Kezdőlap Címkék Kamenyec-Podolszkij

Címke: Kamenyec-Podolszkij

Mi lesz a sorsa a Sorsok Házának – és a történelemnek?

A 70. helyett talán a 75. évfordulóra megnyílik a magyar holokausztot bemutatni hivatott Sorsok Háza. Amelynek már a nevét is vitatják az érintettek között, a tervezett szemlélet pedig kiverte a biztosítékot. A magyar szégyen gyökerei mélyre nyúlnak.

Most már a 75. évforduló a céldátum a Sorsok Háza megnyitására. „A magyar kormány határozott szándéka, hogy 2019-ben, a holokauszt 75. évfordulóján méltóképpen emlékezzünk közös nemzeti tragédiánkra” – fogalmazott a napokban Gulyás Gergely kancelláriaminiszter. Másfél hete ismét teljes bizonytalanságba burkolózott a hányatott sorsú holokausztbemutató intézmény.

Képviselői kérdésre a parlamentben mondta azt Orbán Viktor, hogy „akartunk csinálni még egy emlékmúzeumot, én szeretném, hogy ha ez működne, de

hogyha nincsen béke e körül az ügy körül, akkor semmi sem hajt bennünket,

kivárhatjuk, amíg ezek a viták nyugvópontra jutnak, és utána higgadtan megpróbálhatjuk ezt megvalósítani, én ezt javasolnám mindannyiunknak”.

Pedig az EMIH személyében megtalálták azt a zsidó szervezetet, amely nem tesz fel kellemetlen kérdéseket, nem ragaszkodik a történeti hitelességhez. Az új felállás nem csak a Mazsihisznek nem tetszik, külföldön is tiltakozást váltott ki. Az öt éve tartó kötélhúzás esetleges befejeződése se hessenti el azokat a súlyos kifogásokat, amelyek – felmérés híján csak sejthetően – nem csak a zsidó közösség, hanem a jó érzésű közönség többsége körében övezi az elképzelést. Amelyről nagyon keveset tudni, mert Schmidt Mária nem hajlandó részleteket elárulni.

Akik megismerkedhettek a tematikával, azok szemében sokakat már az elnevezés se tetszik, mondván: egyáltalán nem a sorsuk volt életükben a későbbi áldozatoknak a tömeges kiirtás. Vitatják a csak a gyerekek tragédiáját bemutató szűkített történéssort, bár ez még valamennyire talán védhető is. Mindezekről legutóbb kedden az ATV-ben beszélt György Péter esztéta, egyetemi tanár.

Az viszont már évekkel ezelőtt kiverte a biztosítékot – határon túl is -, hogy a Schmidt-féle „történelem”-szemlélet jegyében – a Szabadság téri „német megszállási emlékmű” szellemében – az 1944. március 19-e utáni kiindulóponttal tálalnák a történéseket. Tagadva azt, hogy egyedüliként a megszállt európai országokban az intakt magyar közigazgatás egésze egy emberként mozdult meg az elhurcolások végrehajtása érdekében. És hogy

majd’ negyedszázados alapos előkészítés előzte meg a hazai holokausztot a magyar állam által.

Érdemes tehát áttekinteni az iskolában amúgy tanultakat, hátha sikerül egyértelművé tenni a magyar állam visszavonhatatlan felelősségét nem csak a végkifejletben, hanem ezek megágyazásában.

Általában a numerus clausust (a. m. zárt szám) szokás első lépcsőfokként említeni, de volt más előzménye is. Mégpedig 1883-ban, amikor tiszaeszlári zsidó honfitársainkat vádolták meg egy kislány, Solymosi Eszter meggyilkolásával. A következő évben – a kor egyik legtekintélyesebb jogásza és politikusa, Eötvös Károly rendkívül alapos munkája és hatásos védőbeszéde eredményeképpen – felmentéssel végződő per rendkívülisége, hogy alighanem

az első olyan büntetőügy a világon, amelyben egyértelműen antiszemita szellemben emeltek vádat.

Megelőzte a kor leghírhedtebb ügyét, a francia katonatiszt, Alfred Dreyfus vezérkari százados 1894-es hazaárulási kirakatperét.

Mélyre kúsznak tehát a gyűlölet gyökerei a magyar társadalomban és államgépezetben. A magyar holokauszton belül az 1920-as

numerus clausus tehát már termékeny talajra hullott.

