Petőfi sem NER kompatibilis. Ezt nem lehetett elmondani, lehet valami áthallás?
Azért mi figyelmébe ajánlanánk a NER cenzoroknak a következőt Petőfi verset is, hátha ez is betiltatik!
Címke: cenzúra
Bréking (fék)nyúz, 2019. január 13. – Tudósítás a másik valóságból
Az Origóból végre megtudhatjuk, hogy a balliberális álszentség hogyan terrorizálja a közbeszédet. A Fidesz-frakció szóvivőjétől arról értesülhettünk, hogy a bevándorláspárti Európai Bizottság és az Európai Parlament még a választás előtt ránk erőlteti a migránskvótát. Az igazságügyi miniszter helyettese pedig elmagyarázta, hogy miért olyan jó dolog a közigazgatási bíróságok létrehozása.
A balliberális álszentség terrorizálja a közbeszédet
Eric Zemmour nagy francia esszéista, Orbán Viktor és a magyar modell tisztelője korunk különös média- és közbeszédhelyzetéről értekezett a világ vezető konzervatív napilapjában, a Le Figaróban. Arról is, hogy a balliberális álszentség hogyan terrorizálja a közbeszédet. Eric Zemmour a legsikeresebb francia esszéíró, a migránsválságról írt őszinte, több mint 600 oldalas könyvét ősszel több százezer példányban vették meg. Ennek ellenére Eric Zemmourt nyíltan bevándorlásellenes álláspontja miatt lényegében száműzték a bevándorláspárti elnök, Macron környezete által irányított francia közszolgálati médiumokból.
Zemmour okfejtését a négy évvel ezelőtti Charlie Hebdo elleni merénylet emlékével kezdi, mint a folyamatot elindító tragikus mérföldkővel. A valláskritika már nemcsak a keresztény papokat, hanem az iszlám imámokat is elérte. (Azaz: a francia társadalmat nem zavarta a keresztények szidalmazása, de a bevándorlás és az erőszakos iszlám bírálata igen – nem beszélve magukról a muszlimokról.) A blaszfémia Jézus után elérte Mohamedet is, mondja Zemmour hozzátéve, hogy azt is tudjuk, hogy ennek mi lett a vége, az iszlám gyakorlatilag megtámadta a nyugati keresztény kultúrát, és egy új vallásháború kezdődött a világban.
A következő lépésben minden iszlámot érintő kritikát tiltottak. Ismét az örökérvényű kommunista ideológiát figyelhetjük meg: amiről nem beszélünk, az nincs. (Origo: Ami a „Je suis Charlie” mögött van – avagy korszakunk valódi természete)
A bevándorláspárti Európai Bizottság és az Európai Parlament még a választás előtt ránk erőlteti a kvótát
Brüsszel tovább erőlteti a kötelező betelepítési kvótát – közölte Halász János, a Fidesz-frakció szóvivője sajtótájékoztatóján.
Halász János azt mondta: több politikus közelmúltbeli nyilatkozata utal arra, hogy a „bevándorláspárti” Európai Bizottság és az Európai Parlament (EP) még a májusi EP-választás előtt tető alá akarja a migránsok kötelező elosztásának mechanizmusát.
Ez az EP-választás tétje – hangsúlyozta Halász János, hozzátéve: a Fidesz továbbra is küzd az illegális migráció és a kötelező betelepítés ellen. (MTI: Halász: Brüsszel tovább erőlteti a kötelező kvótát)
Jó dolog a közigazgatási bíróságok létrehozása
Az egyébként tehetségtelen és sikertelen ellenzék most mindent be fog vetni, hogy besározza Magyarországot és a kormányt, mindent meg fog tenni azért, hogy eltántorítsa a szavazókat a nemzeti erők támogatásától – mondta a PestiSrácok.hunak Völner Pál, az igazságügyi miniszter helyettese.
A politikus a közigazgatási bíróságok létrehozásának okairól, az ellenzék ezzel kapcsolatos hisztériakeltéséről is nyilatkozott. Ennek a fajta bíróságnak az a különlegessége, hogy itt az állampolgárok nem egymással, vagy a cégekkel pereskednek, hanem a közhatalommal szemben, ez pedig egy speciális perjelleget jelent. Magyarországon évente 24 millió közigazgatási ügyről beszélhetünk, ennek egy részénél az állampolgár fellebbez és miután ezekről a bíróságok döntenek, rendkívül nagy terhelést jelent, jelentett számukra. Többek között ez is indok volt arra, hogy megszülessen a változtatás, egy elkülönült szervezeti rendszer kialakítása, amely tovább erősíti az állampolgárok jogvédelmét.
Elmondta azt is, hogyan teszik hatékonyabbá az ügymenetet a büntetőeljárási kódex változásai. Kifejtette, Soros brüsszeli emberei mindent összehordanak, de valójában azért támadják Magyarországot, mert bevándorlásellenesek vagyunk. (PestiSrácok.hu: Völner Pál: Az ellenzékkel az a legnagyobb probléma, hogy nagyon rövid időn belül többféle és egymással ellentétes álláspontot tudnak képviselni)
Kínai cenzorok – Déli kávé Szele Tamással
Kérem, ma megint beszéljünk Kínáról, így a kávé mellett, mert érdemes. Nem mondanám, hogy a magunk jövőjét láthatjuk ott, messze Keleten, ahhoz azért sok minden kéne, de hogy igen különös dolgok történnek a Középső Birodalomban, az tény. Az állami cenzúra és a mindenre kiterjedő ellenőrzés valóságos kafkai abszurdba fordult.
Szóval, nagyon érdekes írást közöl a New York Times, amit magyarul a Privátbankár közölt. Az amerikai lap munkatársai ugyanis találtak egy eleven kínai cenzort, és szóra is bírták.
