Címke: jobbik

Kérem, nagy fába vágjuk most a fejszénket, ugyanis látván a köztudatban lassan teljesen eluralkodó káoszt, megpróbálunk kicsit rendet tenni a magyar párt- és mozgalmi élet sűrűjében. Konkrétan a kormánnyal szemben álló erőkről lenne szó, amelyeket azonban nehéz egyszerűen „ellenzéknek” nevezni, több okból is.

Az első, hogy ők sem ismerik el egymást mindig ellenzéknek. A másik, hogy jelentős részük vagy nem párt, vagy nem áll annyira szemben a kormánnyal, mint azt szereti magáról mondani, esetleg olyan jelentéktelen erőről van szó, hogy tényleg csak feltűnő mivoltuk vagy egy-egy kiugró sikerük teszi őket politikai tényezőkké. Tény, hogy a magyar belpolitikai élet ilyen szempontból teljesen szabálytalanul működik: meg merném kockáztatni, hogy soha nem is irányították olyan törvényszerűségek, mint mondjuk az angolt, de mára még a saját szabályaink is lassan érvénytelenné válnak.

Bizonyos vagyok abban, hogy ez a cikksorozat minimum botrányokat és heves gyűlöletet fog kiváltani a párttagok – tehát bármely érintett párt – tagjai részéről, ugyanis elemzés közben egyikükről sem leszek hajlandó azt írni, hogy birtokukban van a Bölcsek Köve, vagy ők jöttek el megváltani Magyarországot, isteni megbízatással. Sem ilyen párt, sem ilyen politikai csoport nem létezik ma Magyarországon, még olyan is kevés, amely vállalható eszméket vall és azokat a gyakorlatba is átülteti: tehát, ha fanatikus párthívek olvassák majd soraimat, próbáljanak örülni annak, amikor a konkurenciát szidom, és fogcsikorgatva akár, de elviselni, mikor az ő kedvenceikre kerül a sor.

Persze tudom, ez képtelenség, két okból is: egyrészt ma Magyarországon senki sem tartja magát fanatikusnak, maximum forró olajban szeretné kisütni mindazokat, akik nem értenek vele egyet, másrészt azt amúgy sem fogja szó nélkül elviselni senki, mikor az ő angyali vezéreit és prófétáit nevezem mindenféle korrupt érdekembereknek. Azért csak tessenek kibírni. Nehéz lesz.

Kezdjük rögtön egy mutánssal, a kormánypárti ellenzékkel, a Jobbikkal

A Jobbik alakulása a legendák homályába vész, elődszervezete az 1999-ben alakult Jobboldali Ifjúsági Közösség volt, melyet egyetemisták alapítottak, és célja a „nemzeti gondolkodású ifjúság” összefogása volt. Jelezném, hogy 1999-ben nem kellett valami halált megvető bátorság a „nemzeti gondolkodás” vállalásához, sőt, tulajdonképpen az első Fidesz-kormány kifejezetten pártolta, támogatta, mi több dotálta is az efféle egyesüléseket, annyira, hogy emlékeim szerint ennek a politikai csoportnak az első botránya egy irredenta dalokat tartalmazó CD elkészítésével és iskolákban történő terjesztésével állt kapcsolatban – pöttyet vastagon fogott már akkor is a ceruza, a CD kicsit mintha sokba került volna a számlán. Az akkori kormányoldal rokonszenvét jelzi az is, amit maga a párt ír a megalakulásáról honlapján:

„Az „elbukott” 2002-es országgyűlési választás után több neves közéleti személy (Wittner Mária, Pongrátz Gergely, Tóth Gy. László, Lovas István, Usztics Mátyás) kérésére a Jobboldali Ifjúsági Közösség 2003. október 24-én a Jobbik Magyarországért Mozgalom nevet felvéve párttá alakult. Fő céljuk az volt, hogy a MIÉP bomlásával és háttérbe szorulásával reális alternatívát nyújtsanak a radikális jobboldali szavazóknak.”