Ebben a törvényben a felsőoktatásba (pontosabban a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti közgazdaság-tudományi karra és a jogakadémiára) beiratkozásban a nemzetiségek országon belüli arányát vezették be. Nemzetiségnek minősítették a zsidókat, 6 százalékos arányszámot állapítva meg rájuk, annak ellenére, hogy a kiegyezés óta jogilag nem idegen etnikumnak, hanem izraelita vallású, egyenlő jogokkal rendelkező magyar állampolgároknak számítottak.

A törvény nem vonatkozott visszamenőlegesen az egyetemistákra, valamint nem érvényesült az 1919 előtt keresztény hitre tértekre, illetve az első világháborúban résztvevőkre sem. A törvény hatására a zsidó származású hallgatók aránya 36-ról 8 százalékra csökkent, majd 1928-ban nemzetközi nyomásra eltörölték a törvény nemzetiségekre vonatkozó kitételét.

Már ezzel a törvénnyel, pontosabban az ezt övező közhangulattal megmutatkozott, mi várható. Mindennaposak lettek a „zsidóverések” az egyetemeken (elsősorban is a budapesti jogi karon).

Az első zsidótörvény (1938) „A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” címet viselte, és kimondta:

a szellemi szabadfoglalkozású pályák állásainak legfeljebb húsz százalékát

foglalhatják el zsidók. A végrehajtást az orvosi és az ügyvédi kamara mintájára létrehozott szakmai tömörüléseknek kellett felügyelniük. A törvény szintén 20 százalékban maximálta a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál a zsidók létszámát. Mentesség ekkor is volt (az I. világháborúban és az ellenforradalomban különböző érdemeket és kitüntetéseket szerzettek, a hősi halottak özvegyei és gyermekei, az 1919 augusztusa előtt kitértek, valamint ezek gyermekei, ha nem tértek vissza a zsidó vallásra).

Ez volt első komoly lépés a teljes szegregáció útján azzal, hogy a törvény

faji alapon különítette el a zsidókat a társadalom többségétől.

És nincs megállás, a következő évben becikkelyezett második zsidótörvénynek („a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról”) már nem csak címében jelent meg a célkeresztbe vett közösség, hanem lényegében

a hitleri nürnbergi törvények nyomvonalán haladva

már faji megközelítésben meghatározta, ki számít zsidónak, bár a vallási hovatartozás is megmaradt. Zsidónak minősült, aki önmaga, legalább egy szülője vagy legalább két nagyszülője az izraelita felekezet tagja volt a törvény hatálybalépésekor vagy az előtt. Nem vont hatálya alá egyes, igen bonyolultan meghatározott, megkeresztelkedett és/vagy vegyes házasságból származó csoportokat sem.

A törvény újabbat szorított az életlehetőségeken.

A szellemi pályákon 6 százalékban maximálta számukat, kitiltotta őket az állami közigazgatási és igazságügyi apparátusból, középiskolai tanári karokból. Nem tölthettek be színházaknál és lapoknál olyan állást, amely befolyással volt az adott intézmény vagy orgánum szellemi irányvonalára. A jogszabály tovább korlátozta az egyes vállalatoknál alkalmazható zsidók számát, és visszaállította a numerus clausust az oktatásban. Az engedélyköteles ipari és kereskedelmi ágazatokból a kizárták őket, a már kiadott engedélyeket fokozatosan vissza kellett vonni. Jelentősen megnehezítették a mezőgazdasági ingatlanvásárlást is.

Ennek következtében egyes adatok szerint több, mint 90 ezren vesztették el állásukat, a családtagokkal együtt körülbelül 220 ezer ember életkörülményei romlottak. Ekkor váltak tömegessé a kereskedések, gyárak, kisüzemek, egyéb vállalatok átadása „rendes keresztény” strómanoknak.

A harmadik zsidótörvényt már a zajló háború idején fogadták el, és a legszemélyesebb magánéletbe hatolt be. „A házassági jogról szóló 1894:XXXI. törvénycikk kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről” címet viselő jogszabály már mindenkit zsidónak minősített, akinek két nagyszülője az izraelita hitfelekezet tagjaként született.

Megtiltotta a vegyes házasságokat,

és büntetni rendelte a zsidó és nem zsidó közötti nemi kapcsolatot. (Pontosabban zsidó férfi nem folytathatott szexuális kapcsolatot keresztény nővel, de fordítva nem volt tiltott).

Egyéb jogszabályok is születtek ebben az időben. Kiterjesztették a teljes tilalmat a mezőgazdasági ingatlanok megvásárlására, a meglévőket pedig kártalanítással az államnak kellett átadni. Emellett bevettről elismertre fokozták le a zsidó felekezetet, elvették a hitközségek oktatási és szociális intézmények költségvetési támogatását.

