ezt ellenséges lépésnek tekinti, melynek azután kínos következményei lehetnek…
New Statesman: Britannia alázatossága
A nép ellenségei nem azok, akik ellenzik a brexitet, hanem azok a politikusok, akik eljuttattak minket az önrombolás ezen aktusához – írta a lap „Britannia megalázása” című cikkében.
Oda jutottunk, hogy egy megalázott brit miniszterelnök hat órán át ül egyedül egy brüsszeli szobában, miközben a többiek a mi sorsunkról tanácskoznak. Egy kormány, amely nem képes tovább kormányozni. Egy ország, amely a káoszt és a működésképtelenséget jelképezi. Egy magát megadó „Egyesült Királyság”.
Britek százezrei, akik más uniós tagállamokban kérnek állampolgárságot.
Az ipar üvölt dühében és frusztráltságában. A közbeszéd meg van mérgezve. A parlamenti képviselők rendőri védelemre szorulnak, az emberek gyógyszereket halmoznak fel. Barátságok szakadnak szét, a katonaság készültségben van esetleges nyugtalanságra számítva. Ez nem „az ellenőrzés visszaszerzése”, és nem az a büszke, felszabadított Nagy-Britannia, amelyet a brexit hívei ígértek. Ez az önkárosítás groteszk és szánalmas aktusa, amelyet nem valami háború, vagy katasztrófa okozott, hanem saját ostobaságunk. És a nép igazi ellenségei nem azok, akik ellenzik a katasztrofális kilépést, hanem azok, akiknek a fanatizmusa és politikai nemtörődömsége szinte megtörte az országot. A későbbi generációk érdekében meg kell nevezni és meg kell szégyeníteni azokat az önjelölt „hazafiakat”, akik elárulták országukat – írta a szerző.
Az eredendő bűnt David Cameron követte el. A tömegek nem követeltek népszavazást az uniós tagságról, Cameron csakis azért írta ki, hogy saját pártját egyesítse, és leszerelje a UKIP pártot.
A kevéssé tájékozott szavazóknak alapvető alkotmányos jelentőségű, rendkívül bonyolult témában kínált fel bináris választási lehetőséget a népszavazás, és még a 60 százalékos küszöb adta biztosítást sem építette be. Ez a legőrültebb fogadás volt, amelybe brit miniszterelnök valaha belement, és szabadjára engedte a távozás híveit, a sarlatánokat, a gazembereket és demagógokat, akik aztán hamis hírekkel és üres ígéretekkel kábították a népet, félelmeket és előítéleteket szítottak, és felszabadították a brit lélek legocsmányább vonásait: az idegengyűlöletet, a sovinizmust, az agresszivitást, a sziget-létet, és a makacs büszkeséget saját tudatlanságunkra – írta a szerző. Hosszan sorolta a távozás híveinek bűneit, hazudozásait és jogsértéseit, majd megállapította:
a legnagyobb baj mindezek után az volt, hogy utóbb kiderült: a távozás híveinek semmiféle terve nincs a brexit megvalósítására.
Az emberek sajnálják Theresa Mayt, de ő akart miniszterelnök lenni. A lehető legkeményebb brexit célját követte a maga makacs, fantáziátlan, titokzatoskodó és minden báj nélküli módján, minden bizonyíték nélkül állította, hogy az emberek ezt akarják, és teljességgel figyelmen kívül hagyta a brexit ellen szavazó 48 százalékot. Soha nem állította első helyre az ország érdekeit, egy felesleges választással elkótyavetyélte többségét, és folyamatosan kiszolgálta saját pártja jobbszélét, és két évet elvesztegetett. Végül zsarolással és más hasonló eszközökkel megpróbálta rábírni a parlamentet, hogy fogadjon el egy olyan megállapodást, amely nyilvánvalóan rosszabb a status quo-nál. Lehet, hogy Cameron volt az újkor legrosszabb miniszterelnöke, de May nem sokkal marad el tőle: olyan célt követ, amelyről tudja, hogy hatalmas károkat okoz országának.
