Ha én találom ki, mondjuk a Kósa Lajos örökségét, egy-két nullával biztos kevesebbet írok bele. A hitel, illetve a hihető hihetetlenség miatt – mondja Parti Nagy Lajos író, költő a Független Hírügynökségnek adott interjújában, azzal kapcsolatban, hogy miért is hagyta abba a Fülkeforr – magyar mesék című, ahogy ő nevezi, féltenyérnyi szatíráit. Ami egyébként most történik, szerinte, elég világos: lopnak, csalnak, hazudnak, ez tartja össze őket, a fülük mögötti vaj sorsközössége. Orbánéknak már nincs veszélyérzetük, mondja, és éppen ez fogja a vesztüket okozni. Most azonban, nyolc év uralgás és dúlás után csak az kérdés, hogy kétharmadhoz, vagy csak erős, kényelmes többséghez jut ez a kleptokrácia. Parti Nagy állítja: az már maga téboly, hogy a Vezér kétezer zsoldosról beszél, akiket megvásárol Soros, hogy a migránsokat segítse. Válaszul kétszázezer nevet kellene közölni. Azt reméli, hogy az a blöffszerű fenyegetőzés, amit március 15-én megengedett magának Orbán, épp az ellenkező hatását váltja ki, és sokakat felháborít
Túlhaladta az idő a Fülkefort, a magyar meséket?
Amiről szólnak, azt nem haladta túl, a gőg, a penetráns hatalomvágy, az ostoba és cinikus kivagyiság változatlanul jellemzője az Orbán-rezsimnek és így vagy úgy minden rezsimnek, amelyik teljhatalmat épít. A konkrét esetek, persze durvábbak, főleg pőrébbek, mint ’11 és ’14 között. Ami itt naponta történik, s már felháborodást is alig kelt, az onnan, ’14 előttről nézve maga a kész szatíra. Én akkor tudtam rendszeresen szatírát írni, magyabszurdot, hogy pontos legyek, amikor túlhúzni, karikírozni kellett bizonyos dolgot, jelenséget, hogy ugyan dermesztővé, de mégis nevetségessé váljon. Ez, ami most történik, s nem gondolom, hogy vége volna, ez csak dermesztő. Alá kell tartani a papírt, illetve a monitort, ha bírja, és kész. Ha én találom ki, mondjuk a Kósa Lajos örökségét, egy-két nullával biztos kevesebbet írok bele. A hitel, illetve a hihető hihetetlenség miatt.
Épp ezért kérdeztem azt, hogy túlhaladta-e a Fülkefort az idő, mert a valóság rád licitált.
Rám licitált, igen. Nem hiszem, hogy az írói fantázia képes kitalálni olyasmit, amin előbb-utóbb ne tenne túl az úgynevezett valóság. Ami egyébként pillanatok alatt narratívák kusza dzsungelévé válik. Például, ki tudja, hogy Kósa tényleg ennyire idióta, és/vagy egy a rezsimhez és vezéréhez méltóan sötét történet strómanja? Bár reménykedem, nem hiszem, hogy valaha is kiderül, hogy mi történt. Talán sok év múlva egy bírósági tárgyaláson, tán még később, mint a nemzet vejének ügye, kiderülhet az igazság, de az roppant bonyolult lesz, s már keveseket fog akkor érdekelni.
Ami már most eléggé világos: lopnak, csalnak, hazudnak, ez tartja össze őket, a fülük mögötti vaj sorsközössége.