És mindeközben a tettek mezejére léptek, hogy kétség se legyen, mik az akkori állam szándékai. Kamenyec-Podolszkijban került sor az első olyan holokauszt-bűncselekményre,

amelyben a magyar hatóságok aktívan vettek részt.

Már javában zajlott a Szovjetunió elleni háború, amikor elhatározták, hogy a revízióval az országhoz csatolt területeken élők – és az addig relatív (élet-)biztonságot nyújtó országba menekült üldözöttek – „rendezetlen” státuszát felszámolják. A minisztertanácsi határozat nyomán 1941. július 15-én megindult a magyar állampolgárságukat igazolni nem tudó zsidók összegyűjtése, kiutasítása és kitelepítése. A kitelepítéseket augusztus 9-én a német katonai hatóságok ellenkezése miatt be kellett szüntetni. (Nem emberiességi okból tiltakoztak a nácik, hanem mert nehezen tudtak megbírkózni „saját” ottani áldozataik kiirtásával is.) E szűk hónap alatt 19 426 személyt deportáltak.

A tömegmészárlásra augusztus végén három nap alatt került sor. A végrehajtó parancsnok, a háborús bűnökért később kivégzett Friedrich-August Jeckeln SS Obergruppenführer jelentéseiből tudjuk, hogy 23 600 zsidót lőttek agyon három nap leforgása alatt a Kamenyec-Podolszkijban lévő gettóban. Ez volt a holokauszt történetének első olyan tömegmészárlása, ahol az áldozatok száma ötszámjegyű.

A Magyarországról deportáltak közül 2-3 ezer ember sikeresen visszajutott ide.

Összesen 15-16 ezren haltak meg a kivégzésekben,

illetve a deportálás során velük szemben tanúsított embertelen bánásmód következtében.

Ezt nevezte „idegenrendészeti eljárásnak” Szakály Sándor történész, a Veritas Intézet vezetője 2014-ben az állami hírügynökségnek nyilatkozva.

Szeretet sokféle van, gyűlöletkeltés csak egyfajta

  • Inkább a korszellem érdekel, nem kifejezetten a zsidó kérdésre vagyok rákattanva, mondja Mohácsi János rendező.

  • Az Egy piaci napot is nagyon elutasíthatja valaki, ha akarja, mégpedig a következő dumával, „már a vízcsapból is a zsidók folynak megint”.

  • Egy erőteljes színházi estének lórúgásszerű ereje van.

  • A Dohány utcai seriff előadása kimegy New York-ba, Washingtonba.

 

Gyakran visszatérsz a zsidó témához. Megy még a Dohány utcai seriff című produkció, az Örkény Színházban nem is olyan rég még látható volt az az előadás, amiben a Kamenyec-Podolszkij-i tragédiát dolgoztad fel, ahol sok zsidót öltek meg nem németek, hanem magyarok. És most a Radnóti Színházban, az Egy piaci nap előadásában, arról beszélsz, hogy a háború után, 1946-ban is volt nálunk zsidókat üldöző pogrom.

Én nem zsidó, hanem inkább magyar témának nevezném ezeket. Inkább a korszellem érdekel, nem kifejezetten a zsidó kérdésre vagyok rákattanva.

Modellhelyzeteket látsz bennük akár a mára vonatkozóan?

Óriási sebnek tartom a magyarországi Soát, ahogy a Donkanyarba kizavart két-háromszázezer emberrel történteket is. Ez olyan seb az ország életében, ami szerintem még a következő generációk életét is meg fogja határozni. Hatni fog rájuk valahogyan.

Meg tudod fogalmazni, hogy mi hat benne?

Hogy lehet egy hiányt megfogalmazni? Hatszázezer embert elhurcoltak az országból, ha belegondolsz, ez egyharmad Budapest. Vagy nyolc Szombathely. Orbitális mennyiségű emberről van szó. Ők valahogyan részt vettek a népesség kulturális életében, történetük volt, nem kis részben járultak hozzá az országhoz kulturálisan, gazdaságilag, mindenhogyan. Engem érdekel azoknak a felelőssége, akik ebben a népirtásban közreműködtek. Borzalmasnak tartom, hogy nem lettek feldolgozva, kibeszélve ezek a történetek, és a lakosság nem kis hányada ma is elutasítja valamilyen módon ezeket a problémákat.

Tébolyító, hogy hatszázezer ember meghal, és utána még egyáltalán lehetséges antiszemitizmus, akár rögtön 1946-ban, ahogy ma is nálunk. A migránsgyűlölet is felfogható egyfajta antiszemitizmusként.