A sor Jeremy Corbynnal folytatódik, aki az unióban maradás hívének maszkírozott ellenfele az unióban maradásnak. Ellenzéki vezető, aki nem hajlandó vezetni, és pártjával egyáltalán nem úgy lép fel, mint egy megfelelő pillanatra vállalkozó kormányzó alternatíva, hanem mint egy rejtőzködő ellenzék. Ha az ellenzék vezetője csak félig alkalmas lett volna tisztségére, Nagy-Britannia soha nem szavazta volna meg a kilépést. A továbbiakban „a mosolya mögött vicsorgó” Jacob Rees-Mogg szerepét elemzi a cikk, akin társaival a népre hivatkozik ugyan, de valójában Európa alacsony bérű, kevéssé szabályozott Szingapúrjává akarja változtatni Nagy-Britanniát, és bár számuk csekély, a parlamenti aritmetika nagy hatalmat adott nekik May kisebbségi kormánya felett. Trumphoz dörgölőznek, és támadják az európai barátokat és szövetségeseket, nem ítélik el a rasszista incidenseket, támadják azokat az intézményeket, amelyeket azzal gyanúsítanak, hogy szemben állnak a brexittel, így a BBC-t, a jegybankot, az igazságszolgáltatást, vagy a tisztviselői kart. Pokollá tették May életét, de nem produkáltak semmiféle brexit-tervet. A bolsevikokhoz, vagy a XVIII. századi francia forradalmárokhoz hasonlóan azt kiabálják, hogy „az emberek akaratának” érvényesülnie kell, de nagyon is kétséges, hogy „az emberek” többsége három év múlva is támogatni fogja-e a brexitet. Ezek az ultrák biztonságban vannak képviselői fizetéseikkel, szép nyugdíjukkal és személyes vagyonukkal, és simán legyintenek arra az egyre kevésbé cáfolható bizonyítékokra, amelyek szerint a brexit Nagy-Britannia számára társadalmi, politikai, gazdasági és diplomáciai katasztrófa, és céljaik érdekében készek még arra is, hogy a megállapodás nélküli brexittel sújtsák kevésbé biztonságos helyzetben lévő honfitársaikat. Őket segítette a brit sajtó jelentős része éveken át – írta a szerző, és erre számos példát hozott fel azzal, hogy az említett orgánumok egy másodosztályú banánköztársaság propagandáját fújják.
Végül a szégyen-névsorba fel kell venni meglehetősen sok képviselőt is. 2016-ban legalább 60 százalékuk a maradás mellett volt, de sokan választották a kisebb ellenállás útját, és az ország érdekei elé helyezték személyes és pártérdekeiket. Az események olyan sebességgel történnek, hogy még azt sem lehet megjósolni, hogy mi lesz, mire ez a cikk megjelenik. Csak feltételezni lehet, hogy elegendő képviselő fedezi fel a gerincét ahhoz, hogy megakadályozzon egy katasztrófát. Csak feltételezni lehet azt is, hogy feltették maguknak a kérdést, vajon mi annyira szörnyű az uniós tagságban, hogy a kiválás megéri mindezt. Amint azt is, hogy
rájöttek: nincs olyan megállapodás, amely jobb lenne annál, amelyik már megvan.
Ellenkező esetben Nagy-Britannia kikerül a multilaterális együttműködés eddigi legnagyobb kísérletéből, lassan lecsúszik, elszegényedik, a margóra kerül és jelentősen megfogyatkozik. Nem lesz öröm, nem lesznek nemzeti ünneplések. Amikor majd viseljük a következményeket, a brexit hívei mindenkit vádolnak majd, csak saját magukat nem, de bizonyosan kiérdemlik azt, amit Donald Tusk a pokolban külön az ő számukra fenntartott helynek nevezett – írta a szerző.
Ara-Kovács Attila
Brexit és Trianon
„Akárcsak a britek, a magyarok sem képesek szabadulni attól a birodalmi tudattól, ami a szigetország lakóinak valóságát több, mint két évszázadon keresztül meghatározta, magyar vonatkozásban pedig az 1867-1918 közötti évtizedekben virtuálisan érvényesült. Nekünk elég volt ez az ötven év, hogy képtelenek legyünk szembenézni a valósággal, akkor miért csodálkozunk azon, hogy a britek alig egy évszázad alatt sem voltak képesek megszabadulni több, mint kétszáz éves korábbi valóságos birodalmi létük nyomasztó hiányától?” – kezdi Ara-Kovács Attila Diplomáciai jegyzetét
Április 12. Dies irae: a harag – avagy az ítélet – napja; ekkor fog lecsapni a kemény brexit Nagy-Britanniára. Amikor e sorokat írom 11 nap választ el ettől, s nyilvánvalóan távolságtartóbban élem meg ezt az eseményt, mint azok, akiket a szigetországban közvetlenül érint. Néha belegondolom magam az ő helyzetükbe, s aztán azzal vigasztalom magam: nekünk, az unióban maradóknak valamelyest könnyebb lesz „azután”.
Nemrég az Európai Parlament egyik képviselőjét kérdeztem arról, hogy miként érinti Nagy-Britannia távozása az európai biztonságpolitikát, lévén, hogy mégis – hadi arzenálját és a fejlesztési potenciált tekintve – hadászatilag a kontinens legerősebb államáról van szó. A válasz kettős volt: egyrészt egyáltalán nem változik semmi, mert Nagy-Britannia továbbra is a NATO egyik oszlopa marad, s igen jó az együttműködés ezen a – vagyis katonai és hírszerzési – szinten.