Igen, igen, a MIÉP bomlott… miért is bomlott? Azért, mert bejutott a Parlamentbe (bár felkészültsége alapján inkább juthatott volna be egy sarki kocsmába), és a Fidesz nem kívánt sikerre esélyes versenytársakat a Házban. Hivatalosan a MIÉP „ellenzék” volt (amint később a Jobbik is), hivatalosan a mérleg nyelvének nevezte magát, bár ez a nyelv kevesebbet volt a mérlegben, mint a kormány bizonyos testrészében. 2002-re Csurka István pártja inkább mozgott Grespik László szellemi szintjén, mint a valamikor kiváló íróén. Aztán ki is estek, őket pótolni jött létre a Jobbik.

A lendületet a zűrzavaros 2006-os év adta

A legnagyobb lendületet a teljes magyar szélsőjobbnak a zűrzavaros 2006-os év adta. Akkor erősödött meg a Jobbik is, az utcai demonstrációk csetepatéiban gyűlt össze az a tömegbázisa, amely később az összes gyűlés közönségét és a Magyar Gárda magját is adta, az a néhány ezer ember, amely most már nem tart velük, de bevitte őket a hátán az Országgyűlésbe.

A párt eszmerendszeréről sok jót nem lehet mondani, sőt, még sokat sem: a programjuk láthatóan inkább épített mindig a tervek által kiváltott indulatokra, mint a megvalósíthatóságukra, csodálatosnak találtam négy éve a Dunát a Tiszával összekötő csatornarendszer javaslatát például, aminek az égvilágon semmi értelme vagy haszna nem lett volna, ámde sok pénzbe kerül és sok munkás kezet leköt. Az ideológiájuk lényege egy, az utóbbi időben félig letagadott, összekacsintós fajelmélet, ami ellen természetesen bőgve tiltakoznak, ha előkerül: ők dehogy, ők soha. Erről eleget mond a napjainkban is zajló Szávay-botrány – amit nem fogok ezen a helyen elemezni, mert ismerem az érintettet, és tudom, hogy valósággal rajong a sajtóperekért, nem adnám meg neki azt az örömet, hogy újból találkozzunk a bíróságon.

Mérföldkő volt a Magyar Gárda 2009-es betiltása

Amint a 2010-es parlamenti bejutás mérföldkő volt a párt történetében (akkor érték el a legnagyobb szavazati arányt, harmadik helyen szerepeltek a befutók között), úgy volt – egy évvel korábban! – mérföldkő számukra, bár ellenkező értelemben a Magyar Gárda 2009-es betiltása. Egészen addig vígan masíroztak Mussolini vagy az NSDAP nyomdokaiban, akkor azonban kiderült, hogy vagy Parlament, kés-villa az étkezéskor, öltöny és megválogatott szavak, vagy gárdisták, masírozások, randalírozások. Mivel pedig az Európa Parlamentben is ültek képviselőik, nem is lehetett kérdés, hogy szegre akasztják a gárdamellényt az öltöny kedvéért. A radikális szárny már akkor Parlamenten kívülre szorult, bár a jó viszonyt valószínűleg máig ápolják egymással a régi bajtársak.

A másik hatalmas pofont a 2015-ös menekültkrízis adta. Akkor a Jobbik mintegy 20 százalékkal szerepelt a Parlamentben és még mindig egészen komolyan hitte magáról, hogy fiatalos, dinamikus és feltörekvő párt, azonban 2015 kritikus nyarán megjelentek a Szíriából menekülők. Jelezném, hogy a helyzet soha, egy pillanatig sem volt olyan vészes, mint azt a lakosság nagy része gondolta és gondolja most is: személyes tapasztalatok alapján beszélek, ugyanis történetesen a Keleti pályaudvarral szemben lakom, és sem olyan méretű tömeget nem tapasztaltam, ami kormánylapok híreiben szerepelt, sem pedig olyan rendbontásokat. Igen, itt volt pár ezer szerencsétlen sorsú ember, kicsit szokatlan volt, de el is mentek. A válsághelyzetet, ha ez annak nevezhető, maga a kormány idézte elő különféle nyilvános és titkos, szándékosan rossz intézkedésekkel.

