Címke: liberalizmus

Ha van gyereke, akkor csak a másik emberé hülye. Ha gyermektelen, akkor általában kárhoztatja a fiatalságot. Ha idősebb korú, akkor meg van győződve arról, hogy a saját életvezetése és erkölcsi kiállása feddhetetlen, míg hozzá képest a mai szülők, nevelők, tanárok, ebből kifolyólag neveltjeik, a gyerekek – miként a jelen a múlthoz viszonyítva – erkölcstelenek, lezüllöttek, általában véve deviáns magatartásúak. A múlt társadalmi berendezkedése, nevelési modelljei, magatartásmintái, közösségi hálózatrendszere jelenti szemében a legfőbb imperatívuszt. Gyűlöli – és ennek hangot is ad – a demokráciát. Számára a liberalizmus szitokszó. Megnyilatkozásaiban szidja a modern elektronika vívmányait, s fennhangon hirdeti, hogy a verés hatásos nevelési módszer.

Ő az, aki a közösségi oldalakon, de kamu- vagy propagandaportálokon is – noha, látszólag megveti az internetfüggőséget, s a kibertér adta közösségi kommunikációt, úgymond, a természetes emberi kapcsolatok híve! – fáradhatatlanul kommentál. A különböző deviáns emberi magatartásokról, kihágásokról, netán bűncselekményekről szóló posztok jelentik igazi vadászterületét. Különösen, ha migránsokról, cigányokról, a társadalom peremén élőkről, vagy fiatalokról, gyerekekről van szó.  A vemhes szurikáta pusztulását okozó gyermeket és szüleit megégetné, megcsonkítaná, a füvezésen kapott, és az iskolából érettségi előtt kirúgott fiatal felnőtt, majdnem gyerek (sőt, kiskorú) diákokat kényszermunkára ítélné, megbélyegezné. Kereszténynek, kiváló pedagógusnak, tisztességes polgárnak tartja magát. Vérmes állatvédő.

Szó sincs arról, hogy bármilyen törvényszegést tolerálnunk kellene! Viszont minden jóérzésű, valóban (és nemcsak külső megnyilatkozásaiban) keresztény ember pontosan tudja, hogy semmilyen devianciát, még az erőszakot sem lehet erőszakkal megoldani, s hogy a törvénybe emelt kirekesztés és pogrom (pl. zsidótörvények a második világháború előtt és idején) maga a legsúlyosabb erkölcsi lezüllés: társadalmi érvényű bűncselekmény. Miközben a holokauszt idején is sok ember gondolta magát egyszerűen csak tisztességesnek, törvénytisztelőnek, amikor zsidó, vagy az őket bújtató polgártársait feljelentette. Zoltán Gábor Orgia (2016) és Szomszéd – Orgia előtt és után (2018) című dokumentumregényei a náci pribékek kegyetlenségeinek rettenetes leírása. Budapesten történt minden. Szereplői nem idegenek. Magyarok voltak. Szomszédjaikat verték agyon. Hiszen a törvény lehetőséget adott rá. A többségük megúszta a felelősségre vonást. Közülük kerültek ki az ÁVÓ-s verőlegények.

„…a lányod egy neveletlen, bunkó paraszt. Kb. 10x voltam nálatok, abból 10x szívem szerint felrúgtam volna,”, „Ha akkor is ilyen flegma, úgy pofán verem, hogy leesik a feje!”, „Paraszt a gyereked, mert ennek nevelted!”, „A gyerek se más ilyen szempontból, mint ha kutyát tartanál. Ha a kutya nem tanulja meg tisztelni a gazdáját, a családot, hanem úgy nő fel, hogy bárkit bármikor megharaphat, akkor kvázi van egy kutyád, de minek, ha te is félsz tőle és szarik rád.” (https://otpercpiheno.blogspot.com/2018/06/a-szemtelen-lany-telefonozott-oran-es.html)

A jelölt helyen olvashatni azt a cikket, amelyből a kiemelések származnak. Anonim. Csak a megosztók neve ismert. A történet, amelyet ekképp kommentál „valaki” (aki inkább: „senki”) arról szól, hogy valahol, valamely iskolában egy szemtelen lány mobilozott tanórán, s a pedagógus többszöri felszólítása ellenére sem hagyta abba. Előbb éles vitára, majd tettlegességre is sort került közöttük, mert egyszerre kaptak a telefon után (a tanárnő szerint!), minek következtében a tanár „kicsavarta a telefont a lány kezéből” (a diák szerint!). Ügy lett belőle, mert a „harcias anya” (aki, nem mellesleg, a cikkíróhoz fordult véleményért, ő meg az idézett, „bunkózó” cikkel válaszolt!) bement az iskolába, jól kiosztott mindenkit. Néhány diák a tanárnő pártját fogta (volna), de az „amazon” ezt megakadályozta (?).  A tanár sértettségében, amiért sem a diákok, sem kollégái nem álltak ki mellette, távozott az iskolából.

Valójában egy banális – nem is biztos, hogy valódi – történet. Egyoldalú, hiteltelen, életszerűtlen. Sokkal többet árul el a bejegyzés írójának lelki világáról, mint magának az esetnek a hátteréről. Az lehet az érzésünk, hogy csak egy önimádó, beképzelt – a szöveg írásképéből, stílusából, helyesírási és szerkezeti hiányosságaiból következtetve –, a szövegszerkesztésben járatlan (pl., a kitett vesszőkhöz hozzáragasztja a következő szót, ami olyan emberre vall, aki nemigen publikál), íráskészséggel, pedagógiai vagy pszichológiai képzettséggel nem rendelkező (vagy ha igen, akkor azt nem fejlesztette) ember okoskodik, osztja az észt. Ürít – miként Péterfy-Novák Éva nevezte nemrég a közösségi megszólalásnak azt a változatát, amelynek során a beszélő saját belső mocskát és lelki nyomorúságát zúdítja rá potenciális olvasóira vagy vitapartnereire. Egy seggfej! – mondhatjuk rá nyugodtan, hiszen maga sem bánik visszafogottan a másokat sértő kifejezésekkel, megszólításokkal. Ilyen bloggerekkel, posztolókkal és kommentálókkal tele vannak a közösségi oldalak. Épp olyan szokványos dolog, mint iskolákban a tanárokkal szemtelenkedő tinédzser. Természetesen ez utóbbi nem maradhat, és általában nem is marad szankciók nélkül. Megkockáztatom, hogy a leírt esetben (ha volt!) sem maradt el, miként az is valószínű (erre vall, hogy az iskola megfelelő szerve vagy bizottsága nem állt ki maradéktalanul mellette!), hogy a tanár sem járt el etikusan. Hogy miért érdemel mégis figyelmet egy ilyen ócska bejegyzés? Mert – sajnos – van hatása. Szemléletet képvisel és terjeszt. S van rá „vevő”. Ezt a bejegyzést – kissé ellentmondásos felvezetéssel: „Kié az iskola? Hány oldala van az igazságnak? A szülőket kell felvilágosítani!” – egy ismert vajdasági írónő osztotta meg. Gyermekkönyvei is vannak.

Az ilyen és hasonló posztokra aztán „ráugranak” a bevezetőben leírt habitus képviselői, az ürítők. Egyikük arról ír, hogy „100%” (sic!) egyetért a cikk írójával, csak a durva kifejezések (maga káromkodásnak nevezi őket, noha a szó klasszikus értelmében nem azok!) sértik. Vagyis az, hogy a cikk szerzője „csúnya” szavakat használ jobban bántja, mint maga az erőszak elve, amelyet képvisel. Baj, mert leírja, hogy „szar”, de az nem, hogy egy szemtelenkedő kamaszt agyba-főbe verne, a gyereknevelést pedig a kutyaidomítással veti össze. Gondolom, állatszerető ember lehet.

Aztán megjelennek azok, akik nem a cikk tartalmához szólnak hozzá, hanem az ellenvéleményüknek hangot adókra támadnak. Azt mondják, „balliberális, hülye liba”, „soronsbérenc”, „migránssimogató kurva”. Általában még a sértéseket és a szitkokat sem tudják helyesen leírni, miként az a kommentáló sem tudta, hogy a stramm-ot két m-mel írják, s hogy a szó eredetileg pozitív jelentésű, aki ennél a posztnál támadott.  És letegez, noha a magyar nyelvben a tegező forma – ha ismeretlen személyt szólítunk meg – nem olyan elfogadott, mint a szerb vagy az angol nyelvben. Sőt, a sértés szándékát rejti.

Csak ritkán kockáztatja meg a hozzászólást egy-egy, a témában jártas, józan ítélőképességgel és kellő tapasztalattal rendelkező szakember, hiszen trollokkal, botokkal, öntelt dilettánsokkal nincs értelme vitatkozni. Itt egy ismert pedagógus adott hangot véleményének. Beszédmódja, igaz, nem mentes az idősebb korosztályra jellemző felülnézettől („Mi mindent jobban tudunk!”), de azért rátapint a lényegre, ami nagyjából annyit tesz ki, hogy semmi különös nem történt, szemtelenkedő, neveletlen kamaszok minden iskolában vannak, s a rátermett pedagógus kezelni tudja a helyzetet. Verés nélkül is. Ügy nélkül is.

Van azonban az írásnak egy másik sajátossága, ami túlmutat magán a történeten. Nem tudom, a pszichológiában mi a jelenség szakszerű megnevezése, de lényege, hogy az agresszív ember (ez esetben a veréspárti kommentelő) saját korábbi traumáival próbálja igazolni magatartását. Ez esetben is szó esik arról, hogy ők is „kaptak” annakidején az iskolában seggberúgást, fahusánggal seggre verést, taslit („amitől majd lerepült a fejem”), de ő ezt „megérdemelte”, és sem jogász anyukája, sem kifejezetten erős testalkatú üzletember, több céggel rendelkező (értsd: befolyásos!) apukája nem reagált a történtekre. Mindezeknek a megaláztatásoknak és bántalmazásoknak a „nem lettem lelki sérült, nem kaptam fizikai sokkot”-megállapítással szeretne pozitív kimenetet adni. Csakhogy erre írásának minden sora rácáfol.

Bence Erika