Hatalomban meg az egyre nehezebben és durvábban felcsiholt gyűlölet, másrészt valami furcsa jóhiszeműség tartja őket: lehetetlen, hogy ez lett belőlük, mondja a választó, ez csak hazugság lehet, és újra elölről, Soros, satöbbi. Visszatérve a mesékhez én az autokrácia kiépülésének első fázisáról írtam e kisprózákat, a magam szubjektív, szépírói eszközeivel. Ugyanennek a hágónak, ami eléggé lejtőnek bizonyult egy enyhébb, mert szemérmesebb szakaszáról. Mára sokkal gátlástalanabbak az urak, sokkal kevésbé van veszélyérzetük – ez fogja majd a vesztüket okozni, csak senki nem tudja, hogy mikor. Előre tudtam, hogy a ’14-es választások után abbahagyom, éreztem, hogy elég volt a mesékből. Ismétlem magam, kitaláltam magamnak ezt a sorozatot, úgy éreztem sokáig, hogy működik is, de egy ponton túl már én magam untam a saját kitalációmat. Az is igaz, hetente másfél-két munkanapom ezzel telt, és ez íróilag nekem nem volt annyira fontos, hogy ennyi időt áldozzak rá.
De mi az, ami íróilag fontos? Azt gondoltam akkoriban, hogy azért írod, mert olyanná vált a közélet, hogy meg kell szólalnod, és ehhez ezt a műfajt választottad.
Igen, ezért írtam, ez a műforma, az álmeséké adódott, erre találtam rá. Fontos volt, szerettem, én írtam a meséket és a mesék írtak engem. De nincs az a sorozat, ami örökké tartana. Elfárad, az írója elbizonytalanodik, s noha viszi valami kötelesség, előbb-utóbb abba kell hagyni. Ami a közéletet illeti, 2011 előtt is „meseképes” volt, most is az, és az is lesz. Íróként sokféleképpen foglalkozhat az ember a közélettel. Eleve befolyásolja a közérzetét, s mi másból dolgozna az ember, mint abból, ami körülveszi, köz és magánérzet szövedékéből? Igaz, többet hallgatok, még az is igaz, hogy néha tudatosan eltartom magamtól, már ha tudom, de ha megkérdeznek, ha alkalom van rá, mondom, amit gondolok. A rendszeres, penzumszerű írásból is elegem lett egy időre, tárgyától függetlenül. Ha támadna olyan sorozat-ötletem, amelyben kedvvel tudnék megszólalni, akkor talán csinálnám. De főleg arról van szó, múlik az ember ideje, és még egy sor dolgot, régi restanciákat szeretnék megírni.
Nincs az írótársadalomban olyan felelősség, hogy szólni kell, mert, ami itt történik, az tűrhetetlen.
Szerintem írótársadalom nincs, írók vannak. Kéményseprő-, vagy tanár- társadalom sincs. Rém igazságtalan lenne például a tanárokra azt mondani, hogy úgy, ahogy vannak, gyávák, finomabban, hogy nincs meg bennük a szólás felelőssége. Vannak nagyon bátor tanárok, vannak közepesen bátrak, és vannak, akik a ne szólj szám, nem fáj fejem alapon működnek, ezer okból. Az írók halmaza ugyanígy, ezerféle szempontból tagolt. Eszem ágában sincs a mundér becsületét védeni, de nem gondolom, hogy olyan kevesen szólaltak volna meg, mondták volna el, hogy tűrhetetlen, ami itt zajlik. Persze, mostanra már a sok is kevés. Hogy feltétlenül kellene politizálni, közélni? Ebben engem a „kell”, ami frusztrál, épp mert az autokráciák szótárához tartozik. Álljon szabadságomban, ne kelljen. Magamnak persze mondhatom, hogy kell, de ennek nem feltétlenül az a formája, hogy hetente írok valami „közéletit”. Mostanság úgy érzem, nem tudok mondani semmit, amit még ne mondtak volna el a sajtó ezen kicsi szabad szeletében. Tanácstalan vagyok, ezt persze megoszthatnám hétről-hétre, ragozhatnám, hogy fogalmam sincs, mi lesz itt, de talán jobb, ha ezt nem osztom meg rendszeresen. Kétségbe ejt, hogy nyolc év uralgás és dúlás után elsősorban az a kérdés, hogy kétharmadhoz vagy csak erős, kényelmes többséghez jut a kleptokrácia.
