Kezdőlap Címkék Marosvásárhely

Címke: Marosvásárhely

Magyar újságírónőt akasztatna a Mi Hazánk Erdélyben

“Ha a magyarok nem tudják felakasztani Parászka Borókát, akkor nem csoda, ha odajutunk ahova” – jelentette ki a szélsőjobboldali Mi Hazánk nemzetpolitikai kabinetjének vezetője Sepsiszentgyörgyön.

Bartha Barna bírálta a Marosvásárhelyen dolgozó magyar újságírónőn kívül a budapesti RTL Klubot, sőt a közszolgálati televíziót is. Nem tartózkodott az antiszemita kijelentésektől sem:

”a székely nép óhajtotta a magyar szót, és akkor megjelent a Magyar Televízió a maga mocskával, a zsidók által kitalált bomlasztó pusztító programokkal, mocsokkal.”

A Mi Hazánk kommunikációs igazgatója a Telexnek úgy nyilatkozott, hogy Parászka Boróka nem újságíró hanem nemzetellenes provokátor.

A Mi Hazánk mozgalom erdélyi körútján résztvesz Szabadi István újságíró, aki jelenleg pártigazgató és országgyűlési képviselő. A Transtelex erdélyi hírügynökség beszámolója szerint a Mi Hazánk erdélyi körútját a helyi lakosság egyáltalán nem követi figyelemmel: a mozgalom háromtagú küldöttségét mindössze két ember hallgatta Sepsiszentgyörgyön.

Parászka Boróka: nem az én személyem a fontos

A magyar újságírónő, aki a romániai közszolgálati rádió munkatársa Marosvásárhelyen, így nyilatkozott a személyét ért támadásról:

”a Mi Hazánk láthatóan két – három ember előtt szónokol Erdélyben, nincs semmilyen mondanivalója sem a székelyeknek. Ezért kell valami amivel feltűnést kelthetnek. Agresszíven megtámadnak egy embert, akinek a neve valamilyen figyelmet hoz nekik. Én vagyok a nyúl ezen az agárversenyen, de nem áll szándékomban rohangálni.

Jelen esetben nem az én személyem a fontos hanem az, hogy a Mi Hazánk a román közmédia magyar nyelvű csatornájának az újságíróját támadta meg. Innentől kezdve ez a sajtó és a közszolgálatiság elleni támadás, amit komolyan kell venni.”

Parászka Boróka azóta került a Fidesz és a Mi Hazánk célkeresztjébe amikor elégetett szavazó lapokat talált Marosvásárhely közelében a magyar választási kampány idején. Az ügyet a Nemzeti Választási Bizottság nem vizsgálta ki mondván, hogy külföldön történt.

Parászka Boróka arról számolt be, hogy Erdélyben korábban is kapott már halálos fenyegetéseket. Az Erdélyi Médiatér egyesület fejlesztési igazgatóját a román bíróság el is ítélte azért a kijelentéséért, hogy “ néha gondolkodom, hogy kell-e figyelnünk rá. Nem. Agyonverni sem érdemes, de megérdemelné!”

A magyar kormány erdélyi embere azon dühödött fel, hogy Parászka Boróka bírálta a magyarországi vakcina politikát, amely az idősebb korcsoportnak is a Sinopharm vakcinát javasolta noha maguk a kínaiak nem oltották vele a 60 fölöttieket, mert úgy vélték, hogy számukra nem hatásos az oltóanyag.

Érdemes megemlíteni, hogy Romániában komolyan veszik a közszolgálatiságot. Francia mintára garantálják a közszolgálati sajtó autonómiáját ellentétben a hazai gyakorlattal, ahol a mindenkori hatalom szervilis kiszolgálását várják el az újságíróktól 2010 óta különösen.

Marosvásárhely jobban teljesít

Azért nehéz Marosvásárhely politikai életéről átfogó és ugyanakkor konzisztens, részletes, egyszóval hiteles képet alkotni, mert a) a város politika-földrajzi, illetve szubregionális helyzete bizonytalan; b) a város etnikai összetétele két hullámban is drasztikus változásokon esett át, ami bizonytalanságot, kollektív identitásbeli, illetve hatalmi zavarokat okoz(hat); azután, de nem utolsó sorban, c) a vásárhelyi politika az elhallgatásokon, a háttérmunkán, az átláthatóság hiányán alapszik, vagyis kilencven után – és a “félrekezelt” Fekete Március-t követően – soha nem nyíltan, hanem mindig a háttérben, a legbefolyásosabbak háttérmunkáján keresztül, láthatatlanul zajlott; és d) végül mégiscsak a politikusok és csatolt részeik csinálják a politikát, Vásárhelyen is.

