Kezdőlap Címkék Bachar najari

Címke: bachar najari

Nem lehet kizárni a Zsolnay leszármazottakat a Zsolnay Zrt.-ből

Hosszú, mondhatni végeláthatatlan harcok után fontos, de még közel sem végső állomásához érkezett a Zsolnay Zrt., kontra Mattyasovszki-Zsolnay Zsófia és Viktor a Zrt.-ből való tagkizárási pere. A felperest a Bajkai István nevével fémjelzett SBGK Ügyvédi Iroda képviseli, míg az alperes – lévén maga is jogász – saját képviseletét látja el az ügyben.

A Zrt. tavaly szeptemberben tartott közgyűlésén javasolta a gyár Bachar Najari néven ismert tulajdonosa Zsolnay-Mattyasovszky Zsófia és unokaöccse, a Pécsett jogászként dolgozó Zsolnay-Mattyasovszky Viktor, mint kisebbségi Zsolnay-részvényesek kizárását – mivel Najari  szerint – a cégnek és a gyárnak ártó tevékenységet folytattak a részvényesek. Az ügynek külön pikantériája, hogy a két kisrészvényes történetesen két egyenesági Zsolnay-leszármazott. A közgyűlés határozata nem volt kétséges, hiszen a többségi tulajdonos vette napirendre, márpedig Bachar Najari a maga bármit 80 százalékos tulajdonosi részesedésével  bármit meg tud szavaztatni. A közgyűlés meg is szavazta a két leszármazott kizárását. A kisrészvényesek védelmében a jog úgy rendelkezik, hogy a közgyűlés határozata után a bíróságnak is ki kell mondania a kizárást.

A Pécsi Törvényszék tegnap hozott elsőfokú döntésének értelmében a felperes keresetét elutasította, így a kizárás továbbra sem léphet életbe.

A Zsolnay gyár utóbbi évtizedes történetét ismerve nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy sem ez a per, sem a Zsolnay Zrt.-vel összefüggésben lévő számtalan másik eljárás nem itt ér véget.

Azt túlzás lenne mondani, hogy kíváncsian várjuk a folytatást, de jön az számtalan felvonásban anélkül is.

Portálunk itt, itt, itt és itt foglalkozott a Zsolnay-saga különböző fejezeteivel.

Zsolnay játszmák 3. rész – Csak a nászúton derült ki, hogy kicsit sem volt szűz a menyasszony

2013 elején Bachar Najarival a Zsolnay hungarikum sokadszor indul el a megdicsőülés felé. Vállalásban és tervekben nem volt hiány, a papír el is bírta, a Pécsi Önkormányzat meg hinni is akarta, talán mert az igazgatóságba Najari átengedte a többségi részvételt az Önkormányzat delegáltjainak, sőt a kisrészvényesek közül is beválasztottak egy személyt. Az áldott állapotot hamar felváltotta az áldatlan. Azóta mindenkiről – több felvonásban – lehúzták a keresztvizet.

 

A Zsolnay Manufaktúra 74,5%-os részvénycsomagjáért vívott ádáz küzdelemből, egy pályázó közül a győztes pályázatban az ajánlattevő Bachar Najari részletesen ismertette befektetői elképzeléseit:

  • Mindenekelőtt Svájcban, Magyarországon ezen belül is elsősorban Budapesten, majd a nemzetközi piacokon belül a Távol-Keleten kívánja a porcelán és kerámiatermékek értékesítését folytatni. A fenti értékesítési célországok egyúttal sorrendiséget is jelentenek, s első fázisban nem tervezi lerakatok, kereskedelmi központok kiépítését az adott célországokban, hanem nemzetközi üzleti kapcsolatai révén elsősorban nagykereskedőket kíván az értékesítéssel megbízni, akik professzionális szakmai és infrastrukturális háttérrel rendelkeznek.
  • Az értékesítés egyik elemét a luxus-szállodákon keresztül történő eladás jelenti, ahol egy-egy szállodában mintabolt kialakítása is szerepel a tervek között és ezáltal ez a speciális, nemzeti kulturális örökség részét képező, igazi hungarikumnak minősülő Zsolnay-termékek méltó helyükre kerülnek.
  • A Zsolnay-termékek termelése és értékesítése fokozásának a vállalat fejlesztésének alapvető pillére és katalizátora az a marketing tevékenység, amely egy komoly, felépített, összehangolt nemzetközi PR- és marketing-kampány keretében valósul meg.
  • Feltétlen gyors műszaki állapotjavításra és a termelési szerkezet átalakítására van szükség, a jelenlegi gépek és berendezések részben cserére, felújításra szorulnak és fokozatosan meg kell oldani, hogy a jelenlegi helyükről áttelepítésre kerüljön a termelés egy kisebb, költségkímélőbb működési területre.
  • Csoportos létszámleépítésben nem gondolkodnak, ugyanakkor feltétlenül szükséges a menedzsment létszámának csökkentése, míg a termelési ágazatban dolgozók átcsoportosítása várható a gyáron belül, de ezt az eredményes pályázat lezártát követően a termelés megkezdésekor fogják felmérni.
  • Fontos program beruházások között elsődleges a gépparkban megújítása. Ettől a selejtek mértékének jelentős leszorítását és a termelési, gyártási költségek csökkenését várják. A fejlesztésekhez, a működési költségek biztosításához a pénzügyi források rendelkezésre állnak, ugyanakkor mind magyarországi, mind svájci, mind pedig uniós pályázatokban is gondolkodnak és az ezzel kapcsolatos előkészületeket szakemberek útján megtették, ezen források elérése mind szakmai, mind pedig a pályázati cél szempontjából valószínűsíthető.
  • A működés azonnali finanszírozásának forrásai fennállnak és a vételáron felül a tőkejuttatás összege is szükség szerint a gyár működésének költségeihez, finanszírozásához igazítható. A pénzügyi források között a hitelfelvétellel nem számolnak, önerőből, illetve a nyereség „visszaforgatásából” kívánják a pénzügyi forrásoldalt biztosítani.

Olyan szépen indult

Najari feltűnését követő első, 2013 márciusi közgyűlésen még szent volt a béke a felek között. Pécs városának képviseletében Páva Zsolt pénzügyi kabinetjének egyik jogásza üdvözölte ünnepélyesen az egybegyűlteket, köztük egy másik akkori helyi potentátot, a Pécsi Vagyonkezelő (akkor még: Pécs Holding) Zrt. vezérigazgatóját, Barna Bélát is.

Najari nem jelent meg személyesen, de a képviseletében eljáró Kardos Éva nagylelkűen megnyugtatta az aggódó kisrészvényeseket: továbbítani fogja azt a kérést, hogy az éves üzleti terv elfogadásának joga kerüljön vissza az igazgatóság helyett a közgyűléshez – ez tudtunkkal azóta sem történt meg.

A kisrészvényesek ugyanakkor elégedettek is voltak, mert Kassai Pál személyében végre közülük való is került az igazgatóságba. Az önkormányzat is boldog lehetett, mert az öttagú igazgatóságba, ahova két főt eleve Pécs delegált, Kassai mellett a vagyonkezelős Barna Bélát is Bachar Najari jelölte.

Íme – mondhatták a városházán – a Zsolnay együgyű új befektetője a többségi tulajdona dacára magától odaadja nekik az igazgatótanácsi többséget, ahova a saját emberei közül csak a feleségét ülteti be; attól kezdve minden úgy lesz, ahogy ők akarják.

A foga fehére

Aztán Kassai rövidesen kikerült az igazgatóságból – ő egyébként ugyanaz a személy, aki az idei közgyűlésen egykori igazgatósági társa, Cséplő szemére olvasta próbára bocsátását. A Pécsi Vagyonkezelő Zrt. akkori vezérigazgatóját, Barna Bélát is visszahívták a Zsolnayból 2013 nyarán.

Barna eseténél jó felidézni: Bachar Najari jogi képviselője azt panaszolta a sajtóban, hogy ügyfele „korábban azzal is ki akarta mutatni a városvezetés iránti jószándékát, hogy az önkormányzat egyik cégének vezetőjét delegálta 2013 tavaszán a Zsolnay igazgatóságába”. Akiről azonban kiderült, hogy adóelmaradás miatt el van tiltva a cégvezetéstől, és ezért még annak az évnek a nyarán vissza kellett hívni.

„Najari külföldi nyaralása közben értesült erről – ekkor lett nyilvánvaló számára az is, hogy egyrészt az ellenfeleinek házon belül is vannak emberei, másrészt hogy a város olyan embert ajánlott neki, aki miatt a hatóság leállíthatta volna a gyár működését” – szól a szóban forgó újságcikk.

Noha Barna zsolnays szerepvállalására pontosan illik a leírás, a történetben hibádzik valami, a férfi az eset után ugyanis még évekig gondok nélkül irányíthatta a pécsi vagyonkezelőt: onnan 2016-ban távozott, bár ennek a pontos háttere nem ismert.

A könyvelő halála

Ettől kezdve lavinaszerűen pörögtek az események. Előbb némi késéssel ugyan, de befizettek 200 millió forintot a vállalt 500 milliós tőkejuttatás részeként, míg a további 300 milliót egy hajmáskéri telek apportjával kívánták egalizálni. Be is mutatták a szakértői véleményt mely 304 millió forintban meghatározta meg a telek értékét.

Mit tesz isten egészen véletlenül ennek a teleknek helyrajzi száma szomszédos Bartáék szintén hajmáskéri telkével, melyet az általuk igényelt hitelfelvétel biztosítékául kínáltak korábban. Az egybeesés oka közel sem a véletlen műve, hiszen Bartáék vitték magukkal először a tulajdonosokhoz tárgyalni. Információink szerint akár 30 milliót is fizethetett érte, s ha igaz a mendemonda azt sem készpénzben…

Sajátos fénytörésbe helyezi a kétes ingatlanapportot, hogy amikor annak befogadásáról 2014. január végén a Zsolnaynál döntöttek, a vállalat igazgatóságában ült Szebellédi István könyvvizsgáló is. Szebellédi nagy titkok tudója lehetett: a C.C.A. Zrt. és a C.C. Audit Kft. cégein keresztül számtalan fideszes önkormányzatnak dolgozott be (legnagyobb megrendelője éppen Pécs városa volt, ahol Páva Zsoltnak is adott gazdasági tanácsokat), azonban 2014 márciusában a Magyar Narancs értesülési szerint garázsában saját vadászpuskájával főbe lőtte magát.

A pécsi fáma további furcsaságként tartja számon, hogy Szebellédi a szóban forgó igazgatósági ülésen telefonról jelentkezett be, és – döntő szavazatként – polgármesteri nexusa dacára az önkormányzat delegáltjai ellenében voksolt.

(Addigra már kitették az önkormányzattól, már nem volt tanácsadó, Najari azért gyorsan betette igazgatósági tagnak, ezért Szebellédi szavazatára biztosan számíthatott.) Ügyes fiú ez a Najari! 

Védjegy vándorúton

Két szocialista politikus 2014 nyarán hűtlen kezelés miatt feljelentést tett, miután az uniós országokban érvényes közösségi védjegyoltalmat szerzett a Swiss Art Kft. Erre kizárólag a pécsi porcelánmanufaktúra lett volna jogosult. A Swiss Art Kft. tulajdonos-vezetője Cséplő Petra, a főtulajdonos Najari élettársa, egyben a porceláncég igazgatóságának elnöke volt. Azaz azt a testületet vezette, amelynek feladata a Zsolnay védjegyoltalmának menedzselése lett volna! Ez még a Najari–Cséplő páros számára is védhetetlen volt, hiszen az – egyébként Najari szájíze szerint készített –  Szindikátusi Szerződésbe foglaltakkal is ellentétes lépés.

A védjegy később magyarázkodások mellett visszakerült a manufaktúrához.

A Cséplő Petra – tehát Najari élettársa által jegyzett – Swiss Art Kft. esetéhez hozzátartozik, hogy a cég (ami a 2013 óta eltelt öt évben meghatszorozta árbevételét) egybecsengő értesülések szerint a többi viszonteladónál sokkal kedvezményesebben, az önköltségi ár környékén, körülbelül 60 százalékos áron vásárolja a gyártól, de nyereséget alig termel. Már ezt a 60%-ot is azzal a vezércsellel legalizálták, hogy felemelték az eladási árat, míg a bekerülési ár nem változott.

A Swiss Art 2016-os beszámolóból az is kiderül: a 144 milliós forgalom szinte teljes egészében porcelánértékesítésből jött össze, amivel szemben 124 milliós anyagköltség áll. Ez arra utal, hogy Cséplő az élettársa többségi tulajdonában álló gyár termékeit mélyen ár alatt értékesíti tovább. Azt nem tudni, hogy a haszon kinél csapódik le. Az sem mellékes, hogy a Swiss Art üzemmérete a Zsolnay-termékek piacához mérve egyáltalán nem aprócska: a Cséplő-cég árbevétele tavaly már meghaladta Zsolnay Zrt. teljes forgalmának egyharmadát.