Azt mondod, hogy éppen elegen szólalnak meg az írók közül. Akkor viszont hiába írnak, beszélnek, nincs hatásuk a társadalomra?
Ez bonyolult és nehezen mérhető, akkor is az lenne, ha nem dübörögne a rezsim drága, és roppant hangos agymosodája. De működik, a butítás, a cinikus, monoton uszítás a céljánál is, a tömegénél fogva is elnyom és félreszorít minden más véleményt. Amit a nem kormánypárti média mond, el se jut azokhoz, akik eldönthetnék a választásokat, bárcsak ne lenne igazam. Elképesztő milyen gyér hatásfokkal működik az, amit ellenzéki sajtónak nevezünk. Főként azért, mert
a rezsim megvette, kisajátította, szétzúzta, faliújsággá tette a médiát. Magyarországon vélemény-szabadság van, de sajtószabadság, finoman szólva, nincs.
Ha nem parázol be, és nincs különösebb féltenivalód, mondhatod a véleményedet egy jól behatárolt ellenzéki krecliben. Ezen belül arról beszélni, hogy mennyire van „szava” az íróknak, szinte felesleges. Megjegyzem, úgyis az a legfontosabb, hogy a műveikkel politizáljanak, persze ez sose rövid táv, sose közvetlen hatás, az idő meg fogy, stb. Persze abban is van igazság, hogy a politikát csinálják a politikusok, de az is igaznak tűnik, hogy az úgynevezett szellemi holdudvarok nélkül ez bizony félremegy, ezek ázsiója pedig igen régóta megy lefelé. Nehéz dolog ez, hisz a politikus éppúgy értelmiségi, még ha külön állatfajnak is van tekintve. Különös képlet ez a hatalomra szocializálódás, nem? Tisztelet a kivételnek, de
minél több hatalma van valakinek, annál inkább megszokja, hogy nyalják a seggét. Jó esetben nem várja el, de azért bosszantják az érdesebb vélemények. Pláne ott, ahol mindent ural a lojalitás, a cselédtempó. Ebben a miliőben hogy lehetne közölni a vezérrel, hogy kevéssé, sőt, elenyésző mértékben van rajta ruha?
Arról is szó lehet esetleg, hogy az értelmiség egy részét, mint minden más részét, szimplán megvásárolta a Fidesz?
Ez most egy nagyon kurrens, igen dezorientáló politikai társasjáték, hogy ki kit vásárolt meg. Ennél egyszerűbb, következmények nélküli karaktergyilkosságot, legalábbis „súlyos testi sértést” nehéz elképzelni.
Kétezer zsoldos, mondja, ugye, a vezér, s hogy a civil szervezetek hozzák a nevüket nyilvánosságra. Ez maga a téboly, szerintem ebben már a fő tettestársak se partnerek. A civil szférának erre válaszul kétszázezer nevet kéne nyilvánosságra hozni, kétfarkú kutya módra. Ez bátor dolog volna.
Amúgy a megvásárlás eléggé értelmezhetetlen Némi szarkazmussal azt mondanám, a Fidesz annyira vette meg az értelmiséget, amennyire a társadalmat – például azzal, hogy alapvetően békén hagyta a „zembereket”. Hogy ha erősen kapaszkodik, megmarad az, amije van. Azt hiszem, az elmúlt nyolc év alatt külön-külön semmi olyat nem tettek Orbánék, amiről úgy érezte volna a nagy többség, hogy kimondottan a bőrére megy. Igaz, a tűrésküszöbe magas, s illúziói nincsenek. Külön-külön semmi különös, együtt mégis ez az illiberális nehezen élhető katyvasz. A jogállamiság lebontását vagy a sajtószabadságét nem érzi nap, mint nap a bőrén, azt meg, hogy rosszul érzi magát benne, mármint a bőrében, hogy nem él könnyen, azt megszokta. Hogy nem történt meg vele, ami esetleg megtörténhetett volna, például az ország reménytelenül leszakadt egynegyedével. Mindehhez a propaganda skrupulusok nélkül adagolja a félelmet Brüsszeltől, az ENSZ-től, a nem létező migránsoktól, meg persze attól, amit a Soros metafora jelent, és amire még mindig rá lehet játszani, mert azért ez maga a jól bevált zsidózás. Orbán laza, jobbikoid cigányozása csak jelzi, hogy vannak még tartalékok, ha netán konkrét ellenségre is rá kell fanyalodni. Szóval a félelem lopakodik, terjed észrevétlenül, mint a szénmonoxid. S válaszd szét, hogy azért hallgat valaki, mert megvették vagy azért, mert fél. S ha fél, jobb félni, mint megijedni-alapon vagy mert valódi oka van rá.