Másrészt Nagy-Britannia távozása a döntéshozatali mechanizmus szempontjából csak használ a közös Európának, nemhogy gyengítené azt. És emlékeztetett az európai honatya két dologra: egyrészt, hogy ne feledjem, az orbáni különutas és Európa-ellenes politika mindig lelkes támogatókra talált a toryk és a UKIP körében, másrészt pedig az Európai Parlamentben valahányszor közös biztonságpolitikai javaslatok kerülte terítékre, többnyire a UKIP és a toryk ellene szavaztak és csöndben a brit munkáspárt is csatlakozott hozzájuk. Nagy-Britannia jelenléte az Európai Unióban egyre nagyobb tehertétel volt biztonságpolitikailag; de nem csak biztonságpolitikai szempontból – jegyezte meg kérdésemre adott választásban az európai képviselő.
A toryk – vagyis a konzervatívok – túlnyomó többsége soha sem kedvelte országa uniós tagságát, s bár mind a folyamatot elindító Cameron-kabinetben, mint Theresa May kabinetében többségben voltak és vannak az unió-pártiak, ám a hangos brexitpárti kisebbség gátlástalanságát az a tudat teszi hatékonnyá, hogy komoly külső erő áll mögöttük. De ma már legalább ilyen erőteljes, sőt feltehetően erőteljesebb azok tábora, akiket visszarettentett a brexit, szavuknak, akaratuknak még sincs olyan ereje, mint a kilépést támogatóknak. Vajon miért? – teszi fel a kérdést már 2016 júniusa óta a meglepett világ.
E kérdésre a válasz ugyan kevéssé kézenfekvő, mi magyarok azonban sokkal könnyebben megérthetjük a britek „miértjét”, mint bárki más. Mert akárcsak a britek, a magyarok sem képesek szabadulni attól a birodalmi tudattól, ami a szigetország lakóinak valóságát több, mint két évszázadon keresztül meghatározta, magyar vonatkozásban pedig az 1867-1918 közötti évtizedekben virtuálisan érvényesült. Nekünk elég volt ez az ötven év, hogy képtelenek legyünk szembenézni a valósággal, akkor miért csodálkozunk azon, hogy a britek alig egy évszázad alatt sem voltak képesek megszabadulni több, mint kétszáz éves korábbi valóságos birodalmi létük nyomasztó hiányától?
Ma egyre parttalanabb Magyarországon a kormány által felkorbácsolt Trianon-narratíva. De mit jelent a jelenben Trianon? Nézzünk mélyen a valóságban: Erdélyben él – nagylelkű becslés – 1,4 millió magyar és 7 millió román. És az arányok a Vajdaság, a Felvidék vagy Kárpátalja vonatkozásából még rosszabbak magyar szempontból. Ha ez így van, miről beszélünk? Miről beszél Orbán Viktor, amikor a következő szöveget írja ki a facebookra: „Nemzeti összetartozás napja. A jövőt magyar nyelven írják.”
A brexit és a trianonozás két különböző konzervatív politikai elit hajszálpontosan azonos reakciója önnön válságára, mely annak következménye, hogy képtelenek szabadulni a múlttól. A múltban élnek, s a múlt elvárásainak akarnak megfelelni. Ennek fényében nincs komikusabb, mint a magyar miniszterelnök szövege a jövőről szóló narratíva magyar nyelvezetéről. És persze nincs tragikusabb sem az egész társadalom szempontjából.
Látnunk kell: egyfajta önfelszámolás ez, a brit konzervatív világ oszlásnak-indulása. Ez az elit képtelen meghozni azokat az áldozatokat, melyekre a német konzervatívok képesek voltak, másfelől híján van olyan vezetőnek, mint Macron. Emiatt képes egész társadalmát a mélybe, a kilátástalanságba rántani – gátlástalanul. A britek esetében tizenegy napon belül ennek nyilvánvaló jeleit megtapasztalhatjuk – ha csak nem történik valami csoda. De Magyarországon ebből aligha fog okulni bárki is.
Die Welt: A brit oroszlán mint egy mezei nyúl
A brexit teljességgel kicsúszott az ellenőrzés alól három évvel a népszavazás után, amely a demokráciákat sújtó populista sokkhullámot kiváltotta. Már senki nem tudja a brexit tulajdonképpeni célját, tartalmát, vagy menetrendjét, ez pedig mélységes bizonytalanságot okoz, amely tartós válságba taszítja Nagy-Britanniát.