2013 őszére mindenesetre úgy állt a helyzet, hogy Najari még fél éve sem toppant be Pécsre, az önkormányzat pedig máris elvesztette a de facto igazgatósági többségét. A Páva Zsolt környezetében mozgó macherek akár a szívükhöz is kaphattak volna, valójában ilyen dörzsölt volna a nyeretlen kétévest játszó pénzes nagybácsi, akiről a jogi képviselője azt állítja, hogy „az adott szó számára szent, a kézfogással szentesített szerződéskötést akkor is érvényesnek tekinti, ha azt soha nem rögzítik írásos szerződésbe“?

Feltehető azonban: a pécsi okosok 2014-ben már teljesen tisztában lehettek azzal, hogy milyen üzletember Bachar Najari.

SNM/ki

Folytatjuk

A Zsolnay gyárral foglalkozó cikkeink itt és itt és itt és itt és itt és itt és itt és itt találhatóak.

Zsolnay játszmák 2. rész – Bachar Najari, akinek ölébe hullott az adósság

Ebben a részben arról, hogy néhány tárgyalási forduló, levélváltás után született meg a végső megállapodás, és a Najari érdekeit minden szempontból kiszolgáló szindikátusi szerződés a vevő és az önkormányzat között. Ezek után az egyik szereplő kifakadt: „Aztán eljött a megértés pillanata amikor Bachar a szerződéskötés napján kizárt a gyár területéről! Soha nem tehettem be a lábam abba a gyárba, aminek a pályázatát mi fizettük ki, aminek az ajánlati biztosítékát mi fizettük ki!”

2012 decemberének egy délutánján a “„Csészényi téren”, a pécsi városházán jöttek össze mintegy féltucatnyian egyeztetni a Zsolnay átvételére kiírt városi pályázatról. Köztük volt pályázóként Bachar Najari, a városi oldalról pedig Csizi Péter alpolgármester, valamint Barna Béla is.
Úgy tudni, a reménybeli befektető kíséretében Kardos Éva ügyvéd, valamint a pénzügyi tanácsadóként bemutatott Barta László és a marketing-tanácsadóként prezentált Bicskey Richárd vonultak fel.

Az egész Zsolnay gyár megvásárlásának ötlete cikksorozatunk első részében is fontos szerepet játszó Barta-Bicskey párosé.(Az első részt itt olvashatja) Olyannyira, hogy ők ketten kimondottan a Zsolnay gyár megvásárlására és üzemeltetésére 15 millió dolláros bankkölcsönt intéztek, sőt, különböző tőkefedezeti ügyletre ők találták a hajmáskéri telek- tulajdonosokat, ők állapodtak meg velük, a Hajmáskér 616/110 ingatlanfedezeti biztosítékként való felhasználásáról.

Hogy csak „klasszikusokat” idézzünk, mesélje el a történetet Barta levele (szöveghűen, a helyesírási hibákkal együtt), amit az általa főárulónak nevezett dr. Kardos Éva ügyvédhez írt, szemére hányva azt az ügyvédhez méltatlan viselkedést, mellyel Bachar Najari csalárd viselkedéséhez hozzájárult.

„2012-ben megkerestünk egy pályázat ügyében. Az volt a kérésünk, segíts összeállítani. Ez a pályázati anyag a Zsolnay Porcelánmanufaktúra értékesítési dokumentuma volt. Tudtuk, hogy kevés az idő, de biztosak voltunk, ha valaki az Kardos Éva, aki össze tudja rakni. Nagyon megbíztunk benned!”

„…a pályázatot összeraktad leegyeztetted korrekt módon. Kérdezted ki fizeti a munkadíjadat? Válaszoltunk, hogy mi!”

„A pályázatban szerepelt egy aláíró az eladó részéről, akivel perben vagyunk a mai napig. Ezért úgy döntöttünk a pályázatba vegyük bele Najarit, akivel megállapodtunk a feltételekben.

Az egy aláíró Bartáék korábbi ügyletében ellenérdekelt volt, perben álltak vele egy végül létre se jött üzletben, ezért az illető valószínűleg mindent elkövetett volna, hogy Bartáék ne juthassanak nyerő pozícióba. Azt már csak feltételezhetjük, de nem tudjuk, hogy ő vette-e rá Najarit Bartáék kihagyására.

Az ügyvédnő már ismerte Najarit, Barta vitte el hozzá, kérve, hogy képviselje egy UniCredit Bankkal szembeni zűrös ügyben. Folytassuk a levelet…

„Ennek a megállapodásnak egyik része az volt, hogy a Te munkadíjadat is felezzük el Najarival. Ezt úgy tudom ki is fizette. Mi pedig a másik felét az biztos én adtam át! Bacharral abban maradtunk ő szervezi a pénz meghozatalát, az ajánlati biztosítékot, ill. a vételárat. A beadási határidő előtt három nappal Bachar meghívott egy szír étterembe es közölte nincs pénze! Nem tudja befizetni az ajánlati biztosítékot sem!”

„A megbízók az első pillanattól mi voltunk nem a Bachar! Azt sem tudtuk mit csináljunk, de tudomásul vettük. Ricsi azt mondta Bachamak nem baj barátom vagy, akkor is valahogy megoldjuk es benne vagy 33%!” „…Kértünk csinálj egy szindikátusi szerződést, ami biztosít minket Bacharral szemben, ha bármi történik: Ez a szerződés elkészült 2013 január. 28.-án egyeztettük veled! Kértünk, hogy ha találkozol, vele írasd alá! Soha nem lett aláírva. Pedig volt egy hármas megbeszélésünk a Te irodádban, ahol Te, a Bachar és én voltunk jelen. Mindig valami ok volt, hogy nem iratod alá nem érek, rá most vidéken vagyok csak ezt hallottuk.”
„Mellesleg a saját email címedről elküldted a kész változatot…” „…befizettük az ajánlati biztosítékot a Bachar helyett a JV Re-KO Kft. számlájáról.”

(A befizető cég egy Bartáékhoz tartozó, s későbbiekben a vállalkozásnak szerepet szánó keramikusnő vállalkozása.)

A tárgyalások sima mederben folytak megállapodtak mindenben, a szindikátusi szerződés teljességgel Najari szája íze szerint készült, de az önkormányzat is elégedett lehetett, hiszen csak ígéretet tett arra, hogy „mindent elkövet” a korábbi banki tartozások elengedésére, viszont nem kötelezte magát annak az összegnek jóváírására, amennyiben a Magyar Fejlesztési Bank (MFB) erre nem hajlandó. Néhány tárgyalási forduló, levélváltás után született meg a végső megállapodás, és a Najari érdekeit minden szempontból kiszolgáló szindikátusi szerződés a vevő és az önkormányzat között. (Megjegyzem: az ügyben későbbiek során aktív szereplővé váló Szabó Iván ügyvéd szerint semmivel nem magyarázhatóan előnytelen az önkormányzat számára a dr. Túri által készített szindikátusi szerződés.)

Íme:

1.)  Felek rögzítik, hogy a Zálogjogosultak mint Eladók és Befektető mint vevő között 2013. ………. napján „Szindikátusi Szerződés” és annak 1. sz. mellékletét képező „Részvény adásvételi szerződés” megjelöléssel szerződések jöttek lére.

A fenti Szerződések alapján Befektetőt 180.000.000,- Ft, azaz egyszáznyolcvanmillió forint összegű fizetési kötelezettség terheli vételár jogcímén, míg tőkejuttatás jogcímén Befektető 500.000.000,- Ft, azaz ötszázmillió forint összegben vállalt fizetési kötelezettséget Zálogjogosult felé. Befektető az 500.000.000,-Ft Tőkejuttatási kötelezettség bankgaranciával nem fedezett, mindösszesen 300.000.000,- Ft azaz háromszázmillió forint összegű tőkejuttatási kötelezettségének biztosítékául Zálogkötelezettséget vállal a jelen Szerződés által Zálogjogosultak felé.

Barta keserűen jegyzi meg levelében:

„Aztán eljött a megértés pillanata amikor Bachar a szerződéskötés napján kizárt a gyár területéről! Soha nem tehettem be a lábam abba a gyárba, aminek a pályázatát mi fizettük ki, aminek az ajánlati biztosítékát mi fizettük ki!”

SNM/ki

Folytatjuk

A Zsolnay gyárral foglalkozó cikkeink itt és itt és itt és itt és itt és itt és itt találhatóak.

Zsolnay játszmák 1. rész – Bachar Najari, aki két helyen született

„A Zsolnay gyárban dolgozni olyan, mint
férfiként egy női fehérnemű üzletben.”

Ha százat nem is, de ötven írást biztosan olvastam azokból a cikkekből melyek a Zsolnay gyár hosszú agóniájáról szóltak. Volt itt jobb- és baloldali ármánykodás, számtalan „nagy leleplezés”, megszámlálhatatlan beszámoló bírósági és más hatósági eljárásról, mely minden esetben eljutott valameddig, hogy azután szépen visszaforduljon a kiindulópontra. Külön kategória az olyan írás, ami csak egyszerűen valamelyik szereplőbe kívánt egyet (néha akár kettőt is) belerúgni.  Legalább húsz órát beszélgettem az ügy különböző szereplőivel. Mit mondjak, egy izgalmas krimit biztosan lehetne írni a hallottakból, happyendet azt  viszont nem ígérhetnék. A történet hosszú, de nem  unalmas.
 

Mivel ez csak előszó, így gyorsan megjegyzem nem kívánom részletezni Állam bácsi hosszú és szokásos hozzá nem értését. Az államosítástól a privatizációig mindent elkövetett, hogy a valamikori hírnevet kiölje a gyárból, hogy aztán több felvonásban rátukmálja a romhalmazt a pécsi önkormányzatra. Majd visszavette tőle. De csak azért, hogy még leharcoltabb állapotban ismét ráerőszakolhassa. Innen indult néhány dicstelen privatizációs kísérlet. Jöttek csókosok, szerencselovagok, sőt még az oligarchák oligarchájának is jutott a jóból, aki élete nagy üzletét kötve 680 millióért megvette a gyárat, hogy aztán alig egy év múlva egy forintért rálőcsölje esmeg az Önkormányzatra.
A számtalan „Nagy Üzletről” álmodozó „falu bikája” mind-mind puhapöcsűnek bizonyult. Ezért tart ott a gyár, ahol.  

2012 végére az önkormányzatnak sietős volt pályázatot kiírni, de nem nagyon érkezett értékelhető pályázat, sőt, az előzmények ismeretében érdeklődő is alig. A szóba jöhető „egyéb előnyök” mellett az önkormányzati emberek annak is örülhettek, hogy senki nem kéri számon rajtuk a gyár korábbi mélyrepülését. Az átvételkor ugyanis előkerült egy gazdasági elemzés a 2011-12 esztendőkről, amelyek során a korábban 1,2 milliárdos árbevétel a felére zuhant (ekkoriban éppen egy Közgép-érdekeltség Zsolnay-megmentési kísérlete volt a terítéken kisebbségi tulajdonrésszel és menedzsmentjogokkal, a többségi tulajdonos Pécs másodhegedűsi részvételével).

A könyvvizsgálói elemzés szerzője pedig nem fukarkodott a bírálattal: szerinte a gyár vezetése nem foglalkozott költségcsökkentéssel, azzal, hogy bizonyos termékek az akkori árakon csak veszteséget termeltek, és annak az okával sem, hogy egyes árukat rendre csak a tervezettnél jóval drágábban tudtak legyártatni.

Az értékesítési- és marketingigazgató Kiss Ákosról például azt állapította meg, hogy „felelős a helytelen árképzésért és a rossz piaci stratégiáért. Már a terveiben prognosztizálta a nagymértékű veszteséget és nem tett semmilyen lépést ennek elkerülése érdekében”.

Talán még érdekesebb, hogy a gazdasági igazgató Hunyadi Bálintot így osztotta ki: “ő felelős az éves beszámoló elkészítéséért és a valós pénzügyi-gazdasági helyzet feltárásáért. Véleményem szerint az elkészített beszámoló nem volt alkalmas a tulajdonosoknak, a felügyelő bizottságnak, az igazgatótanácsnak a valós gazdasági helyzet bemutatására”. Hunyadi Bálintot a Közgép kivonulása után a Zsolnayban vezérigazgatóvá nevezték ki.  (jellemző: ma a Zsolnayban ismét gazdasági igazgató)

Rejtőzködő szocialisták

Feltűnt színen a Zsolnay körül befektetésekben otthon lévő két vállalkozó, Barta László és Bicskey Richárd, akik ugyan a korábbiaktól teljesen eltérő elgondolással, de fantáziát láttak megszerzésében.

