Ramazuri, buli van a Pesti Színházban. Vásott kölykökként randalíroznak, üdítős palackokat dobálnak nekünk a színészek, mi pedig vissza nekik, és még kunsztokat is elvárnak tőlünk, hogy legalább közelre tudjunk olyan ügyesen dobni egy-egy palackot, hogy az a talpára álljon. Amúgy a Vecsei H. Miklós által írt, ifj. Vidnyánszky Attila által rendezett, Kinek az ég alatt már senkije sincsen című produkción vagyunk, ami Arany János életéről szól, 13 képben.
Arról, hogy Arany hány palackot dobált az életében, valószínűleg nincsenek megbízható adatok. Így aztán tőlem a szünetben többen meg is kérdezik, ki felháborodva, ki röhögve, hogy ennek az egész purparlénak mi köze van a témához? Van, akinek a felesége haza akar menni, de a férjura ráveszi, hogy maradjanak. Más imádja ezt az egészet, azt mondja, mindig örül, ha valami más, mint a megszokott. Erre jön a riposzt, hogy ma már mindenki mást akar csinálni, és ez is lehet fárasztó.
Van az az előadás, amiről a kutya nem beszél a szünetben, meg utána se nagyon. Ez viszont a premier szünetében alaposan beszédtéma volt, ami igencsak jó. Azt jelenti, hogy nem érdektelen, amit láttunk, nem untuk halálra, megmozgatta a fantáziánkat. A vásott kölyökként való viselkedésmód, amire a publikumot is iparkodnak rávenni, azért is lehet, hogy mindazokban eloszlassák a félreértést, akik úgy gondolták, hogy a talapzaton álló, szoborként tisztelt Aranyt fogjuk ünnepelni, bágyasztóan ünnepélyes módon. Ha úgy tetszik, Arany happening részesei vagyunk, amit korabeli elbeszélésekből, naplórészletekből, versrészletekből, ebből-abból állított össze Vecsei H. hasonlóan, ahogy ezt a Mondjad, Atikám című, József Attiláról szóló, monodrámája esetében tette, amit maga is játszik remekül, ugyanitt. Abban nagyon mélyre ás már rögtön az elején, és eljut a pokol dermesztően lidérces legaljára. Most sokkal könnyedebben indít, és a második részben mélyül és mélyül, de nem jutunk hideglelős mélységekbe, akkor sem, amikor Arany már barátja, Petőfi halála, a világosi fegyverletétel, lánya elhunyta után begubózik, visszavonul híressé vált kapcsos könyvével a margitszigeti magányába.
A sok fiatal közé bejön Hegedűs D. Géza. A játszók közül valaki el is rikkantja magát, hogy csituljanak a többiek, hát mégiscsak itt van Hegedűs D. Géza. Ő a Tanár úr, régi korok tudója, aki közli a tényeket, okítóan magyarázza az eseményeket, amelyekbe olykor kicsit elvegyül, de leginkább ott dekkol a színpad szélén, és közbe-közbeszól. A többiek pedig rajcsúroznak, ahogy belefér, a nagyszalontai vidékiséget érzékeltetve még egy hatalmas műanyag tehenet is felcipelnek a deszkákra, ehhez a közönség segítségét is kérik, csakúgy, mint a lehurcolásához. Arany vándorszínészi nekibuzdulása, meg tanítóként, mezítlábas gyerekekkel színjátszókör alakítása, hálás táptalaj a komédiázáshoz, a fantázia belódulásához. Van jóízű hülyéskedés rendesen. Mint a Vecsei H. által átírt, ugyancsak ifj. Vidnyánszky által rendezett, Liliomfi esetében, meglehetősen szemléletessé válik a színházimádat, az iránta való elkötelezettség. Felvillanyozó látni, hogy a fiatal színészek ennyire odaadóak a hivatásuk iránt. Energiáért, lendületért, tettvágyért igazán nem mennek a szomszédba.
De még a produkció elején is vannak poétikus, fájdalmas pillanatok, például, amikor Arany kiskorában leég a házuk, és ezt levegőben libbenő bábokkal játsszák el. A színészek több szerepet adnak, ez is növeli a diákos jelleget, amibe sok minden belefér, irigylésre méltóan nagy a produkció szabadságfoka. Hegedűs D. néhányszor el is kurjantja magát, hogy ez ifjúsági előadás!
Kiemelten erőteljes az a jelenet, amikor Nagyszalontán, az otthonában meglátogatja Aranyt Petőfi. Ebben a szituációban Ertl Zsombor Arany, de játssza Gyöngyösi Zoltán is, Wunderlich József pedig Petőfi. Remekül érzékeltetik, hogy mennyire homlokegyenest más emberekről van szó, és mégis valahogyan egy húron pendülnek, vérbeli barátok.
A szünet után jobbára annak vagyunk tanúi, hogy Arany fokozatosan kiiratkozik az életből, Petőfi pedig végül szobortalapzatra kerül, és az avatóünnepségen halálán túl is jó barátja mondja a beszédet. Ekkor már fuccs a telivér jókedvnek, az örömmel teli színpadi viháncolásnak, ízelítőt kapunk abból, milyen az, amikor valaki magába roskad, búcsúzik a földi léttől.
A szó gyakran zenével vegyül, Kovács Adrián egyfolytában ott ül a zongoránál. De a színészek sem restek hangszert venni a kezükbe, ahogy attól sem ódzkodnak, hogy táncra perdüljenek, Berecz István koreográfus intenciói szerint. A groteszkbe hajló látványvilágot Vecsei Kinga Réta tervezte. A színpadon mindenki teljes erőbedobással van jelen. Szilágyi Csenge, Zoltán Áron, Csapó Attila, Tóth András, Reider Péter, Antóci Dorottya, Rudolf Szonja, Dino Benjámin, Ökrös Olivér, Mátyus Károly, Maksi Marcell beleadnak apait-anyait. Látszik, hogy valamennyien azonosulnak azzal, amit csinálnak, ide nekem az oroszlánt is mentalitással vesznek részt a játékban.
Azon persze tényleg lehet vitatkozni, hogy mennyire alaposan ismeri meg Aranyt valaki ebből az előadásból, az azonban igencsak valószínű, hogy a színházi élmény alapján sokaknak kedvük támadhat ehhez.
No, nem mintha nem lennének biztos jelek arra, hogy Marie-nek vannak kihágásai. Ebben a kegyetlen világban akár az orrunk előtt is történnek otromba dolgok, amikről gyakran próbálunk nem tudomást venni, igyekszünk elfordítani a fejünket, de ettől ezek még vannak, akarjuk, nem akarjuk, hatnak ránk. És bizonytalan személyiségek esetében a bűnös világ maga is bűnre sarkall. Eljuttatja Woyzecket, a totálisan kiszolgáltatott kisembert odáig, hogy azt ölje meg, akit a legjobban szeret. Sokszor a szeretet jegyében pusztítunk, ahogy lidérces háborúk is adódnak a szeretet fennkölt jelszavával.
Annyira, hogy még Alföldi kívül-belül rút Richárdja is megtévesztő lehet. Mindehhez otthontalanság érzetet keltően üres a Menczel Róbert által tervezett tér, a háttérben rideg, fém csigalépcső tagolja, amin, ha lerohan valaki, fenyegetően dübörgő hangot hallat. Riasztó, vészterhes hangokról, a nézőtér jobboldalán egy szintetizátor előtt ülve, Dargay Marcell is gondoskodik bőven, ezek nem is mindig állnak össze zenévé, gyakran inkább zörejek. Lúdbőröztető effektek, de akár gyunyorosak is lehetnek, aláfesthetnek vagy éppen ellenpontozhatnak történéseket, kijelentéseket.
A szín eléggé sötét, szürkén kilátástalan, zimankósan ködös, jelezve, hogy ridegség uralkodik a lelkekben is. De a miliőnél ridegebb a rútul trónbitorló Claudius, aki Hegedűs D. Géza elementáris alakításában maga a jégcsap, egy fagyos tekintetű zsarnok, még a szájszegletére is kiül a gonoszság, és ezt azért látjuk olyan jól, mert időnként vetítéssel kinagyítják lúdbőröztető alakját, taszító ábrázatát.
És hát amilyen szuggesztíven ezt Hajduk Károly a színpad elején, velünk szembefordulva mondja, attól tényleg megáll a levegő, se egy köhintés, se egy székreccsenés, valóban néma, döbbent a figyelem, mert annyira arra rímel, amiben létezni vagyunk kénytelenek. Persze lehet azt vitatni, vagy akár fel is háborodni, hogy a fenébe kerül Shakespeare-be József Attila?! Hát úgy, hogy a színésznek, meg a színháznak pontosan arról kell beszélnie amiben élünk, meg amit legeslegbelül érzünk, és ez most bizony éppen ilyen. Azt már én is megkérdőjelezem, hogy az egérfogó jelenethez miért kell nézőket feltuszkolni a színpadra, amikor nincs kitalálva, hogy ők mit csinálnak és velük mit csinálnak. No, jó, persze nézik a jelenetet, de semmivel nincsenek közelebb hozzá, mint a nézőtér első két sorának jobboldalán ülők, aztán meg nem tudják, mikor és hol kell lemenniük a deszkákról, ez így suta, és csöppet sem erősíti azt az agora jelleget, ami a feltehető szándék. Némiképp vitatom a vízben való dühödt tapicskolást, birkózást is, a sokadik ilyen, valami mást kellene már kitalálni, bár kétségtelen, hogy Ophelia, ezúttal Réti Nóra alakításában, vízbe fullad, így aztán csak van némi indokoltsága ennek.