Benned van félelem?
Nincs.
Miért nincs?
Egyrészt azért, mert elég kevés felületen érintkezem az állammal, másrészt engem bizonyos fokig véd a nyilvánosság.
A hatalom fél tőled?
Ugyan, dehogy! És nem is személy szerint véd, hanem a munkám ilyen jellegű, nyilvános. Amúgy mért félne? Kitől fél? Senkitől. Legfeljebb attól a buktától, amely előbb utóbb be fog következni. És nagy-nagy szüksége lesz akkor az általa oly sokszor megcsúfolt jogállamra, s nagyon hangos lesz, hogy tessék vele méltányosan bánni, és hogy ne legyenek törvénytelen retorziók. Egyébként ne is legyenek.
Ennyire optimista vagy?
Mennyire vagyok én optimista?
Merthogy úgy fogalmaztál: előbb-utóbb megbukik ez a hatalom, és ez nekem olyan derűlátónak mutatkozik.
Nincs ebben semmi optimizmus, az előbb-utóbbon sajnos nem április 8-át értem. De ha történetesen most meg is buknának, el nem tűnnének, szépen visszamaszkíroznák magukat konzervatív demokratává, nem nagyon vannak illúzióim.
Legalább 10 évbe kerül, hogy itt egy jól élhető, demokratikus ország lesz.
Abban viszont bízom, hogy gyengülnek, és remélem, hogy ez bőszítő, noha kissé blöffszerű fenyegetőzés, amit Orbán megengedett magának, épp az ellenkező hatást váltja ki, és sokakat felbátorít. Nem szabad komolyan venni, illetve talán épp ez a komolyanvétel.
Te nem veszed komolyan?
Nem, nem veszem komolyan. Bizonyos kockázatot ugyanis fel kell tudni vállalni, ha Orbán netán bekeményít a választások után, amire van némi esély. Akkor minden szinten szükség lesz némi állampolgári kurázsira, plusz bátorságra.
Most még kockázatos bátornak lenni?
Mit értesz kockázat alatt?
Hogyha szólsz.
Szólni nem különösebb kockázat, ezek a civil ellenzéki vélemények, egyáltalán a szólásszabadság úgy kell Orbán rezsimjének, mint egy falat kenyér. Ez az, ami legitimálja őt Európa felé. Ezzel lehet bizonyítani, hogy mekkora demokrácia van itt.
Úgyis mondhatjuk akkor, hogy szüksége van Parti Nagy Lajosra.
Rám biztos nincs, de arra szüksége van, hogy ellenvélemények legyenek. Persze ki tudja, meddig marad így? Meddig lesz fontos lesz számára ez a demokratikus krecli.
A „tiltott” túl rizikós momentán, a „tűrt” kategória viszont egyre terebélyesebb.
Én is ide tartozom, nem vagyok kedvezményezettje ennek a hatalomnak. Nem is szeretnék az lenni.
Átvennél most kitüntetést?
Teljesen ki van zárva.
Bizonyára meg sem fordul a fejükben.
Nem. De ezektől én nem vennék át semmit.
Tudom, hogy buta a kérdés, de vajon meddig lehet félelemben élni, mégpedig akkor, ha már egyszer talán belekóstoltunk a demokráciába…
Abszolút belekóstoltunk, egy nem jól, de mégis működő demokráciába. Kinek több jutott belőle, kinek kevesebb. Ez most egy virtigli autokrácia. Azt hiszem, a „zemberek”, előbb vagy utóbb, mondom megint, le fogják rázni ezt magukról, mint kutya a vizet, és el fogják felejteni. Legfeljebb egy kicsit szégyenkezve fognak visszaemlékezni rá.
Szerinted ez a tahóság, ez a fenyegetőzés, mennyire volt tudatos Orbán részéről?
Ezt a politológusok tippeljék meg. Szerintem a március 15-i beszédében egy vak hang őszinte és emberi mondat nem volt. Korábbi öblögetésekből, panelokból volt összerakva. Nem véletlen, hogy a média leginkább erre a fenyegető mondatra figyelt, ez volt viszonylag új.
Miért, azt gondolod, hogy ez a kijelentés okozhat egyfajta gátszakadást?
Gátszakadást nem tudom, mi tudna megindítani. Valószínűleg nincs is ilyen helyzet.
Mi az, amiről te ebben a helyzetben írsz, vagy gondolkodsz?
Nagyon sok mindenről gondolkodom. Most fejeztem be két év munkája után a Létbüfét, a verskötetemet, kisebb munkám van rengeteg, gondolkodom mibe fogjak, de ezekben a gondolataimban abszolút nincs benne a politika.
Most úgy beszélsz, mintha ezeket a dolgokat ki tudnád kapcsolni az agyadból, miközben érzem, hogy egyáltalán nem tudod.
A beszélgetésekben nem, de munkámban igen. És ki is kell kapcsolni.
De, hát olvasol minden hírt, hallod, hogy mi történik…
Hallom, persze, az emberben van egy reflex-szerű kíváncsiság.
De nem érzed azt, hogy neked, mint elismert írónak, dolgod volna ezzel a rendszerrel
Péter, itt beszélek neked egy órája arról, hogy mit gondolok erről, amiben élünk. Ha megkérdeznek, elmondom. Előbb-utóbb összerakok egy könyvet azokból az írásokból, amik, ha tetszik, a közállapotainkról szólnak, leginkább azért, hogy egyben lássam, miről írtam, miről nem. De
nem tervezek regényt írni a rezsimről. Noha nagy téma ennyi óriásira felfújt, jelentéktelen gazember. És oda jutnak, ahova valók, előbb vagy utóbb.
Csak sajnos ez az ország egyre nehezebben lógja ki magát. Nem lesz könnyű elérni, hogy egy legalább közepesen rossz demokrácia működjön. Hálátlan feladat lesz, hálátlan lesz hozzányúlni az egészségügyhöz, az oktatáshoz, ahol a szegregációt sürgősen meg kellene szüntetni, csakhogy ez máról holnapra képtelenség.
Most mondod ezt, amikor a miniszterelnök éppen cigányozik?
Persze, hogy cigányozik, ha ezzel hat kisnyugdíjast meg tud nyerni. Már elnézést a nyugdíjasoktól. Ő és a társai úgy is mindent megtesznek, amiről azt gondolják, hogy nekik szavazatot hoz.
A végén még annyit: jó lenne, ha mégis készülne egy olyan Parti Nagy írás sorozat, ami azt a címet viseli: Forr a fülke, magyar valóság… Vagyis, hogy történne valami pozitív.
Ez így olyan, mintha azt rajtam kérnéd számon, ha nem történik semmi…
Nem, nem akarok semmit számonkérni, nem volt ilyen szándékom.
Még emlékszünk az első lépéseitekre. Amikor az új, szabadon választott parlamentben minden képviselőtársatok asztalára egy-egy narancsot tettetek. Azóta a narancs megrohadt.
Ti vagytok itt minden: a milliárdos gázszerelő, a Nemzet Veje, a fehérvári futballklub tulajdonosa, Vajna Tímea férje. Ti vagytok a titokzatos, százholdas Habony.