A gyűlöletkeltésnek a technikája egyfajta. Szeretet nagyon sokféle van, gyűlöletkeltés csak egyfajta. Ezt ismerjük a Harmadik Birodalomból, 1949 környékéről, a fordulat évéből, ismerjük a komcsik alatt és a mostani nomenklatúránál is. Ezek a gyűlöletkeltési technikák egyformák, kétségtelenül hasonlítanak egymásra.

Nem jön rá a tömeg jelentős része, hogy a gyűlöletkeltés egy mechanizmus és ugyanaz igen régóta?

Hát Gábor, a kérdésben ott a válasz. Igen, nem jön rá a tömeg. Szerintem borzalmasan kevés az ismeretanyag. Az Egy piaci napot is nagyon elutasíthatja valaki, ha akarja, mégpedig a következő dumával, „már a vízcsapból is a zsidók folynak megint”. És ez még csak a legenyhébb, amit mondhat az ember. Ez nem kellemes téma, eshet valakinek rosszul, kétségtelen.

Nem arról van szó, hogy a Radnóti Színházba általában úgyis azok mennek be, akik egyetértenek veled? Milyen hatása lehet egy ilyen produkciónak?

Én nem hiszem, hogy egy színházi előadással gödröt lehet ásni, vagy árkot lehet betemetni. Ha bárkiben is feltámad a részvét, a kétség, már sokkal többet ért el ez az előadás, mint amiben én reménykedem.

Nem a világmegváltásért dolgozom, hanem egy bitang erős színházi estét akarok csinálni.

Ebben a pillanatban éppen erről a kérdésről.

Nem félsz attól, hogy amit esténként körülbelül kétszázötven embernek játszotok, az nem válik köztudottá, nem kerül be a társadalom vérkeringésébe?

Nem félek attól, hogy a színházi produkcióim nem versenyképesek a filmmel, a tévével, akár a nettel. Egy erőteljes színházi estének lórúgásszerű ereje van, ezt látom a közönségen. Csak egy bitang jó koncert tud olyan elementáris és érzéki lenni, mint amilyen a színház. Ugyanakkor a mennyiséggel baj van, a Radnótiba esténként csak kétszázhatvanan férnek be.

Miközben azt látjuk, hogy, meglepő módon, nálunk nő a színházba járók száma. Az pedig pláne meglepő, hogy ezen belül a fiatalok aránya még inkább.

Erőteljesen kételkedem abban a statisztikában, amelyik azt mondja, hogy az ötmillió nézőt közelítjük.

A tao körüli borzalmas gyalázat miatt vannak szerintem fölpumpálva a színházi statisztikák. Hiszen a nézőszám arányában igényelhető a támogatás.

De az kétségtelen, hogy járnak nálunk színházba az emberek, én nem tudok szerte az országban úgy betévedni színházba, hogy ne teltházat lássak.

A rossz előadások zöme is dugig van.

Ki van éhezve az emberek jelentős része a színházra, mert a gépi kultúra nagyon fárasztó lehet, aztán, hogy tudjuk-e minden este színházzal azt a minőséget nyújtani, amit megérdemelne a közönség, arra egy biztos nemmel válaszolok. De rám a saját előadásaim terhe hárul.

Amíg Kaposváron dolgoztál, ott hozzá voltál szokva egy csapathoz, ahogy ahhoz is, hogy egy szezonban egy előadást rendezel. Valaha még nyilatkoztál is arról, hogy nem is lehet becsülettel ennél többet csinálni. Mostanában pedig általában megvan neked évadonként a négy, az is lehet, hogy az öt produkció is. És nincs hozzá társulatod. Hol itt, hol ott rendezel.

Ezt kínkeservesen meg kellett tanulni. Az első pár év rettenetes volt, most jutottam el oda, hogy négy vadonatúj előadást csináltam, tehát négy olyan darabot állítottam színpadra, amit még soha nem rendeztem.

Az elmúlt időszakban sok darabot rendeztél újra.

Igen, és nem is szégyellem ezt, most is csinálom, a Black Comedy előadását például sok szeretettel leszállítom Székesfehérvárnak. Ilyenkor könnyebb dolga van az embernek, nem kell újra a megíratlan részekkel és a dramaturgiai gyengeségekkel veszkődni. De természetesen a koncepciómat át kell szűrni azon a társulaton, amelyikkel dolgozom. Nem alázhatom meg a színészeket azzal, hogy a másokra kitalált elképzeléseimet egy az egyben rájuk alkalmazom. Most jutottam el odáig, hogy négy új előadást csináltam a szezonban, és azt kell mondanom, hogy egyiket sem szégyellem. Tudom, hogy mind a négy helyen nagyon komoly minőséget hagytunk magunk után. Igen komolynak tartom a Vőlegény előadását, ami Szombathelyen volt, sajnos azt túl kevesen látták. Nagyon jó volt a miskolci Kabaré és a nyíregyházi Illatszertárnak most bitang szerencséje van azzal, hogy megy a POSZT-ra.

