Kezdőlap Címkék Müpa

Címke: Müpa

Az élet sava, borsa, sója

A Falstaff előadása elementáris, már-már azt merem mondani, hogy zseniális, a Müpában, a Budapesti Fesztiválzenekarral közös produkcióban. Vaskos és éteri, fölöttébb szellemes, ugyanakkor líraian szép, az énekesek jó színészeknek is mutatkoznak, a zenekar tagjai is dalra fakadnak, akár jelmezt is öltenek, sőt többen el hagyják pulpitusukat, hogy ne csak muzsikusként vegyenek részt a nagy-nagy mókában, amiben Fischer Iván sem csupán karmesterként jeleskedik.

 

Fotó: Posztós János

Láthatóan mindenki halálra élvezi amit csinál, valószínűleg ez a legfőbb titka ennek a csodálatos produkciónak, ami után annyi fülig érő szájú ember volt látható, kisimult vonásokkal, hogy az csodaszámba megy. Még sokáig lehetett a föld felett lebegni, hogy hát ennyire összejöhet minden, persze csak néha-néha.

No jó, azért az öreg Verdi is megteremtette az alapokat az operájával. Már azután, hogy felhagyott az operakomponálással, Arrigo Boito szövegíró azért csak kipréselte ezt a remekművet belőle, amiben igen bölcs derűvel még egy hatalmasat röhög a világon, miközben alkotásának minden hangjában ott van az életszeretet. Ahogy Falstaff figurájában is. Ez az epikureus, minden tekintetben nagy étvágyú, borvirágos orrú, a női nemért és bármilyen élvezetért rajongó, óriási energiájú, bámulatos fazon, valamennyi ballépésével, hazugságával, önimádatával együtt, maga a szétáradó, örömteli élet. Az élet sava, borsa, sója. És hát az őt ezúttal megtestesítő Nicola Alaimo, aki már a leghíresebb helyeken fel is lépett ebben a szerepben, mintha eleve Falstaffnak született volna. Nem úgy válik azzá, hogy párnákkal kell kitömködni, és aztán látjuk a pipaszár lábait, nem, nem ő tényleg kövér, de közben fürge is, gyors észjárású, fölöttébb szellemes, a hangja pedig igencsak betölti a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet. Ahogy a többiek hangja és személyisége ugyancsak. Mintha igazi

Fotó: Posztós János

társulatot alkotnának, olyan harmonikusan, összecsiszoltan játszanak együtt. És nem csak egymással, hanem a zenekarral is, amelyik szintén a pódiumon helyezkedik el, csaknem összeolvad a szereplőkkel, élő díszletként is szolgál, a tagjai alkalmanként szereplőkké válnak. A fő díszletelem néhány hatalmas boroshordó, meg egy emelvény, ami szinte agórává lesz, képzelhetjük akár főtérnek is, ahol a kisközösség fontos eseményei történnek. Andrea Tocchio jelmeztervező nagyszerű leleményeként egy központi szerephez jutó fa a szemünk előtt épül fel, szépséges hangszerekből hordják össze ezt a mesés tüneményt. A díszletmunkások amúgy a kórustagok, akik cipekednek, majd dalra fakadnak, ahogy a zenekari tagok szintén, de a hölgyek közülük tüllruhás nimfákként is mutatkoznak, táncosokat pótolva.

Fotó: Posztós János

A diákelőadások ügybuzgalma vegyül maximális profizmussal, lenyűgöző elegyet alkotva. Egyáltalán nem hiányoznak a komolyabb díszletek. Anna Biogiotti jelmezei pedig szemkápráztatóan gyönyörűek, a nők parádézhatnak rendesen, de persze az urak is megadják a módját. Amikor pedig Falstaff kövéren, mégis testre feszülő, élénken színes, igencsak mintás ruhában, jókora önbizalommal udvarolni indul, mi pedig már tudjuk, hogy kelepcébe csalják, akkor ez a túlcsicsázott, de mégis gondosan elkészített ruha is abszolút jellemzi őt. Némiképp pojácává teszi, de azért tartás is van benne, ő mégiscsak egy lovag. Bányai Tamás fantáziadús fényei pedig hangulatot festenek, a jelmezeket is „átszínezik.”.