Kínában nem újdonság a cenzori hivatal, már a korai császárság, sőt, az egységes Kína kora előtt is gondot viseltek az uralkodó körök arra, hogy ne írogasson, mondogasson ki-ki amit éppen akar, maga az Első Császár, Csin Si-huang-ti is elevenen eltemettetett négyszázhatvan írástudót, természetesen családjukkal együtt, és máglyára vettetett minden írásművet, ami nem nyerte el a tetszését – el is veszett a korai klasszikusok legnagyobb része, i. e. 213-ban. Az akkor ismert 677 fontos könyvből 524 mára ismeretlen. Szóval, Kínában már a kezdetek is ilyenek voltak… a mai állapotok pedig minden képzeletet felülmúlnak.
Azt az okos ember tudja, hogy vannak dolgok, amiket Pekingben, sőt, az egész Kínai Népköztársaságban nem szabad emlegetni, ilyen például a Tienanmen téri mészárlás, ami hivatalosan nem történt meg 1989-ben, de annyira nem, hogy – szintén hivatalosan – tízezer helyett csak kétszáz áldozata volt. Ez a világ minden más országában önellentmondás volna, de Kínában nem az: a kínai közgondolkodás annyira hozzászokott az abszurdhoz, hogy tökéletesen el tudja fogadni, miszerint semmi sem történt akkor és ott, és annak a semminek volt akárhány áldozata. Végül is mindegy, hiszen úgysem szabad róla beszélni.
És hát azt is tudjuk, hogy Kínában az internetet is komolyan cenzúrázzák,
kulcsszavak alapján, amit erősen megkönnyít az írásrendszer: elég, ha a „Tienanmen” (天安门) kifejezés előfordul a szövegben (márpedig nehezen megkerülhető, olyan az a tér Pekingben, mint nálunk a Hősök tere, azon keresztül lehet bejutni a Tiltott Városba), már bizony megy is az írás ellenőrzésre. A New York Times munkatársai egy huszonnégy éves cenzort szólaltattak meg, bizonyos Li Chengzhit, mi csak nevezzük a könnyebb kiejtés kedvéért Li Csengsinek. Hát bizony, Li mester dolga, hogy kiszűrje, mit szabad írni és mit nem.
És ez nem is olyan egyszerű feladat. Egyfelől, a cenzúra Kínában már nem csak állami feladat, hanem nagyrészt kiadták magáncégeknek, mi úgy mondanánk, gebinbe. Léteznek szó szerint cenzúraszolgáltató cégek, ugyanis akkora az igény a tartalomellenőrzésre, hogy az állam már nem képes ellátni azt. Mondjuk tény, hogy az országnak 1,386 milliárd lakosa van, és ezeknek az embereknek a nagyobb része (a kínai történelemben először) valamennyire tud írni és olvasni, tehát potenciális veszélyforrás, ráadásul a magánvállalkozások többsége még saját belső cenzúrát is alkalmaz, nehogy véletlenül bajba kerüljön egy renitens alkalmazott miatt. Úgyhogy cenzor cenzort ér, a mi Li mesterünk is csak egy a sok közül. Ottani viszonyok között nem is keres rosszul, olyan ötszáz amerikai dollár a havi bére, de az árak is alacsonyak Csengduban, ahol él. A Beyondsoft vállalat cenzora – 2016-ban kétszáz cenzorral kezdtek, most négyezren keresik ezzel a kenyerüket ugyanott.
Na jó, de mit kell kiszűrnie?
Dióhéjban: mindent és bármit. A Tienanmen téri mészárlás alapértelmezés szerint tiltott téma, de tilos a húsos táskát szóba hozni vagy a Micimackót terjeszteni is. Ez azért tilos, mert Hszi Csin-ping örökös pártfőtitkár és a Párt Fia egy alkalommal egyedül, minden kíséret nélkül betért egy vendéglőbe, és rendelt egy húsos batyut, kínaiul paozit, azóta ez az egyik beceneve. A másik, testalkata miatt a Micimackó: de bizony, az se kér már vacsorát Kínában, aki ezeket elkezdi írásban emlegetni, hamarább tüntetik el, mint hogy befejezhetné a mondatot.
Aztán tilos szóba hozni a Han-dinasztia uralkodóit is, mert egy 2017-es hongkongi cikk például velük vetette össze a Mao Ce-tung utáni időszak hat kínai vezetőjét, és ennek nyomán többen az uralkodók nevét kezdték el használni az adott vezető kódjaként. De egy üres szék fotója is problémás tartalom, mert Liu Hsziao-po irodalomtörténészre-esztétára, emberi jogi aktivistára utalhat, akinek nem engedélyezték, hogy átvegye a Nobel-békedíját, így a ceremónián egy üres szék szimbolizálta. Tilos mindenféle utalás George Orwell 1984-ére is.
A cenzorok napi ezer-kétezer írást vizsgálnak át fejenként a legváltozatosabb szempontok alapján – és bizony a szempontok tárháza folyamatosan bővül. Csoda, hogy belé nem bolondulnak a rengeteg tilalomba, főleg, hogy naponta jönnek újabbak és újabbak. Most például számítani lehet arra, hogy a „sziget” szó is tilalmas lesz, ugyanis Hszi Csin-ping egyértelmű utalást tett arra a minap, hogy Tajvan annexiójára készül, és hát Tajvan – sziget… 1969-ben a „Lin” (林) vagyis „erdő” írásjel használata volt tilos a kínai sajtóban, ugyanis akkor végezték ki repülőgép-baleset útján Lin Piao marsallt Külső-Mongóliában, bár az sem lehetetlen, miszerint rakétavetőkkel lőtték szét a kocsiját, ezt már talán sosem fogjuk biztosan megtudni. Viszont a woodstocki fesztiválról (woodstock farakást jelent) a kínai média biztos, ami biztos, csak évek múltán számolt be. Erdő, farakás, mindegy is… jobb vigyázni ezekkel a szavakkal.
A legveszélyesebb elemek maguk az ellenőrök…
Aztán jönnek a problémák: ugyanis a rengeteg cenzort ahhoz, hogy tudják, mit kell kiszűrjenek, bizony, meg kell tanítani Kína valódi történelmére is, ami messze nem azonos azzal, amit tanultak az iskolában… így aztán voltaképpen a legveszélyesebb elemek maguk az ellenőrök, akiknek tudniuk kell azt, amit az átlagpolgár nem is sejt. Egymást is ellenőrzik.
