Kezdőlap Címkék Jólét

Címke: jólét

Nincs erős korreláció demokrácia és jólét között

Három olyan közgazdász kapta idén a Nobel díjat, akik mind azt állítják: “a jól működő demokratikus intézmények jelentik a gazdasági jólét alapját.” Miért? “Mert ezek a rendszerek nem kizsákmányolják az embereket hanem bevonják őket a döntéshozatalba.” 

Extractive contra inclusive

A tények nem igazolják a három jeles közgazdász állításait – írja Bo Rothstein professzor, aki Svédországban a göteborgi egyetemen tanít. A Social Europe című baloldali lapban összehasonlítja Jamaikát és Szingapúrt.

“Mindkét kis ország a brit birodalom része volt, és szegényen indultak neki a függetlenségnek több mint hatvan évvel ezelőtt.”

A szakértők többsége 1960 körül úgy vélte: Jamaikának jobbak az esélyei. Miért? Mert vannak megművelhető földjei, ásványi kincsei, közel van a világ legnagyobb piacához, az Egyesült Államokhoz. Ráadásul Kuba épp szembefordult Washingtonnal, ezért a turizmusnak nőttek az esélyei. A szigeten nem voltak etnikai ellentétek, a politikai rendszer pedig demokratikus formában indult és meg is maradt annak.

Ezzel szemben Szingapúr nem rendelkezett megművelhető földekkel, nincsenek ásványi kincsei, távol van a fontos piacoktól (1960-ban Kína épp a Nagy Ugrással kísérletezett, amely katasztrófába torkollt, és több millió ember halálát okozta.) Szingapúrban komoly etnikai különbségek álltak fenn, a rendszer pedig autokratikus volt.

Mi a helyzet 60 évvel később?

Szingapúr egy főre jutó GDP-je magasabb mint Svédországé, és tizenkétszer akkora mint Jamaikáé!”

Bo Rothstein professzor rámutat:

“ezalatt a hatvan év alatt Jamaika demokrácia volt, Szingapúr pedig autokrácia – ha nem is túlságosan brutális.”

Miért sikeresebb Szingapúr mint Jamaica?

“Szingapúrnak sikerült hatékony kormányzati rendszert kialakítani, jórészt megszüntetni a korrupciót, és az igazságszolgáltatás jól működik. Ez sajnos Jamaikának nem sikerült. A demokrácia egyáltalán nem garantálja a hatékony államigazgatást és öli meg a korrupciót, épp ellenkezőleg: az új demokráciában gyakran gyenge az államigazgatás és nagy a korrupció” – hangsúlyozza a svéd professzor, aki visszautal Amartya Sen Nobel díjas indiai közgazdászra, aki tényekkel bizonyította: a kommunista diktatúra Kínában hatékonyabban működött a jólét növelésében mint a demokrácia Indiában!

A globalizáció felismerése a fejlődés kulcsa

Szingapúr az elsők között ismerte fel, hogy a világgazdasághoz való alkalmazkodás lehet a számára a kitörési pont. Ez a felismerés az ötvenes évek második felében újdonságnak számított, de Li Kuan Ju miniszterelnök bebizonyította: ez a siker titka! Erre figyelt fel Teng Hsziao-ping Pekingben, aki épp Li Kuan Ju szingapúri miniszterelnök tapasztalataira támaszkodva indította el Kína sikeres reform programját. Mindkét politikus hakka vagyis ahhoz a kínai kisebbséghez tartozik, melyet gyakran hasonlítanak a zsidókhoz, mert szorosan kötődnek egymáshoz és rendkívül nyitottak a világra. Kereskedők és világjárók akadnak közöttük szép számmal. Li Kuan Ju tanulmányait Angliában végezte, Teng Hsziao ping éveket töltött Franciaországban és Oroszországban. Ellentétben a szovjet vezetőkkel, akik nem láttak ki Sztálin csizmájából.