Fotó: Posztós János

A hangulat megvan, hiszen a Falstaff figurái valamennyien vérbő emberek. Kedvelik, ha pezseg az élet, ha mindig történik valami. Olaszosan temperamentumosak. Mondjuk ki nyugodtan, hogy határozottan életigenlők. Akkor is, ha sokszor fáj az élet. Az egymástól elválasztani akart szerelmesek, Sylvia Schwartz és Xabier Anduaga megszemélyesítésében, szívet tépően énekelnek, de azért olyan lázasan egymásba vannak habarodva, hogy szinte törvényszerűen egymáséi lesznek. Amúgy Verdi szörnyű sok iszonyatról, erőszakról, gyűlöletről írt más operáiban, de a Falstaffban tulajdonképpen semmi nem megy vérre. A nők sem törnek Falstaff életére, még csak nem is gyűlölik igazán, inkább csupán megtréfálni akarják, csúfondáros élvezettel gúnyt űznek belőle, ahogy jogtalanul gyanakodó férjből is. A másik három windsori víg nőt Eva Mei, Laura Polverelli, Yvonne Naef fergetegesen hozzák, javíthatatlan rosszcsontok, pajkos csínytevők. Tassis Christoyannis a balgán féltékeny férj prototípusa. De ő is kap egy kis leckét. Carlo Bosi

Fotó: Posztós János

Dr. Caius megszemélyesítőjeként nyársat nyelt fickó, így hoppon maradó vőlegény, unalmas és némiképp erőszakos, de azért ő sem ellenszenves. Stuart Patterson és Giovanni Battista Parodi Falstaff két szolgájaként, szeleburdi bohócpárost alkotnak, akik maguk is alaposan megérik a pénzüket. De nincs gonoszság, nincs elaljasodás, Verdinek ebből az operájából alapvetően derű sugárzik. Ahogy Fischer Iván és Marco Gandini rendezéséből szintén. Verdivel együtt arról regélnek, hogy érdemes felülemelkedni a veszekedéseken, csetepatékon, féltékenységen, nem kifizetődő állandóan dühösnek lenni, a humor jó gyógyír, a nevetés a legjobb orvos, röhögjünk inkább, minthogy megpukkadunk a méregtől.

A közönség méltán, hosszan, lelkesen ünnepli a művészeket, nagy az öröm a pódiumon és a széksorok között egyaránt, mert tényleg ritkaságszámba menően elsőrangú produkció született.

Folytatódik az Operamacera

0

Mozart Figaro házassága című művével folytatódik a Nemzeti Filharmonikusok Operamacera sorozata vasárnap a Müpa Fesztivál Színházban.

A 11 és 15 órakor kezdődő eseményen köreműködik Kolonits Klára szoprán, Cseh Antal bariton, Bordás Barbara szoprán, Kálnay Zsófia mezzoszoprán és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar Dinyés Dániel vezényletével, a rendező Göttinger Pál – közölték a Nemzeti Filhanrmonikusok.

Az Operamacera sorozat következő részében Dinyés Dániel karmester-zeneszerző és Göttinger Pál rendező a mozarti operaszínpad bebarangolására hívja az érdeklődőket, a mű és a színpadi énekes játék mélyére vezetve. Nem keresztmetszetet adnak, de olyan összefüggésekre is rávilágítanak, amelyek egy hagyományos operaelőadás alatt rejtve maradhatnak a közönség előtt.

Francois Leleux vezényletével Beethoven Coriolan-nyitánya, Mozart C-dúr oboaversenye és Schubert IV. “Tragikus” szimfóniája hangzik el a Nemzeti Filharmonikus Zenekar hangversenyén január 20-án a Müpában.

Francois Leleux budapesti koncertjének műsorát azonos alaphangú dúr és moll hangnemek köré szerkesztette, mintha ugyanannak a témának két ellentétes oldalát mutatná be. A c-moll hangnem Beethovennél hősi, patetikus hangulatok kerete. A C-dúr hangnem Mozart műhelyében a pompával, a fenségessel kapcsolódott össze. A hangverseny második részében a tizenkilenc éves Schubert remekműve csendül fel, amelynek érdekessége, hogy a “tragikus” cím magától a zeneszerzőtől származik.

Felhevült testek

A felhevültnél is felhevültebb testeket, tébolyult iramban rohanó, forgó, egymásnak csapódó táncosokat, a szó szoros és átvitt értelmében lemeztelenedő embereket, végzetes elkeseredést, megsemmisülést, és újjáéledést látunk a Frenák Pál Társulat legújabb produkciójában, a HIR-O címűben, a Művészetek Palotájának Fesztivál Színházában.

