Finoman fogalmazva is azt kell mondanunk: bővelkedett botrányokban az elmúlt nyolc év. Orbán Viktor és kormánya tucatjával követett el olyan „csínyeket”, amelyekről korábban azt gondoltuk, hogy közülük egy is elég volna ahhoz, hogy megbukjanak.
2010 táján valóban okos emberek is azt gondolták, hogy Orbán kormánya egy, legföljebb másfél év múlva brutálisan meggyengül. Nem azért, mert hazudtak a választóknak – politikusoktól az ilyen nem meglepő. Hanem azért, mert túlnyerték magukat. Túlságosan sokakban túlságosan nagy reményeket keltettek, túl sok társadalmi réteget hitegettek az egyébként be nem tartható ígéreteikkel.
Ehhez képest, ha valami csoda nem jön közbe, hiába a nyolc éve tartó ámokfutás, rajt-cél győzelmet aratnak az áprilisi választáson.
Sokan és sokféleképpen leírták annak az okait, hogy a megannyi botrány ellenére miért tarol a Fidesz. Mi most a Fidesz győzedelmes menetelésének okai közül csupán egyet emelnénk ki: azt, hogy a magyar társadalomból hiányzik a szolidaritás. Nem az egyes emberekből – az egyes emberrel többnyire nincs baj. Ha beteg gyereket, kidobott kiskutyát, utcára rakott családot látunk, aki tud, segít.
Ám amikor megvédték (magyarul: lenyúlták) az emberek magán-nyugdíjpénztári megtakarításait, a szükségesnél jóval kevesebben háborogtak.
Amikor kiderült, hogy cigarettát nem lehet boltokban árulni, és az ezzel való kereskedés csak a húsos fazék mellett helyezkedőknek hozhat hasznot, kevesen vonultak az utcára. Ugyanígy hallgatott az ország, amikor a Fidesz-közeli csókosok nyertek a földbérleti pályázatokon, és az sem verte ki a biztosítékot, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a kormány mégsem tudja (talán nem is akarja) megsegíteni a devizahiteleseket. Hogy milliárdokat vontak ki az egészségügyből és az oktatásból. Hogy futball helyett stadionok épülnek.
A kormány pedig vérszemet kapott, mert rájött, hogy Orbán Magyarországán mindent meg lehet tenni. Bele is rúgtak mindenkibe, akibe csak lehetett: idősbe, fiatalba, kismamába, nagymamába, diákba és tanárba, ápolóba és ápoltba, közrendőrbe és közmunkásba.
Nem szólva a számtalan disznóságról – egyikből sem lett ügy.
Orbán Viktornak és csapatának a hatalma szilárd, mert a jogállam lebontása nem hozza izgalomba a magyar embereket. A jólét hiánya, a növekvő szegénység fáj nekik, de behúzzák fülüket-farkukat, mert félnek, hogy ha sokat ugrálnak, még azt is elveszik tőlük, amijük megmaradt.
A hét második felében induló, A Fidesz 17 pillanata című, április elejéig tartó sorozatunkban az elmúlt nyolc év legbotrányosabb ügyeit tekintjük át. Olyanokat, mint a magán-nyugdíjpénztárakban tartott mintegy 3000 milliárd forintnyi megtakarítások elvétele, a Quaestor-ügy, vagy amikor, éppen két évvel ezelőtt, a demokratikus jogállam megcsúfolásaként a Fidesz alelnökéhez, Kubatov Gáborhoz köthető kigyúrt kopasz emberek akadályozták egy demokratikus párt képviselőjét, hogy a választási irodánál beadja a népszavazási kezdeményezését. Említhetnénk a Szabadság téri megszállási emlékmű körüli ködösítést és maszatolást, Bayer Zsolt lovagkeresztjét, vagy éppen a fideszes Szájer József iPadjén írt Alaptörvény körüli furcsaságokat. De ugyanilyen botrányos volt Schmitt Pál köztársasági elnök plágiumügye, amikor kiderült, hogy 1992-ben írt doktori disszertációjának nagy része szinte szóról szóra megegyezik egy bolgár sportkutató által még a nyolcvanas években írt tanulmány szövegével. Idesorolható Szijjártó Péter 167 milliós dunakeszi háza, Lázár János fácánvadászata titokzatos külföldi utazásai, és Rogán Antal helikopterezése éppúgy, mint az amerikai kitiltási botrány, a Népszabadság bezárása, vagy éppen a legújabb „csemege”, a miniszterelnök vejével, Tiborcz Istvánnal kapcsolatba hozható OLAF-jelentés tartalma.
A fenti – és a többi – eset között nem állítunk fel fontossági sorrendet, meggyőződésünk szerint ugyanis bármelyik felkerülhetne egy képzeletbeli dobogó valamelyik fokára. Áttekintésünkben nem minősítünk, kerüljük a jelzős szerkezeteket, szándékunk szerint igyekszünk a tényekre szorítkozni. Hamarosan induló összeállításunk alcíme az is lehetne: Magyarország botránynézetben.
Akkor, 2011. októberében már írtam a könyvről, ám most, újraolvasva az akkori szöveget, rájöttem, hogy mindez ma legalább annyira aktuális, mint akkor volt.