A brexit Nagy-Britannia számára az első világháború óta legpusztítóbb sokkot jelenti. Megsemmisít a nyolcvanas évek óta reformok útján elért minden vívmányt, és az unión belül megszerzett befolyást, valamint az Egyesült Királyság Európa hídfőállásaként betöltött szerepét a globalizálódásban. Amit ebből a leckéből meg kellene tanulni:
(1) A demokrácia belülről kifelé hal meg, és legveszélyesebb ellensége a demagógia volt és maradt.
(2) Nem Európa mér vereségeket a nemzetekre, hanem a nemzeteken belüli válságok veszélyeztetik Európát – ezért mindenekelőtt a nemzetek széthullására és a demokráciák korrumpálására kell reagálni, amelyet a középosztály destabilizálódása okoz.
(3) A brexit gordiuszi csomóját már nem tudja megoldani egy olyan politikai osztály, amely teljesen elvesztette a nemzeti érdek iránti érzékét. Csak maguk a britek tudják kibogozni ezt a végtelen tragédiát, ha visszatérnek a felelősségtudat és a kompromisszumkészség szelleméhez.
(4) A többi 27 tagállam teljes joggal igyekszik megakadályozni a rendezetlen berexitet, amely pusztító következményekkel járna, különös tekintettel a májusi európai választásra.
(5) A demokráciának egy olyan földindulás ellen kell küzdenie, amilyenre a harmincas évek óta nem volt példa, és ebben a küzdelemben nyilvánvaló hiányosságokat mutat a 21. század nagy változásainak és kockázatainak – ilyen a globalizálódás, a digitális forradalom, a túlöregedés, bevándorlás, dzsihadizmus és a demokratúrák terjedése – kérdéseiben. A demagógok az eddig elképzelnél még sokkal nagyobb bajt csinálnak, amint azt a britek hanyatlása is mutatja, de az is, hogy Matteo Salvini recesszióba vitte Olaszországot és Kínához közeledik.
(6) A brexit-katasztrófának van egy pedagógiai hatása: a brexit-pártiak nem csupán Európában elszigeteltek, hanem kudarcuk Franciaországtól Magyarországig más populistákat is meggyőzött arról, hogy nem szabad kilépniük az Európai Unióból és/vagy az euró-övezetből. Emellett mindenki ki tudja számolni, milyen hatalmas gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai ára lenne a gazdasági és társadalmi integrációval való szakításnak.
(7) Az Európai Unió szuverenitását és a biztonság felé történő orientálódását dokumentálja az, hogy Európa nemzetei újra a kezükbe vették sorsuk irányítását szemben a Trump vezette Egyesült Államokból kiinduló gazdasági fenyegetésekkel, a kínai innovációval, és a putyini Oroszország véleménymanipulációjával.
A brexit tökéletes példa arra a prófétai figyelmeztetésre, amelyet Winston Churchill intézett a népéhez a háború idején: „Bármilyen bátornak és merésznek, félelem nélkülinek és szelídíthetetlennek mutatkozott az Armageddon közepette a brit oroszlán, most egy mezei nyúl is ki tudja űzni korábbi dicsőségéből”. Amikor a demagógok nyúllá degradálják a briteket, csak akkor marad fenn a szabadság, ha az európaiak oroszlánná válnak – írta a szerző.
Kiderült: ennyi pénze van a brit királynőnek
Nyilvánosságra hozta éves jelentését a brit korona vagyonportfolióját kezelő Duchy of Lancaster. Ebből az derül ki, hogy a királynő vagyona kisebb mértékben nőtt az előző két évben, mint korábban.
II. Erzsébet királynő magánvagyonának nettó értéke 533,8 millió fontra nőtt – ez derült ki a jelentésből. Ez átszámítva kb. 195 milliárd forint.
A jelentés szerint az 1265-ben létrejött és jelenlegi feladatait különböző formákban 1399 óta ellátó vagyonkezelő 20,2 millió font nyereségre tett szert 2017-18-ban. A 4,9 százalékos nettónyereség-növekedés azonban kisebb arányú, mint az előző két évi, amikor majdnem 8 százalékot tett ki. „Egy
újabb pozitív évet zártunk,
szinte az összes üzleti vállalkozásban jelentős volt a növekedés” – olvasható a jelentésben, amelyet a Guardian közölt.
A bevételek nagy többsége, 64 százalék kereskedelmi tevékenységből származik, 18 százalék mezőgazdaságból, 10 százalék pénzügyi befektetésekből, 8 százalék ingatlanokkal kapcsolatos bevételből.
A bevételek után társasági adót ugyan nem kell fizetni, jövedelemadót viszont igen.
Tavaly ősszel a Paradicsom-papírok (Paradise Papers) néven kiszivárgott aktákból kiderült, hogy az uralkodói vagyonkezelő 2004-ben ötmillió fontot fektetett be egy bermudai offshore alapba, 2005-ben pedig 7,5 millió dollárt egy kajmáni-szigeteki magántőkealapba.
