Kezdőlap Címkék Kelemen

Címke: kelemen

Egy ámokfutás utolsó lépései

0

A kényszeredett mosoly, mely Kelemen Hunor arcán ül, a meglepett tekintet és mimika, a megalázkodó testtartás, a kardotnyelt Orbán Viktor mellett, semmi jót nem ígér. A rommagyar vezér, minden bizonnyal nem kapott engedélyt a Dragnea-tól való elszakadásra, menetelni kell az illiberális úton, egyébként oda a magyarországi pénzek, és kegyvesztetté válik a vezér. Semmi más nem számít.

Azt hiszem vége Dragnea ámokfutásának és megkockáztatom, Dăncila asszony sem fogja vezetni az EU-t a jövő év első felében (a rémület, mely arcán játszott a mai parlamenti sajtótájon jól mutatja: ezt ő is tudja). És bár senki nem mondja, sőt nyilvánosan tagadja, hogy ilyesmi történne, a PSD-ALDE szövetségnek is oda, csupán a kegyelemdöfésre vár, ott fekszik kiterítve. Nem állítom, hogy azonnal következik a vég és azt sem, hogy hosszú távra megoldódnak azok a problémák, melyek a jelenlegi válsághoz vezettek, de azt igen, hogy eldőlt: a jelenlegi hatalmi berendezkedésnek vége, így és a jelenlegi felállásban, tovább nem folytatható.

Félreértés ne essék, nem azt mondom – valamiféle felelőtlen optimizmustól, vagy whisful-thinking-től hajtva – hogy percek alatt jobb hely lesz Románia, csak, hogy Dragnea and Co. túlhajtotta rejtett terveinek hajszolását és beomlása iminens. A jelenlegi hatalmi felállás bukásának hátterében levő egyes tényezőkről, nem az egészről beszélek, és nem is egy módszeres oksági viszonyrendszer kimerítő kifejtésére vállalkozom. Nincsen olyan tudásom, mely nem nyilvános információkon alapszik, és jövőbelátó sem vagyok, csak egymás mellé próbálom rakni azt, ami a kialakult helyzetről tudható.

Dragnea és kormánya hetek óta halasztgatja,

ígéri is meg nem is, határidőket jelöl ki, azután meggondolja magát, napok múlva újrakezdi és azután mégsem hajtja végre a kormányátalakítást. Föltevődik a kérdés, miért nincs kormányátalakítás? Az általános okok – elhibázott kormányprogram, a kormánytagok kontraszelekciója, az igazságszolgáltatás ellen indított támadás elhibázottsága, az elnök, a civil társadalom és az EU-s fórumok, nem utolsósorban a hatalmon levő formációk európai pártcsaládjainak tiltakozása stb. – mellett két közvetlen ok is látható.

Egyfelől a PSD-n belüli fő törésvonal már nem tölthető ki Dragnea ígérgetéseivel, kormányzati pozíciók újraosztásával, a klientúra nyaklótlan osztogatással sem vásárolható meg, különösen, hogy az ígérgetésnek pénzügyi alapjai erősen megcsappantak. A nagyobbik kormányzó párt legutóbbi belső válságából Dragnea és tsai csak látszólag kerültek ki győztesen, hatalmukat végzetesen aláásta az a belső ellenzék, mely miniszterelnök-helyettest és minisztereket, alelnököket és a bukaresti főpolgármestert, tehát elsőrangú eddigi klienseket, pártmogulokat tömörített. Egyszóval a belső ellenzék eléggé erős, és elég sok forrással rendelkezik, hogy elszabotálja a központi hatalom és a mögötte álló vidéki kiskirályok korlátlan hatalomgyakorlását a párton belül, sőt a kormányban is. Időnként a politikai bábuk önálló életre kelnek – már két korábbi miniszterelnököt menesztett Dragnea ilyen okok miatt – és nem viszik végig a titkos terveket, nem hajlandók elmenni a falig, nem áldozzák be maguk a Daddy kénye-kedvének, aki a kormányt és az abban elérhető pozíciókat saját feudumként kezeli és alakítja saját elvárásainak alapján.

Tagadják, hogy a menesztettek ellenállnak,

hogy a miniszterelnök zsarol, hogy a belső ellenzék védi pozícióit, de a halasztás mögött – meglehet éppen első fokon – ez áll. A pártpatronátusi rendszer, a klientelizmus Dragnea-féle rendszere, annak eddigi formája meggyengült, az az asszimetria, mely a kormány és a központi hatalom, másfelől pedig az alacsonyabban álló klientúra között fennállt eltűnt, a kormányátalakítás már nem képes visszaállítani a rendszer egyensúlyát, a korábbi szinten legalábbis. És ebben közrejátszik az is, hogy a pártok elveszítették kapcsolatukat a szavazókkal, a társadalommal, a civil szféra pedig nem megvásárolható (ráadásul működését éppen a napokban próbálták meg törvénymódosítással ellehetetleníteni). Ismét csak nem arról beszélek, hogy a patrónusi rendszer a jelenlegi vezér iminens lebukásával egyszerre eltűnne – amúgy ez egész K-K-Európára jellemző pártstruktúra –, hanem csak arról, hogy átalakul, sem az előrehozott választások, sem a kormányváltás, sem valamilyen más hatalmi csomópont fölemelkedése nem elképzelhetetlen, de a patrónusi rendszer több, mint valószínű marad (Kopecky-Scherlis, 2008).

Másfelől az ALDE – na nem elvi okokból, hanem mert Tăriceanu a PSD-vel közös államelnök-jelöltségi kilátásai egyre valószerűtlenebbek, kormányzati pozícióikat pedig Dragnea a többihez hasonlóan lojalitásért kiárusítani igyekszik – csak lépésnyire van a szakítástól. Márpedig a kormánykoalíció parlamenti többsége – esetenként, mert a lojalitás és a pártfegyelem is ritka dolog, hát még a következetesség és a tudatosság – így is, adott esetben az ALDE-támogatással is, kétes. Azt gondolom viszont, hogy Tăriceanu és zsebpártja jobban hajlik az EU-s bírálatok – nemcsak az EB, az EP, vagy a Velencei Bizottság, hanem az európai ALDE kritikáinak stb. – meghallgatására, a pártcsaládjából való esetleges kizárása végzetes lehet pártjának további parlamenti karrierjét, ha nem egyenesen létét illetően. Az USR, az újabb és ezért is tisztább párt, nyakában liheg és helyére pályázik az EP-ben is, ez is nyomhat a latban.

Az ALDE vezér az utolsó másodpercben átállhat

Nem kizárt, hogy az államelnöknél tett legutóbbi látogatás is közrejátszik abban, hogy az ALDE vezér hajlik egyfajta fegyvernyugvásra, akár az ellenzékhez való közeledésre és elhatárolódni az egyre inkább EU-ellenesre hangolt PSD-s diszkurzustól. És ha nem vitás, hogy Dragnea and Co. mindent föltett egy lapra, a főnök és néhány hasonszőrű megmentéséért, képes beáldozni a magát szocialistának mondó párt nemzetközi megítélését, sőt az országot a magyar-lengyel euroszkeptikus és illiberális tengelyre állítani sem rest, Tăriceanu az utolsó másodpercben átáll, megpróbálja újrapozícionálni pártját.

Ahogy az ALDE távolodik a PSD-től, olyan mértékben araszol a mérleg nyelve szerepbe a Fidesz itteni fiókpártja és egyre inkább rajta múlik (no meg a többi kisebbség képviselői csoportján) a kormányzati többség. De kérdés, hogy még megmarad-e a protokoll, a külső parlamenti támogatás, vagy már értelmetlen fönntartani azt? Persze ismét csak felemás a helyzet, mert adott esetben, ha a PSD belső ellenzéke szavazataival is ellenáll, akkor így sem lenne meg Dragnea and Co. parlamenti többsége.

A rommagyar formációk a Fidesz utasítására maradnak az illiberális irányba haladó hatalmi pártok mellett?

És ismét fölmerül a kérdés: vajon a rommagyar formációk (már az egyéni haszonszerzésen túl) nem csupán a Fidesz sugallatára/utasítására maradnak az illiberális irányba haladó hatalmi pártok mellett? Annál is sürgetőbb a kérdés megválaszolása, mert úgy tűnik, hogy szinte tökéletes csapda, amibe belesétáltak, és ha Dragnea bukik ez biza hosszú távra fogja esélyeiket szinte lenullázni. Nem sikerült az illiberális átállás és a bosszúálló Orbán behajtja ezt vezéreinken, mind egy szálig. Sem kormányzati előnyöket nem sikerült érvényesíteni a külső támogatásért cserében, a protokoll semmiféle kisebbségipolitikai, vagy jogi igényt nem oldott meg, sőt. Sem a viszonylag tisztább és elvszerűbb ellenzéki pozícióból származó előnyökből és koalíciós képességből nem profitáltak a rommagyar pártok.

És azt hiszem a tegnapi (f. év október 29.) budapesti Orbán-Kelemen találkozóról készült kép jól mutatja az itteni (és az ottani) főnök helyzetét.

A kényszeredett mosoly, mely Kelemen Hunor arcán ül, a meglepett tekintet és mimika, a megalázkodó testtartás, a kardotnyelt Orbán Viktor mellett, semmi jót nem ígér. A rommagyar vezér, minden bizonnyal nem kapott engedélyt a Dragnea-tól való elszakadásra, menetelni kell az illiberális úton, egyébként oda a magyarországi pénzek, és kegyvesztetté válik a vezér. Semmi más nem számít.

Magyari Nándor László

A többség zsarnoksága is zsarnokság

0

Dragnea, Tăriceanu és Kelemen félrevezettek, kihasználták az egyéb programpontokra adott szavazatainkat arra, hogy elinduljanak a diktatúra útján, az EU-ellenesség útján, a nihil fele, hogy parlamenti többségüket a liberális demokrácia, a hatalmi ágak szétválasztásának leépítésére használják. Mi más ez, ha nem árulás?

Fölösleges szépíteni, a Velencei Bizottság jelentése a Btk., és az (i)gazságszolgáltatást érintő törvények módosításáról, a legpesszimistább várakozásokat igazolja: az egész eljárás elhibázott, káros és a korrupció elleni harc fölpuhítását, megvádolt és elítélt korrupt politikusok mentegetését szolgálja, és a jogállamiság alapjait kezdte ki, ellentétes nemcsak az EU szellemével, hanem összeegyeztethetetlen annak jogrendszerével is (persze nevetséges is, ahogy pancser, harmad-negyedrendű “jogászkodók” összetákolták és a parlamenten – a Fidesz itteni fiókpártjának tapsikolása mellett – áterőltették, de a rekeszizmot próbára tevő jellegével nem foglalkoztak az ET-t tanácsoló szakértők). A jelentés tartalma minden bizonnyal átkerül az ET november 13-án esélyes Együttműködési és Ellenőrzési Mechanizmusának jelentésébe (MCV), és onnantól a labda a román térfélen pattog, illetve válaszúthoz érkezik az ország. Ha nem visszakozik a módosítások terén, hiszen a mintegy háromszáz módosításból usque 65%-ról mondta ki az AB, hogy alkotmányellenes, és most a VB az egészet elhibázottnak nyilvánította, akkor nemcsak megbüntetik érte, hanem egész európai karrierjét kockáztatja.

Kérdés, hogy még ér-e annyit Románia európai útja, mint Dragnea and Co. szabadsága, illetve néhány hasonszőrű megmentése, és a válasz ma egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy úgy mondjam kétesélyes. Ha marad a jelenlegi klikk, akkor a diktatúra, a keleti típusú despotizmus bevezetése borítékolható, Románia, jó esetben, visszasüllyed az Iliescu-éra szürke zónájába, vagy akár a volt szovjet régió szintjére és kilátástalanságába. Olyan Moldávia-szerű, alig fungáló, korrupt és kilátástalan páriaállammá leszünk, az amúgy is már-már elviselhetetlen mértékű elvándorlás pedig, még jobban meglódul.

Nevezzük a többség zsarnokságának, vagy az állam egyik alapvető intézményrendszere az (i)gazságszolgálatás megszállásának, illetve foglyul ejtésének, az obskurus politikai érdekeknek való kiszolgáltatás egyre gyorsabban folyik. A lényege a dolognak, bármennyire is igyekeznek leplezni, a diktatúra fele araszolás, a “törékeny demokrácia” fokozatos fölszámolása. Iliescu örvendhet, a sajátos demokrácia építménye, populista és demagóg jellegében megerősödve – rövid intermezzot követően – visszatért, ráadásul egy olyan pillanatban, amikor az EU sebezhetősége és az úgynevezett korszellem ennek a kurzusnak kedvez, hátszelet biztosít.

De nem csak Iliescu, akár Ceausescu is széles mosollyal dőlhetne hátra bársonyszékében ha látná, hogy politikai utódjai milyen szigorúan követik kettős beszédét, egyet mondanak Brüsszelben/Strasbourgban és mást itthoni használatra, fűt-fát ígérnek odakint, és a zsarnokság programját folytatják idehaza. Ja, és a demagógia, amit hajtogatnak az is a múlt rendszert idézi: a “belügyekbe való be nem avatkozás” (“Néámésztékúl űn tréburilijj interné”, ahogy Ceau szájából hangzott, ugyanez), ami több, mint álságos, EU és demokrácia-ellenes. A zsarnokság, ha többségi akkor is zsarnokság, úgy működik, hogy választásokon populista ígérgetéssel megszerzett parlamenti többséget egészen más, soha ki nem fejtett, társadalom-ellenes, kisebbségi, vagy csupán egy szűk oligarcha rétegnek kedvező, illetve titkos politikai célok és programok áterőltetésére használják. Mert ki emlékszik olyan választási ígéretre akár a PSD, akár az ALDE vagy a Fidesz itteni fiókpártja (leánykori nevén RMDSZ) programjában, amellyel szembemennek, nemcsak az EU-s normákkal, hanem saját európai politikai pártcsaládjuk elvárásaival is; ki mondta, hogy szavazzunk a korrupció-ellenes föllépések és szabályozások elbojkottálására; a korrupt politikusok fölmentésére, az (i)gazságszolgáltatás, vagy a liberális demokrácia eszméjének és jogi környezetének tönkretételére? Dragnea, Tăriceanu és Kelemen félrevezettek, kihasználták az egyéb programpontokra adott szavazatainkat arra, hogy elinduljanak a diktatúra útján, az EU-ellenesség útján, a nihil fele, hogy parlamenti többségüket a liberális demokrácia, a hatalmi ágak szétválasztásának leépítésére használják. Mi más ez, ha nem árulás?

Hazug és manipulatív a nemzeti függetlenségre hivatkozva építeni a diktatúrát, a demokráciáktól idegen – sokszor egyenesen nevetséges, (lásd. a korrupció új szabályozása, mely csak közvetlen rokonok esetén merülhet föl) – módon átírni az egész (i)gazságszolgáltatási rendszert, akkor, amikor Románia az EU tagjaként elfogadta, hogy a közösségi jogszabályok, a nemzetiek előtt vannak, esetenként akár fölülírják azokat. És ezért hiteltelen, a Toader-Iordache-Nicolicea(-Márton?) féle védekezési kísérlet, amivel belföldön manipulálnak. Vagy amikor a Velencei Bizottság véleményezését relativizálják: hazudnak és félrevezetnek mégpedig az ország számára végzetes ügyben, a nihil fele való lépkedés legfontosabb lépcsőfokán.

Az most a kérdés, hogy a civil tiltakozók utcára vonulása, az elnöki föllépés, és a nyugati, illetve EU-s nyomás elég lesz-e megállítani a diktatúra robogó vonatját? És félő, hogy nem: a megfáradt, és a nyári csendőrségi föllépés, valamint a gyülekezési jog korlátozását követően megfélemlített civilek nem lesznek képesek konzisztens és hosszan tartó megmozdulásokat szervezni. Az események mögött kullogó államelnök, reaktív, megkésett megnyilvánulásai elégtelennek bizonyulhatnak, illetve az átpolitizált Ab további kényszerű intézkedéseket fog előírni számára (éppen holnap esedékes a főügyész menesztése, és kényszerű kinevezések várhatók az igazságszolgáltatás élére), föllépése hatástalan marad. A nyugati, EU-s nyomás és kényszerintézkedések nehézkesen, hosszas procedúrákat követve fejt ki hatást, amikor már késő lehet Romániát megtartani az eddigi útján. Ellenzék meg lélegeztetőgépen, alig hallhatóan sustorog, lényeges kivétel a még gyenge USR, ami viszont, ha nem is képes hatékonyan, de bíztató módon és határozottan lép föl.

Ne legyenek illúzióink, a kialakuló diktatúra kisebbségellenes lesz, még akkor is, ha egyéni ízlésük, illetve ízléstelenségük alapján, budapesti nyomásra, ál-vezetőink a hatalommal menetelnek, olyan rejtett projektet követnek, mely a nihilbe vezet. Megmaradni az államot foglyul ejtő, diktatúrát bevezetni próbáló, EU-ellenes PSD-ALDE hatalom hálójában, végzetes lehet hosszútávú megmaradásunk szempontjából. Jöhet majd Márton Árpád és Csoma Botond megbolondítani az arra még hajlamosakat, szépeket hazudni a törvénymódosításokról (jelszó: mindenki hülye csak ők a helikopter, akárcsak a Toader-Iordáche-Nicolicea trió teszi. Érdekes, hogy most éppen hallgatnak és még csak altatni sem igyekeznek a népet, a módosítások vitájában oly nagy mellénnyel, kioktatólag és félrevezető módon nyilatkozó vezéreink. Felébredt volna, valamiféle öntudat, van-e még lelkifurdalás azért, amit tettek/támogattak? Magam kétlem, de ki fog derülni), a kocka el lesz vetve.

Vízválasztó napok-hetek ezek, és rosszak az előjelek, menetelés jöhet a semmibe, a cseppet sem vidám múlt fele, és túl sokan lapítanak.

Magyari Nándor László

Az elnök úr nem aggódik

0

A Fidesz itteni fiókpártjai rossz helyen állnak, sem a jobboldali populista álláspont, sem az illiberalizmus, sem az EU-ellenesség, vagy az autokrácia egyre nagyobb mértékű elfogadása nem segíti, hanem kettős csapdában tartja a rommagyar kisebbséget. A rommagyar politika egyszerre Budapest és Bukarest foglya, a rommagyar közösség pedig kétszeresen kiszolgáltatott: szép új világ ez!

A zsákutca, melyben “győztesként masíroz” a Fidesz itteni fő-fő fiókpártja (a másik kettő alig él, bár az MPP nevét vivő éppen életjelt ad magáról, amikor Bíró Zsoltot elzavarják és minden bizonnyal valamiféle ellenzéki, vagy mondjuk, dacos pozíciót fog fölvenni a fő fiókpárthoz képest), éppen körkörössé alakul, azaz olyan csapdává, mely hermetikusan zárja körbe a rommagyar politizálást: nincs se előre, sem hátra. A rommagyar politizálás, először az elmúlt huszonnyolc esztendőben, mind elvi, mind pedig gyakorlati szempontból végzetesen ROSSZUL POZÍCIONÁLT, olyan helyet foglal el a politikai palettán, mely minden irányból zárt. Elvi, ideológiai vonatkozásban a szélsőséges populizmus (alt-right) foglyává vált, ami a kisebbségi politizálás halála. Másfelől pedig politikai zsaroló, kijáró, elintéző képessége – az előbbi dimenziótól nem függetlenül – példa nélküli módon lecsökkent. Két biztos jelét látom a politikai holtpontra jutásnak és kilátástalanságnak.

Az egyik inkább elvi és kevésbé látható, a jobboldali POPULIZMUS következményei viszont hosszútávúak. Különös mutatvány, és Kelemen Hunornál ismertebb színészek számára is nagy kihívás, a kulturális/politikai elit prominens képviselőjeként eljátszani az elitellenest, a “nép képviselőjét”, ami a populizmus magja. Azt mondja Kelemen úr, hogy “a populizmus nem a probléma, a populizmus a következmény”, és hogy “A népet nem lehet leváltani. Aki elégedetlen, az jöjjön más megoldásokkal azokra a problémákra, amelyekkel a társadalom szembesül. És ez egy ilyen egyszerű történet. Az úgy nem működik, hogy van egy elit, az tudja, hogy mi a jó, a nép az buta, és követi azt a nagyon szűk elitet”. És innen származtatja EU-ellenességét, hogy ti. a Nyugat nem érti a Keletet, hogy ki akar oktatni, hogy ott van az Észak-Dél ellentét is, amit szintén nem tud megoldani, csakhogy ez nem több maszatolásnál. A kontextusban azt jelzi, hogy Kelemen és pártja, melyet egy elrugaszkodott populista elit vezet végképp összezavarodott – ugyanis a “nép”, éppen abban az értelemben, ahogyan ők arra hivatkoznak, a “hülyének nézett”, meg- és félrevezetett, “hallgatag” és együgyű “humán erőforrás”. Mert a budapesti illiberális elvárások és a bukaresti – ellenünk ható – populizmus között vergődve, maga sem látja a csapdát, amiben van. Zavarodottsága, ellentmondásos szövege még jobban látszik, ha az itteni kormánypártokhoz való pozitív hozzáállását – hiszen protokoll által szabályozott -, támogatását kell elmagyaráznia. A groteszk szövegben az elnök kijelenti: nem vagyok PSD-párti, és elégedetlen a kormánnyal, mert a beruházások elakadtak, az egészségügyben és oktatásban káosz van, a béremeléssel kapcsolatban “nekem súlyos kritikáim vannak”(azért, lentebb, a béremelés pozitívumként van említve) mondja, és eljut az (i)gazságszolgáltatásig. Amit egyfelől a fél világ bírál, sőt részét a pártja is kifogásolja és nem szavazott meg. Az elnök egy esetleges ellenzéki koalícióban sem venne részt, mint mondja sok okból, de leginkább mert “nem hiszi, hogy a koalíció szakadna” (elvi a kifogás, nemde?). EU-ellenessége mutatkozik meg abban is, hogy nem látja a jogállamiság sérülését az új jogszabályok esetében, amelyek miatt Romániát éppen elmarasztalja az EU. És a Sargentini-jelentést is meg nem történté szeretné tenni, ugyanolyan álérvekkel és másokra való mutogatással, mint budapesti parancsolója teszi. De érdekes az is, hogy Johannisnak azt rója föl, hogy “rettenetesen beszorította magát az alkotmányos keretek közé, és abból az Istennek sem akar kitérni…”- szóval ki kellene térjen ahhoz, hogy elég jó legyen Kelemen úrnak?

De ennél is beszédesebb csapda, a rommagyar politika beszorultságára nézve, a gyakorlati vonatkozás, mely abban nyilvánul meg, hogy a fiókpártok képtelenek megoldani, olyan problémákat is, melyeket már egyszer megoldottnak tekintettek. Két “győzelmi jelentést” harsognak a “nem-elit” politikusok, hogy újraindult a vásárhelyi katolikus gimnázium, és ismét magyar anyanyelvű tanítók taníthatják kisiskolásoknak a román nyelvet. Mindkét “megvalósítás” tökéletesen fölösleges lett volna, ha…

Az első esetben a szövetség hathatós segítségével, nem történik műhiba az iskolaalapításkor és ezt nem használta volna ki a “politikai szövetséges”, megtámadva azt. És persze a felelősségek elkenése, szétterítése és másokra (“a románokra”) való hárítása, bonyolította a helyzetet, tette lehetetlenné a gyors megoldást. Az sem lényegtelen, hogy Szijjártó külügyminiszter úr “magára vállalta” a megoldást, ezt viszont nem kifogásolta itteni formáció, tehát ők is így tudják.