A párosnak volt némi bukéja, mivel Barta előélete kötődött a szocikhoz, mégpedig a fideszes önkormányzat számára nem túl vonzó Gyurcsány-érából.

Bicskey még 2009-ben került kellemetlen megvilágításba, amikor kiderült: az általa vezetett ingatlanos vállalkozás hátterében megfordult a VIV Holding AG nevű svájci cég is, amivel kapcsolatban akkoriban éppen a Nemzeti Nyomozó Iroda vizsgálódott a VIV magyar érdekeltségének kezéből szétfolyt, egy terménytárolóra felvett MFB-hitel okán. Bicskey hiába lépett ki a konzorciumból, az ingatlanos cég ezután nyerőnek tűnő helyzetből bukta el a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.-nek (MNV) a taszári katonai bázis hasznosítására kiírt pályázatát, ráadásul az üzletember a nevével hírbe hozott ügyek érájának szocialista színezete miatt feltehetően ő is kevésbé jól fekszik a narancsos új uraknál.

Bicskey ugyanakkor még 2008-ban két közös céget is alapított Marschalek Ákos, többek között háztartásigép-importőr vállalkozóval. Az egyik ilyen cégben kettejük tulajdonostársa Bachar Najari volt (a másikban érdekes módon szintén egy svájci honosságú üzletember, az 1969-ben alapított Kertesz Kabel AG igazgatóságának elnöke kerekítette ki a triumvirátust), a nexus így nehezen tagadható.

Így került képbe Bachar Najari, akinek, csakúgy, mint Bicskeynek volt az azóta elhunyt Marschalek Ákossal közös vállalkozása.

Najari Bartáék számára ideális partner lehetett, hiszen jól csengő magyarországi érdekeltségei mellett fel lehetett építeni a jelentős tőkeerővel rendelkező szír származású, de svájci állampolgársággal rendelkező nagyvállalkozó imázsát.

Ráadásul Najari lekötelezettjük volt, mert ők intézték, hogy Kardos Éva ügyvéd egy kényes, az Unicredit Bankkal meglévő peres ügyben képviselje a szírt.

A fenti üzleti esetekből éppenséggel nem azt a képet lehet leszűrni, amit Najari első színrelépésekor: hogy ő akkora nemzetközi pénzember (érdekeltségeinek nagyobb része külföldön, egyebek mellett svájci óragyárakban található, és kiterjedt üzleti kapcsolatai vannak a Közel-Keleten is – így mutatta be magát 2013-ban a HVG-nek a befektető). És hogy hajlandó várni akár fél évtizedet is, amíg a befektetendő félmilliárdja elkezd hasznot hajtani.

Jelen cikkünk készítése során sem óriási külföldi üzleti részesedéseknek, sem svájci óragyáraknak nem bukkantunk a nyomára; sőt, abban sem vagyunk biztosak, Najari hol született. A férfi az évek során termelt kismillió céges, jogi papírján svájci és szír-svájci állampolgárként egyaránt szerepel, születési helyként a szíriai Latakia és a svájci Amden is előkerül (Najari környezetében ezt azzal a nevetséges okfejtéssel magyarázzák, hogy a svájci bürokrácia követeli meg, hogy állampolgárként ottani születési helyet adminisztráljanak a papírjaiban).

Több helyen felmondott önéletrajza szerint 1986-87 tájékán diplomázott építészként a budapesti műegyetemen, ami mindenképpen figyelemreméltó – a nyolcvanas években a Keleti pályaudvar környékén már akkor is valutázó pénzváltókon, illetve diplomatákon és diplomatacsemetéken kívül nem sok szír fordult meg nálunk.

Najari elméletileg egyik csoportnak sem volt tagja, ugyanakkor így is színesen nemzetközi a háttértörténet: Latakiában elkezdett felsőoktatási tanulmányok után hosszabb milánói kitérővel érkezett a műegyetemre, majd egy itteni ismeretséget követve költözik Svájcba, aminek első házassága és az állampolgárság lesz az eredménye.

Seftes arabok

Kérdéses hitelességű, ugyanakkor személyes ismeretségre hivatkozó, egybecsengő online kommentek árnyalják a sztorit. 1982-1983 tájékáról “személyesen ismerem. Már akkor is nagy seftes volt a hasonszőrű arab haverjaival (…) előéletét ismerve és abból ítélve, hogy most nem kicsit megakasztotta a gépezetet, nem lesz könnyű falat” – jelzi az egyik ismerős.

A másik visszaemlékező szerint pedig Najari “szír diákként itt tanult és mellőlem (is) kibukott. Nem ez a nagy szám, ez elég gyakori volt az ide telepített szír, palesztin stb. testvéri nemzetek diákjaival.”

“Az a nagy szám, hogy arról volt híres, hogy három egymás utáni szót nem mondott (talán életében) amiből egymás után kettő igaz volt! A kollégiumban a NSZK-ból behozott kocsikkal és „muzikcenterekkel” seftelt, mert anno még magyarnak ez mind csoda dolog volt és ők dollárban kapták a havi pénzüket. Találkoztam utána évekkel később a Váci utcában jót beszélgettünk és hát nem győzött meg arról, hogy bármi változott volna. Akkor éppen (már?) órákkal bizniszelt” – így az ismeretlen kommentelő.

A két kommentben az az érdekes, hogy egybehangzóan arra utalnak: Najari, aki a saját sztorija szerint önálló emberként, a meseszép budapesti építészetbe beleszeretve kvázi véletlenül kötött ki Magyarországon, a visszaemlékezők szerint mégis mintha a szovjetbarát arab országok fontos embereinek a szocialista közép-európai országok egyetemekre benyomott, zöldhasúakkal és jótékony vámhatósági ügyintézéssel megáldott, gyakorlatias csemetéivel mozgott volna együtt.

Az első halott

A Marschalek-féle kapcsolat már csak azért is érdekes, mert Najari a kereskedő legfontosabb cégében, a 2011-ben 1,12 milliárdos árbevételt produkáló (és fénykorában a cégtulaj irodalmi ambícióit is patronáló) Westprodukt Kft.- ben 2009-től társtulajdonos volt. Marschalek cégbirodalma azóta az enyészeté lett, miután az egyébként adósságban úszó kereskedőt 2012-ben leszúrta strómanként is szolgáló sofőrje.

Najari a Marschalek-féle történetben feltehetően kölcsönadóként került elő. Az elhunyt vállalkozó hagyatéki végzése szerint két 2010-es kölcsön alapján 70 millió forinttal és 200 ezer euróval maradt adósa a szír-svájci befektetőnek. Najari 2009-ben a Westproduktnak is besegített egy egymillió svájci frankos tulajdonosi kölcsönnel.

 

A Westprodukt beszámolói arra utalnak: egymillió svájci franknak megfeleltethető 245 millió forint körüli tartozás Marschalek halálának évében, 2012 végére került ki a cég könyveiből. A vállalkozó novemberi elhunyta után Najari még december harmadikán kinevezett egy új ügyvezetőt. Ugyancsak sietős lehetett neki, mert már másnap Pécsen kellett tárgyalnia a Zsolnayról. A Westprodukt ezután az év végi beszámolója kivételével nem hallatott magáról: a cég 2012 végére gyakorlatilag kiürült.

Nehéz elhessegetni azt a benyomást, hogy a Zsolnay-részvények vételárához és az első tőkeemelésekhez szükséges összeget Najari a Westproduktból nyerte vissza 2012 legvégén.

Kétszázmillió, nyom nélkül

Lehet, hogy érdemes volna további pénzáramlásokat keresgélni Marschalek és Bicskey közös cége, az Ungaro West Kft. háza táján is. A 2008-ban bejegyzett vállalat szinte azonnal nyom nélkül eltűnt. Három évvel később, áprilisban a cégbíróság elindította a kényszertörlési eljárást a beszámolók letétbe helyezésének elmulasztása miatt.

2011 augusztusában a Ungaro West kirendelt végelszámolója némileg meglepődve jelezte, hogy az ügyvezetők ugyan átvették az ajánlott leveleit, de nem válaszolnak. Azért a végelszámolás megindítása előtt még valahonnan benyújtották a 2009 évre szóló beszámolót: ebből kiolvasható, hogy 2009 során a cég teljes elektronikai készletállománya, mintegy 199 millió forint értékben, egy forint árbevétel nélkül eltűnt valahol (az eredménykimutatás tanúsága szerint értékvesztésnek!!! számolták el). A készletek fedezete javarészt banki kölcsön volt. 

Óra toronnyal

A svájci cégregiszter a feleségével 1990-ben közösen bejegyzett és 2012-ben törölt, órák és női divatáru külkereskedelmével foglalkozó vállalatot mutat fel Najari nevén. Magyarországon 1992-ben egy szaúd-arábiai társával alapított órakereskedést Ungaro Swiss Kft. néven.

Az órás bolt, ami még 1993-ban beköltözött a most is otthonául szolgáló budapesti Astoria üzletházba, eldöcögött valahogy, Najari azonban a kétezres évek elejétől valahonnan pénzhez jutott. Miközben az Ungaro Swiss mérlegei akkortájt szolid (valamivel pontosabb, milliós, tízmilliós nagyságrend kéne), eredménytartalékban hagyott nyereséget mutattak évről évre, Najari 2002-ben elkezdte felvásárolni a szétaprózott tulajdoni szerkezetű üzletházat az ottani boltosoktól.

2005-ben már ő volt a többségi tulajdonos, és 2010-re rajta és Ungaro Swissbeli üzlettársán kívül nem maradt másnak érdekeltsége az ingatlanban, ahol az óraüzlet mellett ma már a Zsolnay-márkabolt is fellelhető. Hogy a körülbelül a jegyzett tőke összegének megfelelő 20-30 millió forintot ki tudta fizetni az üzletrészekért (összesen vagy külön-külön, nem világos és nem mindegy), az azért is meglepő, mert a szaúdi üzlettársnak – noha az Ungaro Swisst felesben tulajdonolták – a boltvásárlások ellenére se változott a szaúdi egy üzlethelyiségnyit kitevő, 4,84%-nak megfelelő tulajdonrésze, tehát valószínűleg mindet Najari fizette.

Ritka munka gyártósorról

2005-ben új magyar vállalkozást indított Najari: a Cornavin Hungary Kft.-t. Cornavin néven a múlt század első felében Svájcban, a hatvanas-hetvenes évektől kezdve svájci-szovjet kooperációban gyártottak órákat. Mindkettőből bőségesen jutottak a magyar piacra, ennek köszönhetően a márka itthoni ismertsége túlélte a szocialista időszakot is.

Az üzleti modellre a Tékozló Homár fogyasztói panaszos blog két bejegyzéséból tippelhetünk. Az egyik sztori szerint a vásárló 2007-ben budapesti kereskedésben fedezte fel a nagypapa egykori ajándékából ismerős márka modelljét – meséli – “majd az óra nicknevének beírásakor tévedtem egy svájci private label – egyedi igények szerint gyártó – óráscégre. (…) A cég egyedi megrendelésre gyárt kért logóval, meghatározott modelleket, a kívánt elnevezésen.”

A vásárló azt hitte, átverték, de hat év (!) csúszással megjött az Ungaro Swiss Kft. és a Cornavin Hungary Kft. válasza is, miszerint: “a márka jogtulajdonosán kívül senki nem gyártathat annak engedélye nélkül Cornavin márkajelzéssel ellátott órákat törvényesen (…) ha pedig [a vásárló] arra gondol kijelentésében, hogy a Cornavin jogtulajdonosa verte őt át, annak miértjét nem értjük”.

Figyeljünk: a válasz nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy a Cornavin márkanév tulajdonosa árulta a Cornavin névre matricáztatott, tizenkettő egytucat, de Svájcban gyártott órákat.

A fenti eset azt a büntetőügyet is egészen más megvilágításba helyezi, ami azután indult, hogy Bachar Najari cégének üzlethelyiségében és telephelyein kilencezernél is több luxusóra-hamisítványt találtak (Már múltkor is javasoltam hivatkozást). Ez esetben ugyanis végül versenytárs utánzása címén marasztalták el Najarit és élettársát. Vagyis feltehetően nem klasszikus hamisítás történt.

A Cornavin szó, mint védjegy közösségi jogtulajdonosa 2004 óta az Ungaro Swiss, illetve 2011 óta az „izmos”, félmillió svájci frankos alaptőkével gründolt svájci illetőségű Cornavin Watch Company AG, amelynek a svájci cégregiszter tudomása szerint Omar Najari a cégvezetője. Ő Bachar Najari fia, aki a magyar cornavinos cégben is érdekelt. A védjegy Svájcban gyártott órákra vonatkozik.

A kérdés az, hogy kitől és miként szerezte Najari a Cornavinra való jogot. A márka történetének szovjet időszaka ugyanis egészen pikáns részleteket tartogat.

Szovjet órainvázió

catawiki.com

A hetvenes években az Egyesült Államok óraipara különös kihívás elé került. A piacot ugyanis korábban olcsó, “egydolláros”, mechanikus órák dömpingje árasztotta el. A hagyományos amerikai óragyártók kiárazódtak a szupermarketekből, miközben ellenfelük az eladási volumenek miatt még a hihetetlen olcsóság ellenére is profitábilis tudott maradni.

A háttérben a szovjet gyárak termelése és egy jogi kiskapu állt. Az Egyesült Államok ugyanis a fennhatósága alá tartozó karibi Virgin Szigetek könnyűiparának fellendítése céljából adómentessé tette azoknak az óráknak a behozatalát, amiket ott szereltek össze.

A gyanú az volt, hogy az orosz alkatrészeket, amikből Svájcban hegesztenek nagyobb egységeket, olyan formában szállítják a Virgin-szigetekre, hogy a végleges összeszerelésük minimális munkával is megoldható legyen. Még olyan sejtés is felmerült, hogy az orosz komponenseket az előállítási áron alul viszik be, tehát a forgalmazók és a szovjetek között valamilyen közelebbi kapcsolat van.

A szovjet gyártmányok közvetítői ráadásul mindent elkövettek, hogy elfedjék az orosz eredetet (tegyük hozzá, a hidegháborús időszakban ennek szimpla üzleti okai is lehettek). Garanciális szervizre például az American Swiss Repair Service nevű céget jelölték meg, ami éppen a szovjet eredetre biztosan nem utal. Továbbá a márkanevek is amerikai vagy svájci gyökerekre utaltak: Cornavin, Timetone, Geneva, Jean Cardot. A Cornavin éppenséggel a legnagyobb mennyiségben a Virgin-szigeteken összeszerelt orosz hátországú márka volt.

1978-ban a tengerentúli gyártók iparági szövetsége, az American Watch Association az  Egyesült Államok szenátusának pénzügyi bizottságához írt levelében arra hívta fel a figyelmet, hogy tudomásuk szerint a márkanév úgy került az orosz órákra, hogy a Cornavin órák forgalmazója, a Panamában bejegyzett International Ciers S.A. legkésőbb 1973- ban megvette a svájci gyártót, a Cornavin Watches S.A.-t.

(Figyelemre méltó, hogy a mai magyar nyelvű források, így az Ungaro Swiss honlapja és a Najaritól formálisan független márkabemutatók is máshogy mesélik a szovjet koprodukció sztoriját. Például, hogy a japán kvarcórák dömpingje miatt kellett az együttműködés, vagy hogy a nagy népszerűség miatt hamisítottak az oroszok).

Posztszovjet kapcsolatok

Az amerikai óragyártók azt is kiderítették, hogy a panamai cég emberei más cégnevek, így Caribbean Watch Company néven is próbálkoztak orosz alkatrészek bevitelével. Sőt, az International Ciers-t és a másik legnagyobb szovjet-óraimportőrt, a szintén panamai Metro Zona Libre S.A.-t is lényegében ugyanaz a menedzsment irányította.

Online órás fórumokon azt is mesélik, az orosz szerkezetek esete Svájcban is botrányt szült, mert “Swiss made” felirattal olyan órák is piacra kerültek, amik sosem jártak az alpesi országban.

Az International Ciers 2004-es megszűnése előtti vezetője, az ukrajnai születésű Lew Rodin amúgy nem kispályás üzletember volt látványosan szovjetorientált kapcsolatokkal. Később háromszázezernél is több Lada autót adott el Chilének és a kommunista Kubának. Utóbbi állam kormányzati szervei 2002-ben vagy 48 millió dollárral tartoztak neki autókért és teherautókért, de a Rodin család a panamai kormányzat korrupciógyanús ügyleteibe is belefolyt.

A maga védjegykérelmét az Ungaro Swiss éppen azelőtt adta be 2003 végén (hová?), hogy a panamai társasághoz kötődő svájci Cornavin Watches S.A., illetve a panama International Ciers megszűnt volna. Ha Najariék nem is egyenesen Rodintól vették a jogokat, a tippadójuk mindenképpen jól tájékozott lehetett.

Az is valószínű, hogy ha mást nem, a védjegyekkel való okosságokat Najari megörökölte a szovjet relációjú üzleti modellből, mint az látszik a Zsolnay márkavédjegy alkalmi elkóborlásából, vagy éppen abból, hogy Munkácsy-szignós Cornavin-órák is piacra kerültek. A neves festő emlékét gondozó alapítvány- és cégbirodalmat egy időben a szír-svájci egykori üzlettársa, Marschalek Ákos vitte.

SNM/ki

Folytatjuk…

Zsolnay-saga, 22981. fejezet

0

„Elnézést Virág elvtárs, de ez az ítélet.” Ez a klasszikus jutott elsőként eszembe a tegnap, azaz pénteken megtartott rendkívüli közgyűlésről, ahol a Zsolnay Manufaktúra többségi tulajdonosa,  az egészen véletlenül Zsolnay-Matyasovszki Zsófia és Viktor nevet viselő kisrészvényesek kizárását kezdeményezte.

Nagy rizikót nem vállalt a 80% feletti részesedéssel rendelkező Bachar Najari.
Némi meglepetést csak az okozott, hogy az előzetesen megkérdezett részvényesek szerint maximum 5 percig tartó színjáték képes volt némileg több, mint két órát tartani! Adtak a jog- és törvényszerűségnek! Képzeljék, még az „alperes”, de nevezzük inkább vádlottnak is megszólalhatott! Sőt, ráadásként többek mellett a csak mániákus Zsolnay rajongó kisrészvényeskét ismert „bajkeverő” is meghallgattatott! Talán az ő beszédéből most nem idéznék, de a „vádlottak” nevében megszólaló pécsi ügyvédként dolgozó Zsolnay leszármazott érdemel néhány mondatnyi idézetet.
„Ez itt nem egy Kft. – néhány taggal. Nekünk egy értékpapírunk van, amihez kétségkívül társulnak tagsági jogok is. Önök a nagy kapkodásban egy óriási hibát vétettek. Először fel kellett volna ajánlaniuk, hogy megveszik a részvényeinket. 200 ft-150 ft a névértéke. A reális érték – Maguk is tudják – kb 15-20 ft. Kedves Petra (Cséplő Petra, a Zsolnay Zrt. igazgatóságának elnöke), én már 30 Ft-ért odaadtam volna. De ez a hajó sajnos elment”

„Önök az előterjesztésben folyamatosan Zsolnay márkanévről beszélnek „hogy mi rosszhiszeműen  Zsolnay márkanevet jegyeztettünk be” Az nem  Zsolnay márkanév, hanem „Zsolnay” szóvédjegy!!!

A rosszhiszeműségről meg eleve akkor van értelme még beszélni is, ha azt legalább egy jogerős döntés megállapította.
KÉTSÉGTELEN: Köztünk van egy már unalomig ismételt jogvita: Önök szerint minden névhasználati jog kizárólag az Önöké, szerintünk pedig csak a hagyományos termékeikre van ilyen joguk. Ilyen egyszerű és nincs tovább. Ennek semmi köze rosszhiszeműséghez, károkozáshoz. Sejthető, hogy el szeretnék adni ezt a gyárat-márkanevet és mi nyilván zavarunk. De épp Önök írták az előterjesztés legelején: „a Társaság a ZSOLNAY nevet huzamos idő óta használja és a Társaság által gyártott termékek megkülönböztetésére szolgál” !!!
Még le is írták, köszönjük szépen! Azt hiszem, ezt hívják öngólnak.
Ráadásul azzal folytatják: „A magyar piacon kiemelkedően jóhírű Zsolnay védjegyek ismertségének, pozitív imázsának megteremtése a Társaság több évtizedes piaci jelenlétének, jelentős anyagi ráfordításának eredménye.”
Kérdésem: Melyik volt a jelentős anyagi ráfordítás? A tavalyi 265ezer vagy a 2016-os 100ezer forintos marketing költés? Hagyjuk már! Még jó, hogy már Önök is eleve csak a magyar piacról írnak. Mondjuk vicces is lenne mást írni a tavalyi 6 milliós export bevétel után…”
Nem folytatom Mattyasovszki-Zsolnay Viktor érvelését az indítvány képtelensége ellen, mert itt az érvek, az igazság sosem volt szempont, esetleg a jogszerűséggel találkozott az inkább szemlesütve hallgató kisebbség.
Ezek után remélem hatalmas meglepetést okozok: a közgyűlés megszavazta a kizárási javaslatot.
(Folyt. köv. a Bíróságon)

Zsolnay-Matyasovszki Viktorral készült interjúnkat itt olvashatják.

A Zsolnay-örökösöket tényleg kizárják a Zsolnay Részvénytársaságból?

A Zsolnay-örökösöket rendkívüli közgyűlésen akarják kizárni a Zsolnay Manufaktúra Részvénytársaságból.  A vád szerint a név viselői rosszhiszeműen visszaéltek a Zsolnay névvel, és a védjegyekkel. A Független Hírügynökségnek nyilatkozó Mattyasovszky-Zsolnay Viktor nevetségesnek tartja a vádakat, s úgy gondolja, hogy a gyár jelenlegi vezetésének inkább a termelés visszaesésével, a részvények értéktelenné válásával kéne foglalkozni. A Zsolnay család tagja már 30 forintért eladná a korábban 200 forintra becsült értékpapírt. A védjegy vita közben kiderült, hogy a Zsolnay Gyár tulajdonosát, Bachar Najarit a védjegy-vitában a Fideszes körökben jól ismert SBGK ügyvédi iroda képviseli, amely egyébként az Orbán család ügyeit is intézi.

 

Lehet, hogy már a héten kizárják önöket a részvényesek közül, mert állítólag rosszhiszeműen visszaélnek a védjeggyel. Ez egészen pontosan mit jelent?

Végtelenül szomorú és megdöbbentő ez a történet. Mielőtt cáfolnám a nevetséges állítást, érdemes a védjegy lényegéről beszélni. Ahogy más portékák, úgy a Zsolnay porcelán elkészítéséhez szükséges tudást és az ehhez tartozó nevet, márkát is védi a jog; ettől válik valami ismertté, megkülönböztethetővé, illetve értékessé. Magyarországon a rendszerváltáskor elmaradt a reprivatizáció, tehát a régi tulajdonosok nem kapták vissza az egykor államosított gyáraikat. Ezért a korábbi tulajdonosok illetve örököseik legalább azt szerették volna elérni, hogy a családok immár márkává vált neveit a jogutód üzemek tovább már ne használhassák az engedélyük nélkül. Így az élelmiszeriparból ismert Pick, vagy a Herz, illetve a porcelánról jegyzett Zsolnay-család is szerette volna, ha a nevük engedély nélküli használatát a továbbiakban megszűntetik. Erre az egyetlen jogi lehetőségük az volt, hogy személyiségi jogi alapon indítottak pereket a jogutód vállalatok ellen.

Sajnos, egy ilyen un. „névhasználati perben” 1994-ben született egy szerencsétlen ítélet – amely teljesen ellentétes az európai joggal – kimondta, hogy az évtizedek során a márka jelzésére használt név, és a családi név gyakorlatilag elvált egymástól, vagyis a név már „tárgyiasult”. Olyan régóta használta már a gyár a hagyományos termékeire a Zsolnay nevet, hogy az már árujelzővé vált. A legfőbb bírói testület azonban nagyon-nagyon óvatosan fogalmazott, mert ítéletét kizárólag a hagyományos termékekre vonatkoztatta. Ez alapján a jogutód cégek ugyan továbbra is használhatták a családneveket, de azok további értékesítését, hasznosítását már nem engedte.

Korábban Ön is azzal vádolta a jelenlegi tulajdonos Bachar Najarit, hogy visszaél a védjeggyel, mert a gyár szellemi értékének számító oltalmat, védjegyet egy Swiss Art Kft-be mentette.

Úgy látom, hogy a Zsolnay kálváriája abból fakad, hogy Bachar Najari egy kereskedő. Mielőtt megvette a gyárat tisztán látta, hogy lényegében fillérekért hatalmas értéket vásárol. Persze az épület már romos, a technológia is elavult, de létezett egy több mint egy milliárd forintra becsült árukészlet – a gyárat 180 millióért vette meg – s ezen kívül van egy rosszul kezelt márkanév, pontosabban védjegyportfólió, aminek azért van egy viszonylag magas értéke. Ezzel lehet ügyeskedni, kereskedni, mert ez hatalmas profittal kecsegtethet!

Bachar Najari tehát megvette a gyárat és 2013-ban szinte azonnal kezdeményezte, hogy az élettársa, Cséplő Petra cégébe, a Swiss Art Kft. tulajdonába jegyeztessék be a Zsolnay legfőbb értékét, a porcelántermékekre vonatkozó védjegyet, tehát az úgynevezett Zsolnay márka nevet. Az akció akkor sikerrel zárult, senkinek nem szúrt szemet.