Feltevődik a kérdés, hogy mielőtt minden végképp összezavarodik, miért nem alkalmaznak mesterséges intelligenciát a szűrésre? Alkalmaznak: az egyik médiacégnél már százhúsz robot dolgozik, de sajnos nem elég alaposak, át-átcsúsznak a mindenféle utalások a rostájukon, bizony, a jelképek és nüanszok elemzéséhez eleven ember kell.
Csak bizony embert próbáló feladat ez – a cenzorok például olyan trükköket alkalmaznak, hogy a képernyővédőjük a Kínai Kommunista Párt vezetőinek arcképét ábrázolja, el ne felejtsék őket véletlenül, ugyanis ezeket a képeket csakis és kizárólag a kormány weblapjai és a barátinak nevezett blogok posztolhatják, más nem. Engedély nélkül nem, hogy szidni: dicsérni sem szabad őket!
Egyszóval, Kínában fokozottan érvényes a régi mondás, miszerint ha eszed van, ne gondolkozz, ha gondolkodol, ne mondd ki, ha kimondod, ne írd le, ha leírod, ne írd alá, és ha aláírtad, legalább ne csodálkozz. A cenzúra, összekötve az általános pontrendszerrel és a térfigyelő kamerák rendszerével gyakorlatilag épp, csak az álmokat nem befolyásolja. Mondjuk ennek sok előzménye volt még a digitális korszak előtt is, hatezer év alatt Kínában minden megtörtént már, ami elképzelhető és jó néhány elképzelhetetlen dolog is – de kérdés, hogy a mai információözönben meddig lehet fenntartani a totális kontrollt.
Félő, hogy elég sokáig. A kínai történelem azt mutatja, hogy még teljesen alkalmatlan dinasztiák és rendszerek is (hogy rögtön a legutolsó, mandzsu Csing-dinasztiát vegyük) képesek akár évszázadokig elnyújtani arrafelé a saját haldoklásukat, a nép nem fog fellázadni, vagy ha mégis – azt senki sem fogja megtudni, hiszen a híreket cenzúrázzák.
Létezik erről egy anekdota
Mesélik, hogy 1851-ben meghívták egy estélyre Gützlaff misszionáriust Cobden gyároshoz – a hittérítő már olyan sokat élt Kínában, hogy magát is kínainak tartotta. Sőt, Pekingben kék gombos mandarini hivatalt is viselt. Valamiképpen szóba került a francia forradalom, ami detronizálta Lajos Fülöp királyt és kikiáltotta a köztársaságot – még 1848-ban, csak hát akkoriban nyolc hónapig ment egy levél Kínába. A misszionárius óvatosan megkérdezte: mik ennek a köztársaságnak az alapelvei? Valaki elővett egy húszfrankos aranyat és megmutatta neki: rá van írva. „Szabadság, egyenlőség, testvériség.” Gützlaff elmélázott:
– Mindez csakugyan dicső három elv, mi kínaiak is egyszer, már kétezer év előtt, ezekre fektettük állami életünk súlypontját, s ezek szerint rendeztük be közigazgatásunkat, de azt találtuk, hogy sokszor összeütköznek egymással, s hogy a három elv mellé szükséges még egy negyedik, mely a hármat összhangzásba hozza, s miután ezt feltaláltuk, a csend és rend csakugyan többé nem bontatott meg.
– És mi lenne ez a negyedik elv?
– A bambuszbot! – szólt Gützlaff nyomatékosan – mióta ezt negyedik főkormányelvnek behoztuk, a szabadság uralma dívik nálunk, korlátozva a bambusz által, s egyenlőség uralkodik a bambusz alatt, megkapja azt a mandarin, ha vét, csakúgy, mint a teherhordó, s önök alig fogják képzelni, mily benső érzelme a testvériségnek fejlődik ki a bambuszbot alatt!
Hát, így álltak már másfél száz éve is a dolgok az Égalattiban, ahogy Kínát nevezik… és nem sok minden változott azóta.
Mifelénk, a mi öreg, garabonciás Európánkban azért ilyen mértékű cenzúrától sosem kell tartani – nem, mintha a politikusaink nem szeretnék, szeretnék ők nagyon is, csak éppen a szervezettségnek erre a fokára Európa képtelen.
És nem is lenne elég cenzorunk.
Még jó, hogy kevesen vagyunk.
Merjünk kicsik lenni.
Déli kávé Szele Tamással – Sajtó, keserűen
Akkor ma beszélgessünk kicsit e mellett a kávé mellett a valóságról. A hírekről. Arról, hogy fontosak-e egyáltalán és arról, hogy honnét fogjuk őket kapni ezentúl. Arról, hogy mennyivel lettünk szegényebbek a sajtó centralizálása által, és mibe kerül ez nekünk. Meg arról, hogy fontos-e az igazság egyáltalán?
Hát, hogy honnét fogjuk venni a valós híreket, az jó kérdés, kizárólag online forrásokat lehetne ajánlani, és azokat sem árt fenntartásokkal kezelni, mert nem mind igaz, ami online, de az most történelmileg úgy alakult, hogy minden gyanús lesz, ami nyomtatott. Kiváló kollégáim már alaposan beszámoltak lapunk hasábjain a magyar sajtót alapjaiban megrázó centralizálási hullámról, arról, hogy a kormány akkora sajtókartellt alakított ki, amekkora még sosem létezett a történelem folyamán (minden kartelltörvény ellenére) Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány néven, erről nem is bocsátkoznék részletekbe, került abba a csoportba tücsök és bogár, sőt, sajnos
a Szabad Föld is ott van most már.
Erről nekem (és másoknak is) jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat, üzleti összefonódásokról és a választókon egymás közt hangosan röhögő, elvileg egymással szemben álló pártpolitikusokról, ám a szekér haladt, és tegnap jött a Hiób-hír: a Vasárnapi Hírekre se számítsunk többé.
Elvileg nem szűnik meg, csak beolvad a Népszavába, csak hát dolgoztam én majdnem tíz évet egy Kurír című lapnál is, ami közjogilag máig nem szűnt meg, ámde a tulajdonos „szünetelteti a működését”. 1998 óta szünetelteti, nyilván azért, hogy sem azonos, sem hasonló című nyomtatott lapot ne lehessen indítani az engedélye nélkül. Minő véletlen: a Kurírt is az első Orbán-kormány szüntette meg. Hát, ha pesszimista vagy inkább realista vagyok, azt mondom: lesz a magyar sajtóban olyan cím, hogy Vasárnapi Hírek, csak éppen ilyen lap, na, az nem lesz. És akkor most nagyon udvarias maradtam, tekintve, hogy az elmúlt három-négy évben szerénytelen személyem ennek a lapnak, mármint a Vasárnapi Híreknek a külső munkatársa volt. Főként külpolitikai elemzésekkel foglalkoztam volt.
Akkor mostantól vagy nem tehetem, vagy csak máshol.
És kevés „máshol” kerülközik: pillanatnyilag csak két helyen lehetséges ez, az egyik épp a Független Hírügynökség.
De nem panaszkodom: mit szóljanak azok a belső munkatársak, akik szerződésük és esetleg magasabb pozíciójuk miatt nem is vállalhattak máshol munkát? Nekik most sokkal rosszabb, bár én is megérzem, nem akármennyire, hogy valahol egy irodában két politikus egymás markába csapott.
Csapna a markukba a ménkű, az.
De mindkettőnek.
Honnét fogunk informálódni?
No, de hogy térjünk vissza a témánkhoz: akkor honnét fogunk informálódni? Magyar nyelven már sajnos nem tudok olyan nyomtatott napilapot mondani, amiben feltétlenül megbíznék, illetve a Népszava lehet még hiteles, amíg fennmarad.
Mondjuk az is igaz, hogy mikor az Origót elfoglalták a kormánycsapatok, ezrek tüntettek, a Népszabadság aljas megszüntetésekor százak demonstráltak, a Szabad Föld eladásakor már csak tudomásul vette a közönség a tényt, és mikor majd megszűnik a Népszava, nem fogjuk egyhamar megtudni – mert nem írja majd meg sem az Origo, sem a Magyar Idők.
Azt tudnám javasolni a hírre éhes olvasóknak, hogy a napi híreket online tudják meg, azokból a portálokból, amelyeket hitelesnek találnak – de az Égre, azért tessenek ellenőrizni még azt is. Nem azért mert akár mi, akár a kollégák szándékosan hazudnánk, ferdítenénk, távol álljon tőlünk – de a mai, valóságon túli álhírvilágban megeshet akármelyik, egyébként hiteles portállal, hogy elhisz egy hamis hírt, és az onnét kiindulva végigfertőzi a maradék, valódi sajtót is. Szóval: azt fogadjuk el ténynek, ami legalább három, egymástól független forrásban azonos lényegi tartalommal jelent meg. Tudom, fárasztó és időigényes mindent ellenőrizni, de legalább a fontosabb hírek esetében érdemes – azzal kapcsolatban, amit én magam írok le, bármikor állok a próba elébe.
A nyomtatott sajtó helyzete már nem is kérdéses. Aki nem hajt fejet, nem áll be a sorba, annak vége. Vége akár gazdasági, akár szakmai érdekvédelem szempontjából.
Tetszettek már hallani a tervezett Sajtókamaráról?
Az egy csodálatos szervezet lészen.
A tervezete személy szerint Szöllősi György nevéhez köthető, aki most a Nemzeti Sport főszerkesztője, de korábbi szakmai sikerei közé sorolhatjuk, miszerint a felcsúti Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémiának is volt kommunikációs igazgatója. Kiket kért fel a tervezet kidolgozására? A Magyar Sportújságírók Szövetségét, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségét, a Protestáns Újságírók Szövetségét, valamint – L. Simon Lászlót. Ő már tett is javaslatokat „belső szakmai fórumokon”, kár, hogy ezeket a fórumokat nem csak az olvasó, de a szakma gyakorlói sem ismerik.
A legtöbb magyar újságírót tömörítő MUOSZ-t, a Magyar Újságírók Országos Szövetségét meg sem kérdezték. A jelek arra mutatnak tehát, hogy a magyar újságíró a jövőben vagy a katolicizmusban, vagy a reformációban, vagy a sportban hisz, negyedik lehetőség nincs.
Kamarai tag az lesz, akinek az urak megengedik
A médiumokat és a munkavállalást egyaránt szabályozni kívánják, két egyszerű pont útján:
Minden országos terjesztésű médium tagja kell legyen a Sajtókamarának.
Országos terjesztésű médiumban csak sajtókamarai tag dolgozhat.
Márpedig a kötelező kamarai tagságot súlyánál fogva pillanatok alatt követelheti ki az új sajtókartell – nem kizárt, hogy ez is az egyik célja – és amikor ezt törvénybe iktatják, ami manapság percek kérdése, rá is szögezték a koporsó fedelét az online sajtóra is.
Hiszen nem írhatunk majd országos terjesztésű médiumba, márpedig mivel a netes lapok terjesztése területileg szabályozhatatlan, és nem csak országosan, de globálisan is elérhetők, nyilván nem dolgozhatunk majd online sajtótermékbe egyáltalán, a nyomtatottak közül is csak kerületi vagy üzemi lapba írhatnánk, ha nem lennének azok is mind kormánykézen.
Egyszóval a cél a magyar sajtó teljes monopolizálása
Már nem hagyják szétrohadni az éhező konkurenciát – nyolc éven keresztül hagyták, csak nem akar rohadni az Öregistennek sem, szóval most lépnek ellene. A probléma ugyanis az, hogy hiába van akárhány lapja a kormánymédiának, ezeknek ára, súlya, bevétele (főleg kiadása) lehet, mint a tenger, olvasója viszont annál kevesebb.
A sokat és hisztérikusan emlegetett „balliberális médiatúlsúly” is csak azt jelenti, hogy a kormánysajtót nagyon nem olvassák, a független sajtót annál inkább. Személyes tapasztalatom, hogy jobb napokon egyetlen saját írásomnak van annyi olvasója, mint az agyontámogatott teljes Magyar Hírlapnak – azt hivatalosan napi hatezer olvasóra auditálták, a Magyar Időkről nincs adat, de tudható, hogy ennél is kevesebben olvassák.
Ezt az állapotot nem tudják elviselni (többek között) a kormány sajtóipari szak-, segéd- és szakképzetlen segédmunkásai. Írni nem képesek megtanulni, a mutatók akkor sem javulnak, ha Dárius minden kincsét betolják a lapba – most hát azzal próbálkoznak, hogy megfojtják a konkurenciát, hátha megszerzik az olvasóikat.
Nem fog sikerülni, borítékolhatom, a magyar olvasó ugyanis nagyon kényes arra, ha hazudnak neki vagy hülyének nézik: azt készséggel elhiszem, hogy alulinformáltak lesznek az emberek, de mivel nem fognak hitelt adni a kormánymédiumok hazugságainak, félreinformáltak nem.
A fontos merény kifordul medribül s elveszti tett nevét, mondanák a Hamletben.
Kritikus, sőt életveszélyes napokat él át a magyar sajtó nem kormányközeli része.
Tisztázzuk magunkban: fontosak a hiteles hírek?
Létfontosságúak.
Mi a propagandamédia célja?
Elsősorban az, hogy elhitesse velünk megbízói hazugságait, de másodsorban az is, hogy megingassa bizalmunkat mindenféle hírben.
És ha majd az eszünk nem hisz senkinek és semminek, eljön az ő idejük: a hazug, érzelmeket felkorbácsoló híreikkel arra vehetnek majd rá bárkit, akárkit és mindenkit, amire csak akarnak.
Kívánatos számunkra ez az állapot?
Nagyon nem kívánatos.
Mit tehetünk ellen?
Tudatosan olvasunk és megválogatjuk, minek adunk hitelt, hazudjon nekünk akár a kormány, akár a piaci kofa.
És drukkoljunk a maradék, független magyar sajtónak.
Kicsit kesernyés lett ez a ma déli kávé, kimaradt belőle a cukor, a tej: hiába, nehéz időket élünk.
Bréking nyúz, 2018. november 17. – Tudósítás a másik valóságból
Dübörög a libsi cenzúra a Facebookon, amiért a 888 szerzője a homoszexuálisokról mert írni. A HVG-ről kiderült, hogy fake news gyár, mert azt írta, a jegybank túl sok közpénzt fizetett az Eiffel Palace korábbi baráti tulajának. Történelemhamisító, manipulatív, öntudatromboló film a Napszállta, mert azt sugallja, hogy a Monarchia felelős a világháború kitöréséért. A marxistáknak épp ez a céljuk: bűntudatot kelteni a mai magyar nézőben a Monarchia bűneiért.
Libsi cenzúra a Facebookon
A jobboldali véleményt tűzzel-vassal üldöző Facebook-cenzúra ismét lecsapott, ezúttal Horváth Zsófiát, a 888 munkatársát, a Pszicho sorozat arcát tiltotta a Facebook három napra.
„Aki azt gondolja, hogy nincs liberális véleménydiktatúra, vagy nem létezik a jelentgetés kultúrája, az húzza ki a fejét a homokból vagy ahová dugta. A liberális jelentgető az az elkorcsosult alkat, aki azt gondolja, hogy csak ő tudja megítélni, hogy mi a helyes és helytelen, és miközben erkölcsi piedesztálra emeli magát, jó lenne, ha meggondolná, hogy milyen világban akar élni, mert én az ő világában nem akarok. Fel vagyok háborodva, hogy korlátozzák a szólásszabadságomat, ezért jó, hogy van már űrkutatási biztosunk, mert ha megtehetjük, azt kérem, hogy lőjük ki az összes ilyen elkorcsosult liberálist a holdra” – kommentálta Horváth Zsófia a Zuckerberg-kommandó újabb akcióját. (888: Munkatársunkat megbüntette a Facebook, amiért a homoszexuálisokról mert írni)
A HVG bántja Matolcsyékat, tehát fake news gyár
Nagyon akart markolni az egykor vonalas, de tényszerű orgánumból egyre inkább “fake news gyárrá” változó Heti Világgazdaság, amikor a legutóbbi számában a teljes, kormányközelinek bélyegzett építőipari szférát igyekezett egyszerre korruptnak és értéktelen munkát végzőnek beállítani. A nagy erőlködés közben – mivel nem illett a felépített koncepcióba – csupán hárommilliárd forinttal vágták át az olvasóikat, a Magyar Nemzeti Bank jó hírének rovására.
Az Eiffel Palace sokat tárgyalt ügye, a baloldali sajtó egyik gumicsontja, amit eklatáns példának látnak arra vonatkozóan, hogy miként talicskázzák ki a hatalmon lévők a Magyar Nemzeti Bankon keresztül a közpénzeket. Pedig nem. Nem így van, hanem pont ellenkezőleg.
A HVG a jól bevált, több évtizedes gyakorlatot követve ebben az összeállításban sem mulasztja el megemlíteni a lassan már mantraként ismételgetett ítéletet: azt a véleményt, hogy aki annak idején eladta ezt a budapesti exkluzív irodaházat a jegybanknak, a valós értékénél jóval többet kapott érte. Ez az állítás persze eltekint attól a ténytől, hogy hiába rendelkezik egy ingatlan szakmailag alátámasztott értékeléssel, bármikor lehet rendelni egy ellenkező előjelűt is, amennyiben valakinek az érdeke úgy kívánja. A lényeg az üzenet: az MNB indokolatlanul nagy összeghez juttatott egy tűzközeli vállalkozót. (PestiSrácok.hu: Gerő Ernő is büszke lenne a HVG-re, akkorát hazudtak az MNB ingatlanügyéről)
Történelemhamisító, manipulatív, öntudatromboló film a Napszállta
Idén, szeptember 27-én mutatták be az Oscar-díjas Saul fia rendezőjének új filmjét, a Napszálltát. A film mintegy kétmilliárd forintból készült, amelyből az MNF honlapja szerint 1,6 milliárdot a magyar adófizetők pénzéből fizettek. Csak a forgatókönyv 22 millióba került, a gyártás-előkészítés pedig 65 millióba.
A film nem aratott osztatlan sikert a kritikusok körében, de a legrosszabb, amit írtak róla, hogy vontatott, unalmas, zavaros. Mintha csak elfuserált, nem igazán alaposan megírt mozi lenne. Pedig épp ellenkezőleg, egy professzionális munka, amelynek minden képkockája pontosan kiszámított és adagolt méreg a magyar nézőnek. Bejött tehát a számításuk. A film átvert mindenkit a laikus nézőtől a kritikus újságírókig.
A forgatókönyvet a Franciaországban nevelkedett rendező mellett még két francia társszerző írta. Hoppá, az első világháborúban az ellenséghez tartozó franciák írnak filmet az Osztrák–Magyar Monarchia, Magyarország, Budapest és a magyarok felelősségéről? Ez önmagában botrány. A Monarchia felelősségét állítja a világháború kitörése vonatkozásában, és ezt egy történelmileg nem hiteles történettel illusztrálja.
A marxistáknak épp ez a céljuk: bűntudatot kelteni a mai magyar nézőben a Monarchia bűneiért. Pedig az már eldőlt: nem a Monarchia, nem Magyarország és végképp nem Budapest felelős az első világháború kitöréséért. A Monarchia felelőssége is csak részleges, hiszen a „villámháborút” mindenki akarta, az antant a leginkább, amelynek sikerült is az eredeti terve, a közép-európai térséget megosztani, szétverni, destabilizálni gazdaságilag és politikailag. (Magyar Idők: Hamis Napszállta bűntudatkeltéssel)
Bréking nyúz, 2018. november 14. – Tudósítás a másik valóságból
A francia kormány cenzúrázza a Facebookot, Macron erről korábban négyszemközti megbeszélést folytatott Mark Zuckerberggel. Szavazati jogot adna a migránsoknak a svéd szociáldemokrata párt. Ezzel szavazókat akar szerezni magának a folyamatosan gyengülő baloldal. Botkát felőrölte a hatalom és a rengeteg sötét ügy. Fogyatkoznak körülötte az emberek, mert mindenki benne van valamilyen zűrös sztoriban.
A francia kormány emberei az első külső cenzorok a Facebook történetében
Emmanuel Macron még korábban négyszemközti megbeszélést folytatott a Facebook alapítójával, Mark Zuckerberggel. Az egyeztetés eredményeiről most hétfőn számolt be a francia elnök, a fejlemények pedig aggasztóak.
Macron a kezdeményezést „okos szabályozásnak” nevezte, és a jövőben hasonló módon szeretne eljárni a Google-lel, az Apple-lel, valamint az Amazonnal kapcsolatban is. Hogy mi számít majd rasszistának vagy bántónak? Azt majd a francia titkosszolgálat eldönti. (888: Macron és Zuckerberg együtt cenzúrázhatja a Facebookot)
A svéd baloldal is migránssimogató
Szavazati jogot adna a bevándorlóknak a svéd baloldali, szociáldemokrata párt. Javaslatuk szerint ugyanolyan jogok illetnék meg a migránsokat, mint a született svédeket. A szakértő szerint ezzel szavazókat akar szerezni magának a folyamatosan gyengülő baloldal. Eközben már Svédországban is megalakulóban van egy iszlám párt. (Tv2 Tények: Migránsoknak adnának szavazati jogot)
Botkát felőrölte a hatalom és a rengeteg sötét ügy
Elfáradt, rutinból dolgozó baloldali városvezetés, hűtlen kezelésért börtönre ítélt Botka-bizalmasok, az elszalasztott lehetőségek miatt zúgolódó bal- és jobboldali elit, baloldali korrupciós ügyekben fuldokló Szeged, és egyre aktívabb helyi jobboldal.
„Lacit felőrölte a hatalom és a rengeteg sötét ügy. Fogyatkoznak körülötte az emberek, mert mindenki benne van valamilyen zűrös sztoriban. Ujhelyi is jobban tenné, ha visszavonulna végre a rengeteg pénzével. Laciknak az se tett jót, hogy az MSZP élén pillanatokon belül megbukott. Mi, szegediek nem is néztük jó szemmel, hogy akkor itt hagyott minket, majd amikor belebukott a miniszterelnök-jelöltségbe, visszajött a városba. Ha ló nincs, a szamár is jó?” – kérdezte az MSZP-szavazó szegedi ismerős. (Origo: Megrogyott a szocialista vezetés Szegeden)
A cenzúra diszkrét bája
A magyarországi média nagy többsége, és elsősorban a közmédia, megszállva, a román médiateret politikai oldalak szerint felszabdalták, a rommagyar – szinte teljes egészében – bedarálva, betuszkolva a Fidesz-alapítványok vasszoknyája alá. Csoda-e ha cenzúra van? Csoda-e, ha öncenzúra van?
Felteszem sokan kárörvendenek – pezsgőbontás sem elképzelhetetlen, itt-ott fontos irodákban -, hogy sikerült legyőzni a gonosz kritikust és mintegy 350 adás után kikerült heti jegyzetem a bukaresti rádió magyaradásából, csakhogy itt vagyok és elhangzott, de még inkább leírt kritikáim aktuálisabbak, mint valaha. Botrányos kiebrudalásom – botrányos, hiszen semmiféle érv el nem hangzott, közvetített telefonbeszélgetésen tudatták, hogy velem tovább nem kötnek szerződést, hogy majd más, mert …. és itt elakadt a beszélgetés, mert … csak -, persze várható volt. Nem egyedül vagyok, akit megpróbáltak/nak elhallgattatni a hatalmasok, akik foglyul ejtették a rommagyar társadalmat, akik mindenféle szabad, és főleg másképpen gondolkodást legszívesebben örökre elüldöznének. Csakhogy a dolgok természetéből fakad, hogy rossz projektet folytatnak, idejük nagyon is véges, lelepleződnek és a történelem süllyesztőjébe, sőt a hátsó, lakatra zárt, lomtárba kerülnek.
Nem a cenzúra hosszú karja a fő probléma, és az el sem rettent terveimtől, hanem az a makacs és kíméletlen ÖNCENZÚRA (melyről azt mondja Esterházy Péter egy helyen, hogy „olyan mint az olvadt hó, beszivárog az ember gallérja alá”), mely évek óta inkább elsunyítja – tisztelet a nagyon kevés kivételnek – azt amiről jegyzeteim szóltak/nak, a nagybetűs VALÓS PROBLÉMÁKAT; az hogy nem vitatkoztunk/unk, hogy elhalt a nyilvános okoskodás, hogy elsatnyult a vitakultúra, hogy éppen úgy félünk kimondani, amit gondolunk, mint az átkosban. Ez a reális probléma, és nem a rádióadásom lekeverése, ez a gond itt és még inkább az értelmiségiek bedarálása, leszalámizása, az egyénenként megkötött különalkuk. A cenzúra nem veszélyes, mert a megváltozott nyilvánosságban nincs teljes elhallgattatás, mindig van lehetőség – hej, de zavarja ez a “disznófejű nagyurakat” – más média-térben megjelenni, aztán meg a természetét is félreismerik a cenzúrának, akik élnek vele.
Van az az ismerős, de valóságot kifejező közhely, hogy az idő rostája megszűri, hogy mi marad fenn történelmi perspektívában, mint említésre/megemlékezésre méltó teljesítmény. Nos, ebben a folyamatban a cenzúra nagyon is közrejátszik. Kicsit is átgondolva alig van olyan szerző és mű, akire, amire emlékszünk, akit a korabeli cenzúra ne üldözött, tiltott, vagy marginalizált volna. Hát így működik a cenzúrával való játszadozás, ez a perverz hatása: elfeledjük a cenzorokat, sőt kenyéradójukat, a hatalmasokat is, és a kicenzúrázottak bekerülnek történeti tudatunkba, ezért nem érdemes elfogadni az öncenzúrát. Tudom, tudom, gyenge és alig vígasz ez sokaknak, de hát ez is valami, és más nincs is. Illetve hát lenne az, amit parrhesia-nak, gondolatbátorságnak nevezünk. Az öncenzúra, a korlátozások szinte automatikus és kritikátlan belsővé tétele nagyon is jellemző társadalmi jelenség, vagy ha úgy tetszik szociálpszichológiai tény, mint minden más társadalmi relevanciával rendelkező összetevője a szólásszabadság bonyolult képletének. Ezzel szemben a gondolatbátorság, éppen arra irányul, hogy ezt a szinte automatikus fejleményt, a külső cenzúra belsővé tételét megakadályozza, szembe helyezkedjen az előbbivel, ennyiben pedig sajátos fajta nonkonformizmus, következetes formájában intellektuális engedetlenség. A gondolatbátorság, a szókimondás, a cenzúra különféle formáinak ignorálása általában a „hatalom nélküliek”, a gyengék, a kiszolgáltatottak stb., morális/intellektuális „fegyvere”, mely különösen régiónkat tekintve, annak történelmi társadalmi, gazdasági és kulturális, stb., előzményei okán nem szerveződik igazi (proteszt) mozgalommá, netán ellenhatalommá, mely a maga során korlátozhatja a hatalom bármiféle cenzúráját. Ezért fölszámolni nem tud(hat)ja a cenzúrát, kényszeríteni sem a hatalmat, viszont igyekszik azt „fenomenológiai zárójelbe”, azaz karanténba zárni, lényegében vállalva az elhallga(tta)tást, marginalizálást, az anyagi és egyéb hátrányokat, vagy akár az üldözést és börtönt kockáztatva stb., „úgy tesz mintha” cenzúra nem létezne. És azután még ez a reménytelen és kiszolgáltatott értelmiségi – igen sokszor nem közérthető, mint populista embertársaink követelik – diskurzus is képes győzedelmeskedni, vagy legalábbis uralni a közbeszédet és ez biza előbb-utóbb kikezdi a hatalmat. A cenzúrázó hatalom ugyanis, szorong, fél, mit fél, egyenesen retteg, még a bizonytalan helyzetű értelmiségtől is, különösen akkor, ha – néha tükörbe néz, ami elkerülhetetlen – tudja: hatalma manipuláción, alternatív tények sulykolásán, hazugságokon alapszik.
A populista, és akként illegitim hatalom joggal tart a médiáktól, hiszen a médiapolitizálás éppen arról szól, hogy a média logikája szerint működik a politikai kommunikáció, sőt ez működésmódjának a lényege, a politizálás tere és a nyilvánosság, a média tere egymásra tevődnek, ugyanazokat az eszközöket próbálják használni. Nem véletlen, hogy a lopakodó populista autokráciák, amit hibrid hatalomnak mondunk mostanság, a médiatér kisajátításával kezdik hatalmi bázisuk kiépítését. A sajtószabadság, vagy legalábbis média alacsony kiszolgáltatottsági foka a demokrácia működésének alapfeltétele. A magyarországi média nagy többsége, és elsősorban a közmédia, megszállva, a román médiateret politikai oldalak szerint felszabdalták, a rommagyar – szinte teljes egészében – bedarálva, betuszkolva a Fidesz-alapítványok vasszoknyája alá. Csoda-e ha cenzúra van? Csoda-e, ha öncenzúra van?
Azoknak pedig, akik látszat-jóindulattal csóválják a fejüket, hogy sokszor volt éles és határozott, meg tekintélyt nem tisztelő, meg szókimondó és miegymás, amit mondtam/írtam és miért nem hallgattam a cenzúra óvó-intő hangjára csak azt üzenhetem, hogy az erős és figyelemfelkeltő – legtöbbszőr mindenféle, és főként hatalmaskodó, pöffeszkedő és mindenki mást alattvalójának tekintő felkapaszkodottat, stb. – polgárpukkasztó gesztusokat illeti, ez volt és ez a célom: az irónia, a cinikus megvetés, a hatalomnélküliek fegyvere. Mondjak le arról, amit ígértem, és amit blogom címében (systemcritic.blogspot.ro) évek óta “hordozok”, ti. a rendszerkritikáról? Hát, akkor mivel foglalkozzak, hogy kivirágzott a pitypang? Megírjam a pöffeszkedő hatalom, a lopakodó autokrácia, az elhibázott politikai lépések, a korrupció, a manipuláció, a populista/demagóg diskurzusok apológiáját? De, hát ezen százak dolgoznak itt és máshol, adjam meg a császárnak azt, amit soha meg nem érdemel, és ezért erőszakkal is követel? Hát kösz, de nem.
És végére hagytam a rádiótól való kirúgatásom történetének, a rommagyar cenzúra mostani megnyilvánulásának legperverzebb vonatkozását. Nem elég, hogy a rommagyar hatalom cenzúrázni kénytelen, de még eszközei csak közvetettek, ez a gesztus is megmutatja kettős kiszolgáltatottságát. Nem kétlem, hogy alapvetően az ő fülét karcolta a rádióadás és ezért saját indíttatásból járt el, de azt sem, hogy volt budapesti sugallat, ha nem egyenesen követelmény, mely elhallgattatásomat sürgette. Nyomja ez a „nyílt titok”, az elkövetők lelkét, hadd mosolyogjanak és veregessék egymás hátát sikerük fölötti örömükben. Bizton nyertek valamit tettükért, valami anyagiakat is, és a jelenlegi budapesti hatalom megsimogatja okos kis lehajtott fejüket. Viszont a cenzúrázás végrehajtása korrupciót és politikai kiszolgáltatottságot implikált a másik irányban, a jelenlegi román hatalom fele is: amiért a PSD-s igazgató elkövette a kirúgatást (elvégezte a kellemetlent, minden indoklás nélkül, felrúgva a szerződésbe foglalt kötelezettségeit is stb.), azért még kérni fog egyszer valamit a Dragnea-féle hatalom. Na, arra lennék én a leginkább kíváncsi, – és szerintem ennek megtudása a közérdek -, hogy a gesztust mivel viszonozza a Fidesz itteni fiókpártja? Mit/kit, miféle elveket és mennyi gerincet kell beáldozni kirúgatásom fejében? Mert ingyenebéd a korrupciós láncolatban sincs.
Egyébként: To be continued!
Magyari Nándor László
Az MTI esete a cenzúrázott valósággal
A Független Hírügynökség egy korábbi cikkben már beszámolt Szájer József sirámairól, jelesül arról, hogy a Fidesznek milyen nagy média-ellenszélben kell dolgoznia. A Fidesz Európai Parlamenti képviselője egy meglehetősen terjedelmes levélben tájékoztatta néppárti frakciótársait a magyar választásról, pártja helytállásáról, valamint arról, hogy bár nagy volt az ellenfél média-túlsúlya, ők derekasan állták a sarat.
Bármennyire hihetetlen, nem szakadt le a plafon, amikor Szájer József a következőket írta: „Mindegyik párt, és a média jelentős része (amelyet oligarchák finanszíroznak, mint Simicska Lajos vagy Soros György) ellenünk kampányolt… …Hét az egy ellen harcot vívtunk a kormányzáshoz szükséges többségért. Olyan erőkkel küzdöttünk, amelyeknek elsöprő médiaereje, példátlan befolyása és majdnem határtalan erőforrásai voltak… Az ő forrásaik gyakran erős külföldi támogatással jártak együtt, az önök országainak médiájától, politikai pártjaitól, az önök otthoni riválisaitól.”
Ehhez képest a Magyar Távirati Iroda – továbbiakban: MTI – mai belpolitikai előrejelzésében egyetlen szóval sem említi, hogy két tüntetés is lesz szombaton Budapesten. Az egyik kisebb, de nem jelentéktelen: a megszüntetett a 80 éves Magyar Nemzet – mely az erőszakkal eltérített reklámozók hiányában termelt évi többszáz-milliós veszteséget – mellett demonstrálnak délután 4 órától.
A másik a vasárnapi választás óta szerveződik a Facebookon. Eddig 37 ezren jelezték részvételüket, 84 ezren pedig érdeklődnek. (Az érdeklődők mintegy harmada-fele el is szokott menni.)
Forgalomkorlátozások is lesznek emiatt Budapesten, nagy rendőri készültség és mindenféle híresztelések az esetleges rendbontásokról, valamint arról, hogyha lesznek ilyenek, az a kormányhoz közeli provokátoroknak köszönhető.
Szóval, téma a ma délutáni tüntetés, ám ehhez képest a polgárok adóforintjaiból fenntartott, közszolgálatinak nevezett MTI hallgat róla, mint a sír.
Ha még a humorunknál lennénk, akkor ezúttal is azon ironizálnánk, mint más hasonló esetekben: hogy az MTI nem azért nem ír a kormány számára kellemetlen, vagy éppen kínos esetekről, mert szakmailag és morálisan nincs a helyzet magaslatán, hanem azért, mert nem szeretné, ha a magyar emberek szomorúak lennének. Márpedig a magyar emberek, ha tudnák, mi a valós helyzet az országban könnyen lehet, hogy el lennének keseredve, és az MTI, valamint a közmédiának nevezett, közpénzből fenntartott sajtóbirodalom az emberek érdekében hazudik, mert épp ettől a rossz érzéstől kívánja megóvni őket.
A helyzet azonban egy ideje egyáltalán nem vicces – a választás óta pedig különösen nem az. A bőrünkre megy a játék, mert az a tét, hogy felszámolják-e a maradék demokráciát, vagy hagynak valamennyit mutatóba.
Úgyhogy, nem tehetünk mást, minthogy – az MTI helyett – ezúton közöljük: Mi vagyunk a többség – tüntetés a demokráciáért elnevezéssel nagyszabású tüntetés kezdődik ma délután fél 6-kor Budapesten. (Valamint Magyarország és Európa több nagyvárosában). A demonstráció résztvevői az Opera előtt találkoznak, és onnan vonulnak a Kossuth térre, az Országház elé.
Minden külön értesítés helyett.