De az utóbbi oktatáspolitikai botrány a legtisztább formában mutatja, hogy a jelenlegi felállásban mi várható a “kisebbségpolitika” terén, mit érhetnek el a rommagyar pártok és politikusok. Az utóbb lemondott tanügyminiszter hozott egy diszkriminatív (elsősorban a tanítókkal szemben, de mert nem lett volna elég magyar anyanyelvű román tanár a diákokkal szemben is), és szakmaiatlan (mert másként kell tanítani alsó tagozaton nem anyanyelvű gyerekeknek egy nyelvet, mint felsőbb tagozaton) határozatot, melyről “lekésett”, vagy szemet hunyt, nem tartott fontosnak a Fidesz itteni fiókpártja, amit azután nagy nehezen, “személyes” és nem intézményes belátás útján sikerült visszacsinálni.

Nem mellékes, hogy a szülői, tanári, civil-társadalmi, stb., tiltakozást használták két olyan ügy elintézésére, melyeket a politika képtelen volt, és amelyet utólag vállalt magára. Nem is láttam, hogy megköszönte volna bárki is, a civileknek a segítséget, a föllépést és kitartást, a szakmai érveket, pedig megérdemelték volna.

És végére hagytam a NAGYON ROSSZ HÍRT, ami a két említett esetben történt MODELLÉRTÉKŰ, bármikor megismételhető, a közpolitikák bármelyik területén. A “szövetséges hatalom” felfüggeszthet, vagy megvonhat bármilyen a kisebbségeknek kedvező intézkedést, eddigi szabályozást, megszüntethet intézményt stb., jogokat vonhat el és ezzel zsarolni képes a Fidesz itteni fiókpártjait, ártva az egész rommagyar társadalomnak. És azután, “évszázados harc”-ot követően a “szövetséges hatalom” engedékeny lesz, lekötelezi a rommagyar politikai pártokat, vezéreiket fidelizálja, megzsarolja és támogatásukat elnyeri, és eljutunk oda, ahonnan kiindultunk, mintha mi sem történt volna. És végül ismételjük el a játszma és a csapda nem egyéni okokra vezethető vissza, mondjuk arra, hogy az egyik fél ravaszabb a másiknál, hanem azért állt elő, mert a Fidesz itteni fiókpártjai rossz helyen állnak, sem a jobboldali populista álláspont, sem az illiberalizmus, sem az EU-ellenesség, vagy az autokrácia egyre nagyobb mértékű elfogadása nem segíti, hanem kettős csapdában tartja a rommagyar kisebbséget. A rommagyar politika egyszerre Budapest és Bukarest foglya, a rommagyar közösség pedig kétszeresen kiszolgáltatott: szép új világ ez!

Magyari Nándor László

Iskolakezdés – utánlövéssel

0

Úgy, hogy tessék csak tiltakozni kedves szülők, pedagógusok, és civilek, miközben Kelemen és tsai hallgatnak, esetleg megkésve és ímmel-ámmal (önfényezésre használva azt) átveszik a civilek korrekt értelmezését, és majd ha sikerül kivívni igazunk, Szijjártó úr magára vállalja a sikert. Ha nem, a politikusok mosni fogják a kezeiket. A diákokat pedig, ha lehet kérni, hagyják ki ebből a politikai játszmából, ők ártatlanok, még ha a balhét végül ők fogják elvinni, akkor is.

Az oktatáspolitikákhoz, inkább, mint a futballhoz, mindenki ért, legalábbis évente kétszer, érettségikor és iskolakezdéskor. És mivelhogy szeptember van éppen, hát előbújtak a mindenhez (is) értő nagyokosok és ami ettől is rosszabb kiderült: akiknek érteni kellene az oktatáspolitikához, gőzük sincs róla, harmad-negyedrangú politikusok, akik ki tudja milyen politikai háttéralkuk és elvtelen megegyezések nyomán kerültek magas polcra. Attól tartok, hogy a mai román kormányzat egyre nyilvánvalóbban eléri az inkompetenciájának azt a szintjét, mely már a kormányozhatóságot veszélyezteti, és nem csak az oktatás terén, hanem szinte minden területen.

Ilyen körülmények között már az eredménynek számítana, ha az örökös “pedagógiai konzervativizmus” szerint, az iskola, képes lenne önmagát változatlan formában újratermelni, márpedig ez a minimum, amit egy oktatási rendszer megvalósíthat. Megújulásról, az iskolai műveltség átalakításáról, új módszerek és formatív gyakorlatok elterjesztéséről, az új társadalmi kihívásoknak való rugalmas megfelelésről, szó szerinti – és nem az ideológiai, politikai kommunikációs panelként használt – reformról, szó sem lehet. A tehetősek majd kül- vagy belföldi magániskolákba íratják gyermekeiket, a többiek pedig érjék be a politikusok horkolós és nemzetieskedő dumáival, évnyitókor és zárókor. Reményt csak az nyújt, ha belegondolunk, hogy a diákok jórésze (a jóféle és nonkonformista skaccok), kis családi-baráti segítséggel, “az iskola ellenében” tanul és nevelődik. Magyarán magasról tesz azokra az ideológiai és korlátoltság-vezérelte szabályokra, idejétmúlt és unalmas tartalmakra, melyeket a legtöbb iskola imamalomként forgatva újra és újra elővesz és sulykol – tisztelet a gyér kivételnek -, és kis szerencsével hasznos és használható tudásra és tájékozottságra tesz szert. Nagy gond, hogy a rendszer viszont egy dolgot hatékonyan tesz mégpedig azt, hogy a társadalmi távolságokat, az egyensúlytalan osztályszerkezetet, nemcsak változatlan formában újratermeli, hanem megerősíti. A mai román oktatási rendszer nem integrál, felzárkóztat és mobilitási pályákat kínál, hanem az uralkodó osztályokat megerősíti (kevély vagányokat hoznak-visznek a magániskolákba, illetve néhány központi iskolába, felkapaszkodott szülők, luxusautókkal, hogy nézni és közlekedni is teher), másokat meg “leszakít”, “kirekeszt”, elválaszt és rossz közérzetüket kelti.

Az inkompetencia a tanügy-minisztertől kezdődik, sőt tőle föntebbről jön és jelzi, hogy az a klienteláris (patronage politics) politika és rekrutációs rendszer elzüllése, ami fokozatosan, de az utóbbi két évben meredeken következett be, már tarthatatlan. Félanalfabéta, negyedművelt, valójában sötét-korlátolt csak lojalitásuk és demagóg magatartásuk alapján kiválasztott vezetőkkel nem lehet eredményes egyetlen terület sem. Ha az a szabály, hogy a “főnöknél” (a “Daddy”, amivel Dragneat társai, vazallusai illetik, vagy nem is az atyácska, ahogy oroszosan nevezhetnék, találóbb kifejezéssel), műveltebb, intelligensebb, hozzáértőbb egyetlen kinevezett pártkatona sem lehet, akkor ne csodálkozzunk se a miniszterelnök asszony, se a tanügyminiszter, se a mezőgazdasági, vagy energetikai, stb., negatív teljesítményén: amit látunk az, az egyre inkább illiberális rendszer jellemzője, afféle collateral damage, aminek a közpolitikák áldozatul esnek.

A rommagyar iskolákban rendhagyó volt a kezdés: először volt iskolakezdés fehér karszalaggal, a japánsztrájkot jelző fehér zászlók alatt. Micsoda rossz hangulat, félmosolyok és aggodalmak között kezdeni, diákoknak (különösen a nulladik vagy első osztályosok számára, akik aligha értik ami történik körülöttük, csak a stressz és a rossz közérzet, a felnőttek elégedetlensége, a “valami nincs rendjén” hangulata jön át), szülőknek, pedagógusoknak, ja, és az őket is egyre kevésbé képviselő elöljáróink, mintha észre sem vennék (Olvasom, hogy Korodi képviselő úr a “tanügyminiszter előtt bírálta az ominózus kormányrendeletet”, nahát szobrot neki – ja, a rendelet marad, a minisztert nem érdekelte a hatalommal szövetséges parlamenti frakcióvezető bírálata, minek is, majd újra összehozza őket a homofób és jogfosztó népszavazás, a nemi kisebbségek stigmatizálásáról és a család fogalmának ellehetetlenítéséről!).

Történt ugyanis, hogy a bölcsnek aligha mondható tanügyminiszter (ha igaz, a Borboly elnök úr folyamodványára, melyben diszkriminációt kiáltott a magyar gyerekek román oktatásával kapcsolatban) kormányrendeletet hozott (ha igaz, a kisebbségi oktatásért felelős államtitkár-asszony, a magyar tanfelügyelők, pedagógus szövetség, és a Fidesz itteni fiókpártjának megkérdezése, sőt tudta nélkül) arról, hogy a kisebbségi nyelveken működő iskolák alsó tagozatán, nem a tanítók, hanem szaktanárok kell majd tanítsák a román nyelvet és irodalmat. Fölsorolni is sok lenne, hogy milyen pedagógiai, szervezeti, sőt morális, méltányossági szabályt sért, illetve diszkriminatív, a rendelet (ezt a civilek, a szülői és pedagógus szövetség, és végül maga a Fidesz itteni fiókpártja, valamint a kisebbségi oktatásért felelős államtitkár-asszony, aki minden előző tiltakozóval és állásfoglalóval egyetért (micsoda kreativitás és felelősségvállalás, valamint akcióterv, nemde?) – ja, usque tíz nap késéssel, de mit is számít az? -, és néhány tanfelügyelő, valamint intézményvezető, fölsorolt). De ellentmond annak a “nagy politikai vívmánynak” is, hogy a román nyelvet – egy hosszabb implementációs folyamat végén – más módszer szerint fogják tanítani a magyar nyelvű (és más kisebbségi nyelven működő) iskolákban, mint a románul működőkben.

Az eset szimptomatikus, hiszen meglátásom szerint (bár ne lenne igazam) egy új rommagyar kisebbségi politizálási stílust jelképez: a passzivitásét, azt, hogy nem idejében, nem kellő határozottsággal, és nem kellően magas szinten lép föl, hallgat és kivár a Fidesz itteni fiókpártja, és főként annak vezérei. Ez abból is következhet, hogy nem is értik a bukaresti politizálást és logikát (hogy a magyarországit nem ismeri a főnök, azt szíves közléséből tudjuk), de abból is, hogy kifulladtak, nem értik a pesti ukázokat sem, nem urai a helyzetnek. Mert éppen most hosszabbították meg a protokollumot (ugye, milyen rosszul hangzik, miközben elátkozzák magát a kifejezést is? Apropó még egyetlen bíróság, alapfokon sem mondta ki, hogy az ú.n. protokollumok törvénytelenek, vagy netán alkotmányellenesek lennének, és máris átkozzák, ördögtől valónak tartják, nem csak a közvetlen érintett Dragnea and co, hanem a rommagyar politikai elit is. Ilyenkor nem érzékenyek az “ártatlanság vélelmére”, ilyenkor előre tudják, és hirdetik, hogy jogtalanok és erkölcstelenek az intézmények közötti megegyezések, legyenek azok nyilvánosak vagy titkosak, az mindegy is.) a Dragnea-féle illiberális pártokkal, ezzel politikai zsarolási tőkéjük lenullázódott, és a fejük fölött egyezkedik az itteni vezér a budapestivel. Azt hiszem ebből a szempontból sem lényegtelen fejlemény, hogy mostanra időzítette Szijjártó Péter magyar külügyminiszter az “önleleplezést”: ő/ők indították újra a vásárhelyi katolikus gimnáziumot, közelebbről meg nem nevezett “diplomáciai eszközökkel”, Dragneaval megegyezve.