Illetve ön felfedezte, igyekezett is megakadályozni, s egy nyílt levélben hívta fel a tényre a figyelmet.

Soha senkinek nem írtam nyílt levelet, szigorúan magánlevelet írtam Pécs város polgármesterének, amit valakik kiszivárogtattak. Felhívtam a figyelmét, hogy érvényben lévő kormányhatározat tiltja meg, hogy bárki legálisan eladja, elidegenítse, vagy titokban saját cégébe mentse a Zsolnay Manufaktúra tulajdonát képező oltalmakat, védjegyeket.  De ez az aláírt szindikátusi szerződésben is benne volt, tehát Bachar Najari illetve az élettársa jogsértést követett el, amikor a Swiss Art kft-be próbálta az értékeket kimenteni. Botrány is lett belőle, az MSZP mai elnöke Tóth Bertalan feljelentést is tett az ügyben hűtlen kezelés miatt. Mindenesetre a rendőrségi nyomozás, házkutatás után a szír tulajdonos – akinek akkor még nem volt tulajdonában az összes részvény – kénytelen volt a kiszervezett jogokat visszaruházni a manufaktúrára, különben a város azonnal felmondta volna a vele kötött szindikátusi szerződést. Hozzáteszem, hogy mindezt a tudomásom szerint a manufaktúra költségén volt csak hajlandó megtenni.

Viszont a Zsolnay Gyár jelenlegi tulajdonosa Bachar Najari szerint épp önök, tehát Mattyasovszky – Zsolnay Viktor és Mattyasovszky-Zsolnay Zsófia az, aki visszaél a névhasználattal, nem pedig a gyár. Ezért kell kizárni a részvényesek közül. Elismeri?

Szó sincs róla! Bachar Najari, pontosabban a jogásza mindenhol arra hivatkozik, hogy a „Zsolnay márkanév” kizárólag a manufaktúrát illeti. De pont itt van a legnagyobb zavar a fejekben. A márkanév ugyanis egy absztrakt, leginkább a marketing világában használt kifejezés. A jog inkább védjegyekkel, oltalmakkal, szabadalmakkal foglalkozik. A Zsolnay esetében kétféle árut: a porcelánt, illetve az épületkerámiát védi a törvény, ami ezen kívül esik, ahhoz a Zsolnay Manufaktúrának semmi köze, azaz erre a két un. áruosztályra illeti meg a manufaktúrát a védjegyoltalom. Ezt mi mindig is messzemenően tiszteletben tartottuk és a leghatározottabban tartózkodtunk attól, hogy bármilyen sérelmet okozzunk a manufaktúra törvényes gazdasági működésében.

Akkor talán eljutottunk oda, hogy az első kérdésre választ kapjunk. Ön milyen módon sértette a névhasználatot, amely miatt ki akarják zárni a Zsolnay részvénytársaságból?

A mi fellépésünk közvetlen előzménye 2015-ben kezdődött, amikor a Pécsi Egyetem megtisztelő megkeresése alapján fel akartunk támasztani egy régi hagyományt, és az egyetemmel közösen újra akartuk alapítani a nagy múltú Zsolnay Vilmos fúvószenekart. A családunk képviselői már épp alá akarták írni a megállapodást, amikor az egyetem jogászai felfedezték, hogy a Zsolnay Manufaktúrának 2012-ben lett egy titokzatos új védjegye kulturális tevékenységre. Felmerült, hogy ezek után nem csak tőlünk, hanem a gyártól is engedélyt kellene kérniük a zenekar névhasználatára.

Leforrázva állt a családunk a történtek előtt, hisz az említett ’94-es névhasználati per döntését, vagyis a családnevünk gyár általi használatát zokon vettük ugyan, de belenyugodtunk; tudomásul vettük, hogy a porcelántermékek esetén a manufaktúra használhatja a nevünket. Minden más esetben viszont úgy gondoltuk, hogy csak a mi engedélyünkkel használhatja valaki a családunk nevét. Azért ne üljünk már fordítva a lovon! Végeredményben nem mi viseljük a gyár nevét, hanem a gyár viseli a miénket! Csak később derült ki, hogy korábban – még mielőtt Bachar Najari megvette volna a gyárat – néhány tevékenységre bejegyeztek egy új védjegyet, tehát a Zsolnay név használatát levédték például vendéglátásra, biztosítási tevékenységre, süteményekre, pékárukra, és kulturális tevékenységre is. Miután az említett zenekar ez utóbbi kategóriába tartozik, ezért az egyetem joggal aggódott, hisz a manufaktúra a legnagyobb titokban, a tudtunk nélkül szerzett egy új, a zenekar tevékenységére is vonatkozó védjegyet.

Vagyis, ha megalakítják a Zsolnay Vilmos fúvószenekart, akkor Önök bitorolják a védjegyet?

Kétségtelen, rá kellett döbbennünk, ha meg akarjuk védeni a jogainkat, akkor nem tehetünk mást, mint hogy őrült pénzekért ugyan, de nekünk is védjegyeket kell bejegyeztetni, ellenkező esetben gyakorlatilag elveszik tőlünk a saját nevünket. A családunkból sokan belefáradtak már a korábbi méltatlan helyzetekbe, de Zsófia nagynénémmel úgy döntöttünk, hogy nekünk ez az ügy van olyan fontos, hogy feláldozzuk rá szinte minden szabadidőnk és kevéske is megtakarításunk, ezért közösen bejegyeztünk egy védjegyet kulturális tevékenységre, majd a zenekar ügyében már teljesen jogszerűen meg is állapodtunk az egyetemmel.

Miután ez megtörtént, többen azt mondták, hogy a Zsolnay nevek örökösei, tehát ön és Zsófia a védjegy használatáért több millió forintot is kértek pécsi vállalkozóktól. Ez igaz?

Ez egy brutális hazugság, ámbár egy normális világban az lenne a természetes, hogy ha valaki haszonszerzés céljából használja a nevünket, akkor fizessen érte, de sajnos a kutya nem fizetett nekünk. Egyedül a Zsolnay Örökségkezelővel kötöttünk megállapodást, akik az azóta már bezárt „Zsolnay étterem” névhasználatért fizettek egy teljesen jelképes összeget. Tehát minden ellenkező híresztelés csak hazugság. Emellett persze több rendkívül megtisztelő megállapodást kötöttünk többek közt Pécs városával, a Szakképzési Centrummal, és a Pécsi Egyetemmel vagy épp a Baranya Megyei Ipari és Kereskedelmi Kamarával, de ezekért senki nem fizetett nekünk egy fillért sem, csak arra törekedtünk, hogy a Zsolnay hagyatékot, a szellemiséget és az értékeket megőrizzük a városban. Ebből persze még nem volt háborúskodás, az csak akkor kezdődött, amikor mi bátorkodtunk elkezdeni saját nevük alatt egy aprócska gazdasági vállalkozást. Bejegyeztettünk ugyanis még két védjegyet olyan tevékenységre, amivel a Zsolnay Gyár soha nem foglalkozott, mi viszont szerettünk volna.  Ez lenne a bűnünk. Ebben az országban ugyanis bárki folytathat gazdasági tevékenységet a saját neve alatt, kivéve a Zsolnay család.

Nagy botrányt robbantott ki a Ledina nevű porcelángyár megalakulása is, mely elszívta a dolgozókat a Zsolnay Gyártól.  Nem tarthatott attól Bachar Najari, hogy Önök ebbe az ellenséges porcelángyárba akarnak beszállni a nevükkel, hogy ellehetetlenítsék az ősi családi manufaktúrát?

Erről akár meg is kérdezhettek volna, s botránykeltés nélkül tudhatnák a választ. Amúgy, ha bármi ilyen szándékuk lett volna, akkor ezt nyugodtan megtehettük volna, mégpedig védjegyek nélkül is, lett volna rá a jogi lehetőség.

Arról sejt valamit, hogy miként lett azonos jogi képviselete az eddig egymással ellenségesen működő Zsolnay és Ledina nevű cégnek. A Fideszes körökben jól ismert SBGK nevű ügyvédi iroda állítólag dolgozik az Orbán családnak, illetve korábban a kormánynak.

Ez mindenesetre rejtélyes történet, mert valóban az SBGK képviseli mostanában mindkét céget, miközben azok állítólag élet-halál küzdelmet folytatnak egymással. Ráadásul Bachar Najari két éve folyamatosan azzal a rémtörténettel kiabálja tele a világot, hogy állítólag Fideszes nagyurak és oligarchák ki akarták csinálni, el akarták venni tőle a gyárat. Most pedig ez az ügyvédi iroda képviseli a szír-svájci tulajdonost is szinte minden egyes ügyben. Számunkra mindenesetre nagyon furcsa és megmagyarázhatatlan az SBGK irodának ez a szerepvállalása és alapjaiban kérdőjelezi meg a valóságtartalmát Bachar Najari eddigi állításainak.

Gondolja, hogy van egy politikai kiegyezés, esetleg a háttérben találtak valami hosszú távú megoldást a Zsolnay gazdaságos működtetésére?

Kiegyezésről nem tudok, ismereteim szerint annyi történt, hogy a Zsolnay legfőbb ellenségének kikiáltott Ledina cég – ma már Pannon Porcelán – fővárosban élő tulajdonosa, és Bachar Najari igyekezett egymással megállapodni. Talán már meg is tették, nem tudhatom.

Visszatérve az ön védjegybitorlásához elárulná végre, hogy ön Zsolnayként hogyan követ, vagy követtek el rosszhiszeműen névjegybitorlást?

Szerintem nincs épeszű ember, aki ezt értené. Persze a mesterkélt jogi csűrés csavarását látom és értem. Jogász vagyok, természetesen minden törvényt és vonatkozó jogszabályt messzemenően betartottuk. Azért akarnak a részvényesek közül bennünket kizárni, mert azt állítják: azzal, hogy nekünk is vannak védjegyeink, ezzel mi megakadályozzuk a manufaktúrát, hogy fellépjen a jogosulatlan védjegybitorlók ellen. Ami egy marhaság, hiszen ilyen jogosulatlan névhasználók ellen eddig csak mi, az örökösök léptünk fel. Borzasztóan unjuk már, hogy tömegesen engedély nélkül használják a nevünket és a gyár pedig soha nem védte a nevet; megszámlálhatatlan mennyiségű cég és vállalkozás jogsértően viseli a Zsolnay nevet, kávézók sorától kezdve egészen autómosóig. A gyár soha senki ellen nem lépett fel, csak ellenünk. Azt hányják a szemünkre, hogy miattunk a manufaktúra a Zsolnay névhasználatért nem tud pénzt kérni. Nevetséges. Ezt nem mi, hanem egy 2005 évi kormányhatározat tiltja meg rendkívül szigorúan a manufaktúra számára. A manufaktúrának tilos a Zsolnay nevet árulni, annak használatát pénzért vagy ingyen átengedni. Esetleges kizárásunkkal törvényt sértenek, ugyanis fel sem merült, hogy mi más porcelángyár megteremtésén mesterkednénk, vagy bármi más módon kárt okoznánk a cégnek. Egészen más területen kezdeményeztünk vállalkozást, az a hatalmas bűnünk, hogy bőrtáskákat készítünk, amire amúgy van egy teljesen jogszerűen megszerzett és érvényes védjegyjogosultságunk is.

Ha ennyire jogszerű minden, akkor miért van botrány önök körül?

Konfliktusba kerültünk egy fővárosi, leginkább celeb körökben ismert ruhaipari céggel, amely olyan terméket, táskákat is gyártani kezdett, amelyre bennünket jogosított fel a védjegyünk. Tárgyalást ajánlottunk, ami elől arrogánsan elzárkóztak. Emiatt ellenük pert kényszerültünk indítani, amelynek során kiderült: a manufaktúra adta jogosulatlanul a ruhaipari cégnek a névhasználati engedélyt. Amit természetesen kormányhatározat tilt! Ráadásul a manufaktúra nem rendelkezik és soha nem is rendelkezett ruházati termékekre vonatkozó védjegyjogosultsággal.

Minden esetre az általunk perbe fogott ruhaipari cég – érthetően – azonnal perbe hívta a manufaktúrát, egyébként ekkor lett a gyár jogi képviselője az SBGK ügyvédi iroda. Legnagyobb elképedésünkre azonban a történtek után épp ellenünk hoztak júniusban egy első fokú ítéletet, azt állítva, hogy mivel mi részvényesek is vagyunk, ezért rosszhiszeműen ki akarjuk szorítani a manufaktúrát ruhaipari és egyéb piacokról. Mindezt természetesen nem hagytuk annyiban, fellebbeztünk, hisz ez egy első fokú, tehát nem jogerős ítélet.

Tehát emiatt az első fokú, nem jogerős ítéletre hivatkozva akarják önöket kizárni a részvénytársaságból?

Igen, ez történik. Vélhetően azért sietnek, mert a fellebbezést olvasva gondolom, nem nagyon bíznak egy számukra kedvező másodfokú ítéletben.

Ma még önök is tulajdonosok, bár a részvényeknek csak 0, 2 százalékával rendelkeznek. Ez pár száz, vagy pár millió forint lehet?

Viccel velem? A gyárnak van több, mint 2 millió részvénye, nekem ebből egyetlen darab van, ami 200 forint névértékű. A nagynénémnek meg 7 ilyen értékpapírja van.

Ez darabonként ma már legfeljebb 150 forintot ér, hisz miután a cég tőkét vesztett, csökkenteni kell a részvény árát.

Igen, erre jogszabály kötelezte a Zsolnayt, hisz olyan brutális volt a vagyonvesztése az elmúlt évek során. Az előző közgyűlést ezért hívták össze alig egy hónapja. Amúgy a részvény valós értéke szerintem legfeljebb 15-20 forint körül lehet. Az egész kizárási műbalhét sem értem. Ha felajánlották volna, hogy megveszik, akkor odaadtam volna már 30 forintért is.

A következő közgyűlés – ha jól tudom – akkor az önök kizárásáról dönthet. Hallotta?

Persze, tudjuk, per lesz ebből is. Kénytelenek vagyunk asszisztálni ehhez az abszurd színjátékhoz. Szemünkre hányták, hogy kihasználjuk a gyár által Zsolnay név reklámjára költött hatalmas összeget a saját Zsolnay bőrtermékeink eladásakor. Meg kell nézni a mérlegadatokat, a Zsolnay Porcelánmanufaktúra 2017-ben 265 ezer, 2016-ban pedig kemény 100.000 magyar forintot költött marketingre. Nonszensz.

Azt tudja, hogy Najari úr ügyvédje közben azt firtatta, hogy ön tulajdonképp nem is igazi Zsolnay, hanem Hódosiból lett azzá. Mi a véleménye?

Ez már az a gyomorforgató a személyeskedő része ennek a harcnak, ami minden nívón alul van és elsősorban az „ügyvéd úrat” minősíti.  Egyébként éppen Bodnár ügyvéd úr a legnagyobb felelőse annak, hogy ez az ügy ilyen mélységig jutott.

Miközben az igazgatótanács az önök ügyével foglalkozik, azt olvashatjuk, hogy a gyár teljesítménye csökken, korábban 600 millió volt a forgalom, most a fele, zuhanásszerűen csökken az export. Önök részvényesként tudják, hogy ennek mi az oka?

Természetesen, mi a rendszerváltás óta figyelemmel kísérjük a történéseket. Hajdan szerettük volna visszavásárolni a gyárat, a családunk is jelentkezett a nyílt privatizációra. 2000-ben mi nem nevetséges 180 milliót, hanem 2 milliárdot ajánlottunk a legnevesebb magyarországi bankkal a hátunk mögött. Akkor sajnos született egy olyan döntés, hogy bárkinek eladó ez a gyár, de a családnak nem. Mai napig nem tudjuk az okát. Ezek után már csak azt láttuk, hogy a Zsolnay Gyár talpra állítására nincs politikai szándék. Miközben a herendi minta porcelángyárrá fejlődött, amihez minden politikai segítséget megadtak, a pécsi gyár lezüllött. Szinektől függetlenül minden kormány sorsára hagyta a céget, ezért ma már a Zsolnay gyár a végóráit éli. Szomorú történet, aminek a betetőzése volt, amikor eladták a kereskedő, Bachar Najarinak. Onnantól kezdve rémálom az egész. Erről egy komplett Kékfény riport készülhetne az elmúlt 5 év történetéből.

Az önkormányzat eladta a céget a szír kereskedőnek, de 2016-ban vissza akarta szerezni. Néha törvénysértő, erőszakos módon.

A pécsi önkormányzat már képtelen volt a Zsolnay veszteségeit fizetni, ezért is adta el fillérekért a „mesebeli hercegnek” Bachar Najarinak.

Akiről ma azt mondják, hogy ő csak bizonyos tőkéscsoport nevében, szinte strómanként vette meg a gyárat. Ez igaz?

Erről nem szeretnék nyilatkozni. Bár név szerint tudom, hogy kik akarták megvenni a manufaktúrát, de nekik nem akarta eladni az önkormányzat. Ismerem őket, találkoztam velük. Ezek után került színre Bachar Najari, aki a hírek szerint egykori üzlettársait átverte, meglátva a lehetőséget, hogy ő ezt egyedül is működtetni tudja. Ez „véres” üzleti háborúval járt a szír tulajdonos és az egykori üzlettársak között, az egész harcnak a Zsolnay Gyár lett az áldozata. Elvesztette vevőit, mára szinte teljesen ismeretlenné vált, elavult, haldoklik. Ugyanis a cég körüli állandó botrány nemcsak a befektetőket, de ma már vevőket is távol tartja.

Bachar Najari szerintem tudja, hogy ennek a cégnek vége, ezért árulja nyíltan a márkanevet, nyilván ezért sem szeret bennünket, mert időnként felvetjük, hogy a Zsolnay védjegyek körül másnak is van jogosultsága.

A pletyka szerint a tulajdonos eladná a 180 millióért vásárolt gyárat, van, aki szerint egy milliárdért, mások 9 milliárdról beszélnek. Igaz ez?

Ezt nem tudom, de reálisan legfeljebb ha 500 milliót érhet. Igazából már csak a névnek van még értéke, pedig a gyár még ma is csodákra lenne képes, ha végre újra megfelelő kezekbe kerülne.

A Zsolnay manufaktúra titkai

Valóságos állóháború alakult ki a Zsolnay gyár birtoklásáért folytatott harcban Pécs önkormányzata – tehát az egykori többségi tulajdonos – és a manufaktúra jelenlegi gazdája, Bachar Najari között. A kölcsönös vádaskodások miatt a felek bírósági perek garmadáját indították egymás ellen. A viszály veszélybe sodorja a város kulturális örökségét jelentő Zsolnay további működését, ezért helyette inkább a megegyezést ajánlja a Független Hírügynökségnek nyilatkozó címzetes egyetemi tanár Madár Péter. A Pécsi Tudományegyetem Közgazdasági Karának tanára kollégáival korábban tanulmányt készített a Zsolnay Porcelánmanufaktúra pénzügyi konszolidációjának lehetőségeiről, de a Manufaktúra részleges privatizációja végül más forgatókönyv szerint valósult meg.

 

A rendszerváltás után a Zsolnay gyár veszteségesen működött. Az állam szinte ellenőrizetlenül öntötte a pénzt a termelésbe addig, amíg az ön koncepciója alapján elindulhattak volna a gazdaságosság irányába?

LinkedIn

Elég hányatott élete volt a gyárnak a rendszerváltás után. Tulajdonolta az állam, majd megszerezte az önkormányzat, mondván: a város kulturális öröksége így kerülhet a legjobb kezekbe. A legitim ötletet az Magyar Fejlesztési Bank konszolidációs hitele is segítette. A gyár ugyanis pénzügyi szempontból fenntarthatatlan állapotba került. Részben piaci okokból, mert a rendszerváltás környékén a termelés gerincét adó ipari porcelángyártás gyakorlatilag megszűnt. Három divízió maradt, a hagyományos eozin gyártás, némileg a porcelán, illetve a pirogránit. Emlékeim szerint szerint ez a gyár fénykorában 2 milliárdos árbevételt produkált, ami pár éve már harmadára, tehát 600 millió alá zuhant, s lényegében minden produktum veszteséget eredményezett. Ez azonban nem lett volna törvényszerű, hiszen a Herendi porcelángyárnak csak az export árbevétele elérte a 6 milliárd forintot.

Vagyis nem arról van szó, hogy a porcelán kiment volna a divatból, hanem kifejezetten a Zsolnay menedzselésével volt probléma. Ha jól tudom, a Pécs Holding, mint kisebbségi tulajdonos megbízásából ön megpróbálta feltárni a veszteség okait. Mire jutott?

Már elődeim is feltárták, s magam is úgy látom, hogy teljesen instabil a gyár piaci pozíciója. A külföldön eladott Zsolnay termék mindössze néhány tízmilliós, jobb években száz-, kétszáz millióig ment fel, ráadásul teljesen esetlegesen változott. Nem létezett egy kialakult kereskedelmi struktúra, véletlenszerűen változtak az üzleti partnerek, a gyár termelése nem tudott bekerülni a világkereskedelmi hálózatokba.

A Zsolnay piaci jelenléte teljesen ad- hoc jellegű az eozin, illetve a porcelángyártás területén.

A kurrens épületkerámiát pedig hiába keresi a piac, pedig az uniós támogatásoknak köszönhetően felfutott a hazai épületrekonstrukció, ami igényelné. Személyes élmény: cégemmel részt vettünk a Gellért fürdő felújításának előkészítésében, hol Zsolnay épületkerámiára lett volna szükség. Mint elkötelezett pécsi, kapcsolatba is léptem a gyárral, de mint kiderült: pályázati határidők szorításában a Zsolnay nem képes az épületkerámiát a megrendelt időpontra legyártani. Tudtam volna megrendelést szerezni a marosvásárhelyi kultúrpalota felújításánál is, de a gyár végtelenül elavult technológiája miatt csak igen lassan és horrorisztikus áron tudta volna a Zsolnay a pirogránitot legyártani.

Tehát már jó ideje tudják, hogy a rossz piaci pozíció, és az elavult technológia miatt gyenge a gyár teljesítménye?

Azt is mondhatnám, hogy a piaci pozíciói esetlegesek voltak, pedig egész Közép-Európa, Horvátország és Erdély is komoly mennyiséget vásárolt volna az említett épületkerámiából.  Csakúgy, mint a eozinból, vagy az úgynevezett fehér kerámiából, de sehol nem sikerült megfelelő kereskedelmi hídfőállásokat kialakítani. Herendhez képest szánalmas teljesítményt nyújtott a Zsolnay gyár.

Ennek ismeretében készített egy közgazdaság tanulmányt a gyár finanszírozási pozícióinak javítására. Ön a privatizáció előkészítésére kapott felkérést, vagy az volt a feladata, hogy az önkormányzati tulajdon mellett tegyék gazdaságossá a nagymúltú manufaktúrát?

A privatizáció első lépése az volt, hogy az állam kezéből először a város kezébe került a    gyár.  Ez roppant terhet jelentett az önkormányzatnak, ugyanis miután tulajdonossá vált, természetszerűen

a veszteség finanszírozása is a város feladatává vált.

Ez nagyon komoly kockázatot is jelentett. Emlékeim szerint évente 250 milliós volt a veszteség, tehát Pécs város költségvetésből kellett fizetni a deficitet, ami havonta több, mint 20 millió forint volt. Pécs soha nem számított olyan gazdag városnak, hogy ezt az összeget a mellényzsebből kifizethette volna.

A feladatunk közvetve az volt, hogy a Zsolnay pénzügyi stabilitásának megteremtése által a várost szabadítsuk meg ettől a komoly tehertől. A helyzet ismeretében azt javasoltuk, az önkormányzatnak, hogy a Zsolnay gyár vagyonának legértékesebb részét tehát a szellemi jogokat, a gyártással kapcsolatos oltalmakat, szabadalmat szervezzék ki egy tisztán önkormányzati tulajdonú non-profit gazdaság társaságba. Aztán ennek a használatát adják egy jó befektető kezére, akár koncesszió formájában, vagy valamilyen más jogi konstrukcióban. Hisz a gyár működtetése nem lehet önkormányzati feladat, egy városvezetésnek nem a porcelángyártás a feladata.

Önök tehát azt nem támogatták, hogy a gyárat szőröstől-bőröstül eladja az önkormányzat?

Tőkebevonást mindenképp javasoltunk, tehát a privatizáció pártján voltunk, de azzal a megszorítással, hogy a szellemi tulajdon, a város kulturális öröksége nem kerülhet magánkézbe! Javaslatunk szerint a Zsolnay legértékesebb része továbbra is Pécs közössége, tehát az önkormányzat tulajdona maradt volna, csak a gyártáshoz szükséges tudást adták volna koncesszióba.

Ez nagyon logikusnak tűnik, elfogadta a javaslatot az önkormányzat is?

A gyár privatizációjának kényszerét tudomásul vették, hisz a veszteség, tehát az évi 250 millió forint pluszkiadás vállalhatatlannak tűnt. De tudomásom szerint a gyártási „titkokat” a 74, 5 százalékos tulajdonrésszel együtt eladták, ahelyett, hogy azt kizárólag önkormányzati tulajdonban tartották volna.

Ez meglepő, a pécsi önkormányzatot ennyire nem érdekelte az önök javaslata?

A teljes képhez hozzátartozik, hogy a végül megkötésre kerülő részvény adás-vételi szerződés nem képezte megbízásunk tárgyát, a szakértő kollektíván, az MSB Zrt. mandátuma csakis a gyár pénzügyi konszolidációjával összefüggő tanácsadásra szorítkozott. Egyébként Pécs a mai napig tulajdonosa maradt a Zsolnaynak, tehát valamennyire még képesek védeni a kulturális örökséget.  Viszont a jelenlegi tulajdonos, tehát a Zsolnay Gyár szír gazdája kísérletet tett arra, hogy egy svájci cégbe kivigye mindazokat a szellemi javakat, kulturális értékeket, amelyeket javasoltunk magyar tulajdonban tartani.

Lehet, hogy neki jobban tetszett az önök javaslata?

Vagy rájött magától, hogy ez a gyár legértékesebb része. Az épület, a technológia szinte értéktelen. A gyártás egy hihetetlen méretű csarnokban zajlik, nagyon elavult módszerekkel. A szakértők szerint a brutális technológiai elmaradás miatt

a selejt-arány kirívóan magas, 40-50 százalék,

ebből következően borzasztóan drága az egész gyártási folyamat.

Tulajdonosként sokféle figura feltűnt, még Simicska Lajos cége is irányította a manufaktúrát, de nem tudott vele mit kezdeni, visszaadta az önkormányzatnak. Ennek mi volt a magyarázata?

Az, hogy mindenki azt látta, amit már vázoltam. Szükség lenne modern technikára, technológiára, amire néhány százmilliót, de leginkább milliárdokat kéne költeni. Ezt pedig senki nem akart. A menyasszony tehát nem volt olyan szép, mint sokan hitték.

Ezek után tűnt fel konkrét ajánlattal a szír Bachar Najari, akkoriban önök az önkormányzat holdingjának a szakértői, Pécs pedig kisebbségi tulajdonosa volt a cégnek. Az eladáskor látszott, hogy az új befektető jó gazdája lesz a gyárnak?

A befektető érkezésével mindenekelőtt a 250 milliós veszteség finanszírozása oldódott meg. Mint mondtam, ezt korábban a város fizette. De a Bachar feltűnése hozott egy olyan reményt, hogy az ő közel-keleti és a svájci kapcsolatai révén megteremti a Zsolnay kereskedelmi piacait.

Kétségtelen, beesett néha egy-egy szaúdi herceg, vett porcelánt néhány millióért, de aztán soha többé nem látták.

Vagyis úgy látom, az új tulajdonos sem képes stabilizálni, felfuttatni, illetve fejleszteni a gyárat. Technológiai oldalról pedig komoly változás nem történt.

Pedig tudomásom szerint a fejlesztés kifejezetten része volt a privatizációs szerződésnek. A vételár 180 millió forint volt, a fejlesztésre viszont 500 milliót kellett költeni. Senki nem ellenőrizte?

Per lett belőle, amelyet meg is nyert az önkormányzat. Bachar Najari fejlesztésre szánt pénzének jó része egy Hajmáskéri lőtér formájában létezett, ami a vállaltnál viszont sokkal kevesebbet ér.  Tehát az új tulajdonos nem tett be érdemi pénz a cég fejlesztésébe.

Az ítélet szerint 300 milliós kötbért kellett volna Bachar Najarinak fizetni. Az állam ezért akarta visszavenni a szír befektetőtől a Zsolnay gyárat?

Nem értettem, hogy ha Bachar Najarinak volt pénze – márpedig volt, mert kifizette a Zsolnay 400 milliós adóságát – akkor miért nem költött a gyár fejlesztésére?  Furcsa nekem a befektető viselkedése is, de az önkormányzati vezetőket sem értem, hisz belementek az üzletbe, majd amikor úgy érezték, hogy átverték őket erőből próbálták megoldani a konfliktust. Ez szerintem csak újabb és újabb frontok megnyitásához vezetett, nem a megoldáshoz.

Megalakították a semmit nem gyártó Ledina nevű céget, ahová átcsábították a Zsolnay dolgozóit. Értette ezt az akciót?

Nem, az egész akciónak  csak annyi értelme lehet, hogy az így elcsábított dolgozókat már nem kellett kirúgni a Zsolnaytól, ahol egyébként a kelleténél sokkal több alkalmazott volt. Tehát az önkormányzat a saját ellenfelének tekintett Bachar Najari kezére játszott, mert megszabadult egy csomó bérköltségtől, végkielégítéstől.

A cél azonban mégis a Zsolnay ellehetetlenítése lehetett, Pécs egyébként is híres arról, hogy a vízmű francia tulajdonosát őrző-védő céggel vezeti ki az irodaházból, s valami hasonló történt a közlekedési cégnél is.

Ezekről a dolgokról nem tudok érdemben nyilatkozni. Csak azt tudom mondani: nagyon sajnálom, hogy az önkormányzat nem hallgatott ránk, s nem helyezte biztonságba – tehát nem tartotta önkormányzati tulajdonban – a Zsolnay szabadalmait, az oltalmat, tehát az egész szellemi tulajdont. Ha ez megtörtént volna, akkor jöhetne válság, vagy a fellendülés, lehet csaló a befektető, a lényeg biztonságban lenne.

Nem azért akarja az önkormányzat visszaszerezni a Zsolnayt, mert – ahogy ön is említette – a pirogránit kurrens termék, szükség van rá a műemlékek rekonstrukciójánál, amire most bőven van uniós pénz. Állítólag 30 milliárd forint körüli a tét!

Biztos, hogy nem. Már a Simicska tulajdonában lévő Közgép is hasonló megfontolásból volt a Zsolnay tulajdonosa, de a működtetéstől sikítva elmenekült, mert rájött, hogy ezzel a technológiával, kapacitással a szükséges pirogránitot lehetetlen előállítani. Nem alkalmas rá a gyár! Ráadásul drága, ami eleve bukást jelent a közbeszerzési pályázaton.

Egyébként a pirogránitot más is elő tudja állítani?

Persze, a kínaiak. Van néhány ezer éves tapasztalatuk. De tudják a csehek is.

Akkor hogyan lehet a holtpontról az ügyet elmozdítani?

A megoldás az, hogy a jogi eljárások befejeztével egyezségre kell jutni és konszolidálni kell a vállalatot. Najarival, vagy nélküle, esetleg valamilyen állami szerepvállalás formájában. A jelenlegi helyzet ugyanis nem jó sem az városnak, sem Bachar Najarinak, de a Zsolnaynak, illetve a kulturális örökségnek sem.  Ez azonban már politikai kérdés, amihez nem értek. Ami biztos: érdemi technológiai fejlesztés és a gyár pozícióinak megerősítése nélkül a Zsolnay örökségből semmi sem marad.

„Attól kell elvenni, akinek van…?” – A Zsolnay sztori 1. rész

Az évtizedek óta veszteségesen működő Zsolnay Porcelán-manufaktúrát a pécsi önkormányzat 2013-ban eladta a szír-svájci üzletembernek, Bachar Najarinak. Rá három évre, 2016-tól minden jogi eszközt felhasznál a város vezetése a nagy múltú gyár visszaszerzésére. A tulajdonos, Bachar Najari pécsi ügyvédje, Bodnár Imre exkluzív interjút adott a Független Hírügynökségnek, amelyben beszámol megbízója elleni támadásokról, illetve arról, hogy az állami eszközökkel indított három einstand kísérletet hogyan sikerült visszaverni. A jogász aggályosnak tartja, hogy korábban az önkormányzat erőszakkal, őrző-védő különítménnyel ebrudalta ki a helyi vízmű és a közlekedési cég gazdáit. Információink szerint Najari reménykedik abban – bár nem zárja ki , hogy a helyi hatalom ellene nem alkalmaz fizikai erőszakot, mint a visszafoglalt vízmű vagy a buszos cég esetében.

 

Bodnár Imre
Fotó: bodnarugyved.hu

Egészen 2016 júniusáig megmentőként tekintettek az ön ügyfelére, a szír-svájci befektetőre, de aztán elkezdték ellenségként kezelni. Mi volt ennek az oka?

Bárki vette volna meg a gyárat, lényegben a termelődő veszteség ledolgozása, vagy ha jobban tetszik, a deficit „lenyelése” volt a feladata, tehát egy olyan „balek” kellett a Páva Zsolt vezette önkormányzatnak, akinek a pénze elég a fideszes városvezetés által okozott csőtömeg eltakarítására. Miután ez elkezdődött, komoly uniós források tűntek fel, amihez már nincs feltétlen szükség a szír-svájci befektetőre.

Viszont az önkormányzatnak szüksége volt arra a 180 millióra, a gyárnak meg arra az 500 millióra, amit a vásárláskor Bachar Najari beígért a Zsolnayért. Ezt mind visszaadták volna a vevőnek?

Ez fel sem merült! Valójában 2016 nyarától vagyok az ügyben. Akkor kezdődtek a támadások a mai megbízóm, Bachar Najari ellen. A megelőző időszakot, tehát amikor még az állami, vagy önkormányzati tulajdon volt a Zsolnay, csak hallomásból ismerem. Azt persze pécsi polgárként is tudtam, hogy Toller Lászlónak, aki az ezredfordulón idején szocialista polgármester volt Pécs városban, az volt a víziója, hogy ilyen nagy hagyományú nemzeti kincsnek az önkormányzat tulajdonában lenne a helye. Ezt az elképzelést az általa mozgósított pénzek segítségével képes volt biztosítani, annak ellenére, hogy az üzem korábban sem tudott rentábilisan termelni. A komoly múlttal rendelkező cég háromszor annyi alkalmazottat foglalkoztatott, mint amennyi ma egy korszerű gyárban szükséges.

Véleményem szerint Bachar Najari drágán vette meg a részvényeket, nem is nagyon akadt más komoly ajánlat. Rövid idő múltán persze megbízóm,

a szír-svájci befektető számára is világossá vált, hogy a gyár által termelt mérhetetlen veszteséget ravaszul a nyakába varrták.

A város így némi pénz fejében megszabadult a gigantikus a ráfizetést is termelő Zsolnay Manufaktúrától.

Amikor megbízója rájött, hogy mit vásárolt, akkor nem fordult meg a fejében, hogy legjobb lenne visszalépni?

Ezt nem tudom. Az elsősorban márkás svájci órák kereskedésével foglalkozó pénzember egészen más üzleti kultúrát képvisel, mint amelyet Magyarországon tapasztalt. Az adott szó számára szent, a kézfogással szentesített szerződéskötést akkor is érvényesnek tekinti, ha azt soha nem rögzítik írásos szerződésbe. A városvezetők ígéreteit tényként kezelte a hitelelengedés tárgyában különösen. Ráadásul azt feltételezte, hogy amit a partnere, ez esetben Páva Zsolt állít, az úgy is van. Mi pécsi polgárok persze már régóta tudjuk, hogy a város vezetői gazdasági analfabéták, félrevezetik külföldi partnereiket, lásd az eladott, majd verőemberekkel, erőszakkal lefoglalt vízmű esete, vagy az autóbuszos cég gazdáinak kiebrudalása. Feltételezhető, hogy ilyen mértékű arcátlanságot a városvezetés soha nem mert volna elkövetni a helyi kötődésű, fideszes Bánki Erik országgyűlési képviselő tudta és hozzájárulása nélkül.

Még mindig nem világos, hogy ha a szír-svájci vállalkozó, Bachar Najari által megvásárolt Zsolnay gyár valóban csődtömeg, akkor a pécsi önkormányzat miért akarja látszólag erőszakos módszerekkel ezt a veszteséges céget visszavenni?

Élek a gyanúval, hogy olyan gazdasági hír jutott a helyi önkormányzat tudomására – akár bennfentes információként is -, hogy az Európai Unió komoly, milliárdos összegeket ad a magyar műemlék-jellegű épületek, kastélyok felújítására. Amihez szükség lesz a Zsolnay gyár termékeire, mert a kerámia és az eozin mellett a pirogránit is a gyár „védjegyének” számít, amelyet a korabeli építkezéseken is felhasználtak. Vagyis a műemlékek tervezett felújításánál szükség lesz nagy mennyiségű pirogránitra. A három védjegy gyártási joga természetesen a Zsolnay tulajdonában van. Valószínűnek tartom, hogy emiatt indítottak összehangolt támadást a Zsolnay értékének tekinthető védjegyek visszaszerzésére.

De valójában kik indították ezt a támadást?

Csak sejtéseim lehetnek, semmi bizonyosat nem tudunk.

Időnként feltűnik a fideszes berkekből jól ismert L. Simon László ex-államtitkár és üzlettársa Paár Attila, illetve közös ügyvédjük Kazai Viktor,

aki elkezdett a Zsolnay megbízásából ügyködni azon, hogy a Zsolnay korábban felvett hiteleit az állami tulajdonban lévő MFB konszolidálja.

Ez a hitel abból az időből származik, amikor Toller kezdeményezésére az önkormányzat 2006-tól tulajdonolta az üzemet, de csak a deficit volt állandó. 2011-ben a Közgép is próbálkozott, de Simicska sem lett sikeres, miután a városvezetés 1 forintért visszavette, később eladta az egyetlen érdeklődőnek, Bachar Najarinak, akitől – mint mondja – most az uniós milliárdok megszerzése érdekében akarják visszavenni.

Szó sincs arról, hogy visszavennék a gyárat, hanem egyszerűen át akarták játszani Paár Attilának, aki a közbeszerzéseken nyertes építőcég, a West Hungária Bau tulajdonosa, és aki aztán fél áron megvásárolta egyik leánycégébe a Magyar Fejlesztési Banktól a Zsolnay 400 milliós adósságát! Nem érthető, hogy a bank miért nem érvényesítette a többszörösen túlbiztosított követelését és miért az áron aluli eladás volt az elsődleges cél.

A Zsolnay Porcelánmanufaktúra bejárata.
MTI Fotó: Sóki Tamás

A hírek szerint Paár Attilának eladta volna az önkormányzat a kisebbségi tulajdonrészét is. Ezt Najari úr üdvözölte?

Dehogy üdvözölte! A többségi tulajdonos, Bachar Najari legnagyobb meglepetésére akarta eladni az önkormányzat a Zsolnay Manufaktúra megmaradó 22 százalékát is. A terv nem fért be a tulajdonos és az önkormányzat korábban megkötött megállapodásába. Egyébként a szerződés azt is tartalmazza, hogy az önkormányzat, és nem pedig Paár Attila, vagy más valaki próbálja elintézni, hogy az állam tulajdonában lévő MFB engedje el a Zsolnay tartozását!

Nem mindegy?

Egyáltalán nem! Addig egyébként Páva Zsolt és Bachar Najari kapcsolata kiváló volt, gyakran egyeztettek, s a felmerülő nehézségeket addig kölcsönösen rugalmasan megoldották. A polgármester egyetlen szó kritikával nem illette Najari urat, illetve a gyárban addig bekövetkezett változásokat.

Viszont a legnagyobb megdöbbenésre,

2016 februárjában Páva Zsolt írt egy vészjósló levelet a kormánynak, amelyben kifejti, hogy nagyon félti Najari úrtól a Zsolnay jövőjét.

Fogalmam nincs, hogy a polgármester honnan tájékozódott a levél megírása előtt, ma már bizonyos, hogy súlyosan félrevezették. A kormány erre a levélre reagálva kiemelt jelentőségű stratégiai szervezetté nyilvánította a gyárat. Ma már szerintem mindenki tudja, hogy ez mit jelent, mi következik ez után

Mit jelent az, hogy kiemelt stratégiai szervezetté nyilvánítják az üzemet?

Azt jelenti, hogy ha a gyár ellen felszámolási eljárást indítanak, akkor előzetes vizsgálat nélkül három napon belül vagyonfelügyelőt rendelnek ki, aki rendkívül komoly, jogosítványokkal rendelkezik. Ha ma nálunk egy cég vagyonfelügyelőt kap, az azt jelenti, hogy a tulajdonosától rövid időn belül elvehetik a vállalatot. Najari úr egyszerűen nem értette, hogy miért akarnák tőle a Zsolnayt elvenni. Elkezdett aggódni…

Ráadásul ebben az időben ismét feltűnt a színen egy Szabó Iván nevű budapesti ügyvéd, akinek a nevéhez a francia tulajdonú vízművek lefoglalása kötődik. Erre azért volt szükség, hogy a kifizetetlen MFB hitelek miatt a porcelánmanufaktúra ellen elindíthassák a felszámolási eljárást. Ezzel pedig azért siettek, hogy Bachar Najari ha akarja, akkor se tudja kifizetni a cég 400 milliós tartozását. Az összehangolt akció részeként

a NAV nyomozók is megszállták a Zsolnay gyárat, lefoglalták az árukészletet És a munkaeszközöket.

Ennek célja akár az is lehetett, hogy a tulajdonos ezek eladása révén se tudjon pénzhez jutni. Ugyanis csak ebben az esetben vált volna felszámolhatóvá a nagy múltú cég. Ahogy mondtam, a cél az lehetett, hogy a Zsolnayt fillérekért megszerezze a már említett Paár Attila.

Tehát elindult egy kivásárlási akció a korábbi megmentőnek tartott Najari úrral szemben, 2016 májusában az MFB valóban felmondta az akkor 400 milliós hitelt, s a lapok akkor már arról cikkeztek, hogy fel is számolják a gyárat. Vagyis einstandot jelentettek be?

Ez a felszámolási eljárás feltétele volt, illetve a vagyonfelügyelő kinevezésének is ez a lépés teremtette meg a jogi alapját. Közben az adónyomozók megszállták az egész gyárat, amivel lényegében működésképtelenné tették.  Ezt követően Szabó Iván ügyvéd Pécs város megbízásából megalakította a Ledina Kerámia Kft.-t azért, hogy a Zsolnay szakképzett dolgozóit átcsábítsa.  Ha ugyanis a Zsolnay már nem rendelkezik se eszközzel, se dolgozóval, de eladható terméke sem marad, ráadásul a tulajdonosának ki kell fizetnie a 400 milliós tartozást és az éppen ebben az időben esedékes 100 milliós helyi adót, akkor a cég kétség kívül térdre rogyott volna.

Bachar Najari viszont mégis szerzett valahonnan pénzt, s kifizette a tartozást. Ez meglepte az ügy szereplőit?

Információink szerint mindenki meg volt döbbenve, ami számunkra érthetetlen, hiszen pontos tájékoztatásokat kapott az önkormányzat és a bank a vezető testületekbe delegált képviselőiktől. Mindenki tisztában volt azzal, hogy a Zsolnay 259 milliós végtörlesztési ajánlatot tett a banknak.

Ha jól tudom, az MFB ezt az ajánlatot elutasította. Ez igaz?

Igen, ehelyett – mint mondtam – a követelést 200 millió forintért – ahogy ezt Szabó Iván nyilatkozta – inkább Paár Attilának adta el. Ennek köszönhetően az MFB azonnal bukott 60 millió forintot csak azért, hogy jusson a követeléshez. Ugyanis ez kellett a Zsolnay felszámolásához.

Lehet törvényesen hülye egy bankvezetés az állam kárára? 

Nem lehet, ezért hűtlen kezelés miatt feljelentést tett a Zsolnay Zrt, mert ezzel a döntéssel a számok ismeretében úgy tűnik a bank jelentős kárt okozott az államnak.

És?

Az ügyészség elutasította a feljelentést, mert

az államot ért minimum 60 milliós kár ellenére nem látta bizonyítottnak a bűncselekmény gyanúját.

Tehát a követelést viszonylag olcsón, 200 millióért megkapta Paár Attila.

A döntéssel tehát megnyílt a Zsolnay felszámolásának lehetősége, mert az önkormányzat időközben megalapította – a már említett – Ledina nevű céget, amely a terv szerint elszipkázta a dolgozót egy részét, miközben az elcsábított dolgozók semmilyen munkát nem végeztek a fizetésükért. A vezérkar abban reménykedett, hogy ha felszámolják a Zsolnayt, akkor a termelését a Ledina veszi át. Életszerűtlen, hogy 120 dolgozó egyik napról a másikra úgy kel fel, hogy azonnal felmond a munkahelyén, ugyan azon indok alapján.

A Ledina Kft.-ben a Zsolnaytól elcsábított emberek végeztek érdemi munkát?

Semmit! Az elmúlt évi mérlegük szerint bevételük évente 26 ezer forint. Idén tudtommal mérleget sem adott le a cég. A száznál is több munkás bérét időnként törvényt sértő módon a közműcégek pénzéből fizették, amiért szintén feljelentést tett a Zsolnay, hiszen ez hűtlen kezelés. Később már a NER lovagok folyósították a Ledina dolgozóinak bérét, persze azokból a bevételeikből, amihez feltehetően jelentős túlárazás révén jutottak. De a Ledina mégis kellett az egész koncepció végrehajtásához. Tudomásom szerint több munkavállaló már perli a Ledinát.

Ön szerint ki volt ennek az egész tervnek a gazdája?

Fogalmam sincs. Nyilvánosan Páva Zsolt, polgármester, és Szabó Iván, ügyvéd a végrehajtó, de a háttérben folyamatosan feltűnik Bánki Erik és L. Simon László személye. Én személy szerint egyikőjüket sem tartom alkalmasnak egy működő terv kidolgozására. Mindenesetre felállították a „mestertervet”, s azt várták, hogy Najari ebben a patthelyzetben kiszáll a gyár tulajdonlásából. Ehelyett azonban a gyár elismerte a tartozást és 40 nap fizetési haladékot kért, amire a törvény lehetőséget ad.

Miután tehát 259 millióért nem tudta megvenni, hajlandó volt többet, tehát 400 milliót is fizetni?

Pontosan, az ötletgazda urak ettől némileg pánikba estek, ugyanis arra számítottak, hogy Najari úr megtagadja a tartozás kifizetését, ami logikus lett volna, de ha azt teszi, ekkor néhány nap alatt elrendelik a cég felszámolását. A bíróság jogerősen fizetési haladékot adott, de a közben kiérkező vagyonfelügyelő, Börcsök Sándor megkezdte működését.

Miután Börcsök elkezdte működését, a szabályok szerint, – amíg a pénzt nem fizette ki a Najari úr – addig vagyonfelügyelőként ő felügyeli a céget. De megjelenése után azonnal eltűnt, mi naponta 4-5 emailben tájékoztattuk a történésekről, illetve döntéseit kértük. Meglepően nehézkes volt vele az együttműködés. Majd egy idő után vagyonfelügyelőként benyújtott a bíróságra egy kérvényt, hogy fizetésképtelenségre tekintet nélküli felszámolási eljárást kezdeményez a Zsolnay ellen, mert a gyárvezetés nem működik együtt vele.

Féltünk, hogy emiatt a fizetési haladék lejárta előtt elrendelik a felszámolást,

ezért Najari úrnak nem volt más választása, mint egyetlen tőkeerős tulajdonosnak ki kellett fizetni a tartozást a Zsolnay helyett.

Honnan tudta ezt a jelentős összeget azonnal előszedni, hisz említette, hogy a svájci forrásai csak a hónap végére szabadultak fel?

Annyit tudok erről mondani, hogy teljesen legális forrásból származott a pénz. Mindenesetre a zalaegerszegi törvényszék korrekt eljárásának köszönhetően nem sikerült a gyárat megszerezni.

Ön szerint a végcél az egész gyár, vagy csak a Zsolnay márkanév visszaszerzése, esetleg „csak” a kurrens építőanyag, a pirogránit gyártási jogának a megkaparintása?

Ezt nem tudom, de már többször említettem: nyilvánvalóan Paár Attilának akarták átjátszani a gyárat. Az építőipari vállalkozó ugyanis – háta mögött a Zsolnayval – esélyesként indulhatna a kastélyok, műemlékek, védett épületek felújítására hirdetett tendereken. Szó sincs arról, hogy a szereplők bármelyike Pécs városának érdekeit tartaná fontosnak, de arról sem, hogy a gyár fejlődése, vagy a dolgozók munkájának megőrzése fontos lenne.  Csak az a cél lebeg a szemük előtt, hogy azt a több mint 30 milliárd forintot, amely az Európai Unióból épület-felújításra érkezik, azt egy csoport kapzsi ember karvaly módon lenyúlja. Ezt az egyetlen látható célja az akciónak.

Végül Najari úr személyes vagyonából fizette ki a tartozást, tehát a 400 milliót?  

Igen, a tartozás akkor már nem az MFB, hanem akkor már Paár Attila cégének birtokában volt.

Jól emlékszünk, Paár ugye 200 millióért vette meg?

Igen, miután tehát megkapta a Najari 400 millióját, Paár állami segédlettel három hét alatt keresett durván 200 milliót!

Mi történt volna, ha Najari úrnak nem sikerül kifizetni a tartozást a Zsolnay helyett?

Akkor elindul a felszámolás és a terv menetrend szerint folyik. Véleményem szerint Paár Attila fillérekért megvásárolja a felszámolt vagyont, és megszerzi az önkormányzattól a részben erre a célra alapított Ledina Kft.-t. Tehát a tulajdonost állami eszközökkel kitették volna a cégből.

Folytatjuk! Az interjú második részét vasárnap reggel közöljük.

A Zsolnay-gyár történetét a kezdetektől a privatizációig itt olvashatja el: 1. rész2. rész

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK