Március óta naponta halljuk a Fidesz politikusaitól és propagandistáitól, hogy a járvány elleni védekezésben a baloldalra nem lehet számítani. Ahogy Gulyás miniszter mondta egy kormány-sajtótájékoztatón, az ellenzék „a vírus oldalán áll”.
Ennek legfontosabb hivatkozási alapja mind ez ideig az volt, hogy márciusban az ellenzéki pártok nem szavazták meg a „koronavírus-járvány elleni védekezésről” szóló, az ellenzék által leginkább csak felhatalmazásinak nevezett törvényt.
Ma viszont fegyelmezetten megszavazták. Arra hivatkoztak, hogy ezúttal a kormány már nem határidő nélkül, hanem kilencven napra kérte a felhatalmazást, vagyis immár „megtért” az alkotmányos normákhoz, és nekik a súlyosbodó járvány idején immár az a dolguk, hogy a veszélyhelyzetről szóló törvény megszavazásával támogassák a kormányt a járvány elleni védekezésben.
Igen, tavasszal az ellenzék – mindenekelőtt Tóth Bertalan MSZP-s frakcióvezető – a felhatalmazás határidő nélküli voltát tekintette központi kérdésnek, erre hivatkozva támadták az Orbán-kormányt külföldön is.
A magyar közjogászok azonban már akkor felhívták a figyelmet más bajokra is. Többen is állították, hogy
a járvány elleni védekezéshez a különleges jogrendre nincs is szükség, az egészségügyi törvény és a katasztrófavédelmi törvény rendelkezései elegendő jogalapot nyújtanak mindahhoz, amire a járvány elleni védekezésben szükség van.
Amikor júniusban megszüntették a különleges jogrendet, a veszélyhelyzeti intézkedések egy részét átvezették a veszélyhelyzet nélkül is érvényesülő törvényekbe, így mindenekelőtt a katasztrófavédelmi törvénybe.
Ha a különleges jogrend bevezetése tavasszal is vitatható volt, a nyári törvénymódosítások után még inkább az.
Amikor márciusban szavazás előtt állt az első felhatalmazási törvény, az ellenzéki pártok közül a DK további feltételeket fogalmazott meg. A felhatalmazás határidőhöz kötése mellett kikötötte, hogy világosan határolják körül a felhatalmazás tárgyi hatályát, vagyis hogy csak a járványügyi védekezésre vonatkozó rendelkezésekre adjon felhatalmazást, tegyék lehetővé, hogy a parlamenti frakciók vezetői is fordulhassanak az Alkotmánybírósághoz a rendeletek alkotmányosságának felülvizsgálatáért, és a testületnek három napon belül döntenie kelljen, továbbá hogy töröljék az akkori törvényjavaslatból azt a Btk-módosítást, amely veszélyhelyzet idejére egy gumiszabállyal kiterjeszti a rémhírterjesztés tényállását olyan „valós tények” terjesztésére is, amelyek „alkalmasak” a védekezés „akadályozására”. (Btk. 377. §) A kormánytöbbség természetesen egyik feltételt sem fogadta el. (Megjegyzem, az alkotmánybíráskodásra vonatkozó feltételnek én akkor sem láttam értelmét, hiszen a testület már régen engedelmesen kiszolgálja a kormányt, de így sem fogadták el.) Így azután az ellenzéki pártok jó lelkiismerettel utasíthatták el a törvény megszavazását.
És most?
A felhatalmazás tárgyi hatályáról a törvény most sem mond többet, mint eddig. Az alkotmánybírósági vizsgálat lehetőségére vonatkozólag az ellenzéki frakciók közösen benyújtottak egy módosító javaslatot, és a Párbeszéd vezérszónoka annak elfogadásához kötötte, hogy megszavazza a törvényt. A Fidesz a törvényalkotási bizottságban elutasította a módosító javaslatot, arról a plenáris ülésen már nem is szavaztak.
Hát a rémhírterjesztés?
Ez a Btk-paragrafus most szóba sem került. Minthogy a rendelkezés tavasszal bekerült a büntető törvénykönyvbe, az a veszélyhelyzet kihirdetésével magától hatályba lép. Vagyis a tavasszal a DK elnöksége által megfogalmazott négy feltétel közül egy, a határidő teljesült, a másik három nem, köztük az sem, amelyet az ellenzéki frakciók módosító javaslatként most is megfogalmaztak.
Szó sincs tehát arról, hogy az Orbán-kormány „megtért” volna.
Éppen ellenkezőleg. A tavaszi felhatalmazást többek között arra használta, hogy rendeleti úton vegyen el pénzt az önkormányzatoktól, rendelettel vette el Gödtől a „különleges gazdasági övezethez” sorolt Samsung-területet és az azzal járó iparűzési adóbevételt (amiről később általános érvényű törvényt is alkotott).
Ebből az ellenzéknek is le kell vonnia következtetést: Orbán bármire használhatja a felhatalmazást.
Mégis – az ülésről távol maradó Gyurcsány Ferenc és Hadházy Ákos, illetve a gombot nem nyomó Szabó Szabolcs és Szél Bernadett független képviselők, ők Hadházyval együtt a Tisztesség és Bátorság Szövetsége tagjai, továbbá Tordai Bence (Párbeszéd), végül pedig a nemmel szavazó független, ISZOM-tag Székely Sándor kivételével – igennel szavaztak a törvényre.
Jóváhagyásukat adták minden majdani visszaélésre, többek között a rémhírterjesztésre vonatkozó kiszélesített, nyilvánvalóan alkotmányellenes szabály újbóli hatályba lépésére.
Nem tudok erre más magyarázatot: nem bírták a nyomást, nem tudtak ellenzékként viselkedni, berezeltek.
Azt hallom a Klubrádióban, hogy hétpárti egyeztetésre hívta az ellenzéki frakciókat Kocsis Máté, a Fidesz frakcióvezetője. A téma az a törvénytervezet volt, amellyel a Fidesz a veszélyhelyzet 90 nappal való meghosszabbítását kéri a parlamenttől.
Az ellenzéki frakciók – ha jól értettem, frakcióvezető-helyettesek – elmentek az egyeztetésre, meghallgatták a Fidesz kérését, és maguk is javaslatokkal álltak elő. Ahogy Tordai Bence mondta, még nem döntötték el, hogy megszavazzák-e a különleges jogrend meghosszabbítását.
Már márciusban sem helyeseltem, hogy az ellenzékiek hétpárti egyeztetésen vettek részt a Fidesszel, amire akkor az iskolabezárás adott alkalmat, de a Fidesz előállt ott a felhatalmazási törvény tervezetével.
Ha demokrácia lenne Magyarországon, akkor az ilyen egyeztetés magától értetődő dolog lenne, önkényuralmi rendszerben azonban, ahol a kormánytöbbség ellenzéki egyetértés nélkül fogad el alaptörvényt, választ alkotmánybírákat, módosít önkormányzati és választási törvényt.
Nem örültem annak, amikor a DK feltételeket fogalmazott meg a veszélyhelyzet elfogadására, például az alkotmánybírósághoz való fordulás lehetőségét, mivel ezzel is azt a tévhitet erősítette, hogy Magyarországon még létezik demokratikus alkotmánybíráskodás, működnek az alapvető jogállami intézmények, miközben ettől már nagyon messzire kerültünk, már csak az „alkotmánybíróság” összetételénél fogva is.
Szerencsétlennek tartottam, hogy Tóth Bertalan a felhatalmazás időbeli korlátját tette a megszavazás egyedüli kritériumává, és valósággal könyörgött ezért.
Most sem helyeslem, hogy egyáltalán leültek az ellenzékiek a Fidesszel egyeztetni,
hogy most is az alkotmánybírósági kontrollt teszik elfogadási feltétellé, miután a kormány most már határozott időre, 90 napra kéri a felhatalmazást.
(Most hallom, hogy Hadházy Ákosnak is az a véleménye, hogy ilyesmin nem kell részt venni. Nem először értek vele egyet)
Az elvi álláspont mellett, miszerint önkényuralmi kormánynak nem adunk felhatalmazást, még egy érvem van a megszavazás ellen.
Láttuk, hogy hogyan élt vissza tavasszal az Orbán-kormány a veszélyhelyzettel: éven belül, rendelettel pénzt vett el az önkormányzatoktól (ami meggyőződésem szerint alkotmány- illetve alaptörvény-ellenes, de költségvetési kérdésekben az alkotmánybíráskodás immár tíz éve nem létezik az orbáni Magyarországon, ezért az önkormányzatok nem fordulhatnak az Alkotmánybírósághoz).
Láttuk, hogy az önkormányzatok megkérdezése nélkül ingyenessé tették a parkolást, aminek az indoklása hamis, és ezzel is az önkormányzatok forrásait csökkentik. Ezt a veszélyhelyzet kihirdetésével együtt most is megtették. Miközben az önkormányzatok országszerte átvállalnak a kormány kötelezettségének számító járványvédelmi feladatokat, például intézményeiknél a tesztelést, hatalmas erőfeszítéseket tesznek az idősek ellátására a járvány körülményei között stb.,
a kormány folyamatosan azt harsogja, hogy „az ellenzékre nem lehet számítani” a járvány elleni védekezésben.
Tudom, az ellenzéki frakciók újabb támadásoknak lesznek kitéve, ha nem szavazzák meg a veszélyhelyzetről szóló törvényt, bátorság kell ennek vállalásához. Ugyanakkor ez kifejezetten előnyös lenne abból a szempontból, hogy rákényszerítené az ellenzékieket annak folyamatos magyarázatára, hogy Magyarországon már nincs demokrácia, az ellenzéknek önkényuralomban kell politizálnia, és ennek megfelelően kell a kormánytöbbséggel szemben viselkednie.
Gulyás Gergely miniszter szokásos csütörtöki sajtótájékoztatóján egy kormánypárti újságírói kérdésre mondta a következőket:
„Ez annak bizonyítéka, hogy a magyar baloldal úgy gondolja, hogy a magyarokkal szemben románokat érdemes támogatni, vagy pedig úgy gondolja, ami talán még aggasztóbb, hogy a magyar nemzetiségi érdekek védelmére a román pártok az alkalmasabbak, vagy pedig számukra ez semmit nem számít.
Úgy gondolom, hogy ha nem koptatták volna el az elmúlt években a magyar politika mindkét térfelén a hazaárulás fogalmát, akkor itt indokolt lenne használni, de miután elkoptatták, ezért maradjunk abban, hogy a Momentum számára a magyar és román közötti választás esetén egyértelműen a román a választandó.”
Miről van szó, mire kérdezett rá az újságíró?
Fekete Győr András, a Momentum elnöke a romániai önkormányzati választás előtt egy rövid, egy mondatos videofelvételen arra kérte a magyar nemzetiségű választókat, hogy szavazzanak az USR, a romániai liberális párt jelöltjeire.
Ugyanúgy, ahogyan korábban, a romániai államfő-választás előtt Dan Barnának, az USR elnökének kampánygyűlésén beszélt, vagy ahogyan Donáth Anna Szlovákiában vett részt a Progresszív Szlovákia párt kampányában.
Vajon elfogadható-e, hogy a Momentum a szomszéd országok választási kampányaiban ottani liberális pártok jelöltjeit támogatja a magyar párt(ok) jelöltjeivel szemben?
A magyar nyilvánosságban a szomszéd országok belpolitikájának szinte egyetlen kérdéséről esik szó, a magyar kisebbségek helyzetéről. Ha eltekintünk attól, hogy a románok, szlovákok, szerbek, ukránok között is vannak demokraták és a demokrácia ellenfelei, vannak a kormányzati korrupció építői és vannak, akik harcot folytatnak ez ellen, vannak jobboldaliak és baloldaliak, akkor ez akár jogos is lehet. De ettől nem lehet eltekinteni. A román, szlovák, szerb vagy ukrán politika sem csupán arról szól, hogy mi történik a magyar kisebbséggel, hanem arról is, hogy európai demokrácia van vagy keleties önkényuralom, hogy felelős gazdaságpolitika folyik vagy felelőtlen kalandorpolitika, hogy a társadalmi különbségek nevelését vagy mérséklését szolgálja-e a kormányzás, hogy integrációbarát vagy protekcionista-e a politika.
Erősít egy magyar politikai pártot, ha a közeli országokban a hozzá hasonló politikai erők nyernek teret.
Ha a rendszerváltás óta a magyar pártok a Fidesztől a szocialistákig meghívták választási kampányaikba európai testvérpártjaik politikusait, miért ne támogathatnák a magyar pártok is a hozzájuk hasonló felfogású pártokat a szomszédos országokban?
A szomszéd országokban kisebbségekben élő magyarok jóléte, szabadsága is függ attól, hogy a többségi népesség politikai pártjai közül melyek erősödnek.
Mindamellett adottság, hogy a kisebbségben élő magyarok számára a rendszerváltást követő szabad helyzetben annyira fontos volt kisebbségi jogaik biztosítása, hogy önálló pártot, pártokat szerveztek, és többségük e kisebbségi pártokban politizál, illetve rájuk adja szavazatát. Noha az induláskor Szlovákiában még a politikai megosztottság szerint több magyar párt szerveződött, a választási törvény kikényszerítette ezek egyesülését, Romániában pedig eleve a magyar kisebbség egységpártjaként jött létre az RMDSZ. A további években a többségi politikához való viszony eltérő megítélése mentén jöttek létre egymással versengő magyar pártok Romániában is, Szlovákiában is, Szerbiában is.
Míg az RMDSZ Domokos Géza és Markó Béla elnöksége idején igyekezett minden politikai irányt befogadni a baloldaltól a kereszténydemokratákig és a liberálisokig, magyarországi pártkapcsolataiban pedig
Markó kifejezésével az „egyenlő közelség” elvét követte, Kelemen Hunor elnökségével a Fideszhez kötődik,
s a 2018-as magyarországi választási kampány idején látványosan utasította el az MSZP–Párbeszéd kapcsolatkeresését.
Ebben a helyzetben kell a demokrácia mellett elkötelezett magyarországi pártoknak mérlegelni, hogy miképpen egyeztetik a hasonló politikát képviselő többségi pártokkal való együttműködés, illetve a magyar kisebbségi pártok támogatásának szempontjait.
A kisebbségben élő magyarság szempontjából is fontos az együttműködés azokkal a többségi pártokkal – miként a Progresszív Szlovákia vagy az USR – amelyek nyitottak a magyar kisebbség jogérvényesítésére.
Ezért helyeselhető a Momentum politikusainak fellépése a szomszéd országok választási kampányaiban.
Gulyás miniszter hazaárulási vádja pedig szégyenletes.
Az igazat megvallva engem nem lep meg, hogy az LMP két vezető politikusa, Keresztes László Lóránt frakcióvezető és Ungár Péter, az elnökség titkára közleményben támadta meg a Momentum elnökét, s ha más szavakkal is, de ugyanazzal vádolja, mint az Orbán-kormány minisztere:
„Elítéljük, hogy a Momentum továbbra is román párt mellett kampányol Erdélyben. A Momentum rendszeresen elfelejti, hogy Romániában nagy számban élnek magyarok és miután a romániai elnökválasztáson a magyar jelölttel, Kelemen Hunorral szemben román elnökjelöltet támogatott, most újra a magyarok elleni szavazásra buzdít.
A romániai belpolitika elmúlt 30 évének tapasztalata azt bizonyítja, ahol nincs magyar érdekképviselet önkormányzati, megyei szinteken, ott még kevésbé érvényesülnek a kisebbségi jogok. Ezeket a jogokat román pártok sosem fogják magukénak érezni és tenni érte. Ezért különösen elítélendő a Momentum elnökének újbóli magyar nemzet elleni cselekedete.”
Nem lep meg ez a közlemény, mert a nemzeti kérdés az egyik olyan politikai ügy (nem az egyetlen), amelyben az LMP parlamentbe jutása óta ugyanazt képviseli, mint a Fidesz, és mellesleg a Jobbik is. Ezért sem tudom elképzelni, hogy hogyan állapodhatnak meg önfeladás nélkül közös programban a jelenlegi ellenzéki pártok, és hogyan kormányozhatnának együtt.
Tudjuk jól Orbán Viktortól, hogy nem azt kell nézni, amit mond, hanem amit tesz; de azért ez mégiscsak erős. A Fidesz vezérkar ugyanis miközben a nyilvánosság előtt igyekszik európai arcot mutatni, sutyiban azért tovább csencsel és asszisztál azoknak a haverjaiknak, akik vállalhatatlanságuk miatt kiiratkoztak az európai szalonból.
Mindez nem holmi magyarosan ügyeskedő pávatánc, hanem elvtelen üzletelés és veszélyes szövetkezés azokkal, akik a birodalom sötét oldalán állnak. Erről pedig jó, ha mindannyian legalább tudomással bírunk.
Legutóbb a Politico adta hírül és kevesen vették észre, hogy a Fidesz EP-delegációjának vezetője, Deutsch Tamás a néppárti közösség egyik legutóbbi ülésén a nyilvánosság előtt védte meg például az Orbán Viktorral jó barátságban lévő – szintén néppárti – bolgár miniszterelnököt, Bojko Boriszovot, mondván az Európai Néppártnak kollektíven kellene kiállnia a pártcsaládhoz tartozó kormányfő mellett az őt ért támadásokkal szemben.
Nos, ez a „támadás” annyit jelent, hogy számos EP-képviselő szolidaritást nyilvánított a bolgár ellenzék mellett, amely sokadik hónapja tüntet Boriszov ellen, a hatalmon lévőket maffiakapcsolattal, a korrupcióval szembeni reform megakadályozásával és a szólásszabadság elnyomásával vádolva. Az alapvetően békés demonstrációk során legutóbb több civil is megsérült a karhatalom fellépése miatt.
A Fidesz számára azonban mindez nem számít, a Boriszovval meglévő emberi és vélhetően üzleti viszony nekik bőven megéri, hogy szembemenjenek az európai értékekkel és elvárásokkal.
Lelkük rajta. De nem ez volt az egyetlen fű alatti lépés, a magyar kormány ugyanis a mai napig nem ítélte el hivatalosan, egyértelműen és világosan a belorusz rezsimet és a hatalmi erőszakot.
Igaz ugyan, hogy az Unióban megszavazták a Lukasenkával szembeni lehetséges szankciókat, de közben a pult alatt mindent elkövetnek, hogy kedvezzenek neki. És higgyék el, ez tényleg nem valami rafinált többkulacsos játék, amelynek a végén a magyarok szokás szerint előbb lépnek ki a forgóajtón, minthogy bemennek. Ez puszta pénzsóvár elvtelenség.
Amikor Orbán Viktor a V4-ek lublini találkozóján a belorusz kapcsolatokról beszélt, akkor persze gyorsan bebújt az ezügyben karcos véleményt képviselő lengyelek szoknyája mögé, de onnan kikukucskálva már inkább azt tartotta fontosnak, hogy a Lukasenkával meglévő gazdasági kapcsolatokat ápolni és fejleszteni kell.
Hogy közben vélhetően csalással maradt hatalmon a belorusz vezér, az ellenzékieket pedig hol megverik, hol állami csuklyások rabolják el és viszik Isten tudja hova, az Orbánnak ezek szerint vajmi keveset számít. Csak a pénz. Az legyen rendben, a többi mehet a szőnyeg alá.
Nincs az a diktatúra, amelyiknek nem hajtunk fejet, ha megfizetik.
Szomorú ez. Mert rövid ideig-óráig talán még hoz is némi hasznot – a haveri köröknek persze -, de hogy ezzel a magatartással hosszú távon teljesen elszigetelődünk az európai közösségben és végül visszafordíthatatlanul az európai szalonon kívül találjuk magunkat, az kétségbevonhatatlan.
Orbán legnagyobb tévedése nem is ez, hanem hogy azt hiszi, ezek az újdonsült barátai majd befogadják a körbe és megvédik, amikor szükség lesz rá. Pedig úgy fogják adott esetben arrébb pöckölni, mint a szotyihéjat szokták a felcsúti VIP-páholyban.
Esküszöm, nem értem a fideszeseket. Tényleg rezzenéstelen arccal képesek kiállni és a jogállamisági mechanizmus ellen érvelni, amögött holmi hisztériát, a nemzetközi tőke magyarellenes háborúját, meg békaemberek összeesküvését sejtetni. Ha csak kényszerből hazudnak, akkor pusztán a lelkiismeretükkel kell elszámolni, de ha még el is hiszik, amit ilyenkor mondanak, akkor érdemes lenne felütni az aranyoldalakat és szakembert keresni.
A Fidesz épp az indulati csapkodással ismeri el, hogy tényleg ledózerolták a jogállami rendszert Magyarországon. Csak a tolvaj szokta szemébe húzni a sapkát, ha rendőrt lát; csak a puskázó diák kezd izzadni, ha asztalához közelít a tanár. Akinek tiszta a lelkiismerete, nincs oka félni semmitől.
Orbán és a Fidesz azért nem akar jogállamisági kritériumokat, mert minél mélyebbre akarják ásni az autokratikus rendszerük alapjait, mert folytatni akarják a rendszerszintű korrupciót, a bicskanyitogató pökhendiséggel vegyített nemzetrombolást.
Az európai közösség pedig végre megelégelni látszik, hogy az adófizetői pénzek a Fidesz vezérkar oligarcháinál, udvartartásánál, rokonságánál és hozzájuk köthető off-shore számlákon landolnak.
Ebben a klubban nem illik szotyihéjat köpködni a szőnyegre, majd panaszkodni a rendetlenségre. Orbán pedig ezt teszi évek óta, tulajdonképpen büntetlenül. Zsebre dugott kézzel kiskakaskodik a szalonban, majd teszkós szatyorba söpri a pogácsát a svédasztalról, végül kikéri magának, hogy megsértik a nemzeti szuverenitásában, amikor visszakérik tőle az eltett étkészletet. Hiszen az jár neki. Ugyanez zajlik most, Orbán újból zsarolni próbálja az európai közösséget: saját személyes szempontjai szerint egyébként kiváló időzítéssel és eszközzel, az ország és a magyar nemzet, sőt az Európai Unió egésze szempontjából viszont mérhetetlenül felelőtlenül. Orbán, aki legutóbb még önmagát győztesként ünnepelve tért haza Brüsszelből – de akkor ezek szerint ez is kamu volt szokás szerint -, most újból beakasztja a kuruc pásztorbotot az uniós küllők közé.
Diplomáciai források erősítették meg, hogy a magyar kormány tényleg belengette: kétharmaddal elbuktatja a magyar Országgyűlés szavazásánál a koronavírus és az azt övező gazdasági válság miatt kiizzadott újjáépítési csomagot, ha létrejön a jogállami mechanizmus a források kifizetésénél.
Egy szóval: ha nem hagyják őket lopni, akkor senki másnak se jusson pénz a közösen felvett hitelből. A járvány miatt térdre rogyott országok meg tehetnek egy szívességet.
’Magyarok vagyunk, nekünk senki nem dirigál, hinnye!’
A Fidesz hiába mondta korábban, hogy épp a bajba került déli államokkal való szolidaritás jegyében támogatni fogják a közös, uniós hitelfelvételt (tegyük hozzá: azért hazánknak is jól jön majd a pénz), de ezek szerint a fideszes szolidaritás megint csak addig terjed, amíg a mi piti érdekeinket kiszolgálják.
Lássunk tisztán: Orbán egy rutinos gengszter, jó időben szorítja oda a fegyvert az Unió halántékához, az európai tárgyalófelek pedig nem is veszik blöffnek a fideszes zsarolást. A NER nyilván úgy van vele, hogy már azzal is beljebb vannak, ha megállapodás híján automatikusan marad az előző évi költségvetés, vagy Brüsszel enged keveset az elvi szorításból;
kisebb lopás, kisebb pénz, de annak is van helye a feneketlen étvágyú rendszerben.
A hazárdjáték akár – nekik legalábbis – kifizetődő is lehet, de megint tudnunk és látnunk kell: az, amit Orbán és a Fidesz művel a magyar nemzet és Magyarország mögé bújva, mérhetetlen károkat okoz hosszú távon a hazának. A kormányfő tíz éve arról beszél, hogy több tiszteletet akar kiharcolni a magyaroknak, ehhez képest tíz éve nem tesz mást, mint bűntetteivel a teljes magyar nemzet megbecsülését, hitelét és tisztességét ássa alá. Rongyos eurócentekért képesek kivezetni, sőt kivezettetni mindannyiunkat az európai szalonból.
Lehet, hogy az újjáépítési csomag támogatásaira türelmetlenül váró olaszok és spanyolok, vagy a fukar hollandok és a dominanciájukat őrző németek is találnak majd valami alkuképes megoldást az orbáni feszítésre, de jó lenne végre megtanulni, hogy a határozott és jó érdekérvényesítő államférfi nem egyenlő az útszéli zsarolóval. Előbbi hazafi, utóbbi börtöntöltelék.
Szóba került A nap híre című beszélgetős műsorban augusztus 3-án, hogy egy fideszes képviselő halála miatt formailag megszűnt a kétharmados többség.
A DK-s képviselő megjegyezte: „Ne legyen illúziónk, mert ezt gyakran hallom: legyen teljesen világos, a kétharmados szavazásokon a Mi Hazánk az elmúlt egy évben minden alkalommal, vagy majdnem minden alkalommal együtt szavazott a Fidesszel. Tehát
megvan a Fidesznek a kétharmada: a másik fasiszta párt támogatja a parlamentben a Fideszt.”
Mire a műsorvezető közbeszól:
„Mielőtt továbbmennénk, azt le kell szögeznem, hogy parlamenti pártot fasisztának minősíteni, az képviselő úr magánvéleménye.”
A beszélgetés egy másik részvevője csatlakozik: „Igen, ettől én is elhatárolódom.”
Nekem is le kell szögeznem valamit. A műsorvezető csacsiságot mondott. Persze, a képviselő úr magánvéleményt mondott, mint a műsor minden meghívottja. A kérdés nem ez, hanem az, hogy igaza van-e. Hogy fasiszta párt-e a Fidesz, annak semmi köze ahhoz, hogy bejutott a parlamentbe. Egykor az NSDAP is szabad választáson bejutott a német parlamentbe. Meg a Nyilaskeresztes Párt is bejutott választáson a magyar Országgyűlésbe.
Az, hogy fasiszta párt-e a Fidesz, az ideológiáján, a működési módján, sőt, kormánypárt lévén a hatalomgyakorlási módján mérhető le.
Az ideológiája kirekesztő nacionalizmus, a rasszizmus elemeivel dúsítva, működési módja a vezérelv, hatalomgyakorlásának mikéntjét a hatalom tartós monopolizálására, a demokratikus intézmények felszámolására irányuló törekvés jellemzi. Ezen az alapon nehezen lenne cáfolható Ungváry Rudolf jellemzése a Fideszről mint politikai erőről, illetve az Orbán-rendszerről, nevezetesen hogy azt „fasisztoid mutációként” írta le A láthatatlan valóság című alapművében.
És hasonlóképpen nehéz vitatni a DK-s képviselő megjegyzését is, ha nem is olyan szakszerűen fogalmazott, mint könyvében Ungváry. Kár, hogy ő maga nem vállalkozott rá, hogy érdemben vitassa a műsorvezető közbevetését.
Eszembe jut, hogy én annak idején szerencsére megtettem. A Szabadság téri emlékmű kapcsán 2014. április 18-án, az országgyűlési választások elvesztése után jegyeztem meg az Egyenes Beszédben, hogy Magyarországon két szélsőjobboldali párt van, a Fidesz és a Jobbik.
Amikor ezt Kálmán Olga nem fogadta el, érveket hoztam fel a Fidesz szélsőjobboldali mivolta mellett. Mert a nézőknek jár, hogy ezt a fontos kérdést, ha már felmerül, érdemben megvitassuk a tévéstúdióban.
Önkényuralmi rendszerben élünk. Ezt még a parlamenti ellenzék számos neves politikusa sem látja be.
Az LMP társaelnöke, Keresztes László Lóránt rendszeresen önérzetesen elutasítja azt a vélekedést, amely diktatúrának minősíti az Orbán-rendszert, akárcsak annak idején elődje, Schiffer András. Az MSZP politikusaitól időnként még mindig elhangzik a „jobboldali demokraták” illetve „baloldali demokraták” jellemzés a Fideszre illetve önmagukra. Hiller István egy interjúban elmondta, hogy időnként elbeszélget Orbán Viktorral az ország nagy problémáiról, Mesterházy Attila pedig azonnali kérdésben javasolta kormány és ellenzék közös bizottságának létrehozását hasonló célra. Ezek az MSZP-sek még mindig úgy viselkednek, mintha ma Magyarországon demokratikus kormánnyal állna szemben demokratikus ellenzék. Azok az újságírók, politikai elemzők, akik a politikában tapasztalt „szekértáborokról” beszélnek, szintén nem látják: nem szekértáborok állnak szemben egymással, hanem egy önkényuralmi rendszer működtetői és azok, akik az önkényuralmat elszenvedik.
Ahhoz, hogy ezt az önkényuralmat valaha is meg lehessen dönteni, mindenekelőtt meg kell győzni a közéleti szereplőket, a politikusokat, majd a választók mind nagyobb részét, hogy amivel küszködünk, az nem egyszerűen egy nekünk nem tetsző kormány, hanem egy embertelen önkényuralom.
Amikor a parlamenti ellenzék pártjai tisztségeket vállalnak Orbán parlamentjében, amikor egy ellenzéki képviselő azzal zárja interpellációját, hogy „várom megtisztelő válaszát”, és folytathatnám azokat a parlamenti szófordulatokat, amelyek azt fejezik ki, hogy demokratikus parlamentben tevékenykedünk, mindig azt a benyomást erősítik a közvéleményben, hogy demokráciában élünk, annak parlamentjében tevékenykedünk.
Hosszú ideje mondják sokan, hogy az ellenzék ne is üljön be az önkényuralom parlamentjébe, aminek persze az lenne a velejárója, hogy el sem indul a választásokon. Én nem ezt tartom az egyetlen megoldásnak, lehetne az Országgyűlésben is másképpen viselkedni, mint jelenleg az ellenzéki pártok teszik. Az azonban bizonyos, hogy mind a parlamentben, mind a parlamenten kívül a politizálás olyan formáira van szükség, amelyek azt érzékeltetik, hogy a Fideszt nem demokratikus kormányzati hatalomnak, hanem önkényuralom működtetőjének tekintjük.
Hadházy Ákos akciói mind a parlamentben – amikor táblákat tart magasba, amelyeken megbélyegzi Orbánt – mind pedig a parlamenten kívül, amikor összegyűjt 680 ezer aláírást az Európai Ügyészséghez való csatlakozásért, vagy amikor az MTVA ellen szervez akciókat, ezt a célt, a rendszer önkényuralmi jellegének bemutatását, érzékeltetését szolgálják.
Ugyanezt a célt szolgálja a nemzeti konzultációs kérdőívek begyűjtése is.
A „nemzeti konzultáció” az önkényuralmi rendszerre jellemző akció, a politikai manipuláció eszköze.
A nemzeti konzultációkon feltett kérdések a kormány véleményét oktrojálják a válaszadókra, s a felnőtt lakosság negyedét-ötödét sem elérő válaszadók igenlő válaszait össznépi támogatásként állítják be.
A kormánnyal szemben állók rendszerint eldobják az íveket, amivel megkönnyítik ezt a manipulációt. Csak azzal tudjuk kifejezésre juttatni, hogy elutasítjuk a kormány politikáját és a politikai manipulációt, ha összegyűjtjük az íveket, és bemutatjuk azokat a nyilvánosságnak. Az első nemzeti konzultációk idején még kitelepüléseken gyűjtöttük az íveket, azután belefáradtunk, hiszen nem érzékeltük ennek közvetlen hasznosságát. Igaza van Hadházynak, amikor visszatér ehhez az ellenzéki hagyományhoz.
Talán még emlékszünk az ellenállás kifejezésre.
Demokráciában ellenállásra nincs szükség: az ellenzék dolga a bírálat és az alternatíva állítása. Ennek alkalmas kifejezése a parlamenti beszéd és nemmel szavazás.
Önkényuralommal szemben azonban az ellenállás az adekvát fellépés. A DK hőskorában a rendszerrel szembeni ellenállás olyan formáihoz nyúlt, mint a vezetők Kossuth téri éhségsztrájkja, a parlament épülete körüli élőlánc. Az ellenállás eszköze a tömegtüntetés, amilyen például az internetadó vagy a CEU elüldözése elleni nagy tüntetés volt, és a 2018-as választási vereség utáni két nagy tüntetés, vagy a képviselők benyomulása az MTVA épületébe.
A nemzeti konzultációs ívek begyűjtése is ellenállási forma: a rendszer jellegzetes manipulációs akciójának demonstratív elutasítása.
Aki szemben áll az Orbán-rendszerrel, annak el kell juttatnia konzultációs kérdőívét Hadházyékhoz.
A társadalom ingerküszöbével való machinálás a politikusok eszköztárának hatékony módszere és előszeretettel alkalmazzák is. A kérdés az, hogy mindenre érdemes e rácsodálkozni vagy csak arra ami valóban újdonság.
Az ingerküszöb és a politikai kommunikáció
A társadalom, ahogyan minden egyén, rendelkezik egy ingerküszöbbel. Az egyének és társadalom ingerküszöbét politikai értelemben alakítják a politikai vezetők, véleményformálók és a különböző politikai indíttatású cselekvések, történések.
Amennyiben magát a fogalmat szeretnénk leírni, az valahogy így hangozna: Az ingerküszöb az a minimális erősségű inger, ami valamilyen reakciót vált ki.
Ez annyit jelent politikai értelemben, hogy az egyén és a társadalom egy politikai jellegű történést követően, foglalkozik e, az adott történéssel vagy sem.
Az ingerküszöb kifejezés gyakran felsejlik a közbeszédben, főleg a Fidesz-KDNP kormányzása kapcsán napjainkban. Ez egyáltalán nem véletlen, hiszen a kormány rendkívüli hatékonysággal képes formálni a közgondolkodást és a közbeszédet, ami nagy kihatással van az egyének és a társadalom ingerküszöbére is.
Amennyiben a társadalom, politikai értelemben vett ingerküszöbe alacsony úgy a kisebb hírek, történések, könnyedén felkavarhatják az állóvizet. Például egy korrupciós botrány nyilvánosság elé kerülése képes lehetne megrázni a társadalmat, tüntetések egész sorozatát válthatná ki, rengeteg részvevővel. Egy megosztó politikai beszéd, egy megosztó törvény vagy annak tervezetének nyilvánosságra kerülése is nagy kavarodást okozna.
Egy ellenkező esetben, amikor is a társadalom ingerküszöbe magas, úgy a kisebb-nagyobb politikai botrányok, határon belüli vagy azon túli fenyegetések, mind megszokottá válnak és beépülnek a társadalom, politikáról alkotott képébe. Erre egy nagyon egyszerű de nagyszerű példa az a közkedvelt állítás, miszerint minden politikus korrupt és lopja az adófizetők pénzét, párt és párt között pedig csupán annyi a különbség, hogy az egyik kevesebbet míg a másik többet lop.
Vagy akár példaként lehet említeni a bevándorlási hullám okozta aggodalmat, mely 2015 óta a hazai közbeszéd szerves részévé vált, de ide sorolható még a Jobbik által itthon meghonosított, cigánybűnözés kifejezés elterjedése és hétköznapivá válása, ami napjainkban egyre kevésbé veri ki a biztosítékot az embereknél.
Mire jó az ingerküszöb kitolása?
Röviden politikai haszonszerzés céljából érdemes kitolni a társadalom ingerküszöbét.
A politikai vezetők többnyire tisztában vannak azzal, hogy hol húzódnak azok a határok, melyek átlépése felháborodáshoz vezet a társadalmon belül.
Az egyes társadalmi csoportok eltérő ingerekre reagálnak eltérő intenzitással. A kormányzat saját szakmai háttérstábja folyamatosan figyeli a társadalmi viszonyokat és a várható társadalmi reakciókat valamennyi intézkedésre vonatkozóan.
A CEU-t nehéz helyzetbe hozó felsőoktatási törvény például egy olyan intézkedés, melynek kiszámítható politikai és társadalmi következményei voltak és vannak. A Fidesz-KDNP valószínűleg előre számított arra, hogy milyen társadalmi reakció érkezik a törvény hírére és milyen társadalmi csoportokat fog megmozgatni.
Emlékezhetünk arra, hogy a CEU ügyéért a tüntetők százezrével vonultak utcára Budapesten és több nagyvárosban is demonstrációk voltak, mint Szegeden vagy Miskolcon. Ebből arra lehetne következtetni, hogy a Fidesz-KDNP valamit nagyon elszámolt és nem várt méreteket öltött a felháborodás. Azonban fontos megnézni, hogy a CEU ügye elsősorban a budapesti értelmiséget és fiatalokat mozgatta meg.
A 2018-as választások tanulságaiból kivehető, hogy a Fidesz-KDNP szavazótábora elsősorban nem Budapesten koncentrálódik, sokkal inkább vidéken. Így alapvetően nem ütött akkorát a téma a Budapesten kívüli településeken. Ezzel együtt kijelenthető, hogy a Fidesz-KDNP a választás közeledtével sokkal inkább arra rendezkedett be, hogy saját szavazótáborát bebiztosítsa és nem arra, hogy újabb és újabb társadalmi csoportokat szólítson meg.
Saját szavazótábora számára a CEU ügy nem a prioritási lista élén szerepelt és tökéletesen illeszkedett a Soros György ellen indított háborús retorikába.
Felmerülhet a kérdés tehát, hogy mi haszna volt ebből az egészből a Fidesz-KDNP-nek. A válasz az, hogy megosztotta az ellenzéket abban az értelemben, hogy a legtöbb ellenzéki párt saját témájává kívánta tenni a CEU ügyét és a Jobbik-ot is fejvakarásra kényszerítette.
Az ingerküszöb kitolásának eszköze: A média
A jelenleg működő rendszerben a kormány saját médiabirodalommal rendelkezik. Ezen médiabirodalom lehetővé teszi a kormány számára, hogy könnyedén és nagy hatékonysági fokkal képes formálni a hazai közbeszédet. A Fidesz-KDNP saját szavazótáborának ingerküszöbét is elsősorban a média különféle csatornáin keresztül képes kitolni és alaktani.
Tradicionálisan a politikai ellenzék kezében lévő médiáról nem igen beszélhetünk. Ezzel együtt kormánykritikus sajtó jelen van és erőteljesen ellenőrzi a kormányzat tevékenységét. Az ellenzéki politikusok is rendszerint a független médiában jelennek meg, adnak interjúkat és fejtik ki véleményük közéleti,politikai kérdésekben.
Az ellenzék a Fidesz-KDNP legtöbb intézkedését negatívan fogadja, legyen az bármilyen területen végzett tevékenység.
A legtöbb intézkedés, törvény, lapbezárás, korrupciós ügyleteknél az ellenzék és a független sajtó sok esetben a demokrácia végét, halálát véli felfedezni, mely egy idő után rettentően általánosító vélekedéssé válik.
Az általános vélekedés pedig súlytalanná teszi a konkrét esetek társadalomra gyakorolt hatását.
Így ott tartunk, hogy a kormányt rossz színben feltüntető hírek a Fidesz-KDNP szavazótáborának ingerküszöbét a legtöbb esetben nem érik el vagy nem jut el hozzájuk. Az ellenzéki szavazók ingerküszöbe pedig alapvetően alacsony, hiszen szinte bármilyen kormányzati tevékenységet negatívnak bélyegez.
A sajtó felelőssége igencsak nagy, hiszen amennyiben nagy rendszerességgel hoznak le korrupciós és kormányt látszólag semmiségek miatt kritizáló írásokat és híreket,
az emberek egyre inkább hozzászoknak és megtanulnak velük élni a helyett, hogy felháborodnának újra és újra.
A negatív tevékenységek egész sorozata a közgondolkodás részévé válik, ennek következtében egyre kevesebb emberből képes bárminemű érzelmet kiváltani.
Az ellenzéki pártok kommunikációja így a legtöbb esetben a helyett, hogy feltüzelné a kormánykritikus indulatokat, csak annyi hatást ér el, hogy kitolja saját szavazótáborának ingerküszöbét.
Ezzel nem azt mondom, hogy nem kell megjeleníteni kormánykritikus híreket és véleményeket, csupán azt, hogyha ezt a tevékenységet a politikai racionalitást mellőzve végzi a társadalom egy része, azzal pont azt valósítják meg, ami ellen küzdenek.
Egy önbeteljesítő jóslatként az állandó negatív hozzáállás révén, a valódi problémák és a társadalmat valóban negatívan érintő történések, intézkedések jelentősége elveszik.
Ennek következtében a kormány tudatában van annak, hogy tevékenysége nem fog akkora port kavarni a társadalomban, így egyre merészebb és bátrabb lépéseket tehet saját politikai céljainak elérése érdekében.
Mivel az ingerküszöb lassú és fokozatos kitolása zajlik, az a bizonyos pohár nem fog egyhamar betelni! A pohár űrtartalma egyre nő és a benne felhalmozódott indulatok és felháborodás mértéke pedig állandó marad.
Életünkre kiható kormányzati cselekvés és a korrekciós folyamat
Amennyiben valamilyen politikai tevékenység megüti a társadalom egy jelentős részének ingerküszöbét akkor egyfajta korrekciós mechanizmus indul be a kormányzat részéről.
Általában azok a kormányzati törekvések és cselekvések ütik meg a társadalom jelentősebb részeinek ingerküszöbét, melyek közvetlenül érintik őket. Ilyen témák lehetnek az internet, az üzemanyagok ára, a bolti élelmiszer árának drasztikusabb növekedése, bércsökkentés vagy a bérek emelése és egyéb létszükségleti kérdések.
Forrás: Wikimedia
Ezt a folyamatot könnyű tetten érni, például a netadó elleni felháborodás esetében. Az internetadó törvénytervezetének napvilágra kerülése és Varga Mihály adatforgalomhoz kötött adóról tett nyilatkozata párját ritkító társadalmi felháborodást keltett még 2014. október hónap végén. Több százezres tömeg vett részt a tüntetéssorozatban, mely nem csupán Budapesten zajlott, hanem az ország egész területén.
Erre válaszul a kormány visszakozott, először nemzeti konzultációban kérdezte meg az állampolgárokat az internetadó kérdéséről majd 2016-ban már az internet-használat általános forgalmi adójának 27%-ról 18%-ra való csökkentését jelentették be. Ezzel sikerült megzabolázni a további bizonytalanságot és a kormány ellen táplált heves indulatokat. A netadó problémája pedig meg is lett oldva a kormányzat részéről, az ellenzék elvesztett egy jól megfogható a kormányt rossz színben feltüntető témát.
Az ellenzék számára ez a korrekciós tevékenység, melyet a kormány végez, nagyon nagy nehézséget okoz.
Mivel amint előkerül egy népszerű kormány kritizálására lehetőséget adó téma, röviddel utána tárgytalanná is válik. Ilyen volt a netadó esete, vagy a vasárnapi boltzárral kapcsolatos népszavazás esete is.
Ciklikusság
Ha megnézzük a nagyobb társadalmi felbolydulást keltett intézkedéseket, mint például a CEU-ért a civil törvény ellen szervezett megmozdulásokat melyek 2017. áprilisában voltak jellemzőek, vagy a netadó ellen szervezett demonstrációkat, melyek 2014. októberében történtek, azt láthatjuk, hogy tudatosan olyan időpontokban törtek ki ezek a botrányok és kerültek elfogadásra a vitatott intézkedések, amik távol esnek a választás időpontjától. Ezek az ügyek tulajdonképpen a társadalom politikai eredetű feszültségeinek levezetésére rendkívül alkalmasak.
A tüntetéssorozatok kiüresednek és vesztenek népszerűségükből az idő múlásával.
Így a társadalom kitombolhatta magát úgy, hogy a probléma valamilyen módon el lett sikálva és pár hónap múlva az emberek már alig tudják felidézni a történtek miértjét.
Mindez hatalom technikai racionalitás következménye. A választói emlékezet rövid távú. A fontosabb politikai eseményeket az átlagos választó pár hónap után elfelejti vagy nehezen képes felidézni. Ugyan ezen logika mentén történik a választásokat közvetlenül megelőző pozitívnak megítélt kormányzati tevékenység is. Így például az Erzsébet-utalványok kiosztása vagy a téli rezsicsökkentés, ami 2018. márciusában és áprilisában a választást megelőzően uralta a közvéleményt.
A hit és a hívő
Fontos kiemelni, hogy a pártokhoz való érzelmi kötődés és viszonyulás nagyon erőteljesen jelen van a magyar társadalomban. Ez azért fontos, mert az érzelmi alapú kötődést racionális érvekkel nagyon nehéz megbontani.
A pártokba vetett hit, a pozitív és negatív érzelmek gyakran felülírják a racionalitást, mind ellenzéki, mind pedig a kormánypárti oldalon.
Ez olyan lenne hétköznapi példával élve, mintha egy mélyen vallásos, hívő embert akarnánk meggyőzni arról, hogy így rossz meg úgy rossz az, amiben hisz. A racionális érvek egy ilyen esetben nem sokat segítenének, például, ha azt állítanánk, hogy Mózes nem is választotta ketté a Vörös tengert vagy, hogy Jézus Krisztus nem is támadt fel, megfeszítése után.
Összességében elmondható, hogy a társadalom ingerküszöbének tudatos kitolása zajlik úgy, hogy a témákat beemelik a közbeszédbe a politikai erők és a sajtó egyaránt.
A magas ingerküszöb a legtöbb esetben a Fidesz-KDNP-nek kedvez, mivel így a kormányzását ért kritikák egy jelentős része súlytalanná válik.
Saját szavazótáborát nagyon hatékonyan fogja egybe a Fidesz-KDNP, így a kormánykritikus vélemények nincsenek nagy kihatással szavazótábora hűségére.
Sokáig nem értettem, de tényleg úgy van, hogy a fideszesek tökéletesen elhiszik magukról: nyugodtan bármilyen ordító önellentmondásba is kerülhetnek saját magukkal (erre alább hozok két egyszerű példát) és hazudhatnak bármilyen orbitálisat (Mészáros Lőrinc tényleg egy üzleti zseni, vagy hogy Soros György egyszemélyben felzabálja a hős magyar hazát), mert úgy sem lesz következménye – Így kezdi Ujhelyi István EP parlamenti képviselő nyílt levelét.
Tényleg elhiszik, hogy bármit megúszhatnak, mert a mögöttük álló tömegek úgyis mindent bevesznek, és úgysem kérdeznek vissza. És még ha ez úgy tűnik, hogy részben így is van, én azért pár világos példával csak megpróbálok megint rámutatni: tisztelt magyar választók, Önöket totál hülyére veszik ezek a politikai szélhámosok!
Azt pontosan tudjuk, hogy Orbán Viktor miniszterelnök egyik illiberális szövetségese és „harcostársa”, mi több „példaképe” a korábbi olasz belügyér, Matteo Salvini. Személyét a fideszes-szélsőjobbos szubkultúrában popsztárokéhoz hasonló rajongás övezi, tulajdonképpen bármit tehet és mondhat, a Fidesz-támogatók kétkézzel dobálják rá a lájkokat. Főleg, ha a menekültkérdést és az illegális migrációt tudatosan összemosva az Európai Unió ellen szónokol.
Azt azonban valahogy ugyanez a kör hajlamos figyelmen kívül hagyni, hogy éppen
Salviniék azok – és ebben a jelenlegi olasz kormány is ugyanazon a platformon van -, akik teljes erővel támogatják a kötelező elosztási kvótát. Vagyis azt a mechanizmust, ami ellen a Fidesz tűzzel-vassal tiltakozik;
bármit képesek leszavazni, amelyben akár csak említésszerűen is szerepel ez a kifejezés. Még egyszer tehát: a Fidesz egy olyan EU-ellenes politikai kalandort tart példaképének és hősének, aki épp a Fidesz szerint a magyar nemzethalállal egyenlő szolidaritási mechanizmust erőlteti az Uniónál. Ez ám a barbatrükk!
De lépjünk eggyel tovább: ezekben a hetekben fontos vita zajlik az európai színtéren, elsősorban a következő hétéves uniós költségvetés kereteiről és a tagországoknak jutó forrásokról, valamint a koronavírus miatti helyreállítási csomag prioritásairól. Utóbbi kapcsán az Európai Bizottság nem a hagyományosnak tekinthető elosztási kulcsokat alkalmazná, hanem szolidaritási szempontokat is figyelembe vettek, vagyis leegyszerűsítve: amelyik tagállamot jobban megviselte a járvány, oda több segítő forrást juttatnának.
A Fidesz ki is kelt már magából, sokatlátott delegációvezetőjük izmos szavakkal kordonozta körbe a brüsszeli döntéshozókat, mondván: „egy ország jobb teljesítményét nem lehet azzal büntetni, hogy kevesebb forráshoz jut, míg a rosszabbul teljesítő ország jutalmul többet kap”. Hiába, a Fidesz mindig is sajátosan értelmezte a közösségi szolidaritást, de nem is ez az érdekes. Hanem, ahogy Deutsch Tamást a főnöke – véletlenül vagy tudatosan, de – később simán otthagyta a kommunikációs sztráda autópálya-pihenőjében.
Orbán Viktor ugyanis nemrég közleményben tudatta: telefonon üzent Salvini barátjának, hogy „Magyarország és a V4 támogatja az EU Olaszország megsegítését célzó terveit”.
Mégiscsak van szolidaritás, csak „okosba”.
Apró finomságok ezek és nyilván a diplomáciai játékokba, a tárgyalási technikákba, a politikai kártyajátékba sok minden belefér. Ráadásul maga Orbán mondta egyszer, hogy nem arra kell figyelni, hogy mit mond. Tartok attól, hogy a kormány nemcsak a hazai közvélemény, de az uniós partnerek előtt is eltagadja a magyar társadalom valós helyzetét.
Paradicsomi állapotokat hazudik, aztán meg csodálkozik, hogy nem kapunk annyit az uniós gyorssegélyből, mint a valós helyzetüket felvállaló és bemutató déli országok.
Mindezt csak azért hozom fel ismét Önöknek, hogy ennek megfelelően figyeljék és fogadják a narancs-elit minden állítását. Egyik nap ezt mondják, a másik nap azt, a harmadik nap pedig már le is tagadják, hogy valaha mondták. A NER politikai és kommunikációs kiszolgálói nem holmi megingathatatlanul szilárd erkölcsi, keresztény-nemzeti, konzervatív, morális talpazaton állnak és eszerint cselekednek. Valami egészen más hajtja őket. Nem nehéz kitalálni, hogy micsoda.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