A Pécsi Országos Színházi Találkozó műsorfüzetében benne van, hogy az ott lévő előadások száma és díjak tekintetében Zsótér Sándorral ti ketten vagytok a csúcstartók.

Ha valami nem érdekel, akkor például ez. Mert van olyan előadásom, aminek tudom, hogy ott lett volna a helye a POSZT-on, és nem volt. A POSZT-on a színházi alkotók minősége találkozik a válogatók igencsak szubjektív és bizonytalan mérce szerinti mustrájával. Ez inkább szerencsejáték.

De úgy tűnik, hogy te ebből győztesként jössz ki.

Nem akarok győzni. Azt sokkal fontosabbnak tartanám, hogy a POSZT egy fasza, kemény fesztivál legyen, ahol a legjobb előadások vannak,

nem pedig két színházat nem hivatásszerűen néző ember válogat ki produkciókat, nem létező szempontok szerint. A Theaterfest-re öt kritikus vérig menő harcban kiválasztja azt a hét előadást, és nem többet, ami ott van. Nincs legjobb előadás, nincs legjobb színész és semmi ilyesmi nincs, hanem az a lényeg, hogy te ott vagy a Theaterfesten és ez borzalmasan emeli a színészeknek, a színháznak, az összes kreatív munkatársnak az ázsióját.

De éppen az előbb mondtad, hogy az Illatszertár előadásának nagy szerencséje van azzal, hogy eljut a POSZT-ra.

Igen, ez a nyíregyházi színháznak jót tesz, de nekem erőteljesen közömbös a POSZT, nem izgulok, hogy ott van-e előadásom, nem várom a hajnali telefont, mint 2000 környékén, hogy nyertem-e vagy nem nyertem. Ez régebben nagyon lényeges volt. Örülök, ha a színészek díjat kapnak, mert akkor nekik segítettem, de azok miatt, amiket mondtam, nekem a POSZT nem tartozik a szerelmeim közé.

Mi tartozik most a szerelmeid közé?

Most az, hogy

a Dohány utcai seriff előadása, a K2 Színház, de főleg Boros Anna és munkatársainak hihetetlen melója miatt kimegy New York-ba, Washingtonba, és angol nyelvű előadásokat tartunk belőle. Nagyon várom a produkció találkozását az amerikai közönséggel.

Örülök, hogy a Szakértők zenekar, tehát a Kovács Marciék bandája is kimegy, és koncertet tart Márton, már rég ott kellene játszania. Olyan nagyságokkal lép fel majd, mint a Klezmatics klarinétosa, Matt Darriau, aki egy csodálatos világsztár. Meghallgatta a Szakértők zenéjét és örömmel vesz részt a koncertjükön.

Eszelős kaland egy olyan előadást áttenni más nyelvre, amelyikben csak a szöveg és a zene van, hiszen az utolsó egy-két percet leszámítva, vaksötétben játszódik a produkció.

Nagyon nehéz volt a színészeknek. Egy részük beszél angolul, nem is rosszul, azok akik pedig nem, is tanultak valaha és ők fölkészültek. Nagy segítségünk volt, hogy kinti amerikai színészkollégák fölmondták a szöveget, hogy kiejtésben ne okozzanak csalódást. De Iso, az öcsém, azt mondta, hogy nagyon sok az angolul kevésbé jól beszélő kint, igen sokféle angolt beszélnek, ezért nem idegen, hogy valaki nem az irodalmi angolt, az irodalmi amerikait használja.

Mikor lesz ez pontosan?

Június 15-én megyünk, és körülbelül két hétig maradunk. New York-ban pedig a K2-nek még lesz előadása, a Holdkő, amit Závada Péter az amerikai disszidenseknek a történeteiből írt. Ez magyar nyelven lesz a Magyar Házban. Plusz még a Szakértőknek lesz koncertje és még amit Alföldi Róberttel közösen csináltak Marciék, Konrád György szövegét használva, a Kutató kézben hamu és csontdarabkákat is előadja a Szakértők meg egy Amerikában élő színész fiú, Boncz Ádám.

Mi ez, egy kultúrcsomag?

Ez egy csomag, igen, Hungary Live fesztiválnak nevezték el, és az a terv, hogy évente csinálnak egy ilyet.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!