Talán sokan meglepődnek most – szeretem Borbás Marcsi műsorát. Már akkor is bírtam, amikor a jelen rezsim első próbálkozásakor – a kilencvenes évek végén – megjelent a tévében.
Kicsit régi magamat láttam benne. Ahogy lelkesen mászott barlangba, meg ámult el valami apróságon – így vizslathattam 45 éve egy 30 méteres készülő csarnok tetején a futómacskát (a híddaru hajtóműve), és ámultam el a kétméteres csúcstávolságot befogni képes esztergagépen, ami ráadásul tizedmilliméteres pontossággal volt képes megtartani a központi tengelyvonalat.
Kicsit – na jó, nagyon – irigylem azért, hogy sikerült neki kitalálni, megtartani immár százon felüli szériában futó Gasztroangyal című műsorát. Ebben főképp azt, hogy úgy bejárja az országot, ahogy nagyon kevesen – emberekkel beszélget, nemcsak nyilatkozókkal. Köztudott róla, hogy híve a mostani kormányzó erőnek -, de ez nem jön át olyan erőszakos bunkósággal, mint más műsorokban. Sőt néha – tán szándékai ellenére – éles kontrasztba kerül a hivatalos vonallal: például amikor a magyar-csángó-székely-sváb lakosságú kis faluban az immár egy asztal körül ülők emlékeznek ki-be telepítgetésük idejére, a kétszer-háromszor a semmiből való újrakezdésre. A legélesebb volt a Beloiannisz faluban történt forgatás. Abból bárki megtudhatta: a magyarok, négy évvel a háború vége után, amikor még itthon is hiány volt mindenből, romban állt a fél ország, több tízezer görögnek adtak menedéket, akik a hazájukban dúló polgárháborúból menekültek.
Egyet nem szabad: a Gasztroangyal határon túli adásait megnézni
Az amúgy is elérzékenyülésre hajlamos Marcsi ugyanis képes minden szem puliszka vagy sztrapacska nyakába borulni, könnyekig meghatva annak magyarságától. Amitől egyébként szegény helyiek is zavartan toporognak.
Viszont érdekes reminiszcenciákat ébreszt néhány adás. Pilisvörösváron a helyi svábok körében járt Marcsi, a svábkonyha jellegzetességeit bemutatva. Mintha a gyerekkorom – legalábbis Anyu konyhája idéződött volna föl egy pillanatra. Holott tudtommal nem vagyunk svábok. Pontosabban: a dédszüleimig visszamenőleg biztosan nem. Nem vagyunk Eszterházyak, (sőt Esterházyak sem), így nem őrzik őseim nevét fóliánsok. Bár a családi legenda szerint kering valahol egy Rátessy névre kiállított kutyabőr – de hát ilyesmije mindenkinek lehet Magyarországon. Anyai nagyszüleim vezetékneve – Biró és Berta – sem utal sváb eredetre. Mégis: amikor az őszhajú asszony mesélni kezdte, hogy régebben nem volt ennyiféle étel, húst sem ettek mindennap – már mondtam is magamban szikrányival előbb, mint a mesélő: szerda és péntek volt a hústalan nap… És „pünktlikt” úgy tojásleves vagy bableves járt a tésztás ételhez.
A nudli – nudel – bemutatásakor került sor erre. A világ a gnochit ismeri – mindkettő kifőzött krumplistészta. Bár szerintem a nudli sokkal finomabb, puhább, a gnochiban több a liszt. És amíg a gnochi egy jól megtermett csipetkére hajaz, a nudlit kisujjnyi hengerekké formálják. Gyerekkoromban sokat nevettünk, amikor Anyu elárulta e finomság Zalában használatos nevét: angyalbögyörőnek hívták. (A bögyörő a kisfiúk – angyalfiúk esetében nem használatos – szerszámát jelenti a népnyelvben.)
Borbás Marcsi (ő maga hívja magát így – nem a legszebb beceneve a Máriának) egy Madaras nevű faluban nőtt föl, – erre gyakran hivatkozik. 1998 és 2002 között gyakran szerepelt a nyilvánosságban is a mai magyarországi kormányfő csapatában, férje pedig az a Rákay Philipe, aki kétmilliós tömeget delirált a Kossuth térre. Philipe – akinek a valódi neve egyébként Kálmán, ma a tévé, vagy az MTVA egyik vezetője. Azért jellemző a büszke magyarra – legalább Fülöpnek hívatná magát, ha a Kálmánt annyira cikinek érzi. Úgy tudni, a frigy is széthullott – de ez az ő személyes ügyük. De nyilván a tévé egyik vezetőjeként van befolyása arra, hogy a Gasztroangyal repülhessen.
Tőlem ugyan repülhetne tovább
Lenne ötletem is, merrefelé – például vidéki városokba, netán a fővárosba is – felderíteni, mi, hogyan változott a magyar gasztronómiában, ahogy szomszédként találkozott az alföldi, meg a palóc, a nyírségi tirpák, meg a baranyai tüke. Szép kis szociológiai panno lenne. Bár erre Borbás Marcsi valószínűleg képzett segítség nélkül nem lenne képes – ahogy én sem, hiszen nem ismerem e tudomány eszközeit. De szerintem arra képes lenne, hogy az adódó következtetéseket emberi nyelven továbbítsa.
Igaz, ehhez meg kellene szabadulnia attól, hogy régen „minden jobb volt”, meg az igazi csakis a rokka szőtte ruha, meg a zsíros mangalica lehet. Meg kéne bocsátania a városiaknak, hogy traktort, szivattyút, villanybojlert, fürdőkádat, virágos tányért, meg hasonló hiábavalóságokat gyártanak, és nem a saját kertjükben szedik a pálinkának valót. Hoppá: azt a számítógép vezérelte lepárló berendezést valószínűleg nem a pajtában szerelte össze Pista bácsi az apjától, meg az öregapjától rámaradt ősi magyar kaszákból, amin a saját kertjében álló saját fájáról szedett saját gyümölcsből főzeti a saját pálinkáját. Szóval, bonyolult dolog ez…
És, ha már gasztronómia. Két kis trükköt ismertetnék. Az egyik Anyukámé, aki a palacsintatésztába csak egy tojást tett, és nem tejjel, hanem felerészben tejjel és szódavízzel keverte. Ezzel elérte, hogy a palacsinta hidegen sem merevedett meg, sőt felmelegítve is olyan lett, mint a friss. Ráadásul átlátszóan vékony tésztákat lehet így sütni.
A másik saját „innováció”
Ehhez tudni kell, hogy bár Budapesten születtem, és élek – sőt, nem is szeretnék elköltözni ebből a városból -, mindig vonzott a föld, hacsak egy cserépnyi is. Amikor 1974-ben vettünk egy darab földet egy szőlőhegyen (a Balaton felvidéken – gyönyörű, hely. De se út, se víz, se semmi.) lelkesen nekiálltam ásni, gazt irtani, ültetni – nem törődve azzal, hogy a köves, agyagos föld nem való kerti növényeknek. Víz sincs – autóval hordtam kannában a vizet a locsoláshoz. A 2×3-as bódé tetejéről nem jött le annyi esővíz, hogy elég legyen. Egyik évben mindezek ellenére rengeteg petrezselyem nőtt ki. A petrezselyem hisztis növény – Anyu úgy mondta: előbb lemegy a pokolba, hogy megkérdezze az ördögöt, kinőjön-e. Mindegy, itt van, egyelni kell. Egy ölnyi friss növényt kellett kihúzgálnom – és a szívem szakadt meg, hogy télen meg majd adhatok tíz kókadt szálért ötven forintot.
Gondoltam egy nagyot: alaposan megmostam, és a gyökérfarkincájával együtt ledaráltam egy kis kézi zöldségaprítón. Az aprítékot beletömtem a jégkockatartókba – nem volt elég, így korábbi bonbontartókat is bevetettem, majd óvatosan felöntöttem vízzel és lefagyasztottam. Amikor megfagyott, kiütöttem a kockákat a tartóból, és egyesével fóliába csomagoltam. Így jobban elfért a mélyhűtőben, és felhasználása is egyszerűbb lett. Csak kivettem egy kockát, beledobtam a levesbe – és elöntötte a konyhát a friss petrezselyem illata – amit nem tud visszahozni a szárítmány sem, de még a télen hajtatott sápatag csokor sem.
Borbás Marcsira meg a Gasztroangyalra visszatérve: jól tudom, hogy az indirekt befolyásolás sokkal hatásosabb, mint az arcba tolt manipuláció – sőt, ez utóbbi kontraproduktív is lehet. De van egy nagy különbség más, hasonló néven ismert személyekhez képest: nincs – legalábbis a műsorában – izzó gyűlölet, de még csak lenézés, káröröm se. Valószínűleg nem ő fogja megírni a huszadik századi magyarországi liberalizmus és keresztényszocialista eszmerendszer összehasonlító elemzését mondjuk idősebb Vázsonyi Vilmos és Pehm József műveinek tükrében. De ért az emberek nyelvén – sőt képes gügyögés (kivéve, ha határon túli, vagy kutya akad az útjába – egy határon túli kutya végképp megindítja) és lenézés nélkül beszélgetni is.
Ez pedig mindkét oldalon ritka erény.