A mostani jelentésben egyébként az is szerepel, hogy a Brexit stratégiai kockázatot jelent.
Nagy-Britanniának választania kell az USA és az EU között
Theresa May szabadkereskedelmi egyezményt szeretne Nagy-Britannia és az USA között, de Donald Trump szerint ehhez teljesen ki kell lépnie az uniós piacról a brexit során.
Közös, az ipari és a mezőgazdasági árucikkek kétoldalú forgalmára kiterjedő szabadkereskedelmi térség létrehozását javasolja a brit kormány az Európai Uniónak – ez derült ki abból a dokumentumból, amelyet elfogadtak a brit kormányülésen, és amely miatt
a brit kormány több minisztere lemondott,
köztük Boris Johnson külügyminiszter és David Davis brexit-ügyi miniszter, akik teljesen szakítani akarnak az EU-val. Az üzleti szektor viszont egyetért a tervvel, kivéve a pénzügyit, hiszen a szolgáltatásokra nem vonatkozna, kérdés ugyanakkor az is, hogy az EU mit szól majd hozzá.
Theresa May azt is bejelentette, hogy a brexit után
szabadkereskedelmi megállapodást szeretne kötni az Egyesült Államokkal.
Erről akkor beszélt, hogy amikor díszvacsorán látta vendégül Donald Trumpot és feleségét. Mint mondta, a két ország kölcsönösen egymás legnagyobb külföldi befektetője, a kétoldalú befektetői tőkeállomány értéke meghaladja az ezermilliárd dollárt. Szerinte Nagy-Britannia kilépése az Európai Unióból példátlan lehetőséget teremt a még szélesebb gazdasági együttműködésre.
Donald Trump és tanácsadói köre viszont az úgynevezett hard brexitre, vagyis az EU-val való teljes szakításra akarja rávenni a brit kormányt. A látogatása előtt meg is mondta a The Sunnak adott interjújában: enélkül Nagy-Britannia nem számíthat arra, hogy szabadkereskedelmi egyezményt köthet az Egyesült Államokkal. Sőt, azt is mondta, hogy
erről korábban is beszélt Theresa Mayjel, de ő nem hallgatott rá.
Trump Boris Johnsonról is beszélt: azt mondta róla, hogy jó miniszterelnöke lenne Nagy-Britanniának. Ez a mondat viszont sokak szerint elég egyértelmű beavatkozás a brit belpolitikába.
Angol-francia két jó barát, együtt bombázza Szíriát
Franciaország és Nagy-Britannia már napokkal a szombati támadás előtt jelezte, hogyha Donald Trump amerikai elnök valóban beváltja a fenyegetését és büntetőakciót indít Szíria ellen, akkor ők szintén csatlakoznak ehhez. Azonban nemcsak humanitárius okok és a vegyi fegyverek bevetése miatt döntött úgy a brit és francia vezetés, hogy részt vesz a katonai hadjáratban.
Franciaország és Nagy-Britannia a 2013-as ghútai vegyi támadás óta azt kommunikálja, hogyha a nemzetközi közösség – akár a NATO, akár az ENSZ – egy katonai intervencióra szánja el magát Szíria esetében, akkor ők késlekedés nélkül csatlakoznak. Csakhogy erre egészen 2018-ig nem került sor annak ellenére, hogy az Egyesült Államok már tavaly támadást intézett szíriai célpontok ellen. Az Idlib tartományban lévő Han Sejkun városában szintén vegyi fegyvert vetettek be, amelyért a nyugati világ Bassár el-Aszad szíriai elnököt tette felelőssé. Washington több mint ötven darab Tomahawk manőverezhető robotrepülőgéppel válaszolt, de akkor a britek és a franciák egyaránt távol maradtak az eseményektől és beérték szankciókkal, illetve elítélő nyilatkozatokkal.
Ezzel szemben egy évvel később szinte már azonnal „ugrottak” Donald Trump amerikai elnök felhívására, miközben az egyik országnak sem javult érdemben a viszonya az Egyesült Államokkal. Elég csak Emmanuel Macron francia elnök Trump-ellenességére gondolni vagy arra, hogy Theresa May brit miniszterelnök állítása szerint „nem azért szállt be a Szíria-ellenes hadműveletekbe, mert az Egyesült Államok erre kérte volna.”
Ebből kifolyólag jogosan merül fel a kérdés: miért változott meg most hirtelen a brit-francia álláspont és döntöttek a beavatkozás mellett?
Ugyanis a „szíriai vegyi fegyverek bevetésére adott megfelelő válasz” narratívája önmagában nem szolgál elegendő magyarázattal, hiszen ez alapján Londonnak és Párizsnak már tavaly lett volna alkalma és indoka – Washingtonnal együtt – bombázni az arab államot. Hiába állítja a két ország politikai vezetése, hogy „meggyőző erejű titkosszolgálati bizonyítékokkal” rendelkeznek, még a saját lakosságuk és ellenzékük felől is sokan megkérdőjelezték, hogy egyáltalán szükség volt-e egy keményebb Aszad-ellenes fellépésre.
A közös brit-francia fellépés okai máshol keresendőek. Ezek közül az elemzésben három lehetséges indok kerül részletes kibontásra:
Franciaország és Nagy-Britannia Szíria-politikája, az Oroszországgal fenntartott viszony és a belpolitikai állapotok.
Gyarmati örökség
A második világháború után Franciaország és Nagy-Britannia nem egyszer avatkozott be katonai erővel a Közel-Keleten. Volt, hogy közös hadműveletet indítottak egy arab állam ellen: elég csak az 1956-os szuezi válságra vagy a 2011-es líbiai intervencióra gondolni, amelyekbe a felek még külső szereplőket (Izrael, Egyesült Államok) is bevontak. Ugyanakkor ezek a beavatkozások, ahogyan a múlt heti támadás is, csak tovább erősítették azokat az arab félelmeket, hogy a nyugat-európai országok – függetlenül a kormányzat összetételétől – és az eltelt évtizedektől még mindig
a „saját játszóterüknek” tekintik a Földközi-tenger déli és keleti részét.
Szíria és Libanon a francia gyarmatbirodalom része volt, és mindkettő azután nyerte el a teljes függetlenségét, hogy az utolsó francia katona elhagyta a térséget 1946-ban. Habár Párizs továbbra is megtartotta befolyását Bejrút felett, Damaszkusz rövid idő alatt kikerült az irányítása alól. Ez egyrészt az arab nacionalizmus elterjedésének és megerősödésének, másrészt Szíria keleti tömbhöz való orientációjának köszönhető. A hidegháború után a francia-szíriai, illetve a brit-szíriai viszony folyamatosan hullámzott, amelynek ugyan megvoltak a maga csúcspontjai (kilencvenes évek), de a kölcsönös bizalmatlanság és a hűvös magatartás végig érezhető maradt.
Jacques Chirac volt az egyike azon kevés nyugati államfőknek, akikkel Háfez el-Aszad – Bassár el-Aszad édesapja – jó viszonyt ápolt.
A 2011-ben kitört válság csak tovább mélyítette a szakadékot Szíria és a nyugat-európai országok között. London és Párizs már 2011 augusztusában a hatalomból való távozásra szólította fel Aszadot. Mindkét állam az ellenzéki Szíriai Nemzeti Tanácsot ismerte el Szíria legitim képviselőjének, és minden támogatást megadtak nekik. Az ENSZ Biztonsági Tanácsában a brit és a francia nagykövet folyamatosan ostorozta a szíriai elnököt, és nem egyszer egy közös, Damaszkusz ellen irányuló határozattervezetet nyújtottak be.
Nemcsak diplomáciai eszközökkel támogatták a szíriai ellenzéket. Franciaország volt az első nem regionális állam, amely 2012-ben katonai segéllyel látta el a Szabad Szíriai Hadsereget (FSA). Egy évvel később brit és francia katonák és kiképzőtisztek jelentek meg a Szíriával szomszédos országokban, például Jordániában, ahol felszerelték és kiképezték a kormányellenes erőket. 2016-ban pedig egyre többször bukkantak fel Szíriában brit és francia különleges egységek, akik az Iszlám Állam (ISIS) terroristáira vadásztak, de ehhez nem kérték Damaszkusz engedélyét, ami nem kevés feszültséget szült a felek között.
Ellentétben más országokkal sem Franciaország, sem Nagy-Britannia nem változtatott érdemben a Szíria-politikáján. Habár amíg tombolt az ISIS, addig volt némi titkosszolgálati-diplomáciai kooperáció a felek között, ez azonban tavaly év vége óta – a terrorszervezet hivatalosan bejelentett legyőzésével – azonnal megszűnt. A brit és a francia vezetés egyaránt Aszadot tartja az egész szíriai katasztrófa fő okozójának, és szerintük csak a távozásával érhet véget a több mint nyolc éve tartó háború és menekültválság.
Csakhogy továbbra is megválaszolatlan kérdés marad, hogy egy hatalmi átmenet során kiket támogatnának Szíriában. A kurdokat leszámítva nincs olyan szereplő, aki szalonképes lenne a számukra, mivel az FSA a belső harcok következtében teljesen szétforgácsolódott, illetve már csak a szélsőséges iszlamista csoportok maradtak fenn (például az al-Kaidához köthető an-Núszra Front). Közöttük pedig még mindig sok az eredetileg brit-francia állampolgár, akik az elmúlt években utaztak ki a Közel-Keletre harcolni.
Ezért nem véletlen, hogy a szíriai támadás után May és Macron leszögezte:
„A szíriai katonai létesítményekre mért csapás nem hadüzenet és nem céljuk sem a rendszerváltás, sem pedig egy fordulat előidézése.”
Vagyis mindkét ország vezetése tökéletesen tisztában volt azzal, hogy minden kritikájuk ellenére Aszad megbuktatása nem járható út, és ők sem rendelkeznek semmiféle konkrét elképzeléssel Szíria jövőjével kapcsolatban. Ezért a szombati brit-francia részvétel sokkal inkább a „határok kijelölését” jelentette, de nemcsak Szíriának, hanem a legfontosabb külföldi támogatójának, Oroszországnak is.
Oroszországnak szeretettel
Franciaország esetében az „orosz szál” elhanyagolható, mivel bár szintén mélyponton vannak a francia-orosz kapcsolatok, de Macron továbbra is elismeri Putyin fontosságát a szíriai rendezésben és támogatja az orosz elnök részvételét a tárgyalásokon. Ezzel szemben Nagy-Britanniának nagyon is fontos volt Oroszország szerepe. London a szíriai támadással megfelelő választ akart adni a múlt hónapban kirobbant Szkripal-botrányra: a délnyugat-angliai Salisburyben lévő otthonában szenvedett mérgezést Szergej Szkripal egykori brit-orosz kettős hírszerzőügynök és lánya, Julija Szkripal, aki éppen látogatóban volt apjánál.
A merényletet Szovjetunió által kifejlesztett, Novicsok osztályú, fegyverben is használható idegméreg-hatóanyaggal hajtották végre. London egyértelműen Moszkvát vádolta meg a mérgezéssel. Orosz diplomatákat utasítottak ki a szigetországból, illetve több uniós tagállamból, de a brit politikusok ennél sokkal keményebb választ akartak adni.
May a katonai akcióval
egyszerre üzent Putyinnak és Aszadnak, hogy meddig mehetnek el a vegyi fegyverek alkalmazása terén.
Ha továbbra is ilyen eszközöket vetnek be, akkor a britek nem állnak meg „pár bombánál”, hanem sokkal keményebb eszközökkel léphetnek fel. Ez pedig egy konfrontatívabb brit oroszellenes politikát jelent, amellyel London demonstrálhatja, hogy dacára a brexitnek, korántsem gyengült meg a nemzetközi térben.
Hazai pálya
Nem hagyható figyelmen kívül a szíriai akció belpolitikai vetülete sem. Franciaországban és Nagy-Britanniában a külföldi katonai beavatkozások sokkal érzékenyebb témának számítanak, mint az Egyesült Államokban. A britek számára kellemetlen mementó Irak, mivel Tony Blair George W. Bush amerikai elnökkel együtt buktatta meg Szaddám Huszeint. Azóta a szigetország lakossága különösen szkeptikus minden hasonló fellépéssel kapcsolatban, hiszen mint később kiderült, az egész egy hazugságon alapult. Ezért sem meglepő, hogy 2013-ban David Cameron hiába állt készen a Szíria elleni támadásra, nem kapta meg a parlamenti felhatalmazást.
Az elmúlt napokban ismét bebizonyosodott, hogy ezen a téren nem történt változás, a kormányzat minden próbálkozása ellenére még mindig nem sikerült teljesen elfogadtatni a hivatalos álláspontot. A közvélemény-kutatások továbbra is azt mutatták, hogy a brit lakosság alig 22 százaléka támogatta a katonai hadműveletet. Hasonlóan nagy volt az elutasítottság a parlamenti képviselők körében, mivel May – ellentétben Cameronnal – a parlament megkérdezése nélkül lépett. A konzervatív politikusok a brit érdekekre nézve szükségszerűnek nevezték a szíriai bombázásokat, de Jeremy Corbyn, munkáspárti politikus és ellenzéki vezető szerint viszont London veszélyes, kétes kimenetelű és felesleges akciót hajtott végre, mert még az sem bizonyított, hogy a szíriai kormány állt a dúmai támadás hátterében.
Macronnak odahaza szintén hasonló ellenállással kellett szembenéznie. Habár 2003-ban Franciaország nem vett részt Szaddám megdöntésében, de Moammer Kadhafi líbiai elnök megbuktatásával elő lehet hozakodni, mivel Líbia 2011 óta totálisan összeomlott és a legfontosabb migrációs tranzitország vált. A francia bal- és jobboldalon egyaránt bírálták az elnököt, mert nem elég, hogy önhatalmúlag cselekedett, de mégsértette a „francia büszkeséget” azáltal, hogy
zokszó nélkül beállt az Egyesült Államok kalandorpolitikája mögé.