A kormány szélsőjobbról előzi őket

És mivel ők idézték elő, ők is tudtak rá reagálni a leggyorsabban – ráadásul a Jobbikot megszégyenítő xenofóbiával és radikalizmussal. A Jobbik néhány kezdeti próbálkozás után (a Verseny utcai piac lezárása, a 64 vármegyével közös tüntetés) döbbenten kellett nézze, amint a kormány szélsőjobbról hiperűrsebességgel előzi pont őket, akik addig monopolhelyzetben tudták magukat a magyar szélsőjobboldalon.

Ezt a pofont már nem heverték ki. Különösen izgalmas helyzet alakult ki a G-nap után, mikor a művelt és politizáló magyar közönség valóságos díszmenetet rendezett Simicska Lajos alfeléhez, kegyeit keresvén és pénzére ácsingózva – azt a versenytárgyalást valóban a Jobbik nyerte meg, csak kérdés, érdemes volt-e? Ugyanis a legendás Simicska az elbukott idei választások után egy mozdulattal állt ki mögülük, és hagyta őket a legnagyobb pénztári csődben. Ennél csak akkor bukhattak volna nagyobbat, ha kiesnek a Parlamentből.

A kormány végett vetett a Jobbikkal való összekacsintgatásnak

Ugyanis a kormány Simicska döntése után – sőt, már előbb, a menekültkrízis alatt – végett vetett a Jobbikkal való összekacsintgatásnak és deklaráltan a legnagyobb ellenségévé nevezte ki a pártot. Ez érzékelhető volt és most is az a kormánymédiában, ahol nincs még ma sem lapszám Jobbik-ellenes írás nélkül – igaz, a valódi rágalmaktól eltekintve bőven akad is botrányos ügy a párt háza táján. A legutóbbi történetet például maga Szávay is beismerte – innentől kezdve nincs miről beszélni.

Időről időre felbukkan a magát demokratikusnak nevező parlamenti és azon kívüli ellenzék közeledési szándéka a Jobbikhoz: megjegyezném, ami az övék, az övék, a Jobbik sohasem ígért sem koalíciót, sem bármilyen kedvezményt a többi ellenzéki pártnak vagy csoportnak, ők mindig is csak annyit akartak, kértek, avagy követeltek tőlük, hogy lépjenek vissza az ő jelöltjeik javára. Ingyen és bérmentve. Ahol ez megtörtént, ott sem volt egyértelmű mindig a Jobbik győzelme: de ez már a magyar pártpolitika csődjének tárgyköréhez tartozik. Mára egyértelmű, hogy a „Jobbikos szavazótömegek” már legalább nyolc éve csakis a balladák homályában léteznek, a valóságban a párt hajdan egységes tábora ugyanolyan fragmentált, mint a teljes magyar társadalom.

Az idei választások óta sorozatos botrányok tépázzák a pártot, csoportok válnak ki belőle, mozgalmak szakítják le a „nemzeti radikálisokat” a központi egységről – meglátásom az, hogy a kormány érdekeinek így nagyon is megfelel, nekik ugyanis kimondottan szükséges egy gyenge szélsőjobboldali párt, mint ellenfél, amely vagy már, vagy még nem elég erős ahhoz, hogy kormánytényező legyen, kellőképpen el van foglalva a saját belharcaival és vetélytársaival, tehát kicsit sem veszélyes (de azzá válhat), viszont bármikor felmutatható, mint negatív alternatíva.

Épp ezért még a Jobbik ellenzékisége is gyanús portéka, hiszen papíron valóban nem tartozik a kormánypárthoz, de fontos kérdésekben kivétel nélkül mindig a Fidesszel szavazott.

Mondhatni, fából vaskarika, kívánatos ellenfél

Szükséges és talán megfelelően meg is becsült rossz.

Ha a folyamatok nem változnak meg, a 2022-es választásokon várható a lecserélése egy újabb, fiatalabb, energikusabb mumusra, talán a Toroczkai-féle Mi Hazánk Mozgalomra.

De mumus lesz az is, része a kormány manipulációs politikájának.

A szélsőjobboldaliság lehet akár valamelyest népszerű is, de ma és Magyarországon nem lesz reális politikai alternatíva.

És a kormány sem tűrné a konkurenciát.