Apám 1934-ben született, egy szerb család második gyermekeként. Az édesanyja nem dolgozott, az apja talán hentes volt, ha jól hallottam, a nagyapja meg neves kocsmáros, és fogadós Ráckeresztúron.
Tíz évesen apámék azt játszották, hogy kézigránátot dobáltak körbe egymásnak, és akinél felrobbant, az vesztett. Nagyon is… akinél robbant az az életét veszítette, apám meg tele lett repeszekkel, és kis híján elvérzett, de őt legalább megmentették.
Csak 170 centire nőtt, még az apja is magasabb volt nála, boxolni kezdett, azaz ökölvívó lett. Testnevelési főiskolára is jelentkezett, ahová fel is vették. Megházasodott, egy gyógypedagógust vett el feleségül, akinek a pedigréjében csak az nem tetszett a nagyszüleimnek, hogy cigány volt. Oda helyezték Pusztaszabolcsra dolgozni, tudtommal ott ismerkedtek meg. Két gyerekük született, egy fiú, és egy lány. Ez utóbbi szerencsétlenségére mindkettő tiszta apám volt, külsőleg feltétlenül.
Aztán egyik nap korábban ment haza, és ágyban találta a feleségét valaki mással, elköltözött, a gyerekeit sem látogatta többet, nem tudom miért.
1956-ban a bátyja, aki a család szeme fénye volt, tejföl szőke, bounty kék szemekkel, és valószínűtlenül fehér bőrrel nem tanult, nem dolgozott, de a szülei házat építettek neki a tőszomszédságukban, és életében ötször nősült, sőt kétszer ugyanazt a szerencsétlent vette el, nos ő elment a barátaival forradalmat csinálni, ami abból állt, hogy orosz katonai fegyvert szereztek, a vasútállomáson a levegőbe lövöldöztek, feltörtek egy vagont, és kiraboltak néhány helyi kiskereskedést, szóval balhézó fiatalok voltak, semmi több.
Abban az időben anyám, lévén pont tíz évvel fiatalabb apámnál, és az ország másik végében élt, egy dohánytermesztő nagygazda hetedik gyermekeként, félárván, szóval ő, a többi gyerekkel együtt elégette az orosz nyelvkönyvét, mert azt mondták a felnőttek, hogy soha többet nem kell oroszul tanulni.
Ezért aztán később nagyon elverték, de az élet igazságtalan, a felnőttek nem vállalták magukra, hogy valóban ők mondták volna. Anyám forradalmi hevülete a veréssel véget is ért, kapott új tankönyvet, és továbbra is kellett oroszul tanulni.
Apám szelíd ember volt, ő nem volt forradalmár, csak tanult, mellette dolgozott, és egyszer csak börtönben találta a testvérét, magát meg a Testnevelési Főiskola kapuin kívül, pont az utolsó évben, mert a testvérét „ellenforradalmárnak” minősítették. Ő is a rendszer ellenségévé vált, kidobták az egyetemről, soha többet nem mehetett az ökölvívás közelébe sem.
A nagybátyámat így aztán én sokáig nem is ismertem, kissé érzékeny volt köztük a viszony, pláne, hogy a szülők továbbra is az idősebb testvért preferálták.
Apám elment teherautó sofőrnek építkezésekre szállított anyagot. Anyámat a körtéri reggeliző büfében ismerte meg, ahol dolgozott, miután elszökött frissen szerzett mostohája verései elől. Apám építőipari technikumot végzett, de diplomája soha nem lett, de szerette, ha mérnök úrnak szólították, mindenkinek megvan a maga gyengéje. Anyám nyolc általánossal szökött fel a fővárosba, munka mellett tanult, érettségizett le, és szerzett vendéglátóipari képesítést.
Két elveszett lélek, valahogy egymásra találtak, pedig nem illettek össze soha, bár a végére mégis összekoptak.
Nálunk 56 csupán ennyi, nem voltak hősök, nem voltak elgondolások a tettek mögött, szegény apámnak még tettei sem voltak, ő csak a következményeket kapta.
Nem tudom, hogy az én végtelenül hétköznapi családom vajon e tekintetben roppant különleges-e, és minden nagy ellenálló tényleg valami magasztos eszme mentén harcolt, csak az én szüleim nem, ugyan lehetséges, de nem valószínű. Vélhetően a „forradalmárok” jelentős része pont ugyanolyan balhés fiatal volt, mint apám bátyja, vagy megtévesztett gyerek, mint anyám.
A valóság ismerete nincs jó hatással a pátoszra, én például csak szimpla udvariasságból nem röhögtem végig nagybátyám állami dísztemetését, ami járt neki, mint 56-os hősnek.
Mellesleg az ágyúk roppant hangosak, nem is gondoltam volna.
Félig süketen, alaposan elfáradva a sok tiszteletadástól, kardcsörtetéstől, betértünk hazafelé Érden a Pataky cukrászdába. Én megettem a szokásos meggyzselés tortaszeletemet jó nagy adag tejszínhabbal, ittam mellé egy frissen préselt narancslevet, és ezzel részemről le is volt tudva az 56-os hős.
Tudtam róla mindent, amit tudni érdemes, és ettől nem lett több a szememben, sőt.
Így aztán meglehetősen szkeptikus vagyok a hősökkel, és a mártírokkal szemben egyaránt, személyesen egyet sem ismerek, a mesékben pedig már rég nem hiszek.
Apósom is katonai tiszteletadás mellett lesz majd eltemetve, ő is „hős”. Úgy lett az, hogy a falujából a 15 éves gyerekeket összegyűjtötték ágyútölteléknek a koreai háborúban, köztük őt is, és elvitték le délre, Puszánba katonának. Egy egész hét kiképzést kaptak. Száz gyereket vittek el, apósom túlélte, de senki sem tudja hogyan. Egy amerikai kórházban találták meg, ahonnan kitették, mert az ő ételeiket nem ette meg, no meg sérült sem volt. Azóta sem világos, hogyan menekült meg, de egész életében nagyon gyáva ember volt, ezért aztán anyósommal, és a gyerekeivel roppant agresszív.
Most katonai kórházba jár, az állam fizeti az ellátását, valójában soha nem volt beteg, de azzal jól el lehet takarni az itt nem elfogadott lustaságot, és a súlyos depressziót, amivel a kérésemre kezdték el kezelni, bő tíz éve. Nagyon okos ember volt, ma már csak egy roncs, anyósom temetésére sem jött el, mondván fáj a dereka. Nem tudom, hogy ott, és akkor mit tett, vélhetőleg menekült, ő maga sem emlékszik semmire állítólag. A maradék hetven évben minden volt, de hős, az biztos nem, leginkább csak egy önző, féltékeny, és utóbb mindent megbánó, szerencsétlen ember, aki nem tud szeretni, és nem tudja azt elfogadni sem.
Majd megint nem nevetek a katonai temetésen, és bár itt nincs Pataky cukrászda, de tejszínhabos, meggyzselés torta van, úgyhogy valahogy csak megoldom.
