A március 9-i Európa Napon jelentette be Fekete-Győr András, hogy az ellenzéki pártszövetség közös választási listájára a Momentum két külföldön élő magyart is felvetet: a Londonban élő Csillag Tamást, aki a Momentum londoni közösségének tagja, illetve a sepsiszentgyörgyi Tomos Endrét. Ez az a kérdés, amiben a legmélyebb az egyet nem értés köztem és a Momentum között.
Sok mindenben értünk egyet, évekkel ezelőtt – kéretlenül – alapos véleményt írtam vaskos programjukról, a legtöbb részt kifejezetten helyeseltem, és kevés helyen fogalmaztam meg kifogásokat, melyek közül a határon túli magyarokkal kapcsolatos álláspontjuk volt a legfontosabb.
Három évtizede, amikor kialakult az új magyar demokrácia, konszenzussal került a köztársasági alkotmányba, hogy a magyar állam „felelősséget érez” a határon túli magyarokért, és konszenzus volt abban is, hogy a magyar államnak sokrétű kulturális és oktatási támogatással kell hozzájárulnia ahhoz, hogy magyarként élhessenek teljes életet szülőföldjükön, a határ túloldalán, és hogy mindennapos kapcsolatban állhassanak az anyaországgal.
Azt azonban, hogy közjogi értelemben a magyar állam polgárai legyenek etnikai alapon, akkoriban az Antall József vezette MDF sem tudta elképzelni, nem is beszélve a magát még liberálisnak vélő,
a Trianon-évfordulón a házelnök Szabad György elrendelte parlamenti felállás miatt az ülésteremből kivonuló, Orbán és Kövér vezette Fidesz-frakcióról.
Amikor tíz évvel később, 2010 nyarán az MSZP-frakció nagy többsége megszavazta az Országgyűlésben a kettős állampolgárságról szóló Orbán-féle törvényt, ezt bizonyára inkább gyávaságból, mint meggyőződésből tette. Mire azonban létrejött a Momentum, az ebben is 180 fokos fordulatot végrehajtó Fidesznek már sikerült olyan helyzetet teremtenie a hazai politikai közgondolkodásban, hogy a politikába bekapcsolódó fiatalok számára magától értetődő lett annak magukévá tétele, hogy a magyarság nemcsak kulturális összetartozást jelent, de közjogi-politikai közösséget is, és ebből következően a budapesti parlamentben is képviseletet kell adni a „külhoni” magyaroknak.
Nemcsak választójogot, ahogy a Fidesz bevezette és az MSZP is elfogadta, de azt is, hogy olyanok képviseljék őket a budapesti Országgyűlés tagjaiként, akik maguk sem Magyarországon élnek,
hanem kisebbségben a szomszéd országok valamelyikében, illetve vendégmunkásként, bevándorlóként bárhol másutt a világban.
Márpedig ez nem helyénvaló. A népszuverenitás elvéből az következik, hogy a törvényhozó hatalom összetételének és ezáltal
a kormányzás irányának meghatározásában azoknak legyen szavuk, akik a parlament által hozott törvények hatálya alatt, a kormányzás által meghatározott körülmények között élnek, tehát Magyarország lakosainak.
Ezért tartom ma is helyesnek, hogy a 2010-ig érvényes törvény a választójogot magyarországi lakóhelyhez kötötte. Sőt, nemcsak az nem indokolt, hogy más országokban élők részt vegyenek a magyar törvényhozás megválasztásában, de az sem, hogy etnikai illetve történeti indokok alapján állampolgárságot kapjanak a más országokban élők. Aki Székelyföldön született, és ott is – mondjuk Sepsiszentgyörgyön – él, dolgozik, tanul és állami juttatásokban részesül, az noha ugyanazon a nyelven beszél, ugyanazokat az írókat olvassa, ugyanazokat a történelmi személyiségeket tiszteli (legalább nagyobb részben), mint mi Magyarországon, nem indokolt, hogy a magyar költségvetés elosztásáról illetve a Magyarországon élők különféle jogairól és kötelezettségeiről szavazzon az országházi ülésteremben.
Tudom, hogy amikor az ellenzéki pártok a 2018-as választás előtt közös választójogi törvénytervezetben egyeztek meg, az is tartalmazta ezt a megoldást, és ezt törvényjavaslatként is benyújtotta akkor az Országgyűlésben, de ebben a DK olyannyira fenntartotta különvéleményét, hogy ezt még a frakció számára készített módosító indítványban is megfogalmaztam a soha napirendre nem vett törvényavaslathoz.
Miért ragaszkodom ennyire a letelepedés nélküli kettős állampolgárság s az ehhez kötött választójog elutasításához?
Nem a praktikus következménye miatt, nevezetesen, hogy ez többletszavazatokat jelent a Fidesz számára. Ha egyszer majd eljutunk oda, hogy a magyar társadalom többsége meg akarja dönteni az Orbán-rendszert, a szomszéd országokban és másutt élő kettős állampolgárok kisebbségének a Fideszre leadott szavazatai nem fogják ezt megakadályozni. (Kisebbségének szavazatai, hiszen többségük jó ízléssel nem él a felkínált választójoggal.)
Más okból gondolom így én is, és sokan mások is, akik ugyanígy látják ezt. Az alapkérdés, hogy a politikai közösséget nem etnikai, nem vérségi, hanem polgári alapon értelmezzük: az állam polgárai alapesetben azok, akik a határai között élnek, s ezen csak a házasodás illetve a kiköltözés esetén szabad, és mindig csak egyes személyek tekintetében eltérni. Ez a nemzetközi norma, s a határváltoztatások folyományaként más államok határai közé került nemzetiségek problémáját a demokratikus világban kisebbségi jogokkal és nem kettős állampolgársággal kezelik.
Ahol ilyesfajta (és nem költözés vagy házasodás folyományaként létrejövő) kettős állampolgárságot vezetnek be (mint egyes balkáni országokban illetve az Orosz Föderáció peremvidékein), ott ez a kialakult határok megkérdőjelezésének kifejezése, korábbi vagy tervezett fegyveres konfliktusok hírnöke.
Aki – mint a Momentum – nyugati és nem keleti mintákat követő Magyarországot szeretne, annak, ha következetes akar lenni, le kell mondania a politikai közösség és az annak képviseletét ellátó parlament etnikai alapú értelmezéséről.
Akik kivándorolnak az országból, de állampolgárként kapcsolatban maradnak a magyar állammal, azok választójoga a nemzetközi gyakorlattal összhangban maradjon meg, de aki külföldön él, az nem tudja ellátni az országgyűlési képviselő munkáját. Nem tartom ezért jó ötletnek külföldre költözöttek jelölését sem a listára.
Mivel a fenntartónak nem csak joga, hanem kötelessége is a törvényesség biztosítása, ezért az 
115 helyszínen egyszerre tartottak razziát a Nemzeti Adó- és Vámhivatal pénzügyi nyomozói két bűnszervezet ellen. Elfogták a szervezetek irányítóit, több tagját, és egy 