Lehetséges, hogy May és Macron igyekezett belpolitikai tőkét kovácsolni a támadásból, hogy ezáltal tereljék el a figyelmet a hazai gondokról, de alábecsülték a saját társadalmuk felől érkező szkepticizmust és ellenszenvet egy nyugati katonai beavatkozás esetében. Valószínűleg ez a téma még hetekig, ha nem hónapokig meghatározza a brit és francia közbeszédet, és egyelőre még nem látni, hogy pozitív vagy negatív következményekkel fog járni a két kormányra nézve.
Mission Accomplished?
Donald Trump két nappal a támadás után már azzal büszkélkedett a Twitteren, hogy az Egyesült Államok „sikeresen végrehajtotta a küldetését”. Egyben köszönetet mondott Londonnak és Párizsnak az akcióban játszott szerepükért. Továbbá mindenkit biztosított arról, hogy a korábbi bejelentések ellenére az Egyesült Államok nem fog kivonulni Szíriából.
Ezzel nem kis örömöt okozott Washington közel-keleti és nyugat-európai szövetségesei körében. Különösen Macron volt elégedett az eredménnyel, amit jól érzékeltetnek a szavai. „Tíz napja Trump elnök azt mondta, hogy az Egyesült Államoknak ki kell vonulnia Szíriából. Meggyőztük, hogy szükséges maradnia, és biztosíthatom Önöket arról, hogy tényleg meggyőztük arról őt, hogy hosszú távon kell maradni” – jelentette ki a francia elnök. Vagyis minden jel szerint a cikkben felsorolt indokon kívül a briteknek és franciáknak volt még egy közös céljuk, sőt, az összes közül paradox módon ezt sikerült maradéktalanul teljesíteniük: az amerikaiakat Szíriában tartani.
Évek óta folytatnak hackertámadásokat az oroszok
Amerikai és brit szakértők szerint az oroszok által támogatott hackerek 2015 óta fertőznek meg világszerte különböző eszközöket. Figyelmeztetésük szerint Oroszországból globális kibertámadások indulhatnak ki.
A brit Országos Kiberbiztonsági Központ (NCSC), az amerikai FBI és az amerikai Belbiztonsági Minisztérium közös felhívása szerint államilag támogatott orosz hackerek aktívan igyekeznek aláásni a virtuális tűzfalakat és egyéb olyan behatolásjelző rendszereket, amelyeket a célba vett szolgáltatók a rosszindulatú tartalmak kiszűrésére használnak, még mielőtt e tartalmak elérnék a felhasználókat.
Ciaran Martin, az NCSC vezetője azt mondta:
az oroszok által használt módszerek jelentős része a hálózati rendszerek gyengeségeit használja ki.
A brit kormány elektronikus kommunikációfigyelő szolgálata (GCHQ), amelyhez az NCSC is tartozik, már több mint húsz éve figyeli az orosz hackerbandák jelentette fenyegetést. A felhívás szerint az elsődleges célpontok közé tartoznak az internetszolgáltató cégek, a kritikus fontosságú infrastrukturális rendszereket működtető társaságok, kormányhivatalok és nagyvállalatok.
A Deutsche Welle által idézett figyelmeztetésben azt is írják:
a támadások 2015-ben kezdődtek és már további támadások alapjait is megteremtették.
Az FBI szerint a fertőzött hálózatokat kémkedésre és szellemi tulajdon ellopására is használják.
Martin szerint Nagy-Britannia az Egyesült Államokkal és más szövetségeseivel, valamint a technológiai szektorral együttműködve igyekszik feltárni az orosz hackerek tevékenységét, hogy a felelősökön számon lehessen kérni cselekedeteiket.
Az oroszok nem reagáltak a vádakra. Az amerikai Belbiztonsági Minisztérium szerint viszont a támadássorozat egy nagyobb, „Grizzly Steppe” nevű művelet része volt.
Közben
Ausztrália is kibertámadások elkövetésével vádolta meg Oroszországot.
Marise Payne védelmi miniszter közleménye szerint a 2017-ben elkövetett számítógépes támadásokért az orosz állam által támogatott hackerek voltak felelősek. Körülbelül 400 céget támadtak meg akkor.
Korábban egyébként már kiderült, hogy oroszok álltak egy 2017-es, Ukrajna elleni kibertámadás mögött, megtámadták a német kormány informatikai rendszerét, beavatkoztak több európai választásba és a brit brexit-népszavazásba, arról pedig hosszú ideje vizsgálat folyik Amerikában, hogy mennyiben segítették Trump megválasztását.