 

A cím persze Hirosimára utal, az ott ledobott atombombára, a totális megsemmisülésre, és arra, hogy ez hetedíziglen hat, nem lehet felejteni, a trauma öröklődik és öröklődik a sokadik generációra, felsebzett lelkeket, zaklatott embereket, állandó feszültséget von maga után. Ahogy Frenák produkciói is, amik szinte kivétel nélkül tébolyultan felfokozott intenzitásúak. Azt követelik a táncosoktól, mint például legutóbb a Magyar Állami Operaházban A fából faragott királyfi előadása, hogy szinte a zsigereiket tegyék közszemlére, és jóformán köpjék ki a tüdejüket. De ez persze csak az alap, erre jön még rá a művészi teljesítmény, a hitelesség, a magas hőfokú jelenlét.

Fotó: Frenák Pál Társulat

A mostani esetben ráadásul Gryllus Ábris és Farkas Mihály zenéje is fülrepesztően hangos, disszonánsan fájdalmas hangorkán dózisokból áll, melyek szinte szaggatják, tépik a fület, az elviselhetetlenségig fokozzák a hangerőt és a vágtázó tempót, segélykiáltás, sőt, üvöltés benyomását keltik. A produkció szusszanásnyi időt sem enged a nézőknek sem. Ritkán látni, hogy a közönség minden tagjának tekintete ennyire a színpadra szegeződik, nincs székzörgetés, köhécselés, feszült a figyelem, hiszen ami a színpadon történik, már-már egész pályás letámadás.

Frenáknál rendre van valami meghatározó kellék, ami egyben akár a fődíszletelem is, mint például a Fiúkban a több kötél, vagy a Birdie-ben egy monstruózus fémszerkezet. Ezúttal, a japán tematikának megfelelően, jókora bambuszrudakról van szó. Ezek sok funkciósak, hirtelen leeresztve őket, sűrű erdőt képezhetnek, melyen keresztül mégis zaklatottan, űzötten, egymás útját is keresztezve, hihetetlen tempóban nyargalnak végig a szereplők. De válhat a bambusz szinte táncpartnerré is, forog-pörög vele a szereplő, szerelmesen magához szorítja, vagy éppen eltaszítja, jóformán veszekszik, pöröl vele, vagy akár társaként kezeli. Netán röpül vele a légben, tán mint tömeghalált hozó bombázó, esetleg mint magasba törő, nagyra vágyó ember, aki Frenáknál visszatérő momentumként elrugaszkodik a földtől.

Fotó: Frenák Pál Társulat

A produkció egyik ihletője Alain Resnais gyönyörűen megrendítő, emlékezetes filmje, a Szerelmem, Hirosima, meg még jó néhány film, és egész Japán, ahová Frenák monomániásan vissza-visszajár. Mondhatjuk, ez az ő Mekkája, ahol a tradíció nyomán, csaknem jelen vannak még a múlt századok hagyományai, a lelassult, meditatív élettempó, a bámulatos nyugodtság, és ez ötvöződik a felpörgetett tempóval, zaklatottsággal, ahogy a felfokozott rendmánia a káosszal. Az ellentétek izgalmas országa. És ez tükröződik a produkcióban is, ami azért, bár igen ritkán, de mégiscsak lelassul, némileg elcsendesedik, bensőségessé válik, majd ismét a földbe döngöl.

Megszokhattuk, hogy a táncosok nincsenek agyon öltöztetve, a férfiak általában a szokásos alsónadrágtól oly nagyon nem is különböző szerelésükben vannak, a nők nem különösebben leplezik a felsőtestüket. De az egyik jelenetben valamennyien díszes kimonókat viselnek, ekkor merevek és kimért mozdulatúak, hasonlatosak a panoptikumok halott figuráihoz. Ha úgy tetszik, ők a némiképp megelevenedő emlékek, lidércesen fenyegetőek, de eltöprengésre is késztetnek. Aztán megint következik a hangos, fület és szívet tépő zaklatottság.

A világítás szürkés, félhomályos, borongós fénynyalábok pásztázzák a teret, gyakran nyomasztó hatást keltve. Frenáknál soha nincsenek konkrét történetek, csak ugródeszkának használja a témát. Érzetek, hangulatok vannak inkább, a testek élőképekké kikerekedő, mívesen festői elhelyezése a térben, meg mozgás, mozgás és megint csak mozgás, ami aztán újabb és újabb látomásokat, tobzódó vizualitást eredményez.