Székelyföld, mely non coronat, vagy valami nattyon sajátos hely?

Marosvásárhely földrajzi és politika-földrajzi elhelyezkedése ellenére hosszú ideig (egészen az autonómnak mondott tartomány, és a rajon-rendszer fölszámolásáig) Székelyföld fővárosaként fungált és úgy is tekintettek rá nemcsak lakói (a közvélekedéssel ellentétben, nem kis mértékben voltak máshonnan beköltözöttek, akik aztán fölvették a “helyi pózt”, a törzsökösség gesztusait), hanem a régió többi, kisebb településének lakói is. Elsőbbségét – méreteinél, kulturális, gazdasági és adminisztratív, stb., súlyánál, fogva – egyetlen, jóval kisebb székelyföldi város sem fenyegette, csakhogy a “régi szép idők”, már a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években, nem kis mértékben tudatos/tervezett központi beavatkozásra, odalettek. Amikor a két kis “székely megye” saját megyeszékhelyet kapott mindazokkal az intézményekkel, melyek ezzel jártak a Ceusescu-érában, maguk kezdték centrumnak érezni saját magukat, még ha hagyományaik nem is voltak meg ehhez (Csíkszereda és Székelyudvarhely versengése ismerős és az is, ami azután a két várost két irányba vitte, Sepsiszentgyörgy viszont senkivel nem kellett versenyre kelljen a kis megye fővárosi címéért, Vásárhely ezekből a játszmákból kimaradt). Minden esetre a “székelyek” vigyázó szemüket már nem Vásárhelyre vetették, és ezzel a marosmenti város sok szempontból, fokozatosan, de 25 év távlatában egyértelműen elveszítette hátországát, sőt, akár el is szigetelődött a t.k. két (és fél) megyére korlátozott, csupán informálisan létező, Székelyföldtől. A folyamatnak az etnikai arányok betelepítéssel és az újonnan beköltözötteknek nyújtott “titkos előnyök” (ilyen persze Csíkszeredában és Szentgyörgön is történt, kisebb mértékben) általi megváltoztatása húzódott a hátterében, aminek programatikus voltára csak kilencven után derült fény.

Marosvásárhely tehát, elmozdult a mentális térképen, mégpedig a centrum-pozícióból a periféria fele, egy olyan térbe, ahol már nem kapcsolódott szervesen tágabb hátországához és egy másik nagyobb város vonzáskörzetéhez került közel, viszont nem tudta fölvenni a versenyt Kolozsvárral, leginkább az itteni egyetem jelentőségének megnövekedése okán.

Kis kitérő, de fontos, hogy akárhányszor hangoztatják a vásárhelyiek, hogy a “legnagyobb magyar közösség” ott lakik, ez ha az állandó lakosok esetében statisztikai tény is (Vásárhelyen, mintegy 58 ezren mondták magyarnak magukat a legutóbbi népszámláláskor, míg Kolozsváron csak ötvenezren), nem sokat hoz a konyhára. Mert Kolozsváron egy kisebb székelyföldi város összlakosságát kitevő magyar egyetemista “van jelen” az év tíz hónapjában. Tetszik, nem tetszik ez a, mintegy 15 ezer, fiatal, dinamikusabb, színesebb, “érdekesebb”, urbánusabb, pezsgőbb meg vidámabb, stb., populáció, ugyanakkor láthatóbb és befolyásosabb, nagyobb súllyal bír, mint a vásárhelyi elöregedő magyarság megfelelő aránya. Ráadásul az egyetemek fölfutása – itt a számbeli gyarapodás mellett a jelentőségük megnövekedésével is számolok – azt a benyomást kelti, hogy a kolozsvári magyarság, a jelenlét, a részvétel erősödik, a stagnáló/csökkenő részarány mellett is.
Kis kitérő, de fontos, hogy akárhányszor hangoztatják a vásárhelyiek, hogy a “legnagyobb magyar közösség” ott lakik, ez ha az állandó lakosok esetében statisztikai tény is (Vásárhelyen, mintegy 58 ezren mondták magyarnak magukat a legutóbbi népszámláláskor, míg Kolozsváron csak ötvenezren), nem sokat hoz a konyhára. Mert Kolozsváron egy kisebb székelyföldi város összlakosságát kitevő magyar egyetemista “van jelen” az év tíz hónapjában. Tetszik, nem tetszik ez a, mintegy 15 ezer, fiatal, dinamikusabb, színesebb, “érdekesebb”, urbánusabb, pezsgőbb meg vidámabb, stb., populáció, ugyanakkor láthatóbb és befolyásosabb, nagyobb súllyal bír, mint a vásárhelyi elöregedő magyarság megfelelő aránya. Ráadásul az egyetemek fölfutása – itt a számbeli gyarapodás mellett a jelentőségük megnövekedésével is számolok – azt a benyomást kelti, hogy a kolozsvári magyarság, a jelenlét, a részvétel erősödik, a stagnáló/csökkenő részarány mellett is.
Nincs helye itt a részletes kifejtésnek (jó elemzések is születtek a témakörben), csak arra reflektálnék, hogy Vásárhely térvesztése, és az ebből adódó identitásbeli – politikai vonatkozásban is megfogalmazható – frusztrációja jóval kilencven előtti.

A helyi politikai és kulturális elit, és egyáltalán a magyar lakosság térvesztését, az etnikai arányok hátrányára való megváltozását, olyan traumaként élte/éli meg, mely bénítólag hat, a kilátástalanság képzetét kelti, ami az el-, illetve kivándorlást motiválja, a maradókban pedig a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság érzetét.

És erre a lehangoló közhangulatra jött kilencven Fekete márciusa, a nyílt és brutális etnikai konfliktus, felemás kimenetellel, máig föl nem dolgozott, ki nem beszélt és ki nem hevert traumáival, és az elvándorlási hullámmal, mely azt követte.
Ha Vásárhely politikai klímáját akarjuk megérteni, ez az a háttér, amely előtt a politikai szcéna aktorai eljátsszák, szó szerint, kisded játszmáikat, amelyen az etnopolitikai vállalkozók, mint saját birtokon, űzik több-kevesebb lelkesedéssel, és egyre kevesebb sikerrel, a politikai business-t. A vásárhelyiség újrafogalmazása helyett viszont, a helyi magyar politikai osztály abban érdekelt (és a helyi román is), hogy a bizonytalanság fönnmaradjon, hol a székelyföldi “ellenállás” fellegvárát játsszák, hol a fogyatkozó etnikai kisebbség frusztráltságára apellálnak, így teljes a manőverezési lehetőségük (érdekes látvány és élmény ez a kettősség kültéri ünnepeken/vonulásokon, ahol láthatóvá válik, kilencventől egészen napjainkig, ahol a helyiek hol dacos és büszke székely fővárosbeli zászlóvivőkként, hol frusztrált, hátrányos helyzetű kisebbségként vonulnak, ha egyáltalán részt vesznek. Az ilyesféle rendezvények – lásd. Székely vértanúkra való éves megemlékezés – jól mutatják, hogy a vásárhelyiek a székelyfödi “újnacionalista” diskurzusokhoz nem kapcsolódnak szívesen és tömegesen, de a Fidesz által kiépített etnonacionalista vasfüggöny mögé sem sorolnak be, vagy legalábbis felemás módon viselkednek ezekben az ügyekben is). Ennek a zavaros és homályos politikai szcénának a fenntartása diktálja egyfelől a sajátosság, az excepcionalizmus fenntartását, erősítgetését és újratermelését, mely napirenden tartja az etnikai, politikai, kulturális, egyszóval identitásbeli zavarokat és frusztrációkat, nem engedi a traumák feldolgozását, legalábbis kollektív szinten nem. Azt állítom, hogy egy új “vásárhelyiség” kialakításának legfőbb akadálya az elitek, és főként a politikai elitek ellenérdekeltsége, mely elhúzódó identitászavarokat okoz.

Helyi (és központi) háttérhatalmak és a borzasztó politikai osztály

A vásárhelyi etnopolitikai vállalkozók a kilencvenes drámát követően, a megváltozott körülmények között, tehát kezdettől fogva, úgy látták és látják ma is, hogy a titkolózás, a ki nem beszélés, az etnikai összezárás/elzárkózás, a frusztrált befele fordulás a helyes út. A kulisszák mögötti politizálás, az át nem látható viszonyokat és a kamarillapolitikát, stb., azok a frusztrációk és a tehetetlen kiszolgáltatottság tették elfogadhatóvá, melyek a vásárhelyi közösséget (mint fentebb, utalásokban jeleztem) két generáció óta érték. Azt hiszem nem túlzás azt állítani, hogy nem volt egyetlen olyan választás, illetve és pontosabban jelölés és leváltás sem az elmúlt harminc esztendőben a vásárhelyi politikai életben, mely ne lett volna botrányos, a háttérből manipulált, átláthatatlan és kifogásolható. A demokratikus eljárások iránti nyitottság soha nem vált normává (személyes emlékem, hogy a vásárhelyi politikai mainstream volt az, aki a leginkább ellenállt, még a kilencvenes évek közepén, a belső pluralizmusnak, az átláthatóságnak, és fúrta meg a “belső választások” ötletét. Vásárhelyt mindig érvnek számított a magyar politikában, ha valaki azt a soha be nem fejezett mondattöredéket vetette be, hogy “… but, the Romanians…”, s ez aztán perdöntő is volt, vitának nem volt tovább helye), a politikusoknak mindig jobban megfelelt a háttéralkuk és el-, meg leköteleződések hálózatában való ide-oda mozgás, mint bármiféle áttekinthető politikai játszma.

Ez a homályos, és botrányos játszma jellemzi a helyi román politikai elittel való versengést, illetve – a leginkább titkos paktumokon, keresztzsarolásokon keresztül működő – összjátékot, a viszonyok egyértelművé tétele helyett.

Jellemző módon a vásárhelyi román politikai mezőny is etnikai alapon koagulált és nem volt képes pluralizálódni, artikulálni még a különböző helyi “román” érdekeket sem, beilleszteni a helyi politikába a román szavazókat, és kialakítani egy működőképes “román vásárhelyiséget”: a magyar mátrix szerint, annak tükörképét hozta létre. Vásárhelynek egyáltalán nincs közös román-magyar látható politikai tere, nincs sem multikulti, sem gazdasági/politikai érdekeken alapuló “helyi politika”, melyben mindkét etnikum otthon lenne (valami ilyesféle tér – ismét csak a multikulti egyetem mintájára, abból kiindulva – épülget Kolozsváron), az ilyen jellegű kezdeményezések (fesztiválozások, kirakatrendezvények, stb., tisztelet a kevés kivételnek), nem válnak még ideiglenesen sem hagyománnyá, nem képesek beágyazódni.
Egyfelől zavar volt abban is, ahogyan a “központiak”, akik egyben “helyiek” voltak (vásárhelynek aránytalanul nagy súlya volt a szövetség, a magyar párt vezetőségében az első húsz esztendőben, nemcsak formálisan, hanem az informális hálózatokon keresztül is), beleszóltak és ugyanakkor negligálták a helyi politizálást. Ismerős a képlet, hogy a pedagógusoknak van legkevesebb idejük/kedvük saját gyerekeik nevelésére, hát így jártak el a vásárhelyi központi politikai aktorok, saját szűkebb pátriájukkal. Ha Erdély szinten kialakult egyfajta munka-, illetve hatalommegosztás a központi vezetők és a “vidéki terminátorok” (idézem a főideológus szavajárását), helyi vezetők között, még ha akadozva is, tisztább/átláthatóbb helyzetet eredményezett (persze a Székelyföld itt is kivétel, ahogy Hargita megyében három szervezetnek kellett kialakulnia a belső ellentétek és a legfőbb helyi kiskirály manőverezési lehetőségeinek növelése okán), mint a vásárhelyi átláthatatlan mátrix.
Másfelől meg ott a borzasztó politikai osztály, fönt a hatalmaskodó kiskirályok, a központi hatalom oszlopos tagjai, fél lábbal “otthon” másikkal Bukiban, sőt a nagyvilágban, volt, és a háttérből ma is regnáló, nagymuftik és lent a klienseik, a sokszorosan kontraszelektált, megfeleléskényszertől, sőt politikusi paranoiától szenvedő, közben kiábrándult és meghasonlott, vazallusi szerepét megunt, de nagyra vágyó “helyi” politikusok. S nem világosak a följutás normái, ha ugyan vannak, az oligarchák nem engednek semmiféle átláthatóságnak, túszul ejtették a médiát – cenzúráznak, és leginkább a kérdezés lehetőségét fojtották el – és silenzio stampa van mindenféle közéleti diskurzus számára: igen, már kérdezni sem szabad. A klienteláris rendszer, mely a háttérből, a homályból, rejtett hálózatokon keresztül uralkodik egy-egy időpontban és látszólag olajozottan működik, de.

A demokratikus szabályok hiánya miatt, a hatalom mindenféle átörökítési kísérlete kudarcot vall, és nem is lehet ez másként, mert az utódlás megoldatlan és megoldhatatlan, a jelenlegi rendszerben. Olyan a vásárhelyi politikai szcéna, mint Kafka kastélya: bevehetetlen, mert abszurd.

Most ott tart a klienteláris játszma, hogy a Fidesz helyi fiókpártja semmilyen kontrollal sem rendelkezik saját kinevezettjei fölött, nem képes visszahívni a renitenskedő, a szabályokat nyíltan fölrúgó alpolgármestert és tanácsost, miközben önként válnak meg mandátumuktól, más magyar tanácsi képviselők (többek között a volt “közös” polgármester-jelölt is), és többen, listán következők, nem vállalnak megüresedett mandátumot. De már a városi szervezet is fölszámolásra/bedarálásra került, politikai paranoiában szenvedő (egyszer talán ki is pakol a dolgok állásáról) elnökét pedig “Bukarestbe ösztrakizálta” a háttérből irányító oligarchák lelkes/láthatatlan csoportja.
Következtetés nincs, hiszen egy folyamatban levő botrány és kudarcról beszélek és az minden bizonnyal folytatódni fog. Az éppen elmozdított városi pártvezető mondja, hogy az alpolgármestert nem lehet eltávolítani, a helyzetet kezelni, mert: “Borbély László tette oda, nem én!” Ahol a háttérből hatalmaskodó politikai machinátorok tesznek oda, vagy vesznek le embereket a politikai palettára/ról, ott “Vásárhely van”, pedig Vásárhely többet érdemelne.

Nem koncertezhet Romániában a Kárpátia énekese

0

A marosvásárhelyi táblabíróság jogerősen 9 ezer lej (630 ezer forint) pénzbírság kifizetésére kötelezte, és három évre eltiltotta a romániai fellépésektől Petrás János Lászlót, a Kárpátia rockegyüttes énekesét. 

A bírósági ítélet indoklása szerint az énekes az „emberiesség elleni bűntettekért felelős személyek kultuszát, vagy fasiszta, rasszista, idegengyűlölő eszmék terjesztését” tiltó törvénycikket sértette meg, és tettét nagy nyilvánosság előtt követte el.

A román legfelsőbb ügyészség 2015 decemberében közölte, hogy vádat emelt Petrás János László ellen, aki a Kárpátia rockegyüttes 2014. június 6-i csíkszeredai koncertjén mind az előadott dalok szövegével, mind pedig a közönséggel folytatott párbeszéd által felingerelte a hallgatóságot, „hozzájárult a románellenes érzelmeik gerjesztéséhez és felerősítéséhez, és a románok elleni intoleranciára és fizikai erőszakra uszított”.

Az ügyészség szerint a koncerten elhangzott dalok által a vádlott harcra hívta a magyarokat a Magyarországtól elcsatolt területek visszaszerzésére a Krím-félszigeten érvényesített orosz modell alapján. Ugyanakkor fegyveres harcra szólított, hevesen vitatta a trianoni békeszerződés előírásait, elnyomóknak és bocskorosoknak minősítette a románokat.

Petrás János 2013. március 15-én magas magyar állami kitüntetést kapott. A Magyar Érdemrend Lovagkeresztjének polgári tagozatát Balog Zoltán miniszter adta át a Kárpátia frontembernek.

Emléktáblát kapott a magyarokat védő cigányok vezetője

0

Puczi Béla az 1990-es marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején a magyarok védelmére kelő cigányokat vezette. Az emléktáblát a Nyugati pályaudvar falán, a parkoló felőli oldalon helyezték el.

A rendezvényen Setét Jenő, az Idetartozunk Egyesület elnöke azt mondta, még soha nem hallotta mástól, hogy olyan világosan fogalmazta volna meg az identitását, a kötődését, mint Puczi Béla, aki akkor is ragaszkodott ahhoz, hogy egyszerre magyar és cigány is, amikor kínozták. Ez nagy helytállás – tette hozzá.

Setét Jenő szerint az oktatásban eltagadják a romák részvételét, például a törökök elleni küzdelemben, az 1956-os forradalomban és szabadságharcban vagy a rendszerváltásban. Kijelentette, hogy az elkövetkezendő években folyamatosan emlékeket állítanak majd azoknak, akikre büszkék lehetnek.

Kadét Ernő, a Roma Sajtóközpont munkatársának visszaemlékezése szerint

Puczi Béla tiszta gondolkodású, büszke, kemény, egyszerű munkás cigány volt.

Amikor ki kellett állni, akkor nem fordított hátat, gondolkodás nélkül segített, mert ő is magyarnak érezte magát – fogalmazott, megjegyezve, Magyarországra menekülése után tapasztalta meg először, milyen kitaszított cigánynak lenni.

MTI Fotó: Mónus Márton

Közlése szerint Puczi Béla szégyellte magát, amiért Magyarországról nem tudott segíteni Erdélyben maradt családjának. „Szégyellem magam én is. Béla, amíg éltél, nem tettünk érted eleget, ezért az a minimum, hogy legalább az emlékedet megpróbáljuk megőrizni” – mondta Kadét Ernő.

Az ünnepségen egyebek mellett az MSZP és a Momentum Mozgalom is koszorúzott.

A Roma Sajtóközpont és az Idetartozunk Egyesület az esemény alkalmából kiadott közös sajtóközleményében azt írta, az 1990-es marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején a magyarok védelmére kelő romák azt kiáltották:

„Ne féljetek, magyarok, mert itt vannak a cigányok!”.

A roma csapat egyik vezetője Puczi Béla volt, akit megtorlásul börtönbe zártak és megkínoztak. Amikor Magyarországra menekült, nem hősként, hanem román cigányként tekintettek rá. Sok hányattatás után 2009-ben hajléktalanként halt meg Budapesten.

Idén nyáron Puczi Béla tisztelői – köztük a Roma Sajtóközpont és az Idetartozunk Egyesület – egy emléktábla felállítása céljából közadakozást kezdeményeztek, amely sikeresen zárult. Az alkotást Kállai András szobrászművész társadalmi munkában készítette el, és a MÁV hozzájárulása után helyezték el a Nyugati pályaudvar falán.

Október 7-én, a roma büszkeség napján az emberi jogokért tartott demonstráción Setét Jenő közölte, hogy a MÁV nem engedélyezte az emléktábla felavatását.

Október 10-én Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere felajánlotta, hogy az alkotást a jövőre Budapesten megnyíló roma kulturális központ, a Cziffra-palota falára tegyék ki.

Október 19-én Dávid Ilona, a MÁV Zrt. elnök-vezérigazgatója levelében azt írta, hogy a vasúttársaság szabályosan járt el a tábla ügyében, de fontosnak tartja Puczi Béla emlékének megőrzését. Dávid Ilona akkor közölte, hogy a MÁV felülvizsgálja szigorú szabályait, és érdemi javaslatokkal megegyezésre törekszik.

Brüsszel mellett Bukaresttel is hadakozunk

0

A marosvásárhelyi katolikus gimnázium működésének felfüggesztése miatt berendelték a Külgazdasági és Külügyminisztériumba Románia magyarországi nagykövetét.

Magyar Levente, a tárca parlamenti államtitkára újságíróknak elmondta: a nagykövettel azt közölték, megdöbbenéssel állnak azelőtt, hogy Szijjártó Péter miniszter bukaresti látogatása után egy nappal a román hatóságok egyértelművé tették, hogy a marosvásárhelyi katolikus gimnázium működését felfüggesztik.

Magyarország ezt

a katolikus egyház, a magyar kisebbségek, a gyermekek, a családok és a romániai restitúciós folyamat elleni támadásnak értékeli

– közölte.

Az államtitkár elmondta: a kormány úgy döntött, határozatlan ideig felfüggeszti Románia különböző nemzetközi szervezetekbe, például az OECD-be való jelentkezésének támogatását.

MTI/FüHü

 

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!