A globalizáció fontosságát Európa is csak későn ismerte fel, Oroszországnak ez mindmáig nem sikerült. A hatalmas erőforrásokkal rendelkező ország így szánalmasan leszerepel a globális gazdasági versenyben. Pedig Nyikita Szergejevics Hruscsov, a Szovjetunió vezetője az Egyesült Államokban járva még ezt jósolta az ötvenes évek végén:

We will bury you! – eltemetjük önöket!

Nemzetállam

„Mi egy ország vagyunk, egy nagy család. Szavatoljuk hazánk biztos fejlődését, állampolgáraink jólétét, és még erősebbé fogunk válni. Együtt vagyunk. És ez Oroszország jövőjének legmegbízhatóbb záloga” – mint azt Putyin elnök újévi beszédében ezt üzente derék népének.

Bizony ám! Arrafelé egy a tábor, egy a zászló, egy az akarat, az oroszok jelenleg tényleg olyanok, mint egy nagy család, és hogy az az egy darab akarat száz százalékban a családfő akaratának felel meg, nem a véletlen műve. Vannak ilyen családok, na! Különben is, ha ő tudja legjobban, mi jó a családnak, ki az a hülye, aki azt várja el, hogy az Egyetlen Országos Akarat demokratikus vitákban alakuljon ki? Csak az időt vesztegetnék vele. Ha családon belül elkezdenének vitatkozni, még ma sem lenne megtámadva az a szemét, fasiszta Ukrajna, pedig ez a támadás feltétlenül fontos a család jólétéhez… illetve hát a családfő jólétéhez, aki nem tűrheti, hogy egy ilyen közeli ország eltávolodjon tőle, és EU meg NATO tag legyen, mikor akár még Oroszország, azaz az Új Szovjetunió egy tagállama… na jó, krajinája (határa) is lehet. Ha Ukrajna Oroszország helyett a Nyugathoz csatlakozna, mi lenne a családfői nimbuszból? Mi lenne a leendő történelemkönyvek „Velíkíj Putyin” fejezeteiből a „Velíkíj Sztalin” fejezet mellett, tessék mondani? Tán még meg sem említenék szegény elnököt, ha a dicsőséges területszerzés helyett olyan pimf dolgokkal foglalkozna, mint az ország fejlesztése, vagy a nép jóléte! A tankönyvekből való kimaradás tűrhetetlen, megengedhetetlen, elképzelhetetlen és káros, mert Vlagyimir Vlagyimirovicsnak azokban helye van! Helye kell legyen! Kirill pátriárka is ezért imádkozik.

Oroszország területe a különleges hadműveletek révén mostanáig 7,2 ezrelékkel lett nagyobb, és ha ez így marad, Lavrovék szerint bőven kompenzálja a többszázezres orosz emberveszteséget, az Oroszország által elszenvedett anyagi kárt, az orosz lakosság életszínvonalának csökkenését, a nyugati szankciók erősen negatív gazdasági hatását, Oroszország nemzetközi elszigetelődését (néhány diktatúrától eltekintve) és a Föld országainak közelebb vitelét egy világháborúhoz, mert ez mind bakfitty a dicsőséghez képest, amit a Nagy Győzelem jelent! 12 000 négyzetkilométernyi néptelen, elaknásított rom! Az már valami!

És akkor minden orosz ember kihúzhatja magát, mert mint azt az elnök mondotta volt:

Nem egyszer bizonyítottuk, hogy képesek vagyunk a legnehezebb feladatokkal megbirkózni, és sosem hátrálunk meg, mert nincs olyan erő, amely képes lenne megosztani minket, elfelejtetni velünk ősapáink emlékét és hitét, vagy megtorpantani fejlődésünket.

Szerencsések ezek az oroszok. Egy nagy család ősapákkal és világrengető hatású családfővel, aki nem csak úgy odapofátlankodott, hanem a családtagok nagy többséggel meg is választották, legutóbb például 77 százalékkal, ami tíz százalékkal nagyobb, mint a kétharmad. A magyar családfő sehol sincs hozzá képest.

Az ilyen nagy, országos családról elmondható, hogy az más néven a nemzetállam. Akkor kell nagy családot alkotni, azaz minden családtagnak összefogni az egységes cselekvés érdekében, ha valami közös feladatot hajtanak végre, például az ország más ország által elnyomott gyarmat (mint Petőfiék korában Magyarország), és fel kell szabadítani, vagy az országot megtámadták, és a léte vált kérdésessé (például jelenleg Ukrajna). Ezen esetekben majdnem mindenkinek jó lenne, ha az országot a lakói felszabadítanák vagy megvédenék, ahhoz pedig nemzeti összefogás kell.

Persze akkor is közösen, összefogva, nemzetállamként kell cselekedni, ha az országnak hódító tervei vannak, például el akar foglalni egy másik országot, viszont erre sokan mondhatják, jó, jó elfoglaljuk, de ettől nekem hogyan lesz jobb? És bizony sokaknak sehogy. A saját ország rabiga alóli felszabadítása vagy támadás elleni megvédése teljesen más eset, mint a másik ország meghódítása, ugyanis míg az előbbi az összes országlakó számára általános pozitívumot jelent, az utóbbinál kevés az, akinek jobb lesz, mert a nagy tömegeknek csak rosszabb. Némelyeknek sokkal rosszabb.

A hódítóknál nem az egész ország akarja a harcot, sőt általában csak egy elenyésző kisebbség, de ott azok, akik akarják, meggyőzik a többieket, hogy ők a nemzet legmagasztosabb céljaiért szállnak harcba. Mivel kisebbségről van szó, a meggyőzés csak nagyerejű, hazudozós propagandával lehetséges, kihasználva a nép információhiányát, egyszerű gondolkodását és érzelmi beállítottságát, mely szerint a nemzet nagyon szent valami. Ezért kizárólag hatalmas propagandafölénnyel bíró despoták és diktátorok képesek országukat harcba szólítani, akik az ellenpropagandát száz százalékban képesek saját propagandával elnyomni, vagy akár durvább módszerekkel is elhallgattatni. Ilyen propagandaszöveg található az orosz elnök újévi üdvözletében is, ahol az elnök az ősökre is hivatkozva rendkívül erőteljesen hangsúlyozza összefogást és az egységet, hiszen az egész ország nemzetállam jellegű támogatása nélkül ő és kis csapata másodpercek alatt lenne kiebrudalva Ukrajnából. Azzal, hogy a nagy összefogásosdi közben a „biztos fejlődést” és az „állampolgárok jólétét” emlegeti, nehéz mit kezdeni, mert ezzel a háborúval a szörnyű emberveszteség mellett akkora gazdasági kárt okozott a saját országának, hogy abból nem lesz egyszerű kilábalni, így aztán a fenti ígérgetések inkább horogra akasztott csaliknak tekinthetők, amellyel a még bizonytalanokat és az egyre inkább elbizonytalanodókat akarja az elnök nemzetállami egységbe bevonzani. A háború még nem ért véget, az egységre továbbra is szüksége van. Az elnöknek.

Létezik a nemzetállam erőltetésének a fentieken kívül egy további speciális esete. Ebben az esetben a más államokkal való harc nem a csatatéren folyik, hanem egy szövetségen belül. Magányos országok esetén nincs ilyen, nekik nem kell egyezkedni vagy megállapodni senkivel, nem kell összefogni a teljes lakosságnak valamilyen közös cél érdekében, viszont a szövetségbe tömörült államok esetében a közös döntés nem mindig egyszerű. Általában mondható, hogy normális tagállamok esetén meg lehet találni a kompromisszumot, de sajnos van olyan vezető is, aki otthon nagyon sikeres, ezért vérszemet kap, és a közösségben is ő akar a főnök lenni. A döntéseket nem fogadja el, folyamatosan szembe megy a többiekkel, és általában mindenütt úgy viselkedik, ahogy az úri társaságban elfogadhatatlan. A közösség szabályait sem otthon, sem a nemzetközi porondon nem tartja be, ugyanis ő nem tárgyal, hanem rendet vág. Ennek a következménye az szokott lenni, hogy a közösség előbb utóbb megunja, és hátrányban részesíti az országot, amelynek az izgága pulykakakas a vezetője. Az ország lakosai persze a hátrány miatt mérgesek lesznek, a kérdés tehát az, hogy kire irányuljon a haragjuk. Na, ekkor szokta a vezető otthon a hátsózsebből előrántani a nemzetállamot, és úgy állítja be a dolgot, hogy ő képviseli a nemzetet, amely szent dolog, és azt a többi ország eléggé el nem ítélhető módon állandóan bántja. Amíg az adott ország lakosai nem jönnek rá, hogy a többi ország nem a nemzetet bántja, hanem a hepciáskodó vezetőt, aki magát pofátlan módon azonosnak tekinti a nemzettel, addig nemhogy leváltanák, de ráadásul a többi országra mérgesek, hogy nem átallják bántani azt a hős férfiút, aki a „nemzet érdekeit” védi. Hogy ezen érdekek pontosan micsodák, azt természetesen maga a vezető határozza meg, és minő véletlen, az döntő részben a saját elképzeléseivel egyezik meg.

Ne tessenek hitetlenkedni, kérem, igenis létezik olyan ország, ahol a vezető pont ilyen, és megvan a propagandisztikus túlereje is ahhoz, hogy a „nemzet” fogalom permanens használatával a jónépet sakkban tartsa. Hogy melyik lenne az az ország, arra mindenki jöjjön rá maga.

Nem hódító jellegű, demokratikus országoknak nem fontos a nemzetállam, hiszen nem kell egységesnek lenniük, hogy nagyobb eséllyel háborúzzanak, vagy veszekedjenek a közösséggel, amelynek tagjai, és miután pontosan tudják, hogy belső vitákkal nem hatékonyak, nem is indítanak háborút. A belső vitákat és az azok eredményezte kompromisszumokat természetesnek tartják, mivel ez a demokrácia lényege. Nem hivatkoznak senkire, hogy emiatt vagy amiatt megy rosszul az országuknak, ugyanis jól megy neki, és nem diktátort választanak kétharmaddal, hanem szolgákat (miniszter). További tulajdonságuk, hogy jóval inkább a szövetkezést keresik a többi országgal, mint a konfliktusokat. Ők a nemzet fogalmat csak a sportban és a kultúrában használják, az bőven elég nekik. Csúnya dolgok igazolására nem sajátítják ki semmiképp, és úgy gondolják, nem a nemzetállamok verekedése vezet az emberiség gondjainak felszámolásához, hanem a demokratikus államok szövetkezése.

Mivel pedig a szövetséges államokból álló Egyesült Államok, valamint az ugyanilyen rendszerű Németország is egészen jól működik (hiába hazudják Schmidték itthon az ellenkezőjét) nagy valószínűséggel igazuk is van.

Putyin bocsánatot kért egy nyugdíjastól az infláció miatt

Felfüggesztette a tojás és a fagyasztott csirkehús vámját Oroszország miután egy nyugdíjas Putyin évvégi sajtóértekezletén kifogásolta a csirke és a tojás magas árát.

A statisztikai hivatal szerint több mint 50%-kal drágult idén a tojás Oroszországban, ahol az infláció hivatalosan 7,4%. Vagyis alacsonyabb a háborúban álló Oroszországban mint Magyarországon, ahol viszont Orbán Viktor miniszterelnök győzelemről beszélt, mert sikerült 10% alá vinni az inflációt az év végére.

Mind Moszkvában mind Budapesten óriási nyomás alatt publikál számokat a statisztikai hivatal. A magyar statisztikai hivatal ráadásul az Eurostatnak is küld adatokat vagyis kevésbé “szuverén” e téren mint az orosz statisztikai hivatal. Miért tartotta szükségesnek a bocsánatkérést Vlagyimir Putyin egy nyugdíjastól az infláció miatt?

A nyugdíjas kulcsfigura ezekben a rendszerekben

Putyin jövőre választásra készül, és bár minden ellenfelét jó előre diszkvalifikálta a nemzeti együttműködés rendszere mégiscsak számolnia kell az elégedetlenséggel, amely az elhúzódó háború és a romló életszínvonal miatt meglehetősen általános Oroszországban. A szankciók ellenére Oroszország talpon maradt ugyan, de mindenki megszenvedi a háború következményeit. A hazafias propaganda csak ideig óráig feledtetheti azt, hogy Putyin képtelen teljesíteni legfőbb ígéretét: az életszínvonal lassú – de biztos emelését. Ezen nyugszik az orosz államfő népszerűsége hiszen Oroszország népe sohasem élt oly jól mint Putyin idején. Csakhogy ennek vége. Az orosz államfő elutasította a gazdaság fejlődéséhez szükséges reformokat hatalma megtartása érdekében, és a háborúval végképp eljátszotta a jövőt. Ezért fontosak a nyugdíjasok szavazatai, mert a fiatalokra aligha számíthat. A több mint egymillió kivándorló jórésze közülük került ki, és aki otthon maradt az sem a hősi halálról álmodik egy megnyerhetetlen háborúban. Putyin elmúlt hetven és a múlt foglya lett.

Orbán Viktor még csak hatvan múlt, de ugyanígy a múlt rabjává vált, akit a nyugdíjasok milliói tartanak hatalmon. Ő is elmondhatja mint Putyin, hogy soha oly jól nem élt az ország népe mint az ő uralmának idején, de ennek éppúgy vége mint Oroszországban. Az infláció elvitte a szerény jólétet. Perspektíva nemigen van, már a miniszterelnök emberei sem ábrándoznak arról, hogy utolérjük Ausztriát. Mindenki beletörődni látszik abba, hogy Orbán Viktor a szegényház királya, fenntartja a nemzeti együttműködés rendszerét amíg csak él. A perspektíva hiánya a nyugdíjasokat már kevéssé zavarja hiszen többségük nem készít nagy terveket, de a többi generáció felteheti a kérdést: tudja-e Orbán Viktor, hogy merre van előre? Az évvégi sajtóértekezleten csak annyi derült ki, hogy “mindenért Brüsszel a hibás”. Ez programnak meglehetősen  csekély különösen, hogy a miniszterelnök azt is közölte: “ki kell egyezni Brüsszellel.”

Az EU sem tudja, hogy merre van előre

Nemcsak a magyar miniszterelnök küszködik a perspektíva hiányával, de az egész Nyugat is: Biden produkciója középszerű, Donald Trump nyugodtan legyőzheti őt a jövő évi választáson. Németországban és Franciaországban népszerűtlen a középutas kormányzat pedig ők készítik elő az Európai Unió nagy reformját: előrelépést az Európai Egyesült Államok felé. Ez ellen küzd foggal körömmel Orbán Viktor, ezért védelmezi “szuverenitását”, amely egy globalizált – digitalizált világban még csak nem is fikció. Az ésszerű reformoknak nincsen politikai támogatottsága az Európai Unió tagállamaiban, a népszerű populista politika pedig képtelen ésszerű gazdasági programot kidolgozni. Ebben a patthelyzetben az Európai Unió már eddig is évtizedeket veszített el a versenytársakhoz képest, és félő, hogy a jövő évi európai választások megerősítik ezt a negatív tendenciát. A válság persze előrelépést is kikényszeríthet hiszen mind több helyen döbbennek rá az Európai Unióban, hogy a jelenlegi trend lefelé mutat.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK