Címke: bürokrácia

Brutális, hogy ma Magyarországon mintegy 4,4 millióan dolgoznak, közülük 1,3 milliót az állam tart el – állítja Dávid Ferenc, a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének a főtitkára, hozzátéve: az Orbán-kormány többször is felvázolt terveket e felduzzasztott létszám csökkentésére, történni azonban nem sok történt. „Nem látok az ellenzéki pártok programjaiban olyan lépés-sorozatokat, amelyek a gazdaság számára rendkívül nagy ígéretet hordoznának” – reagált arra a felvetése, hogy ugyan több ponton bírálja a VOSZ a jelenlegi kormány lépéseit, de nem áll ki az ellenzék mellett demonstratívan, ahogy tette azt nyolc évvel ezelőtt az akkor még ellenzéki Fidesz mellett. A vállalkozók  a gazdaság egyik neuralgikus pontjának a munkaerő-piaci helyzetet tartják: évente negyvenezer fővel szűkül a kínálat a munkaerőpiacon a 15-64 év közötti korosztályban, ami krónikus munkaerőhiányhoz fog hamarosan vezetni. Az állam túlburjánzása és a kiszámíthatatlan jogi, működési környezet is komoly problémákat okoz – állítja Dávid Ferenc.

Mit tartanak a magyar vállalkozók a gazdaság neuralgikus pontjainak?

Ma Magyarországon az elsőrendű kérdés a munkaerő-piaci helyzet, ennek két vetülete van: az egyik munkabérekkel kapcsolatos folyamatok, a másik pedig a szakképzett munkaerő rendelkezésre állása. Ami az előbbit illeti – két év alatt jelentősen megnőtt a minimálbér és a garantált bérminimum, ami nagyon sokakat – elsősorban a hazai tulajdonú kis- és középvállalatokat – kifejezetten megvisel, s ellehetetlenít. Tavaly 15, illetve 25, az idén pedig további 8, illetve 12 százalékkal emelkedtek ezek a bérek, s ez a versenyszférában több mint egy millió foglalkoztatottat érint. Messze nem mindenki tudja kigazdálkodni ezt, különösen nem a vidéki, kistelepülések vállalkozói, kisvállalkozásai, ott, ahol jellemző a nyugdíjasok, az álláskeresési támogatásban részesülők és a közfoglalkoztatottak nagy aránya. Ezeken a településeken a helyi boltos, vendéglátós, fodrász számára például nincs növekedés a keresleti oldalról, honnan tudná tehát kitermelni a megemelt bérek fedezetét? A másik ilyen neuralgikus pont a szakképzés és az elvándorlás egymással szorosan összefüggő kérdése –

a kreatív, szakképzett, vállalkozó szellemű fiatalok elmentek, a képzetlenek, a digitális analfabéták maradtak itthon;

s főként az ország észak-keleti megyéiben már nagyon nehéz foglalkoztatható új munkaerőt találni. Ez olyan problémát fog hosszú távon okozni, amit kezelni szinte lehetetlen lesz, különösen, ha elérkezik a negyedik ipari forradalom.

A demográfia mennyire számít mindebben?

Ez is rátesz egy lapáttal. Hiszen míg az ötvenes évek közepén évi 220 ezer gyerek született, napjainkban számuk nem éri el a 90 ezret sem.

Évente negyvenezer fővel szűkül – az elvándorlás és a fenti tényező együttes hatására – a kínálat a munkaerőpiacon a 15-64 év közötti korosztályban.

Nem kell nagy tudomány ahhoz, hogy kiszámítsuk: mekkora problémát okoz ez már ötéves távlatban is – krónikussá fog válni a munkaerőhiány.

A munkaerőpiac negatív fejleményei mellett mit bírálnak a leginkább a vállalkozók?

A bírálatok, panaszok másik központi kérdése az állam túlburjánzása. Éppen ezen a héten hozta le a 168 óra a döbbenetes összesítést, amin még mi is meglepődtünk, pedig nap mint nap foglalkozunk ezzel a kérdéssel: ma már több mint 1,3 millióan kapják a fizetésüket közvetlenül az államtól vagy állami és önkormányzati vállalatoktól. Ez brutális! A térségben is mindenki előtt járunk ezzel – nem mintha ez dicsőség lenne. Ráadásul nálunk köztudottan magas az adószint, s még inkább az élő munka adóztatása. Logikus tehát, hogy

amiatt kell magasan tartani az adókat, hogy ezt az elképesztő állami vízfejet el lehessen tartani.

Nem a rendőrökről, nem az orvosokról, tanárokról beszélek – hanem a vízfejről, amely nem csak lusta, de sok pénzünkbe is kerül, s megnyomorítja az életünket, a bürokrácia miatt. Gondoljon csak bele!

Ma Magyarországon mintegy 4,4 millióan dolgoznak, közülük 1,3 milliót – azaz közel a harmadot – az állam tartja el.

Köztük van egyébként 300 ezer állami és önkormányzati tulajdonú vállalat alkalmazottja is, akik nem versenypiaci körülmények között dolgoznak. Ez a harmados arány komoly versenyképességi hátrányt jelent a magyar gazdaság számára.

Megjegyzem, még az „elmúlt nyolc év” előtt a VOSZ nagyon sokszor és demonstratívan fellépett az akkori kormánnyal szemben az állam által eltartottak nagy száma miatt – pedig az a mai számnál nem kevéssel volt alacsonyabb…

Az Orbán-kormány emberei – élükön Lázár Jánossal és Csepreghy Nándorral – többször is felvázoltak terveket e felduzzasztott létszám csökkentésére. Van is abban logika, hogy karrierhíddal irányítanák át az üzleti szférába a leépített közszolgákat. Történni azonban nem sok történt.

Visszatérve a vállalkozók véleményéhez milyen egyéb nehezítő tényezőket emlegetnek a leggyakrabban?

Azt, hogy az adórendszer évről évre, de gyakran év közben is változik, s általában véve is a gazdaság jogi környezete folyamatos mozgásban van. Ma egy magyar kisvállalkozó, vagy akár nagyvállalkozó nem tudhatja, hogy egy-két-három hónapon belül mi történik a szabályozási környezetben, beleértve a vagyonbiztonságot – gondoljon csak a takarékszövetkezetek vagy a trafikok ügyére. Hogyan lehet így vállalkozni, befektetni, bővíteni, munkaerőt felvenni? Távol áll tőlem, hogy dicsérjem a kormány gazdaságpolitikáját, de tény, hogy Magyarország növekedési pályán van, forrásbőség van, olcsón lehet hitelhez is jutni, ám a kisvállalatok mégsem mernek előre lépni, pusztán azért, mert nem tudják, mit hoz számukra a másnap jogi környezete.

Szkeptikusak a vállalkozók, nincs bizalmuk, nem mernek vállalkozni – ez pedig hosszútávon negatív hatással jár.

S e három nagy terület – a foglalkoztatással összefüggő anomáliák, az állami vízfej és bürokrácia, valamint a jogi környezet – mellett több probléma is irritálja a hazai kkv-kat. Ilyen a közbeszerzés, s az, hogy szemmel láthatóan nem a teljesítményen múlik, hogy a versenyben hol végzek, hogy piachoz jutok-e vagy sem, hogy megszerzek-e egy-egy üzletet, hanem elsősorban a kapcsolatrendszeren dőlnek el ezek a kérdések. Ez persze összefügg az állam túlburjánzásával.

Már előbb is pedzegettem, ismét nekifutok: nyolc-kilenc évvel ezelőtt teljes mellszélességgel kiállt a VOSZ – élén Demján Sándor elnökkel – az akkor még csak választásokra és győzelemre készülő Orbán Viktor mellett. Mert hogy nagyon sok bírálni valót láttak a megelőző szocialista kormány tevékenységében. Most is sok a bírálat, de nem látszik demonstratív kiállás. Miért hallgatnak?

Orbán Viktor az az ígéretet tette a 2010-es választás előtt – nyilvánosan és a nem nyilvános tárgyalásokon egyaránt –, hogy talpra állítja a gazdaságot. Ez a vezérszava volt, a legfőbb céljának nevezte. És 2011-12-ben valóban történtek is olyan intézkedések, amelyek arra engedtek következtetni, hogy pozitív irányba viszik a gazdaságot. Ilyen volt például a kisadók kivezetése, a vállalkozói vagyon illetékmentes (átadási,) öröklési lehetősége, stb.. Ám megfordult a helyzet és én ezt – bevallom, igen szubjektív módon – ahhoz kötöm, hogy szinte teljesen megszüntették a társadalmi párbeszéd intézményét. Ugyan ez nem forintosítható, de ettől még nagyon fontos, hogy felszámolták a munkaadók és a munkavállalók, valamint a kormány tárgyalási fórumát, az Érdekegyeztető Tanácsot.

Ma nincs érdemi és rendszeres gazdasági érdekegyeztetés, nincs fórum, amelyen minden, objektív mérés alapján megállapított reprezentatív érdekképviselet részt venne.

Ez azt jelenti, hogy nincs is formális kapcsolat a munkaadói, munkavállalói érdekképviseleti szervek s a kormány között?

Vannak, de ritkábbak, s persze az informális kapcsolatok megmaradtak. Sajnos azonban az olyan szervezetek, mint amilyen a VOSZ is, emiatt erejüket veszítették, hiszen ahogy erősödik a központosítás, úgy van egyre kevésbé szükség klasszikus, pártoktól független önkéntes szerveződésekre, arra, hogy ezek hallassák a hangjukat. Nem mondom, vannak fórumok – például a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fóruma és a Vállalkozásfejlesztési Tanács –, de egyre nehezebb eredményeket elérni. A vasárnapi zárva tartás bevezetése nem volt jó történet, és nem a szociális partnerek és a Kormány megállapodásán alapult, de tiltakozásunk végül is sikeres volt.

Lesz-e olyan nyilvános kézfogás a mai ellenzékkel, mint amilyen volt az akkori ellenzékkel 2010-ben?

Mielőtt erre válaszolnék szeretném leszögezni: mi akkor hittünk abban, hogy az új kormány – mert azért azt lehetett tudni, hogy új kormány jön – kezelni fogja az alapbetegségeket, s központi kérdéssé teszi a gazdaság talpra állítását. Az elején ez így is indult. Sajnos azonban a lendület kifulladt, s a hosszú évek távlatában a kapcsolataink is kicsit megfáradtak. Ami pedig a mostani ellenzéket illeti – én tisztességgel végigolvastam a programjukat, s nem látok olyan lépés-sorozatokat, amelyek a gazdaság számára rendkívül nagy ígéretet hordoznának. A szociális ígéretekkel tele van a padlás – állampolgári jogú nyugdíj, garantált jövedelem, négynapos munkahét, minimálbér-emelés, stb.. Ezek azonban csak viszik a pénzt, a fedezetének a forrását sehol nem látom.

Ez a szociális licit egy vak licit, gazdaságilag nincs megalapozva.

Rémisztő még csak gondolni is rá, hogy olyan dolgokat ígérnek, mint Medgyessy a száz napos programban, amit bevezettek, például a 13. havi nyugdíjat, majd tarthatatlansága – fedezethiány miatt – nekik kellett kivezetni. Informális tárgyalásaink persze vannak, de ilyen körülmények között nincs értelme intézményesíteni a kapcsolatainkat az ellenzékkel.

Akkor az nem is számít politizálásnak hogy oda odaálltak, ide meg nem?

Mi pártszimpátiák alapján nem politizálhatunk! Ha azt tennénk, legyengülnénk és/vagy szolgai sorba kényszerülnénk.

A mi feladatunk az, hogy megpróbáljuk szakmai alapon meggyőzni azokat, akik szinte meggyőzhetetlenek. Olyan időket élünk, amikor nagyon alacsony szintre süllyedt a vitakultúra.

Tisztában vagyunk azzal, hogy az érdekképviseleteknek nincs végrehajtói hatalmuk, de abban hiszünk, hogy a jó döntésekhez mindig meg kell hallgatni a másik felet is, jelesül minket is. Az érdekegyeztetésnek nem szabadna levelező tagozatnak lennie – ma pedig az, igen szomorú, hogy idáig jutottunk. Mi valódi társadalmi párbeszéd révén szeretnénk meggyőzni a mindenkori hatalmat, hogy nem vagyunk az ellenzéke. A kormánynak pedig tudatosítani kellene, hogy csak akkor sikeres, amikor a gazdaság is sikeres.

Hogyan tudják kezelni, hogy meggyengült a lobbierejük?

A VOSZ-nak hosszútávra kell berendezkednie, s ezért tudomásul kell vennünk, hogy vannak idők, amikor nem kíváncsiak arra, amit mi a hazai kkv-k képviseletében mondanánk.  Szakmai alapon kell maradnunk, őszintén kell szakpolitizálnunk.

Nekünk pártpolitikával nem, csak gazdaságpolitikával kell foglalkoznunk.

Nem kell, hogy szeressenek minket, csak használjanak. S azért azt se felejtsük el, hogy érünk el részsikereket – például sikerült, legalábbis ideig-óráig megakadályozni a tavaly tavasszal bedobott újabb kereskedelmi csomagot, benne a reklámszórólapok megadóztatásának, a hipermarketek előtti parkolók fizetőssé tételének, területarányos foglalkoztatási kényszernek a gondolatát. Ott legalább kármentő funkciókat el tudtunk tehát látni. De pozitív történet a kormánypártok által kezdeményezett és általunk is ösztönzött nyugdíjas szövetkezetek létrehozása – hogy még egy jó példát említsek arra, hogy a VOSZ ma is képes jó ügyeket felkarolni és tudja hallatni a hangját.