2002-ben a két választási forduló előtt nem volt Soros, nem voltak migránsok. Gyűlölet akkor is volt, de nem annyi, mint most, és minőségében is más. Stílusa volt az akkori gyűlölködésnek – nem mintha ettől szimpatikusabbá vált volna, ugyanolyan gyomorforgató volt, mint a mostani.
Abban az általános iskolában például, ahová a kisebbik fiam járt 16 évvel ezelőtt, a tanító néni hangosan és demonstratívan megdicsérte azt a gyereket, aki fideszes tollal ment az iskolába. (Nyilván a szülei kapták egy kampányrendezvényen).
Ha lementem az utcára, sétálni a kutyával, alig volt olyan nap, hogy ne jött volna oda hozzám egy első látásra kedvesnek látszó néni. Megdicsérte, hogy milyen helyes a kutyus, ám mielőtt még elolvadhattam volna, hogy lám, rajtunk kívül más is észrevette a házijószágunk nagyszerűségét, már mondta is a számára előírt szöveget: De a szocialistákat biztosan megharapná!
Amikor már úgy éreztük a feleségemmel, hogy a levegőben mérni lehet a mérget, és ha ez sokáig ott lappang körülöttünk, gyógyíthatatlanná válunk, a magunk, és elsősorban a gyerekek védelmében úgy döntöttünk, véget vetünk ennek az őrületnek. A választás előtti héten kikértük a gyerekeket az iskolából, és elvonultunk pihenni egy Szeged környéki tanyára.
A választás reggelén pedig hazaindultunk Budapestre, elmentünk szavazni és leváltottuk a kormányt.
Most már nincs meg az a tanya ahová elmenekülhetnénk. A gyerekeink felnőttek és kirepültek, a nénike kommandóknál pedig hatalmasabb, profibb és gonoszabb gyűlölettel állunk szemben. Ráadásul személytelenebb lett minden – Sorost és a nemlétező tervét kell utálni, a bevándorlókat, akik nem akarnak idejönni, legújabban az Egyesült Nemzetek Szervezetét.
Gyerekek nélkül, immár egy másik kutyával, hová menjünk április első hetében?
(Ahonnan a szavazás napjára haza lehet érni.)
