Felhívtam telefonon a köztársasági elnököt. Nem volt otthon Áder János, azt mondták, hogy épp a világ megmentésén ügyködik. Mert Magyarország kis tétel neki, ő nagyobb távlatokban gondolkodik. Megkérdeztem, mikor jön haza, azt mondták, már itthon kellene lennie, de lehet, hogy elhúzódott világ megmentése. Macerásabb, mint elsőre látszott. A víz, a levegő, nem kis tételek, van velük munka. És akkor még ott van ugye a környezet is.
Közöltem a velem beszélő emberrel – az istennek sem volt hajlandó elárulni a nevét – hogy jó lenne, ha Áder végre tenne valamit. Mert ami ma itt van, az szégyen. A legfőbb szégyen persze az, hogy Áder János hallgat.
Hebegett, habogott az illető. Hogy hát miről is lenne szó.
Nem a melegek, és nem a menekültek miatt telefonálok, mondtam a velem beszélő embernek. Nem is a szegények miatt. Minden tisztességes magyar ember miatt. Akik nem egy gyűlölködő, hanem egy normális országban szeretnének élni. Olyanban, ahol a mostaninál kevesebb a kirekesztés, ami meg mégis van, azt nem növeli a kormány.
A korrupcióról nem is beszélve. Arról is kellene mondani valamit.
Emberünk megígérte, hogy átadja az üzenetet.
Azután a legfelsőbb bíróság elnökét is felhívtam, a legfőbb ügyészt, és még egy csomó mindenkit. Pártvezetőket, nagy lapkiadók igazgatóit – utóbbiakat azért, hogy ne adjanak helyt újságjaikban a gyűlöletnek. Nem csak a nyílt uszításról van szó, mondtam nekik, hanem a sunyi, sorok között megbúvó csúsztatásokról. Elhallgatásokról, mellébeszélésekről, maszatolásokról. Ha nem lépnek fel ez ellen, ők is bűnösökké válnak. Már most is azok, de talán még javíthatnak a besorolásukon.
Beteg az ország, mondtam mindegyiküknek, gyógyszer kellene, nem tovább növelni a bajt.
Most itt ülök, és lassan befejezem ezt az írást. Melynek a végén bevallom, hogy az egészet én találtam ki. Jó lett volna jobbat, szebbet, vidámabbat kitalálni. Talán, majd legközelebb. Valahol, valamikor.
