Nem tudunk mit mondani…
Az édesanya:
Oly korban élek én e földön, mikor a gyermek hangja mit sem ér…
Így vitette el gyermekemet otthonunkból – ahol éltünk 10. éve szeretetben, boldogságban, harmóniában, bántalmazástól mentesen – az őt bántalmazó apukája, akivel éppen ezért soha nem éltünk együtt, amíg én elmentem az általa szülői felügyelet megváltoztatása iránt indított perben folyamatban lévő első fokú bírósági tárgyalásra 2019.03.01. napján.
Én az események végére értem haza.
Mentőt hívtak gyermekemhez, hogy benyugtató injekciózzák és úgy viszik el, ha továbbra is sír, zokog, ellenáll és könyörögve kér segítséget mindenkitől, hogy ne tegyék ezt vele, ő nem megy sehova, értsék meg… és arra ítélik, hogy éljen az őt bántalmazójával, azért, amiért látni sem akarta ezért.
Gyermekem kétségbeesetten súgta a fülembe amikor elvitték: „Anya, kérlek harcolj értem! Azt hittem már minden jóra fordul.”
Elkérte a sálamat a nyakamból és azt szorongatta, hogy legalább az legyen vele, ha én már nem lehetek vele.
Nem kaptunk jogvédelmet a minket bántalmazóval szemben.
Az erőszak győzedelmeskedik.
A gyermek jogait, kívánságát, akaratát, véleményét sárba tiporják, figyelmen kívül hagyják, miközben mindenki a gyermekek jogairól beszél.
Közzétette: Sarolta Süveges – 2019. április 18., csütörtök
Közzétette: Sarolta Süveges – 2019. április 18., csütörtök
Közzétette: Sarolta Süveges – 2019. április 18., csütörtök
Közzétette: Sarolta Süveges – 2019. április 18., csütörtök