Úgy, hogy tessék csak tiltakozni kedves szülők, pedagógusok, és civilek, miközben Kelemen és tsai hallgatnak, esetleg megkésve és ímmel-ámmal (önfényezésre használva azt) átveszik a civilek korrekt értelmezését, és majd ha sikerül kivívni igazunk, Szijjártó úr magára vállalja a sikert. Ha nem, a politikusok mosni fogják a kezeiket. A diákokat pedig, ha lehet kérni, hagyják ki ebből a politikai játszmából, ők ártatlanok, még ha a balhét végül ők fogják elvinni, akkor is.

Magyari Nándor László

Nem értik, mert populisták

0

Két politikus, két helyzet, eltérő pozicionálás, mégis mindkettő a levegőben van, saját populista politikájuk áldozatai, nem nehéz végüket megjósolni. Az viszont nem valószínű, hogy pártjukban lenne, aki reális tanulságokat vonna le, aki bukásukban fölfedezné, hogy rossz úton járn(t)ak: a populizmus, végső soron, nem megváltás a “népnek”, hanem politikai zsákutca.

Merő egy túlzás lenne azt állítani, hogy könnyű és kézenfekvő dolog eligazodni a román politikai mezőny alakulásában, nem az. És bár bonyolult és csak félig-meddig látható jelenségek uralják, kevesek vezérlik, de sokan szenvedik el a politikai élet kaotikus – vagy legalábbis első látásra annak tűnő – változásait. Viszont, legalább a parlamenti pártok politikai vezetőitől elvárható lenne a tájékozódás, a viszonylag pontos diagnózisok és az azok alapján megtervezett politikai tevékenység. Még pontosabban azoktól a politikai elemző-tanácsadó csoportoktól lenne ez elvárható, amelyek közvetlenül a politikai formációk szolgálatában állnak, azok fizetik, egyébként a politikai formációk, jó pénzért hagyják magukat félrevezetni. Itt és most két – egyébként különféle formációkat vezető és a politikai mezőny más-más területén ténykedő – politikus és holdudvarának aktuálisan elhibázott valóságértelmezéseire, és ebből következően, hibás politikai akcióira reflektálok.

Mindkét itt említendő politikus populista, a szónak szakmai/tudományos meghatározása szerint, mégsem képes “megérteni a népet”, értelmezni annak hangulatát, érdekeit, sérelmeit és elvárásait, egyszóval a közvélemény állapotát és változásait. Nem képes mentálisan bejárni a polgároktól induló utat és onnan eljutni a politikai magaslatok látványáig, hanem egyre inkább csupán a “nép általuk kialakított mítoszát” helyezik értelmezéseik és ténykedéseik központjába (Ernesto Laclauval szólva a populista észjárás, vagy logika központjában a nép áll, csakhogy. A nép nem homogén, vagy tetszőlegesen strukturálódó polgárok tömege, hanem “létre kell hozni”, mégpedig folyamatosan. Ez gyakran csak abban áll, hogy a néppel szembeálló “elitet”, pontosabban annak valamely szegmensét “ellenségként definiáljuk”, akivel szemben strukturálódhat a “fölépített nép”. A népképzés populista mechanizmusa viszont, egyfelől egyre fokozódó mértékben és nagyobb lendülettel igényli az ellenségképzést, másfelől és végül – szinte minden esetben – megtalálja a “nemzet” vagy a “faj” kategóriáját, radikalizálódik). A populista politika mindent leegyszerűsítő igyekezetében (hiszen ezt gondolják elitellenességnek, “az egyszerű nép”, a józan ész logikájára apellálnak, az elitek elleni harcban) rendre “egydimenziós nép mítoszát” hozza létre, ahhoz szól, azzal legitimálja ténykedéseit stb. Márpedig a társadalom mindenkor többdimenziós, bizonyos határok között leegyszerűsíthető, viszont soha nem a végtelenségig, sajátja a bonyolultság, az, hogy az alkotó egyéneknek többféle kötődése van, önmagában is többdimenziós személyiségekből áll stb. És akkor nem szóltunk arról, hogy a kötődések dinamikája, a hálózatok ereje és fontossága egyre inkább változik, bonyolódik és egyáltalán nem egyszerűsödik, csak erőszakkal lehet ideig-óráig egydimenzióssá változtatni.

Liviu Dragnea sokszorosan botrányos politikus, nincsen a jelenlegi román mezőnynek egyetlen olyan ellentmondásos helyzetű és mégis – a háttérből – hatalmat gyakorló személyisége sem, mint ő. Kiismerhető egyéni stratégiája volt az emberek és helyzetek háttérből való manipulálása. Ezt viszont éppen a maga és körei által terjesztett konteókkal (binom, párhuzamos állam, sorosozás stb.), igyekezett elfedni, jó szándékaiban őt megakadályozó titkos társaságokat vizionált, ellenük indult könyörtelen harcra, stb. Csakhogy ez a modell kifulladt, mert nem mindenki vevő konteóira, nem mindenki manipulálható, különösen hosszútávon nem. A “Giuliani-akció” megmutatta, hogy az a politikai stílus, mely botrányokat még nagyobb botrányokkal akar elfödni, csak rövid távon hatékony, eddig volt, tovább nem működik. Meggyőződésem, hogy akik kiötölték az amerikai lobbilevelet, elszámolták magukat, azt gondolták, hogy a román társadalom patriarchális és mindenestől bedől a magas státus (valójában Rudy Giulianni egy a sok lobbista ügyvéd közül, aki Trump mellett is föltűnik), az “amerikai ember” nevének, a rá való hivatkozásnak és senki nem néz utána a történetnek, mellyel legitimálni akarnak elfogadhatatlan – Dragneat és további korruptat fölmentő – lépéseket. De Dragnea saját közvetlen környezetét sem ismeri (el is mondta a Firea-ügy kapcsán, hogy “még ki tudja hány “fedett ügynök” /acoperit/ van a párt vezetésében), nemcsak a PSD által létrehívott egydimenziós nép mítoszát téveszti el. Elsőként George Maior párttárs, az USA nagykövete leplezte le a Giuliani-akciót és azután már nem lehetett manipulációra használni, sőt a fagylalt visszanyalt és most már szabadulni nem lehet a botránytól, mely visszájára sült el. (Ehhez a botrányos manipulációhoz kapcsolódott, jószántából, anélkül, hogy érzékelné, hogy nem képviselheti a teljes rommagyarságot ebben sem Kelemen Hunor, aki idejekorán lecsatlakozott a Giuliani lobbilevél mellé). Sort téveszt Dragnea akkor is, amikor párt- és koalíciós társai ellenében is azt erőlteti, hogy el kell tussolni az augusztus tizedikei erőszakos tömegoszlatás tényeit és megtartani funkciójában Dan Carmen belügyminisztert. (A belügyminiszter-asszony minden bizonnyal Dragnea egyetértésével a bukaresti prefektusra, Speranța Cliseru-ra akarta áttolni a felelősséget a csendőrségi túlkapásokért, de a prefektus Gabriela Firea bukaresti főpolgármester, PSD alelnök és befolyásos politikus “embere”, akit nem hagy bűnbaknak kinevezni). A provokáció és a hatóságok túlkapásai napvilágra fognak kerülni, az ügy a bukaresti főpolgármester Gabriela Firea határozott föllépésével napirenden marad, és nagyban hozzá fog járulni Dragnea bukásához, akárcsak az első fokon elítélt kormánytanácsos Darius Vălcov, agyament fb posztjai. De Dragnea “népét” (tagjainak profiljához tartozik, hogy alacsonyan iskolázott, vidéki, középkorú, vagy még idősebb, szubzisztenciális mezőgazdaságból élő stb.) a sertéspestis fogja szétzülleszteni, ez az a probléma, melynek terjedése és megoldatlansága – ne feledjük a sertés szimbolikus jelentéssel is bír, a mélyszegénységből alig-alig kikerült lakosság nagy hányadának számára – elolvasztja a hatalmon levő párt népszerűségét és nagy valószínűséggel elhozza a Dragnea-éra végét.

Helikopterből (le)nézett és végtelenül leegyszerűsített rommagyar “népet” vizionál Kelemen Hunor, a Fidesz itteni fő fiókpártjának elnöke is, ami még a populista politizálás mértéke szerint sem képes összerendezni, egy csoportban megtartani és főként nem képes képviselni a rommagyar társadalmat. Ezért úgy vélem, KH egyszerűen menekül, képtelen szembenézni helyzetével, úgy pozícionált, hogy nincs merre mennie, érzi a zsákutcát, de képtelen megfordulni, és közeleg a fal. És ezért a naivat játssza, úgy tesz mintha nem tudna dolgokat – más kifejezéssel struccpolitizál, homokba dugja a fejét -, mintha a kisebbségi politizálás nem róna rá másfajta felelősségeket, mint a többségiekre. Azt mondja Kelemen, hogy nem érdekes ki van hatalmon, milyen – formális és informális – politikai formációk vezetnek adott pillanatban, együtt kell működni, mert ha nem, elszigetelődik a párt. Ez logikusan is hangzik egy többségi (persze ott is cinikus opportunizmus) párt vezérétől, aki egy “részt” képvisel, de nem egy kisebbségi formáció vezérétől, aki az “egészet” igyekszik kisajátítani. Eközben azt is jól tudhatja, hogy a PSD éppen az a párt, mely a legkevésbé sem népszerű, és konkrét haszna sem látszik az együttműködésnek (Azt mondja KH, hogy miután formációja támogatja a hatalmon levő pártot életében egyszer találkozott a miniszterelnök-asszonnyal, akinek bizalmat szavazott. Mi a haszna a „külső” parlamenti támogatásnak, ezek után? Mert az illiberalizmus talaján való együttműködésre, a korrupció-ellenes harc megfékezésének ügyében való közös föllépésre nem is gondolhatunk, ugye? Vagy mégis?). Azt is mondja a vezér, hogy a magyarországi politikai helyzetet sem ismeri (a tavasszal még ismerte, amikor az ellenzéki képviselőket elzavarta!), és Orbánnal is csak a “stratégiai támogatásokról” szokott egyeztetni (amit rendre az EREK kap meg és oszt, a püspök-úr kénye-kedve szerint).

Két politikus, két helyzet, eltérő pozicionálás, mégis mindkettő a levegőben van, saját populista politikájuk áldozatai, nem nehéz végüket megjósolni. Az viszont nem valószínű, hogy pártjukban lenne, aki reális tanulságokat vonna le, aki bukásukban fölfedezné, hogy rossz úton járn(t)ak: a populizmus, végső soron, nem megváltás a “népnek”, hanem politikai zsákutca.

Magyari Nándor László

Kényszerű kilépés

0

Azt mondja Kelemen Hunor, hogy “elveink és közösségi céljaink” (a többes szám csak amolyan szófórdulat, hiszen nem először csak magáról beszél) nem változnak EKP távozásával, ami derék dolog, csak tudhatnánk milyen elvekről és célokról beszél? Arról, hogy az általa vezetett szervezet végleg kiűzte a belső demokráciát, a pluralizmusnak, a más véleménynek még a halovány lehetőségét is? Arról, hogy jobboldaliként egy baloldali (és főként velejéig korrupt) párttal és vezérével menetel?

 

Egyre nyilvánvalóbb, hogy a gyorsan elfogadott (i)gazságügyi- és perrendtartási törvények módosításait, egyes politikusok fölmentésének rendelte alá a hatalom, és fogadta el, (sőt helyenként kezdeményezte) a Fidesz itteni fő fiókpártja. És hogy ezek, még az alkotmányos normakontrollt megelőzően is tarthatatlanok. Aztán a sürgősségi kormányrendeletet lengette be Dragnea, a BTk módosítására, mely fölmentené aktuális büntetése alól még a fellebbviteli szakasz előtt, viszont ezt a lehetőséget, most úgy tűnik – az utca hangjának és a külföldi nyomás hatására – koalíciós partnerei is elvetik.

A politikai manipuláció magasiskolája, ahogyan a hatalmon levő pártok és a rommagyar formáció a perrendtartási törvényt módosító törvénycikkelyeket védeni próbálja. A módosítók egyrésze ugyanis valóban elfogadható és megalapozott, más részük pedig, bűnöző politikusok fölmentését szolgálná, ha sikerülne az alkotmányossági próba után kihirdetni. Az ellenzék és a szakma az elfogadhatatlan “megcímzett”, egyénre szabott cikkelyeket kifogásolja, minden kétséget kizáróan jogosan, a hatalom pedig “megjátssza a hülyét” és hajtogatja, más cikkelyek jogosultságát (ezt nemcsak a tettestársaihoz hasonlóan, mindenféle joggyakorlat híján parlamenti szakbizottságban ülő Márton Árpád hanem, másik rommagyar képviselő is támogatja, részt vesz a manipulációban).

Kizárásos alapon, mert hogyan másként, ha a Fidesz fiókpártjai egyre kevésbé képesek kommunikálni, illetve egyre több rejtegetni és nem közölni valójuk van, semmi más nem motiválja a jelenlegi kurzust, mint az “illiberális demokrácia” melletti elkötelezettség (egészen biztosan budapesti elvárás szerint), és a zsarolhatóság. És bizonyos értelemben a Fideszhez fűződő vazallusi viszonyt is joggal nevezhetjük zsarolásnak, hiszen – merem remélni – a rommagyar politikai mainstream nem saját kezdeményezésre, hanem mégiscsak kényszerből állt be a magyar kormánypárt és vezér alá (önkéntes underdog pozícióba), fogadta el az illiberális demokráciát sajátjának. Az itthoni zsarolás pedig a korrupt rommagyar politikusok miatt van. A közvélemény ma tudatosabb és jobban érzékeli a rommagyar politikusok korrupcióját, mint amennyit a politikusok érzékelnek erről, magyarán, hülyének nézik a polgárokat – a perrendtartás “vitája” jelzi ezt jól – miközben azok érzékelik a gondot. Amíg a rommagyar politikai mainstream nem képes árnyalt képet festeni és közvetíteni a korrupcióról, illetve a rejtegetés az egyetlen stratégia, addig a hitelességük sem állhat helyre. Igen, a Fidesz itteni fiókpártjait a korrupt politikusok miatt zsarolják. Csak néhány példa, egyik a Borbély Lászlóé (akinek kivizsgálását, megvádolását kétszer is PSD-s segítséggel akadályozta meg a parlament egy olyan ügyben, melyben a többi szereplőt véglegesen elítélték és börtönbüntetésüket töltik), aki most meg Viorica Dăncilă tanácsosa (titokban, vagy hogyan nevezték ki, mert nyilvánosság előtt ezt nem hangoztatj(t)ák). Másik példa Borboly Csaba ügye, akinek ítéletét évek óta húzzák-nyúzzák, miközben ugyanabban az ügyben érintetteket már elítéltek, és aki továbbra is tanácselnök lehet, a vezérkar bizalmát élvezi stb.

Ezért nem tűnik nagy árnak, hogy Eckstein Kovács Péter 28 év után kiválik a politikai formációból, tiltakozásként a Dragnea-t mentő cikkelyekkel elfogadott igazságügyi törvények okán. Pedig nagyon is nagy veszteség, hiszen ő volt az utolsó, aki még tudta: a politika minden híresztelés ellenére igenis a morálról, tartásról, elvekről és következetességről, lojalitásról, de szakértelemről és racionális döntésekről is szól. Kelemen Hunor fölháborító nyilatkozata, melyben a kilépést elkönyveli pontosan jelzi: véget ért egy szakasz a rommagyar politikában, a Fidesz itteni fiókpártjai számára már nincsenek elvek és nincsen ethosz, csak önérdek és törtetés, és a végtelen önzőségről szól számukra a politika. (Nem hagyhatom szó nélkül a “csahos kutyusok” fülsértően éles csaholását sem. Egyikük, Hegedüs Csilla, többek között a “nőszervezet” vezető tisztségviselője, azt a politikust támadja, sőt egyenesen temeti, aki a nők és mindenféle kisebbség jogaiért a legkövetkezetesebben kiállt az elmúlt lassan harminc esztendőben. Ennyit a mostani nőszervezet, és főként vezetőinek hiteléről, akiknek egyike korrupciós botrányba keveredett, a most éppen “ártatlanság vélelmével” (értsd alapfokon nyolcéves ítélettel) megáldott nagyváradi ex-mogullal együtt, másik meg a nők jogaiért kiálló politikust temeti. A habzó szájjal, és igaztalan vádakkal EKP-t támadó Horváth Annáról itt csak azt a népi mondást érdemes idézni, miszerint “akinek vaj van a fején, ne álljon (és ne ugráljon) a napon”. A hirtelen fő propagandistává és agitprop vezérré lett újságíró kirohanását ne számítsuk ide, az úgy immorális ahogy van, szakmai kritériumok szerint is elítélendő, és őt minősíti).

EKP olyan politikai habitussal képviselt mindvégig, ami a morális szabályok betartásán, a közérdek képviseletén, tolerancián és nem utolsó sorban az egyetemes emberi jogokra és a párbeszédre, az elvszerű alkukra és kompromisszumokra épült. Régebben volt, de mára nem maradt egyetlen olyan rommagyar politikus sem, aki a többség-kisebbség párbeszédet, az ország és benne a rommagyar és egyéb kisebbségek közös javát mindvégig következetesen szolgálta volna: ahogy lehetett. Kelemen és társai sem legitimitással, sem népszerűséggel nem rendelkeznek ahhoz, hogy lényegi, nyilvános és elvszerű kompromisszumokat és nem háttéralkukra alapozott, okkult illiberális célokat követő paktumokat, köthetnének a román, illetve a magyarországi politika szereplőivel.

De még arra sem telik a rommagyar politikusok egyikétől sem, hogy érthető románsággal elmondják, hitelesen kommunikálják álláspontjukat – a rommagyarság álláspontja rég nem érdekli őket – a többségi közönség fele, hogy párbeszédet folytassanak és ne vélt vagy valós sérelem-listát olvassanak be rossz bikkfanyelven, stb. És talán ez ami a leginkább hiányozni fog EKP távozása után, aki máris túl sokáig legitimálta jelenlétével az utját tévesztett, önállóságát elveszített Fidesz itteni fiókpártot. Mint oly sokan mások EKP is a jóhiszeműségének, a belülről való kritika és változtatás esélyének és lehetetlenségének az áldozatává vált. Legalábbis első pillantásra, hiszen eddig is voltak látványos kilépések, de ezek mindig a még nacionalistább irány javára, a radikális irányba történtek, a konfrontáció irányába mentek, amit a valamikori érdekszövetség nem vállalt föl. Most viszont a tolerancia és a jogszerűség, a párbeszédre való hajlandóság és képesség válik ki egy nagymértékben hitelvesztett szervezetből, mely maga radikalizálódott, illetve manipulatív módon és fű alatt lépett az intolerancia, a gyűlölködés és kizárólagosság útjára. És abban is téved a pártvezér, hogy nincs élet, azaz politikai élet a szervezetén, vagy a kis Fidesz fiókpártokon kívül, sőt, tisztességes, elvszerű politizálás egyre inkább csak azokon kívül van. És főként csak kívülről és alulról lehet újraépíteni azt a mezőnyt, mely éppen a Kelemen-érában veszítette el hitelét, és főként önállóságát, zsarolható és minden szempontból kiszolgáltatott, kiégett és cselekvésképtelenné lett.

Azt mondja Kelemen Hunor, hogy “elveink és közösségi céljaink” (a többes szám csak amolyan szófórdulat, hiszen nem először csak magáról beszél) nem változnak EKP távozásával, ami derék dolog, csak tudhatnánk milyen elvekről és célokról beszél? Arról, hogy az általa vezetett szervezet végleg kiűzte a belső demokráciát, a pluralizmusnak, a más véleménynek még a halovány lehetőségét is? Arról, hogy jobboldaliként egy baloldali (és főként velejéig korrupt) párttal és vezérével menetel? Arról, hogy kisebbségi jogvédelem helyett, olyan törvénytervezeteket támogat, melyek a jogállamiság leépítését szolgálják? A korrupció támogatásának elvéről, nem mond le az elnök úr? Arról, hogy szembe megy a rommagyarság politikai opcióival, akkor is, amikor nem az államelnököt támogatja, szemben Dragneaával, a bűnöző pártelnökkel? És végül, mióta közösségi cél a korrupt politikusok fölmentését szolgálni? Zsákutcában menetelnek, és egyre közelebb a fal.

Magyari Nándor László

 

Ki tudja merre?

0

Úgy tűnik a viszonylag önálló rommagyar politizálásnak végleg befuccsolt, a szétnyilatkozó politikusok párhuzamos diskurzusai jelzik, hogy már maguk is feladták, ott ténferegnek valahol Budapest és Bukarest között TÉVUTON.

“Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart.”- Seneca

A politizálás nem elemző műfaj, s művelői nem valamely tudományok elkötelezett és avatott művelői, a politikai vezetőnek viszont, képesnek kell lennie arra, hogy valódi tudást állítson saját és közössége szolgálatába – Machiavelli szavaival szólva, “megfelelő minisztereket, (itt tanácsadókat) állítson maga mellé”. Mióta viszont az alternatív tényeknek (magyarán a nyakló nélküli hazudozásnak) van divatja, a tényszerű, logikus és racionális tudás mellékes: a kommunikáció tartalma lényegtelen – majd tartalomgyártók előállítják -, aztán a politikus (úgy is, mint különös, de cseppet sem fékezett habzású mosópor) szemünkbe vágja, elhebegi-habogja, vagy hegykén cinikus mosollyal köpi ránk (tessék választani!). Ezért történhet meg, hogy mozogni látjuk a politikus száját, hallani hangját, csak éppen, hogy értelmét nem látjuk/halljuk mondandójának; kommunikációs paneleket ismételgetnek, melyek alig illeszkednek konkrét helyzethez és adott kérdéshez; beszélnek, hogy a kommunikáció benyomását keltsék, s főként, hogy megvezessenek; a szimulákrum szabályai szerint, semmit nem mondanak, de azt határozottan, fél percig mintha maguk is hinnék azt, de rögtön napirendre térnek, mármint a sajátjukra, mást nem ismernek, nem is érdekli őket.

Természetszerűen, a politika nemcsak a jó kompromisszumoknak, hanem a hitegetésnek a művészete is volt és maradt: a polkomm egy olyan beszédfelhőt képez, mely körülveszi a témákat és ígérethalmazt képez, máskor és máshol is. Jó esetben viszont, ezekből kihámozható valamiféle értelem, irányultság, program. Nem úgy a populista szövegelés, mely mert egyszerre akar mindenkihez szólni, kibogozhatatlan és ellentmondásos antikommunikáció marad, illetve célja szerint is az: alibiszövegek a hallgató (ha még vannak akik hallgatják) éberségének elaltatására, a manipulációs játék folytatására. Ezért az olyan egyszerű szemiotikai fölvetéseknek sincs létjogosultsága, mint a szöveg és kontextusának koherenciája, jelentése, értelme, illetve értelmezhetősége. A diskurzusok rendje itt nem játszik: nincs üzenet (még a média önmagában talán azzá szerveződhet) csak (meta)kommunikációs nyelvi játék van, valami elhangzik, hogy kitöltse a teret, az űrt, mely a politikusok körül egyre csak terjed. Így a beszéd nem fölfed, nem eligazít és nem üzen értelmes dolgot, sokkal inkább elfed, egyféle menekvés és maszatolás.