A táncosok, Erdélyi Zsombor, Esterházy Fanni, Golubkovics Gergő, Halász Gábor, Kiss Rebeka, Lőrinc Katalin, Lőrinc Emma, Mauer Milán, Rácz Réka, Rovó Virág, Szabó Levente, Taba Benjámin, Várnagy Kristóf áldozatos, odaadó, energiát nem kímélő jelenlétükkel hitelesítik az erőteljes, sokszor mellbevágó produkciót.

Hangolónap – Kaposfest 6. (péntek)

0

Ma már a legrangosabb intézményeknek dolgozik Magyar Mihály hangoló, aki szakmájának – a kívülállók számára izgalmas – titkaiba avatja be a FüHü olvasóit.

„A zongorának ugyanaz a jó, ami az embernek”

Hallottam, hogy kiválóan zongorázik. Hogyan indult a pályája?

Zongorázni és fuvolázni tanultam a budapesti Szent István Konzervatóriumban, nem voltam tehetségtelen, de végül úgy alakult, hogy nem folytattam tovább a tanulmányaimat a Zeneakadémián. Már 10-11 évesen érdeklődtem a hangszerkészítés és restaurálás iránt, Molnár Imre műhelyében kezdtem el tanulni a szakmát, amelyet később a Liszt Ferenc Hangszeres Iskolában fejlesztettem tovább. Több mester munkájából is építkeztem, nagyon nagy lökést hoztak a pályámon azok a tanfolyamok, amelyeket a nagy zongoraépítő cégeknél végeztem el. És persze folyamatosan, szinte megszállottan kutatok az interneten az új szakmai információk után. Fokozatosan kerültem be a hangoló céhbe, ma már a legrangosabb intézményeknek dolgozom, például a Művészetek Palotájának, a Magyar Állami Operaháznak, a Vigadónak vagy a Budapest Music Centernek. Meg persze a hanglemezkiadóknak és a fesztiváloknak, ezek közül is kiemelkedő helyet foglal el a Kaposfest.

Mi a munkája?

A zongora nagyon érzékeny hangszer, állandó figyelmet és karbantartást igényel. Időnként szét kell szedni, kicserélni egyes alkatrészeit, tisztítani, simogatni. A koncertek előtt be kell állítani a pontos hangzást és az intonációt, a mechanika tökéletes működését, a lehetőségekhez képest figyelembe véve a művészek igényeit, így például a billentés vagy a pedálok használatát. A hangszereket nagyon sokat használják, a Kaposfesten például két zongorát bérelnek. A Müpának legalább 5-6 zongorája van, ezek közül választja ki az előadó a neki legmegfelelőbbet. Nagyon fontos a klíma: a színpadon biztosítani kell a 20-25 fokos hőmérsékletet és az 50 százalékos páratartalmat. Oda kell figyelni a hangszer elhelyezésére is, különös tekintettel a világításra, hiszen a reflektorok gyorsan fel tudják melegíteni a zongorát, ezzel tönkre is megy a munkám, nem beszélve a művész és a közönség csalódottságáról. Kevesen tudják, milyen fontos a szék szerepe: lényeges, hogy ne nyikorogjon, jól állítható legyen, a tömege elbírja az előadó súlyát.

Miért használják a legtöbb helyen ugyannak a gyárnak a termékeit?

Ennek részben történelmi okai vannak. A II. világháború alatt szétrombolták a német és osztrák zongoragyárakat, ez történt a Steinway hamburgi részlegével is, viszont a cég New York-i üzeme folyamatosan működött, ezzel behozhatatlan előnyre tett szert a piacon. Természetesen kiváló minőségű termékről beszélünk, a sikerhez hozzájárult a hatékony marketingstratégia is. Ezért manapság minden, magára adó koncerthelyszínen kell lennie a cég legnagyobb méretű zongorájából, a D modellből.

Milyen eszközökkel dolgoznak a hangolók?

Leginkább a képen is látható tradicionális kulcsokat használjuk, de sokat segíthet az internet is, ennek segítségével például könnyen megállapíthatjuk a zongora ideális húrkiosztását. A húrokat természetesen időnként cserélni szükséges, ebben lehet szerepe az új technológiáknak is.

Becsülik-e a művészek a hangolókat?

Ők szerencsére pontosan tudják, milyen fontos a munkánk, kölcsönös a tisztelet. Néhány művésszel jó emberi viszonyba kerültünk, nagy élmény a produkciójuk mellett egy jó beszélgetés is.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK