Címke: Csíksomlyó

Elmúlt pünkösd és újra csendes Csíkszereda-Csíksomlyó és környéke. Hazaindult a tömeg, bezártak a zsibvásárosok, egy év múlva újra nagy lesz a sokaság, és zsúfolt a zarándokhely, ismét búcsújárók özönlik el a Szék útját, a templomkertet és a dombot, zászlósak és csendesen baktatók, hangosak és magukba szállottak egyaránt; székely, csángó vagy polgári ruhások, és a tarka politikus sereg, az elmaradhatatlanok. Idén is sokan megfordultak a búcsú környékén, idén is nagy volt a tumultus, és a médiaközvetítéseknek köszönhetően sokakhoz eljutottak a búcsújárás képei, a misék üzenetei, a résztvevők gondolatai, véleménye.

Ha eredetileg a zarándoklat értelmét a világ „szent és profán” felosztásának időszakos egyesítésétől, a szent térben való megmártozás tapasztalatától nyerte el, ma már kevesen követik a két térben való létezés modelljét, hiszik a hierophániát – a „szent” megmutatkozását és „egészen más”-ságának megtapasztalását – és egyre többen afféle vallásos turizmusnak, jó esetben problémáik felidézésére és önmagukban való tisztázására használják.

Mircea Eliade meggyőző erővel írja le és gazdag esettanulmányokkal, hivatkozásokkal illusztrálja, hogy a hieróphánia, milyen jelentőséggel bír a premodern társadalmak számára, hogy a szakrális térben, annak közelében élni, hogyan adhat sajátos erőt, „élettel telítettséget”, hogy „a szent: valami, ami léttel telített. A szent erő egyszerre jelent valóságot, örökkévalóságot és hatóerőt.”

A modern zarándok, aki élete legnagyobb részét profán, hétköznapi térben tölti, a szent teret jelenlétével egyre inkább deszakralizálja, olyan tevékenységek részévé teszi, melyek nem a szent jelleghez, hanem az evilági, (kozmikus) csodáktól mentes életvitelhez kapcsolódnak: spiriturista, aki élményekre vadász.

Amióta tömegessé, ökumenikussá, és főként médiaeseménnyé vált a búcsújárás, a jelenség eredeti értelme alaposan megváltozott, társadalmi jelentősége megnőtt, olyan nyilvános reprezentációvá lett, amely nem feltárja és erősíti, hanem inkább elfedi és megmásítja az esemény eredeti funkcióját, és értelmét. A hangsúlyeltolódás, kölönösen a reprezentációs jelleg miatt, és a résztvevők tarkasága, társadalmi összetételének kiszélesedése okán, egyre inkább rétegspecifikus értelmezések felé viszi el a vallási zarándoklat régi/eredeti jelentéseit, ugyanakkor ellentmondásossá is teszi a jelenséget.

A csíksomlyói búcsú, mint minden katolikus zarándoklat, dogmatikája szerint, „a már megbocsájtott bűnökért kiszabott tisztítótűzbeli büntetések elengedéséért” folyik. „Teljes búcsút nyerni” ez a bűnbocsánatot jelenti, a búcsújárás és az átélt megpróbáltatások, az imádság, a processzió minden mozzanata, eredetileg ezért történt.

Nem úgy a rendszerváltást követő csíksomlyói zarándoklatok, amelyek nemcsak elfedni látszanak a vallásos jelentésréteget, de egyenesen jelentésváltást hoznak: a katolikus megbocsájtás, a „tehermentesítés” és a maradék bűnöktől való „kiüresedés” helyett feltöltöldésre használják a résztvevők. Nem vallásos értelemben, hanem sokkal inkább nemzeti érzelmekkel és közösségi élményekkel, melyek jelentősége messze megelőzi a vallásos tartalmat. A jelentésváltás ellentmondásos azért is, mert

a katolicizmus „egyetemességét” helyi(-regionális) csoportidentitással cseréli fel,

nemzeti szimbolikát és retorikát, magyar-székely-csángó identitástudat erősítését és közösségi megélését kínálja az egyetemes vallási jelentés helyett. A zarándoklatban, a bűneit megbánó személy – vallási meggyőződése szerint – az „egyetemeshez” való csatlakozást, az általános szentségben való részesedést, és bűnbocsánatot remél; a spiriturista pedig – nemzeti, etnikai jelképekbe burkolózva, egyházi énekek helyett nemzeti-nemzetiségi himnuszokat harsányan dalolva – sajátosságának meg-, illetve kiélését tekinti fő célnak, egy sajátos fajta kollektív, de világi, lelkiállapotot (nemzeti mámort) keres. A szent tér elsődleges kisajátítása, és nem csak a sűrűn lobogtatott nemzeti jelképek fizikai értelemben deszakralizáló jellegére gondolok, hanem a vallásos hit és áhitat spirituális, „ideológikus” kisajátítására is, az egyetemesnek a sajátosra való váltásával, fölülírásával, történik.

Azt mondja a főesperes, hogy a jelenlevők és hallgatók/nézők katolikus hitüket és magyarságukat ne válasszák szét: „Ha becsületes emberként, elkötelezett emberként akarunk élni, a kettőt szorosan össze kell kapcsolni, és meg kell élni” (sic!); mondanom sem kell, hogy mindezt az “arctalan démoni erők” ellenében, akik a nemzetet és a székelységet “a multik kénye-kedvének akarják kiszolgáltatni” (sic!).

Az egyetemes szentség, a búcsújárás eredeti jelentése, csak a profán nemzeti egységideálok, az etno-nacionalizmus szolgálata miatt van jelen. Másodszor viszont, a spiriturizmus performansz jellegét, azt hogy a búcsújárás a közönségnek (is), a médiafigyelemnek szól, a leginkább a résztvevő politikusok jelenítik meg/használják ki.

A csíksomlyói szakrális térnek a megszállását – ahogy Baudrillard mondaná: hiperreálissá alakítását – az idén, az a groteszk képsorozat illusztrálhatná a legjobban, ahogy a magyar államelnök és felesége békésen másszák a hegyet, miközben körülöttük rezzenéstelen arcú, fekete öltönyös, napszemüveges, kigyúrt bodyguardok vonulnak, fejüket kapkodva, a teret pásztázva, fülükben  elmaradhatatlan kütyüikkel.

A csíksomlyói (posztmodenn) búcsújárás egy hiperreális térben előadott sajátos performansz, a nemzeti összetartozás szimulákruma, mely azt hivatott világgá kürtölni mégpedig a spiriturista tömegek által, hogy a „nemzeti egység valósága”, igazi valóság (true reality), holott a szimulált egység ellenére, a „való világban”, a magyar nemzet nagyon is szétszabdalt.

A kifejezést Vitos Botond fiatal szaktársamtól-barátomtól kölcsönzöm, aki tudtommal elsőként használta, lényegében hasonló tartalommal, összevonva a spirituális/szellemi tapasztalás iránti vágyat a turizmussal, mint utazással, távoli másság felfedezésével, illetve életvitellel. A szónak van némi irónikus és pejoratív üzenete és ezt használom ki, amikor a csíksomlyói búcsú profán közönségének jellemzésére alkalmazom, meg különösképpen a politikusok ott (is) jelenlevő performanszának értékelésére.

Nem tartom szerencsés választásnak azt a bibliai idézetet sem, amit az idei búcsújárás mottójául, vagy jelszavának választottak:

„Boldog a méh, amely téged hordozott”.

A (sűrűn vitatott) szűzen fogantatásra való hivatkozásnak nem volt sajátos jelentése a szövegkörnyezetben, amelybe belehelyezték. A nemzeti együvétartozás, „ősegyházközségek alakítására való felszólítás”, és a vallásos ige „lenyelése”, és „aprópénzre váltása” groteszk módon hat az említett, más szimbolikus jelentésekkel telt, „történetre” való utalás környezetében. Hogy mégis milyen szerepe volt/lehetett az idézett mottónak, a mise üzenetének kontextusában – azt csak a főesperes mondhatná meg.

Megítélésem szerint Baudrillard híres Disneyland hasonlatával ugyanarra a jelenségre reflektál, amelyet a csíksomlyói búcsújárás helyszíne kapcsán magam is mondok, hogy t.i. a csíksomlyói, fizikailag és ideológiailag is kisajátított szakrális tér, egyféle Disneayland-dé lett: „azért van, hogy elleplezze: maga a „valódi” ország, az egész „valódi” Amerika a Disneyland … Disneylandet képzeletbelinek mutatják be azért, hogy elhitessék, a maradék valódi, miközben … ami körülveszi, nem valóságos többé, hanem hiperreális és szimuláló típusú”(J. Baudrillard, Simulacre and Simulation, 1994).

Mutatis mutandis, a csíksomlyói búcsú kisajátított, hiperreális terét, a hétköznapok valóságának „hitelesítésére” használják, a nemzeti együvétartozás felmutatására:

úgy reprezentálják a nemzeti egységet, mintha az „valóságos” lenne.