Ez és ilyen Kelemen Hunor hosszú és mindent egybevetve követhetetlenül ellentmondásos interjúja, melyben politikai helyzetértékelést ígér (ráadásul, valamiféle külsőhöz képest, “bévülről”), értékel, irányt jelöl ki, illetve végül csak szövegel, szövegel, szövegel. Nincs is olyan kérdés, melyre egyenes választ hallhatnánk/olvashatnánk, lényegében folyamatosan mellébeszél, el-, illetve összemos, kitér, eltéríti a beszédet, elhallgat és köntörfalazik, mentegetőzik (7 év elnökösködés után az elmúlt 28 évre vetíti a kudarcokat, holott az elnöksége előtti eredmények is eltűntek “bölcs kormányzása” alatt), azaz minden aktuális kérdésben maszatol. Az izraeli követség elköltöztetése nyomán csak tudatlanságát és tanácstalanságát mutatja, de egyéb, minket közelebbről érintő, témákban sincs véleménye, ami azt jelenti maga a Fidesz itteni fő fiókszervezete is tanácstalan, nem tudja merre tovább. Olyan ellentmondásokba keveredik, melyekből nincs kiút, ezért torzóban hagy minden gondolatot (annak kísérletét is), ha véletlenül önálló, vagy a rommagyarság szempontjából megítélhető és fontos kérdésekről esne szó, azt rögtön elvágja agyának Fideszes átfordulása. Az orbáni nemzetállami retorika, etnonacionalista és bezárkózó populista szövegre vetítve, az illiberális állam kontextusában, nem lehet még csak megfogalmazni sem sajátos problémáinkat, ezt kell rejteni, ezért a maszatolás. Ezért aztán KH csupa olyan “eredménnyel” dicsekszik, ami mindenestől szembe megy az orbáni politikával, lásd. európai kisebbségvédelem a Brüsszel elleni háborúval, önkormányzati autonómia, a magyarországi centralizálással, alternatív tankönyvek a Magyarországon visszaállított egyentankönyvek rendszerével, a magánnyugdíj-rendszer (igaz, csak olyan tessék-lássék módon) megvédése, Orbán azt államosító gesztusával szemben stb. De a Dragnea féle illiberális kísérlettel is ellentétes eredményekről számol be (többek között arról is, hogy az éppen elfogadott terrorizmus-ellenes törvény rosszabb és értelmezhetőbb, mint elődje volt), ahhoz, hogy végezetül mégiscsak hitet tegyen a Fidesz és a PSD-ALDE politikája mellett, lojalitásáról biztosítsa azokat. És – megítélésem szerint – ekkora ellentmondás szétfeszíti, az amúgy jórészt apolitikus, illetve érdektelen, választóközönség türelmét és tűrőképességét, és egyre többen fogják mondani, hogy ezt ne a mi nevünkben tegye. (Hitegetni és manipulálni is csak módjával lehet, illetve átlépve egy határt kontraproduktív, a fagylalt visszanyal, a backfire effektus fölülírja a hívők és hinni akarók illúzióit, még sajátos helyzetünkben is.)

Más hangnemben és a “régi jó” erdmagyar diskurzus szabályai szerint nyilatkozik Markó Béla ex-elnök (Kelemen Hunor pártfogója és bársonyszékbe ültetője, még ha szemmel láthatóan szívesen menekülne ezen minőségek elől), de jogos kritikai megjegyzésein túl, maga is ellentmondásosan, sőt félénken és mindenféle perspektíva vázolása nélkül (jellemzően a populizmus szót is kerüli, a klienteláris pénzosztást is vonakodik annak mondani ami, stb.) teszi. Markó jól látja és értelmezi a kettős állampolgárság csapdáit, reális következményeit, az elvándorlást, a bukaresti politikából való kiszorulást és a budapestihez való vazallusi viszonyt stb., csak, ahogy maga mondja, “nem vetette le a mundért” és ezért köntörfalaz. Elsiratja a közelmúlt többé-kevésbé önálló rommagyar politikai múltját, csak kimondani nem meri, hogy a jelenlegi (utódja és védence által folytatott) rommagyar politika elhibázott, változtatni kell, megnevezni a felelősöket és átalakítani a kurzust.

Van egy harmadik friss interjú is, melyben Antal Árpád, az elfideszeződés egyik előfutára, és erőltetője, most éppen a gyurcsányi esetleges visszatérés veszélyeire figyelmeztet. Kevés cinikusabb és gerinctelenebb nyilatkozatot olvasni, arról, hogy a budapesti csicskáslét csak akkor veszélyes, ha nem Orbán a vezér, ezért a Budapest-függőség (anyagi is) veszélyes, ha nem marad a Fidesz mindörökkön. Ez aztán az elvszerűség, csak rajta. (Keveseket téveszthet meg Antal kétszínűsége a már-már általánosan bevett kettős mérce, de Markó Béla – saját bemondása alapján – ezek közé tartozik, amikor az antali cinikus álláspontot félreérti és üdvözli: és ez nemcsak politikai vakságot sugall, hanem intellektuális ellaposodást is).

Úgy tűnik a viszonylag önálló rommagyar politizálásnak végleg befuccsolt, a szétnyilatkozó politikusok párhuzamos diskurzusai jelzik, hogy már maguk is feladták, ott ténferegnek valahol Budapest és Bukarest között TÉVUTON.

Magyari Nándor László

Áldozatnak és/vagy mártírnak lenni

0

Mártírnak lenni nemcsak nehéz, hanem – amennyiben a keretfeltételek nem adottak, a politikai szimulákrum szabályai szerint – szinte lehetetlen is. Horváth Anna áldozat, de az adott kontextusban és a rommagyar politikai diskurzus szabályai miatt, mártír nem lehet, kétszeres áldozat, az (i)gazságszolgáltatás és a politikum kétszeres áldozata viszont, nagyon is igen.

Ítéletet hozott a kolozsvári táblabíróság, minden bizonnyal igazságtalant (még jó hogy csak alapfokon), de legalábbis indokolatlanul aránytalant, amikor Horváth Annát több mint két és fél év letöltendő börtönbüntetésre ítélte. Az ügy, minden bizonnyal, még sokáig foglalkoztatja majd a rommagyar közvéleményt, és fordulatokat is tartogat. Nem tisztem pusztán jogi, vagy erkölcsi megítélése a dolognak, viszont nem tartom érdektelennek politikai kontextusba helyezni a történteket, annál is inkább, hogy amiről szólni szeretnék az a mód, ahogyan maguk a szereplők (aktorok, stakeholders) politikai célokra igyekeznek kihasználni az adott ügyet.

Éppen mert az (i)gazságszolgáltatás integritása morális kérdés, a példaadás adekvát lehet a rendszer korrupciójának leleplezésére, elindíthat olyan folyamatokat, melyek a korrupció ellen hatnak, és minden esetre, ráirányíthatják a  figyelmet a jelenségre, csakhogy. A mártír, a példaadó kulturhérosz sikerének feltétele, hogy a hős az egyetemesnek tételezett igazság, a humanizmus nevében lépjen föl („a példaadás erkölcse”), mindenféle pártos elköteleződés nélkül hozzon áldozatot, érték-vezérelten, de nem valamilyen partikuláris, hanem az egyetemes értékek nevében. Az önként vállalt mártírságnak hitelt (és ennyiben elismerést) az egyetemesre való hivatkozás ad(hat), a vértanúság csak és kizárólag az erős és megmásíthatatlan hiten alapulhat, de nem a politikai közösség, hanem a morális közösség ad neki értelmet és keretet.

Horváth Anna ügye jogosan borzol kedélyeket, okoz morális fölháborodást, ezért első látásra rendelkezik azzal, ami a példaadás erkölcsének maximuma, rendkívüli gesztusokat, akár mártíriumot (persze átvitt, szimbolikus értelemben) is kiválthat, csakhogy. Az ügy amiért szabadsága elvesztésével készül kiállni Horváth Anna és a rommagyar politikai mainstream (valamint egy ad hoc fanklubbá izmosodó közösség „#tartskiancsa”), egyfelől (1) zavaros és átláthatatlan (felemás volt a mártír-szerep választása is, amikor HA nem fogadta el az esetleges felfüggesztett börtönbüntetést, viszont vádlott-társa Fodor Zsolt elfogadta azt. Különös tanács egy ügyvédtől, ha ugyan ő volt a kezdeményező, aki nem arra bíztatja védencét, hogy minden eszközt használjon ki a kiszabandó büntetés mérséklésére hanem, hogy visszautasítson egy lehetőséget. Téves helyzetértékelés vezethetett arra a következtetésre, hogy a felfüggesztett büntetés előzetes elfogadása azonos lenne a bűnösség elismerésével. Most akkor a tettestárs „bűnösebb”, mint a fővádlott, van ilyen értelmezése, vagy akárcsak percepciója is, a dolognak?). Másfelől pedig csak (2) áttételesen, azaz mesterkélten, manipulatív módon kapcsolódik ahhoz, aminek érdekében politikai eszközként igyekeznek kihasználni, azaz a korrupció-ellenes harc betámadására. Az eset alkalmas lehet – nem perdöntő bizonyítékként, de fontos adalékként – az (i)gazságszolgáltatás korrupciójának illusztrálására, de a korrupció-ellenes föllépés fölösleges voltának igazolására, és még inkább, a jelenleg kormányon levő pártokhoz való csatlakozás legitimálására, teljességgel alkalmatlan.

(1) Különös ellentmondásba keverednek azok, akik a közszereplők erkölcsi profiljából, pontosabban annak percepciójából kiindulva, egyfelől azt feltételezik, hogy amennyiben lehetőségük van rá, a korrupt megoldásokat fogják – eufemisztikusan szólva – előnyben részesíteni. Ezt rögzíti a népi bölcsesség, miszerint „alkalom szüli a tolvajt”. Másrészt ezt az erkölcsi kérdést, azután túlszabályozással próbálják kezelni, és a lehető maximális politikai kontrollt erőltetik a korrupció visszaszorítására, ráadásul hiteltelenek, mert maguk is korrupciós ügyekben érintettek. Csakhogy az erkölcsi tartást, az ügyészek-bírók feddhetetlenségét szinte lehetetlenség törvénykezéssel szabályozni. Végső soron az erkölcsös magatartás garanciái nem a szabályozásban, hanem személyiségvonásokban, és az azt létrehozó kulturális közegben vannak. Paradox módon éppen az (i)gazságszolgáltatási intézmények (egy vitatott, de elgondolkodtató korrupciós-elmélet szerint az egészségügy mellett) „ellenőrizhetetlenek”, mert egyfelől a jogi kultúra alacsony szintje miatt is, olyan szakmai elit működteti, mely különleges tudása okán szuverén; mert olyan titkos belső hálózatok jönnek/jöhetnek létre az intézményeken belül, melyeket semmilyen felügyelet nem képes sem leleplezni, sem fölszámolni, akik megtehetnék maguk, is részesei a céhen belüli nagyon erős szolidaritásnak (úgymond kötelezi őket a „mundér becsülete”), tagjai a kiváltságos klubnak; mert az intézmény működésének jórésze a nyomozás érdekeire való hivatkozással titkos, vagy legalábbis a médiák és a nagyközönség számára elérhetetlen információkon alapul, stb. Azok az eljárások, melyek a testületek integritását hivatottak bizonyítani – a szigorú és szakszerű kiválasztási rendszertől, (ha meggondoljuk, a jogászok erkölcsi tartásának kérdése már a pályaválasztáskor, az egyetemi felvételinél eldől, azután a rendszerbe való belépéskor kellene újfent kérdés legyen. Csakhogy, gondoljunk bele, a román rendszerben rengetegen gyanús másod-harmadosztályú egyetemeken utólag szerzett diplomákkal nemcsak ügyvédek, ügyészek vagy bírók, hanem törvényhozókká lettek. Azután rengeteg kiszolgált rendőr és titkosszolga stb., szerzett így-úgy jogi diplomát és lépett be a rendszerbe stb., stb.) és időszakos átvilágítástól kezdődően, a magas fizetés és karrierút szabályozásáig, vagy az „elmozdíthatatlanság” (inamovibilitate) biztosításáig – végső soron kijátszhatók, a korrupció ezekben az esetekben, szinte teljes egészében morális kérdés marad. A tisztán morális föllépések kritikus száma adhat reményt a rendszer korrupciójának mérséklésére, ráadásul bevett és egyszerű receptek sincsenek, ha csak a generációs megújulás, és a politikai környezet befolyásának radikális visszaszorítása, az oktatási rendszer átalakítása (a jogi karok nyakló nélküli létrehozása és akkreditálását is vissza kellene szorítani stb.), nem számít annak.

(2) Két bizonyítékát láthatjuk annak, hogy az ügyet, attól lényegében független politikai kérdésekben és vitákban próbálják eszközként használni az elítélt és politikustársai. Az első érdekesség, hogy maga Horváth Anna, az ítélethirdetést követően, első reakcióként, az ügynek megfelelően, nagyon is emberileg és érthető módon reagált, azaz megdöbbent a kiszabott börtönbüntetés hallatán. A „szekusállam” emlegetése csak később (konzultációt követve? “Mi azt mondtuk Annának, menjen tovább” – hangzik el Kelemen Hunor interjújában) került be a nyilatkozataiba, és ezzel a végletesen általánosító politikai diskurzus útjára lépett. (Nehéz világosan látni, hogy mi is történt az ügyben – legalábbis a részletes bírói indoklás megismerését megelőzően – de ha valóban a SRI és ügyészség törvénytelen együttműködésével gyűjtöttek terhelő bizonyítékokat, ez ki fog derülni. Sőt a hibás, a jogosulatlan bizonyítási eljárás nyomós érv lehet a fellebviteli eljárásban. És ez esetben is nehéz a „szekusállam” fogalom (allegória?) használata, mert ez mindenestől azonosítja a mostani titkosszolgálatot a volt politikai rendőrséggel, azután ezt az egész állam működésére kiterjeszti, de mindenekelőtt, egy igazolhatatlan föltevést, egy terjedő konteót, próbál tényként /alternatív tényként/ elfogadtatni. És mi történik, ha fellebbezést követően a Legfelsőbb Bíróság felmenti, vagy esetleg, egy felfüggesztett büntetést szab ki Horváth Annának? Akkor vége a „szekusállamnak”? Ezek után, vélhetően, lehetetlen lesz számára – esetleges fölmentését követően is – jogászként elhelyezkednie a „rendszerben”, véglegesen fő állású politikus marad).

Hogy itt politikai (stratégiai) kommunikációról van szó, és nem a konkrét ügy megítéléséről, azt a leginkább Kelemen Hunor rossz mondata leplezi le, aki először igazságtalannak és szabálytalannak véli az ügyet, azután pedig azt mondja: ”Szóval sok sebből vérzik ez az úgynevezett korrupcióellenes harc, és Horváth Anna esetében korrupciót nem lehet emlegetni.”(Itt feslik föl a politikai kommunikáció vékony szálából font háló, bár HA esetében korrupcióról nincs szó – jelenti ki a főnök –, mégis a korrupcióellenes harc betámadására használja a politikum az ügyet. Sőt a korrupció-elleneseket később sztálinistának mondja a Fidesz itteni pártjának szóvivője, aki a PSD-ALDE-val való politikai szövetség legitimálására is használni akarja HA ügyét, és ezzel egy sorba helyezi Dragnea and Co-val. Ki kit véd, és kitől? Ki szolidáris HA-val? Aki, ügyét manipulatív módon, politikai harc eszközeként igyekszik kihasználni, vagy az, aki arra biztatja, hogy mentse magát, minden legális eszközzel és ne vigye át a politikai diskurzusok területére áldozatiságát, hagyja az esélytelen mártírszerepet?)

És itt a törés, a meg nem engedhető diskurzusváltás, a mártírgesztus lenullázása, de legalábbis politikai kihasználása, megszállása és eltérítése eredeti morális jelentésétől. Mártírnak lenni nemcsak nehéz, hanem – amennyiben a keretfeltételek nem adottak, a politikai szimulákum szabályai szerint – szinte lehetetlen is. Horváth Anna áldozat, de az adott kontextusban és a rommagyar politikai diskurzus szabályai miatt, mártír nem lehet, kétszeres áldozat, az (i)gazságszolgáltatás és a politikum kétszeres áldozata viszont, nagyon is igen. (A Sacco e Vanzetti – egy sikeres film, az amerikai igazságszolgáltatási rendszert viszont nem az változtatta meg (ehhez ötven évet késett is), hanem a demokratikus folyamatok és az emancipáció, a civilizációs haladás).

Magyari Nándor László

Híján a perspektívának

0

A Fidesz itteni fiókpártjai szőröstül-bőröstül eladták lelküket a mai magyar hatalomnak (ennek ocsmány kifejeződése volt Kelemen Hunor udvariatlan gesztusa Karácsony Gergely ellenzéki miniszterelnök-jelölt itteni látogatásakor), elképzelni sem tudják, hogy nem a Fidesz és vezére győz, de mi lenne, ha mégis? Mi lenne, ha április 9-én ellenzéki győzelemre ébrednénk? Értem én, hogy ez a kevésbé valószínű forgatókönyv, de azt is biztosan tudom, hogy kisebbségben kétszeresen káros a kalandorpolitika (hogy politikai gengszterizmust ne mondjak).

Mondhatni, business as usual, minden a maga útján halad a politikában, csak a globális fölmelegedés okozta márciusi tél (?) zavar bele az ügymenetbe, pedig dehogy. Semmi nem az, aminek lennie kellene, és a perspektíva, a be-, és főként a kilátások ködösek, mit ködösek, egyenesen sötétek. Igen, a perspektíva – azaz a perspiciere, az át- és előreláthatóság – hiánya jellemezi a politikát, annak minden bugyrát és szegletét.

A körkörös politikai burkok nézőpontjából szemlélve azt láthatjuk, hogy – Caragiale fantáziáját überelve – a mindenestől kiszámíthatatlan amerikai elnök, aki nem mellesleg az észak-koreai diktátorral készül találkára, üdvözli a kínai életfogytig tartó elnökség bevezetésének „perspektíváját”, de nem gratulál Putyin, „fergeteges” (és mindenben szabálytalan) újraválasztásához, holott nemrég nagyon is barátkoztak, amiből mára csúnya vádtömkeleg állt össze ellene. Védővámokat vezet be európai és kínai nagyvállalatok ellen, és továbbiakkal fenyeget, inkább eddig lojális staff-ját meneszti, csakhogy felelőtlen üzelmeit, mantraként ismételgetett rögeszméit követhesse. Szemben, nemcsak a nemzetközi joggal és kereskedelmi renddel, hanem az üzleti racionalitással is. Úgyhogy nehéz eldönteni, hogy – mondjuk a brit-orosz kémkonfliktusban – lehet-e számítani az USA-ra, vagy sem, és hogy merre is tart a világrend(etlenség).

Közelebb hozzánk, a román kormánypártok továbbra sem kormányoznak, hanem újabb fejezetét támogatják a Iordache-Nicolicea-Márton parlamenti különbizottság (i)gazságszolgáltatás-, még pontosabban, jogállamiság elleni támadásainak. Ezt újabb és újabb át nem gondolt törvénytervezetek formájában szórja a bizottság, taposóaknaként – először az Alkotmánybíróság, majd siker, esetleg részletes siker esetén – az elnök és az országos törvénykezés mezejére. A borzongató perspektíva, mely miatt Dragnea és társai álma nyughatatlan, a korrupciós vádak, és ugyan ezek teszik, hogy a Fidesz itteni fiókpártjai a leghatározottabban ellenállnak a korrupció-ellenes föllépésnek, kitartanak az egyre kevésbé vállalható PSD-ALDE koalíció mellett. Ezzel viszont az ellenzéket hívják ki, és azután nem is csoda, ha az játssza ki a nacionalista, kisebbségellenes kártyát. Mi más lenne az Ab-hoz fordulás gesztusa a vásárhelyi katolikus gimnázium létrehozását – félig-meddig szabályosan, viszont az Ab által alkotmányellenesnek ítélt – statuáló törvény okán, ha nem a politikai bosszú, ami a kormánypártiságnak jár ki?

A katolikus gimnázium „esete” viszont jól kifejezi a rommagyar politikai pártok perspektívahiányát, szűklátókörűségét is. Történt ugyanis, hogy azért, hogy elfödjék azt, a már régen kijavítható téves tanácsi határozatot, mely a gimnáziumot eredetileg létrehozta, hogy a tetteseket mentegessék, ráléptek a „járhatatlan útra”, össze-vissza kommunikáltak és kapkodtak fűhöz-fához, közben nem egyszer megtévesztve szülőket, diákokat, egyházat és az egész közösséget is. Az ügy egyik emlékezetes epizódja volt, amikor Orbán Viktor telefonon fordult Liviu Dragneához, és utána a rommagyar és királyi magyar médiák büszkén jelentették, hogy a dolog rendeződött (consider it done, dőltek hátra sokan, és már csak egy feketét kértek, ráadásként), felejthető. Hisz, íme Orbán megvéd és kisegít, ugrik egy jó szóra és sikeresen intézkedik. S hogy mégsem ment, jött a parlamenti, azaz törvénytervezetekkel elkövetett maszatolás, több felvonásban. Először egy lényegében mezőgazdasági (sic!) salátatörvény részeként próbálták becsempészni a gimnázium-alapítást, azután külön törvénnyel, sikertelenül. Pedig, ha a diákok és szülők érdekeit tekintik, és nem a politikai erődemonstrációt, egy új helyi határozattal, és tanfelügyelőségi-minisztériumi koordinációval rendezni lehetett volna az ügyet. Jellemző módon erre javaslatot is tettek jogászok, de szóba sem került tanácsaik megfogadása, hiszen az a tévedés, de legalábbis az inkompetencia, beismerésével járt volna, és a felelősök megnevezésével.

Kampány van Magyarországon, és persze itt is, aránytalan eszközökkel, részrehajló médiával, és a hatalomnak kedvező választási szabályozások mellett, egy félrebillent mezőnyben, mely a hatalom számára lejt, és mely mégsem tekinthető lefutottnak. Érdekes fejlemény Hódmezővásárhely – az egyik fővezér fieff-je – ahol az ellenzéki összefogás eredményt hozott, a minden eszközzel megtámogatott uralkodó párt polgármester-jelöltje veszített, egy jól kommunikáló, jó kiállású függetlennel szemben. Az ellenzék ezután, mintha felrázódott volna, és az utolsó percben keresi az egyezségkötés, a kölcsönös visszaléptetések lehetőségét (listáikat ugyanis már regisztrálták), hiszen a közvéleménykutatások „kormányváltó hangulatot” jeleznek, egy jelentős többség (usque 56%) elérkezettnek gondolja a kormányváltást és ez bizalmat ad az ellenzéknek. A bizonytalanok vagy rejtőzködők (racionálisan érvelhető, a mérések alapján, hogy a kormánypártokat fölülmérik, hogy a bizonytalanok és preferenciával nem rendelkezők között több a váltást óhajtó), jó mozgósítás mellett, leválthatják a nemrég még minden megszállt pozíciójukban bebetonozottnak tűnő hatalmasokat.

Ha Orbán nem talál új témát, és a csőre töltött migráncsozást-sorosozást csak nyílt fenyegetéssel tudja kiegészíteni (vajon nem máris érződik, hogy Finkelstein halott? De Fico sem a régi, és Kaczynski-testvér lengyelkéi csak biodíszletei a kampánynak) az kevés lehet. Ha a többség elhiszi, hogy az Orbán-rendszer leváltható, győzelemre vihet egy, olyan politikai konglomerátumot, melynek működéséről, perspektívájáról alig tudhatunk bármit is. Legföntebb reménykedhetünk, hogy nem folytatja az orbáni ámokfutást, a sehova nem vezető Nyugat-ellenességet, Putyin-Erdogan-pártiságot, visszavenne a korrupcióból, stb., de ez talán kevés a jó kormányzás ígéretéhez.

És akkor itt ajánlok egy gondolat-kísérletet. A Fidesz itteni fiókpártjai szőröstül-bőröstül eladták lelküket a mai magyar hatalomnak (ennek ocsmány kifejeződése volt Kelemen Hunor udvariatlan gesztusa Karácsony Gergely ellenzéki miniszterelnök-jelölt itteni látogatásakor), elképzelni sem tudják, hogy nem a Fidesz és vezére győz, de mi lenne, ha mégis? Mi lenne, ha április 9-én ellenzéki győzelemre ébrednénk? Értem én, hogy ez a kevésbé valószínű forgatókönyv, de azt is biztosan tudom, hogy kisebbségben kétszeresen káros a kalandorpolitika (hogy politikai gengszterizmust ne mondjak). Ma a Fidesz itteni fiókpártjai, és sajnos általuk az egész közösség, ha akarja, ha nem, spárgában áll, egyfelől a bukaresti már-már vállalhatatlan hatalom, másfelől pedig a budapesti akarnok között. Márpedig a spárga egy fárasztó és perspektivikusan, szétszakadással és padlótfogással fenyegető pozíció, merev és kilátástalan.

Nehéz a hosszan kitartott spárgából szerencsésen talpra állni, a meggémberedett tagokat megfelelő izomtónusba hozni és dinamikus mozgásra bírni, ráadásul az önállóság hiánya, politikai sakkvakságot okoz, zavarodottságot és tanácstalanságot. Csak egy példa a nagybányai, ahol a börtönviselt (vajon ki tudhatja, milyen jogi, vagy titkos egyezségek nyomán szabadult?) polgármester magyar gimnázium elleni kirohanását támogatta (ki tudhatja milyen háttéregyezségek és milyen potenciális hasznok reményében), első körben, a helyi rommagyar szervezet, és az igazgatónőt csúnyán fenyegetve győzködte (sőt nyilvános közleményben szólította föl!) a támadás elhallgatására. Azután, központi figyelmeztetésre, legalábbis egyelőre, vissza úsztak a Rubiconon.

Csakhogy „a kocka el van vetve” és könnyen arra ébredhetünk egy áprilisi hétfőn, hogy a kalandorpolitika beérett és iránytű, meg perspektíva nélkül pislogunk „kancsalul festett egekre”.

Magyari Nándor László

 

Hol terem a közjó?

0

Azt hiszem nincs, mert nem lehet, senki annyira naiv, hogy Kelemen Hunor PSD kongresszusi szövegét komolyan vegye, egy percig is elhiggye és ne vegye észre, hogy manipuláció. Nemcsak nem képviseli, amit mond, sőt szembe megy azokkal a célokkal, melyek a rommagyarság helyzetéből, mintegy „természetesen” következnek, hanem egyre inkább tudatlannak és vaknak, hogy ne mondjam hülyének néz bennünket.

Túl azon a “szokatlan” fejleményen, hogy saját pártcsaládjához képest vetélytárs politikai párt rendkívüli kongresszusán teszi tiszteletét, valójában mutatja föl hódolatát, a Fidesz itteni fiókpártjának elnöke, gesztusa mellett, szövege is problémás. Legalábbis a józan ész, a reálpolitikai, sőt a médiapolitikai megítélés, a gyakorlat és a szimbolikus politizálás szempontjai szerint is ellentmondásos, nehezen értelmezhető. Mert egy rendkívüli kongresszus, mely ráadásul csak arról szól, hogy a legitimitását és népszerűségét egyre inkább elveszítő, hatalmon levő párt úgy rendezze újra sorait, ahogyan az autoritér elnöke azt megkívánja, csak akkor és annyiban indokolja egy másik párt elnökének a fölszólamlását, ha valami rendkívüli mondanivalója van. Ha valami olyant akar bejelenteni, ami halaszthatatlan, ha olyan politikai üzenetet fogalmaz meg, ami „világra szóló”, mint amilyen például az lett volna, hogy a párt ezután kormányra lép a kongresszust tartóval, vagy valami hasonló. Ilyesmi nem történt, és ezért a félig-meddig ellenzékben levő párt egyszerűen csak hódolata jeléül képviseltette magát a legmagasabb szinten, egy lényegében üres, fölszólamlással.

Különösen meglepő a kontextus, amiben Kelemen Hunor lojalitásáról biztosította a PSD-elnököt, hiszen a rendkívüli kongresszus az ő kezdeményezésére és arról szólt, hogy leváltsák azokat a másod-harmadrangú pártvezéreket, akik – bár félszájjal, de – bírálni merték a főnököt, és olyanokkal helyettesítsék, akiktől föltétlen lojalitást remél Liviu Dragnea. Ezt jól jelzi a tény, hogy azok a jelöltek, akik nem élvezték a daddy föltétlen bizalmát, és akikre formálisan szavazott ugyan a kongresszus, arra sem kaptak lehetőséget, hogy elmondják „programjukat”, azt, hogy mit tennének a megcélzott funkció elnyerésének esetén. A rendkívüli kongresszus föl sem vetette az elnök felelősségét az utóbbi kormányok válságáért, a saját kormányok megbuktatásáért, a népszerűségcsökkenésért, stb. (nem mellesleg, arra sem kérdezett rá senki, hogy mit jelent Liviu Dragnea 9%-ra mért népszerűsége, miközben az ellenzék, már államelnök-jelöltet hirdet), mindazon kudarcokért, melyek a hatalmon levő párt hiteltelenségét rendkívüli módon növelték.

Tudom, hogy a kognitív disszonancia elméletét a populista politika alapjaiban cáfolta meg, az ellentmondásoktól, az inkonzisztenciától nem riadnak vissza a magukat öröknek tételező politikusok, valójában percemberek, akik ma a politikai mezőnyt uralják. Mégis föltűnő, hogy Kelemen Hunor, utóbbi időszakban tett kijelentéseinek homlokegyenest az ellenkezőjét mondja, egy olyan helyen és olyan környezetben, melyben valójában nincs is keresnivalója. Miután több alkalommal fölvezette, hogy nemcsak a jelenlegi kormánynak, hanem Romániának (sic!) nincs is semmiféle programja, stratégiai célrendszere az EU-s és NATO csatlakozást követően, sőt az elmúlt száz esztendőben, sem lenne, most azzal magyarázza jelenlétét és a PSD támogatását, hogy az – legalábbis egyelőre – a „közjót szolgálja”. És ebben az összefüggésben nemcsak hiteltelen a kijelentés, hanem minden további magyarázat nélkül, értelmezhetetlen is, mert miféle „közjó”-ról beszélhet Kelemen Hunor, ebben a kontextusban? Miféle meghatározását olvashatnánk ki a közérdeknek abból, amit mond, és amit a PSD-ALDE kormány képvisel? És magyarázatokért fölösleges az ellenzékhez, az államelnökhöz, vagy az EU-s és a politikai nyugat által megfogalmazott aggályokhoz fordulnunk, elég csak a Fidesz fiókpártok bírálatait fölemlegetnünk, ahhoz, hogy belássuk, nehéz az utóbbi kormányokat a közjó és a jó kormányzás iránti elkötelezettséggel megvádolni.

Egyre nyilvánvalóbb, amit sok elemző a PSD-ALDE mandátumának kezdetétől mond, hogy a számokban megtévesztően magas gazdasági növekedés nem fenntartható, nem beruházásokon, hosszú távú infrastruktúra-fejlesztésen, átgondolt gazdaságpolitikákon, hanem csupán a fogyasztás stimulálásán, konjunkturális tényezőkön alapul. A kormány az osztogatást, az ellentmondásosra sikeredett fizetésemeléseket, az úgynevezett adóforradalmat és pénzügyi intézkedéseket csak arra használja, hogy leple alatt az (i)gazságszolgaltatást rendelje alá, a hatalmasoknak. A korrupció ellenes föllépés élét igyekszik elvenni, hathatós „külső” támogatással. Ezt nemcsak a vitatott és közfelháborodást, valamint megalapozott szakmai bírálatokat kiváltó új igazságügyi szabályozások (még tervezetek) jelzik, hanem az is, ahogyan a hatalom centralizálni és az összes közintézményt átpolitizálni próbálja. Mindenféle autonómia fölszámolásával kísérletezik, amint azt az újonnan benyújtott közigazgatási törvény mutatja, melyet a rommagyar párt is kritizál, elsősorban a prefektusok hatalmának megnövelési kísérlete kapcsán. És ehhez a központosítási törekvéshez kapcsolódik most a Kelemen Hunor féle fiókpárt, és itt kell keresni az affinitást, az egyetértés, amit Kelemen kifejez, nem a közérdek, hanem az illiberális demokrácia, a populista nyomulás támogatásában leledzik, melyhez a budapesti kormány ad hátszelet.

A közjó, melyet a bizonyítottan képtelen és inkompetens kormányok állítólag követtek/nek, csak alibi, szemfényvesztés, melyet a közvélemény sem támogat. Miféle közérdeket képvisel a kormány és csatolt része a rommagyar establishment, ha a lakosság 2/3-a véli úgy, hogy az ország dolgai rossz irányba haladnak? És miféle közérdek szolgálatáról beszélhet Kelemen, aki céltalannak és stratégia nélkülinek nevezi a kormányt (sőt az országot magát), mely azután mégiscsak a közjót szolgálja, vagy lehet egy kormányzat részéről a közjót szándéktalanul, mintegy véletlenül szolgálni? A közjó (melyet Walter Lippmann úgy határoz meg, hogy „az, amit az emberek választanának, ha világosan látnának, józanul gondolkoznának, érdek nélkül és jóindulatúan cselekednének”), a gyakorlati politizálásban éppen a helyes és a többség által kívánatosnak tartott, annak érdekeit szolgáló, célok kijelölését és azok egyeztetését jelenti a lehetőségekkel, a végrehajtó hatalom szintjén pedig, a következetes cselekvést az így kijelölt célok elérése érdekében. Miféle elfogultság kell ahhoz, hogy egy olyan hatalom mellett letenni a voksot – hogy kinek a nevében, az egy külön kérdés – mely saját kormányát buktatja meg, naponta változtat „kőbe vésett” programján, melyet egy elítélt fogalmaz a háttérből, és egy szintén elítélt „szakért”, kormánytanácsosként?

Azt hiszem nincs, mert nem lehet, senki annyira naiv, hogy Kelemen Hunor PSD kongresszusi szövegét komolyan vegye, egy percig is elhiggye és ne vegye észre, hogy manipuláció. Nemcsak nem képvisel, amit mond, sőt szembe megy azokkal a célokkal, melyek a rommagyarság helyzetéből, mintegy „természetesen” következnek, hanem egyre inkább tudatlannak és vaknak, hogy ne mondjam hülyének néz bennünket.

Egyébként láthattuk, hogy csinos – és nála alig harminc évvel fiatalabb – „barátnője”(-titkárnője) van Liviu Dragnea pártvezérnek, aki az első sorból, a báb-miniszterelnökasszony (úgyis, mint násznagy-jelölt) jobbján csápolta végig a rendkívüli kongresszust – Kelemen Hunor szerint – a közjó épülésére, és biztosan van/lesz még lennebb is.

Magyari Nándor László

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK