Címke: Chicago

Alföldi Róbert nem sokat kertel, elég egyértelműen arról regél az általa rendezett Chicago című musicalben, hogy lejjebb csúsztunk, mint az egykor gengszterektől hemzsegő, eldurvult, korrupt Chicago. A produkció végén, az Átriumban, a Kultúrbrigáddal közös előadásban, két nyilvánvaló gyilkos, akiknek teljesen elsikálták az ügyét, akik szabadon randalíroznak, a nézők felé fordulva megköszöni nekünk, hogy olyanná tettük az országot, amilyen.

Alföldi persze belecsapott a lecsóba, senki nem gondolhatta, hogy mindössze tűzijátékszerű, üresen csillogó revüt rendez a Chicagóból, aminek nézése, hallgatása közben elandalodunk a dalokon, csodáljuk a pergő lábú táncosokat, és a csicsásan fénylő színpadot. Voltak ilyen Chicago előadások szép számmal, spongya rájuk. De Ascher Tamás úgy rendezte meg évtizedekkel ezelőtt a darabot Kaposvárott, hogy abból ugyancsak érzékelhető volt a lecsúszottságunk, az a mentalitás, hogy pitiáner alakokat felpumpálnak, istenséggé tesznek, de attól ők még senkik maradnak, és netán majd vissza is hullanak a porba.

Még mielőtt megnyitották volna az Átrium Film-Színházat, Zsótér Sándor, a csak módjával fűtött, némiképp romos helyiségben játszatta a musicalt, amiben a HOPPart Társulat fiataljai üvöltötték ki magukból kínzó világfájdalmukat egy brechti keménységű, tökös, erotikus, fantáziadús produkcióban. Bozsik Yvette a Centrál Színházban szalonképesebb verzióval rukkolt elő, de ő is erőteljesen éreztette a manipuláció otromba természetrajzát, amikor például Kulka János sztárügyvédként magabiztos fölénnyel, róka ravaszsággal, okos kiszámítottsággal adagolta a hazugságait, és etetett meg velük bárkit, az hideglelősen hátborzongató volt.

Alföldi is sokat beszél a produkcióban a sulykolt hazugság vízfolyásként való rázúdításáról a végtelenül hiszékenyekre. Arról regél, amikor már a hazugság az alapjárat. Az igazsággal senkinek esélye nincs semmire. Ebben a produkcióban hangsúlyosabb a szokottnál, a Fodor Annamária által játszott magyar lány, aki állandóan azt szajkózza, hogy ő ártatlan, és valószínűleg az, így aztán fel is akasztják. Előtte még ebben a verzióban jól lemigránsozzák. Neki nincs módja a börtönőr megvesztegetésére, sztárügyvéd horribilis honoráriumára, ő csak úgy simán, mezei módon ártatlan. Hát ez már halálosan büntetendő!

Egy gyilkosság viszont simán kidumálható. Meg persze bármi más is. Ez a piszkosan szerzett pénz világa. A gátlástalan erőszaké. A törtetésé. Ebben az esetben a dalokat nem betétekként kezelik, rögvest folytatódik az előadás, nincs mód tapsra utánuk, meg ünneplésre, hogy a színész hú, de bravúrosan énekel. Sokan amúgy is messze vannak a bravúrostól. Mondjuk Brasch Bence Billy Flynn ügyvédként tényleg igazán jól énekel. Cserébe kevésbé jól játszik. Csinos, piperkőc, domborodó mellkasú, lenyalt hajú, jól vasalt srácnak hat inkább, mint fajsúlyos, megkerülhetetlen, veszélyesen agyas fenevadnak. Túl fiatal még, igen jó lehet majd a szerepben 10-15 év múlva. Kicsit fura is, amikor a nála sokkal idősebb Velmát oktatja életismeretre. Parti Nóra adja minden hájjal megkent nőnek ábrázolva, akiről hihető, hogy biztos kézzel lepuffantja a férjét, és, hogy bármire képes azért, hogy szabaduljon, énekesnőként karriert csináljon. Számító nőstény. Roxie-ként, újonc börtöntöltelékként és feltörekvő énekesnőként, Huzella Júlia Velma vetélytársnője. Naiv kartáncosból, forró fejű gyilkosból, válik ünnepelt celebbé, majd ejtett sztárrá. Gyors pályaív. Érzékelteti, ahogy vérszemet kap, rájön, hogy az elaljasodás kifizetődő. Igen magasra lehet jutni vele. Hernádi Judit Morton mamaként, a tapasztalt, ügyeskedő börtönőrként, a sztárügyvédhez hasonlóan alaposan ismeri a dörgést. Korrupt ő is a végletekig, de van benne segítőkészség, betyárbecsület, ahogy Hernádi játssza, még báj is. Azt mutatja meg, ha így lehet élni, hát így élünk, de azért nem muszáj förmedvényes szörnyeteggé válni. Hernádi egy az egyben, úgy, ahogy látjuk, halljuk a deszkákon, Morton mama tökéletes kivetülése.

Ahogy igen szép alakítás Mihályfi Balázsé is, Roxie unalmas, áldozatkész férjeként, aki bár megcsalják, levegőnek nézik, ő csak szeret és szeret. Bercsényi Péter olyan sztárújságírónőt játszik remekül, aki ugyanolyan profi, undorító módon manipulál, mint a sztárügyvéd. Hihetetlenül magas hangokat csal elő magából. Hámori Ildikó konferansziéja, antikonferanszié. Nem pörgős, nem flott, nem szellemes. A maga eléggé félénk, közhelyes módján, de gondolkodtatni akar. Arra hív fel minket, hogy mélázzunk el a történteken, hiszen ez a gyilkossá lett két lány nem akart mást, csak boldoggá lenni. Figeczky Bence kéjsóvár színházi szervezője, aki szexuális szolgáltatásokért hazudik színpadi előnyöket, a kiszolgáltatottságot kihasználó, otromba gennyláda. Fodor Annamária, Vásári Mónika, Nagy Anikó, Tornyi Ildikó, Hollai Anna, ütős csapatot alkotva, börtöntöltelékek, vagy újságírók, érdeklődők, járókelők, mikor, mire van szükség. A táncból is derekasan kiveszik a részüket. A tánckar, Vári Bertalan intenciói szerint, nem egyen-magasságú, egyen-emberekből áll, hanem karakteres fazonokból, akik jókora lendülettel ropják. A zenekar ugyancsak nagyon odateszi magát. Kálmán Eszter díszlete rúdtánchoz is használható, de némiképp börtönrácsnak is tekinthető fémalkalmatosságokból építkezik. Tihanyi Ildi olyan rabruhákat tervezett, amik hajaznak a nálunk használatos, a szürkeséget, színtelenséget, néhány formával oldani igyekvő, sápatag börtönviseletre.

Az előadás sem elég virulens mindig, több helyütt nem olyan pörgős, nem annyira flott, mint a szintén Alföldi által rendezett, Az őrült nők ketrece, ami méltán kiugró siker ugyanitt. Ez is majd nyilván összerázódik, jóval feszesebbé válik. A vége nagyon ütős, bár persze vitatható, én közel sem tartom ördögtől valónak az aktualizálást, hiszen mi másról beszélne a színház, mint aktuális dolgainkról. Teheti ezt elvontan, filozofikusan, megemelve, de teheti vásári módon, profánul, provokatívan is, és persze keverheti a különböző elemeket.

A produkció befejezéseként, a két méltatlanul kiszabadult, gyilkos díszpinty, akiket a mindig friss húsra éhes szenzációhajhászok celebként már ejtettek, külvárosi művelődési házban lépnek fel. Cukormázasan rózsaszín, röhejesen fodros-bodros nagyestélyit viselnek. Eddigi kihívó voltuk giccses sziruppá változott. Álságosságuk változatlan. Ekkor mondják a képünkbe, farkasszemet nézve velünk, hogy köszönik, hogy olyanná tettük az országot, mint amilyen. Vagyis korrupttá, hazuggá, melyben nyilvánvaló bűnözők lehetnek szabadlábon, sőt kerülhetnek piedesztálra, ártatlanok meg esetleg bűnhődhetnek. Amikor a botcsinálta dívák kivonulnak, magasztos zene részletei szólnak, eltorzítva. Tán jobb nem leírni, hogy mi, mert ilyesmiből már volt balhé. De a torz fenségesség jelzi, hogy honnan hová jutottunk. És hát ennek a jelképe ez a két nő, akiknek igazán lenne mit szánniuk-bánniuk, de lám, már némi moralizálásra is vetemednek.

Show-ba oltott keserűség ez. Színpadi vádirat. Kórkép, hogy itt tartunk, szórakozhatunk is akár ezen, mint most a produkción, és röhöghetünk is, de úgy, hogy azért olyan nagyon nincs min röhögni. Vagyis hát nagyon is van, de ez már a sírással határos.