Minden más fogalommal szemben, amit Ungváry Rudolftól és Magyar Bálinttól kezdve Filippov Gáborig alkalmas vagy kevésbé alkalmas módon az orbánista állam leírására használtunk, fontosabbnak és előrébb valónak gondolom a társadalmunkra vonatkozó gondolkodást. A társadalmi folyamatok megértése fontosabb, mint az államé, mert ma nem beszélhetnénk fasiszta mutációról, maffiaállamról vagy hibrid rezsimről, ha ezeket a társadalmi képességek (hiánya) nem támogatná/k. Ezeknek a (mai hazai) képességnek az összefoglaló jellemzésére alkalmasnak találom a posztfeudalizmus címszót, de még alkalmasabbnak a középkortudományból ismert familiarizmust, amelyeket itt szinonimaként használok és külön-külön vagy együtt kifejezik a társadalmi fejlődésünknek egyfelől a megkésettségét és a nyugati fejlődéstől való eltérülésének tartós, valójában már a török hódoltság előtt megkezdődött folyamatát, másfelől a korruptságát és anómikusságát (kb. rendezetlenségét, szabálytalanságát, amennyiben egy XV. századra is alkalmazható kifejezésnél [!], a posztfeudális familiarizmusnál, én legalábbis nem tudok precízebb leírását a mai helyzetnek), harmadrészt mutatják ezek a terminusok a patriarchális családi életviszonyok és erkölcs premodern, tartósan gyarmatosító hatását a szociális viszonyokban.
Az, hogy mennyire megkésett és anómikus a társadalmunk, jól mutatja, hogy a feudalizmusra jellemző klasszikus hűbéri rendszer, amely magánjogi kapcsolatokon – kb. szolgálat a földért alapon — piramisszerűen, szabályozottan épül fel, igazából sosem honosodott meg Magyarországon. Ehelyett az ún. familiáris rendszer volt jellemző, amelyben a földadományok döntően az uralkodótól érkeztek, az ennél alacsonyabb szintű kapcsolatokban a szolgálat fizetsége csak ritkán volt a föld, illetve, mint ismeretes, a szabad tulajdonos parasztság egészen a XIX. század közepéig ismeretlen volt. A társadalmi viszonyokra az udvar és földbirtokos-nemes (országos és vármegyei) elit – a natio – közjogilag is szabályozott viszonyán innen a személyes függés (kiszolgáltatottság) és az esetlegesség volt jellemző.
Ami most a Fidesz politikájában a család kapcsán megannyi pozitívumnak tűnik, az valójában több évszázados szemlélet, társadalmi algoritmus és a politikai közösség rendezetlenségének, inkompetenciájának egyik oka. A patriarchális családi szemlélet – amelyet az évszázadok fejlődésében alig fegyelmezett közjó, a polgári viszonyok és a demokrácia – valójában a modern kooperatív politikai közösség kialakulásának egyik gátja és a korrupció menlevele. Ám mivel ez a gát együtt épült fel a család közkeletű feladatain túl a hatalmi – védekező és a szolgáló – funkcióinak sok évszázadon keresztüli beidegződéséből, nagyon nehezen lehet lebontani, ami külön megnehezíti a politikai modernizáció dolgát. Innen érthető, hogy a család(ok) és a nemzet érdekei az utóbbi puszta reprodukcióján túl bizony konfliktusban állnak egymással.
Ezzel az elméletibb bevezetővel, amit a következő praktikus rész elé szánok, azt akartam érzékeltetni, hogy az első bekezdésben felsorolt megközelítések miért felületesek, amikor a társadalmi viszonyok mélyrétegei helyett a politikai rendszerre koncentrálnak, illetve nem reflektálnak elég tárgyszerűen a politikai rezsimet fenntartó, történetileg kialakult szociális és kulturális képességekre. Magyarán, Magyarország tényleges felemelkedése – kicsit pikírten fogalmazva – nem az utcai randalírozáson demonstrációkon fog megfordulni, sokkal kevésbé ezen, mint fog akár az Orbán-rendszer sorsa. Viszont kétségtelen, hogy a felemelkedéshez előbb meg kell dönteni a rendszert, mivel magától képtelen a produktív változásra.
