Tűz volt a DK épületében, sok a konteo, felgyújtották, magukra gyújtották, ki-ki pártszimpátia szerint ítél, mert ítélni muszáj (vajon muszáj?). – Ha a jól-fizetett Fidesz-média csámcsogna ezen, még érthető lenne, de nem. Az ún. ellenzéki újságírás maradéka próbál lájkvadász címekkel némi pénzt generálni, ami csak épp annyira gusztustalan, amennyire úgy általában az értékrend nélkül élő emberek viselkedése, azaz nagyon. – Nem ismerem a DK pártot, Gyurcsány Ferenc hajdani miniszterelnöki tevékenységével kapcsolatban ambivalens érzéseim voltak, a politikai közeggel szemben, amibe akkor elfogadta a megbízást. Ugyanakkor azt hiszem, jó irányba indult, de a sajátjai kihátráltak mögüle. Hogy azt követően mit kellett volna tennie és mit nem, ez Magyarországon hitkérdés, én pedig egyetlen politikusban sem hiszek, általában igyekszem őket jószándékú kritikával figyelni, amíg el nem veszítik a bizalmam. Nem volt módom sem a volt miniszterelnököt, sem a DK-t közelről szemügyre venni, így csak annyit tudok, hogy ellenzéki párt, Orbán nem csípi őket, ami egy jó pont, Gy.F. jó szónok, kísérletezett parlamenten kívüli ellenállással, de eredménytelenül. – Így aztán nem is tudok, és nem is szeretnék a dolgaikról véleményt mondani, bár azt azért megjegyezném, hogy messiás-várásból még egy diktatúra sem dőlt meg. Tény viszont, hogy a felmérések szerint 3-7% a támogatottsága a teljes lakosság körében, valamennyivel több a biztos pártválasztók közt. Sajnos hogy így van, de ezzel a támogatottsággal is már tényező az ellenzéki térfélen a DK. – Márpedig ha az, akkor inkább kéne támogatni, mint ekézni, persze ezt csak a józan eszem diktálja, ábrándjaim nekem is lehetnének, de kinőttem őket. Az ellenzéki sajtó bizonyos része, úgy tűnik, nem jó barátja a logikának, ugyanis mintha többet ártana nekik, mint a kormánypárti. – Olyan snassz, proli-dolog lett Gyurcsány-támogatónak lenni, egész ciki, bezzeg képzelődni olyan ellenzékről, amelyet Magyarország csupán azért nem tud létrehozni, mert önmagában az óhajtott minőségek nincsenek meg, na az haladó és trendi. Én tényleg nem tudom, biztos jó-e ez annak, aki maró gúnnyal leírja, és a slepp meg lelkesedik. Biztos pénisznövelő hatása van a félmondatos, lekezelő beszólásoknak is, csak akkor nem kell csodálkozni, ha Orbán ükunokája is trónra kerül. Ilyen az, amikor az önismeret cseppet hiányos, az ún. véleményvezérek körében különösen. – Ott van aztán a Kálmán Olga-jelenség, ami megint egy érdekes kérdés; gerinces dolog-e egy Fideszes tévében ellenzékit játszani, vagy sem, még akkor is, ha mondjuk nincs ellenzéki televízió már a színpadon. Leülnék-e én vajon Bencsikkel egy asztalhoz vitázni? Nem, mert én tudok tapétázni, és üveget készíteni, beszélek idegen nyelveken, értek a buddhista pszichológiához is, vélhetően nem halnék éhen, valahol a világon megtalálnám a helyem még úgy is, hogy nem látok. Az ember mindig választ. Gyakran megesik, hogy szűk a lehetőségek tárháza, de akkor is van választás, választás mindig van. – Ismert emberek esetében ennek még a saját életükön túlmutató felelőssége is fontos, ugyanis sokak számára ők minták, példák, követendő személyek. – Mostanában a betagozódás korát éljük Magyarországon, ilyen-olyan kifogások mentén az emberek elfogadják, ami van, és megpróbálnak abban élni. A hétköznapi NER-alattvaló esetében ez nem is működik másképp, szokunk, vagy szökünk, ez van. – A sajtó, a népszerű emberek esetében azonban ez csak tovább generálja a szervilizmust, hiszen, ha ő, a nagy ember is, akkor pont én próbáljak széllel szemben?? Mindeközben azért újra elő lehet venni az orosz tankönyveket, az annak idején németre gyorstalpalón átképzett orosz-tanárokat vissza lehet állítani az eredeti szakmájukba. Úgy tűnik, hamarosan Magyarország is újra betagozódik, akárcsak a lakossága, csak ő majd Putyin alá. (Lehet , hogy a “majd” már nem is kellett volna az előző mondatba?) – Kurtág operáját hallgatom épp a hűtőből. Mielőtt igénytelennek tartanátok, AKG hangfalai vannak a hűtőnek, szóval szépen szól. Egyébként itt jött be a Bartók, ez az oka. Na de, én nem vagyok igazán művelt, úgyhogy először elolvastam a New York Times kritikáját, aztán a feldolgozott mű kivonatát, mivel a Bartókon mondták, hogy a nélkül érthetetlen lesz, a szöveg ebben az operában rendkívül fontos. Tudatlan vagyok, tehát tájékozódom. Veszem a fáradságot és utánajárok annak, ami felkelti a figyelmem, pedig nem könnyű, mert nemigen látok, és az olvasó-diktáló programokat sem kezelem még nagy biztonsággal, de azt is tanulom, mert muszáj. Értelmezni az adott szöveget szintén. A hallottat mérlegelni, az ok-okozati összefüggéseket használni, felfedezni, az önismeretet gyakorolni. Amiből kicsit kevesebb is elég lenne, az, azt hiszem a feltétel nélküli rajongás, illetve gyűlölet, és hit, politikusok és közéleti szereplők esetében különösen. – Arthurért rajongani teljesen veszélytelen hobbi, ő biztosan nem veszi el senki tisztánlátását, de az emberekkel én óvatosabb, körültekintőbb lennék beleértve önmagamat is, mert minden ott kezdődik, tetszik vagy sem.
Címke: Arthur
Arthur nem jött velünk
Végül is elindultunk kirándulni, bár esett.
Éjjel Arthur rájött, hogy sokkal takarékosabb, ha nem mini kakival jelöli ki a területét, hanem körbe pisili. A reggeli torna gyanánt végzett fertőtlenítős felmosás közben arra gondoltam, hogy tulajdonképpen Arthur és mi, titokban háborúban állunk egymással. Igaza lehet a ruhafestőnek, hogy a kis Tűmalacunk szorgos munkával megjelöli a területét, amit mi szintén szorgos munkával reggelenként eltüntetünk.
Magas hegyek ölelte, alagutak szabdalta autópályán haladunk. Itt nem olyan harsány az ősz, mint a Nedzsáng szánon, valahogy mégis méltóságteljesebb. Hoztunk magunkkal otthonról egy katicabogarat, de nem szándékosan. Beköltözött az autóba. Most épp a szélvédőn ül, pont ott, ahol Olivérnek ki kéne látnia. De nem bántja, azt mondja, élvezi a társaságát, alatta vagy fölötte próbál kinézni. Mivel mi nem vezetünk, hanem repülünk, ez nem a legbiztonságosabb szemlélet, de valamiben meg kell halni azt szokták mondani.
Olivérnek is lehet valami fixációja a sünökkel kapcsolatban, mert a katicabogárban is Arthurt látja. Azt mondja, épp úgy mozog, mint Arthur az ágyban a takarók sokasága között, amikor keresi a helyét. Megálltunk egy autópálya parkolóban, tankolni is kellett. Sokkal olcsóbb most a benzin, mert a koreai állam az üzemanyag adóterheiből elengedett 15%-ot, tekintettel a kőolaj származékok magas világpiaci árára.
Első állomáshelyünk egy, a Dzsiri hegy lábánál lévő gyógynövény piac volt, jól bevásároltunk különböző gyógynövényekből, gombákból. Apró, édesvízi csigából készült levest ettünk sokféle páncsánnak nevezett mellékfogással és rizzsel. Ott is kaptunk ajándékot – teát, gyümölcsöt, kóstolót- ahol nem is vásároltunk. Kirándulásunk következő állomása egy buddhista kolostor volt: a legszebb amit valaha láttam életemben. Újabb potyautasunk akadt, ezúttal nem katica, valami nagyobb és rondább bogár. Szerencsére a szélvédő külső felén ült. Azt hiszem, őt átköltöztettük egy másik megyébe, akaratlanul is.
Lefelé jövet a hegyről láttam egy éttermet, ez volt a neve: Szép Világ. Most, így a kolostor látványának emlékével a fejemben azt gondolom, valóban szép a világ. Azt mondta Olivér, hogy most nézz, amíg még látsz, a barátnőm, hogy gyűjtögess mindent az agyadban. Igyekszem megfogadni a tanácsaikat.
Kirándulásunk következő állomása egy teázó kellett volna, hogy legyen, de nem az volt, valószínűleg rossz címet kaptunk. Egy magánházhoz érkeztünk. A háziasszonnyal beszéltünk, aki azonnal behívott bennünket, megvendégelt kávéval, adott ajándékba egy nagy zacskó gyümölcsöt, amit saját maguk termesztenek. Csatlakozott hozzá a férje is, tanácsokat adtak a kirándulás hátralévő részének útitervét illetően. Ezen a vidéken is termesztenek teát. A hölgy elmondása szerint ebben a faluban, ahol épp akkor jártunk, egy ezer éves teafa is található, még mindig terem. Idáig, amit tapasztaltam: az álomszép környezet, rendkívül kedves, barátságos, szívélyes emberek, gyönyörű kolostor, csodálatos ősz. A kedvünkért még a nap is kisütött egy picit.
Van nekem buddhista olvasóm, persze hogy van, de az nagy, nyakba akaszthatós. Szerettem volna egy olyat, amit az ember a csuklójára húz, de Olivér nem vett nekem. Azt mondta, hogy meg fogok vakulni, ezért nem vesz. Azt hiszem, arra gondolt, nem segített Buddha, hogy megjavuljon a látásom, na de hát a Jóisten SEM, úgyhogy kvittek. Az igaz viszont, hogy keresztet nem kértem.
A hegy egyik részéről épp a másik része felé tartottunk. A főútról jól látni, ahogy a hatalmas csúcsok egyre halványabb kék sziluettjei végül beleolvadnak a levegőbe. Épp egy konténer mellett haladtunk el, ember nagyságú Buddha szobrokat árultak az udvaron. Nem álltunk meg, mert itt a hegyek között hamarabb sötétedik és van még látnivalónk bőven. Az órám szerint 1094 méter magasra jöttünk fel, de én a ködön, szélben táncoló fekete madarakon és néhány turistán kívül mást nem láttam. A férjem szerint azok a madarak varjak. Nekem gyanús a dolog, én eddig úgy tapasztaltam, hogy a varjak a vetésben szeretnek lenni, nem pedig hegycsúcsokon. Persze az is könnyen meglehet, hogy a koreai varjak ezt másképp gondolják. Északi irányba indultunk. Autópályán haladtunk vagy inkább repültünk. Itt, Koreában, ha valaki azt mondja, hogy ment már 150 km/óra sebességgel, az dicsekvésnek számít. A mi sebességmérőnk nem is járt még 150 alatt szerintem, de mégse mondhatom Olivérnek, hogy lassan vezess, szívem, mert Arthur vár bennünket otthon, vagy mégis? Mégis. Mondtam. Mondjuk nem ért sokat, de Arthur nevét hallván mosolyra húzódott a szája.
Az a hegy, ahol akkor jártunk, valamivel alacsonyabbnak tűnt, mint a Dzsiri hegy. Egy almatermesztőhöz mentünk, aki a férjem volt iskolatársa. Úgy hiszem, a kirándulás legszebb részén túl vagyunk. A baráttal való találkozás után már csak a péntek esti dugóban araszolás vár ránk majd hazáig .
Ott a kolostorkertben bóklásztam. Különböző irányba mentünk, fényképezni valót kerestünk. Egy hatalmas, sárga levelű fa alatt találtam magam. Épp felfelé néztem, hogy milyen szögből fényképezzem a velem szemben lévő épület tetejét, amikor a szél feltámadt és beterített aranyló levelekkel. Abban a másodpercben a napfény is áttört a masszív felhő rétegen, elvarázsolt pillanat volt. Nem tudom, miként alakul az életem, persze ki tudja, mindazonáltal azt hiszem, ma emlékeztetőt kaptam a sorstól, hogy sose feledjem, mennyi csodát láttam már, amit mások egy teljes élet alatt sem.
Már itthon vagyunk, Arthur a lábamhoz bújt, rendeltünk vacsorára hamburgert, Olivér egy másik barátjával beszél telefonon, elraktuk a vásárolt holmit, és a vadidegenektől kapott rengeteg ajándékot, közben azon gondolkozom, hogy nincs igazság, és igazságtalanság sincs, élet van, és ami két élet között zajlik, meg a tudat, amivel ehhez hozzáállok. Nekem, és minden más emberi lénynek, ennyiben áll a szabadságunk, a többi porhintés és önáltatás. Remek kirándulás volt, jó lenne, ha még visszatérhetnénk oda egyszer.
Arthur mesék 10. – A harapós
Tegnap még kissé féltékeny voltam Olivérre, Arthur olyan ájult csodálattal néz rá, és teljesen ellazulva, a végtagjait szétdobálva bújik hozzá ha van rá módja, míg ha nálam van, akkor fel-le rohangál rajtam, ás, mint egy vakond, majd valamelyik takaróredőben elpihen. Azonban több tekintetben is változott a helyzet. Először is, tegnap este megharapta Olivért. Na nem úgy, támadásból, dehogy! Jelezte ő, hogy szomjas, hiszen nyalogatta a férjem ujját, de ő azt hitte, hogy a kutyákhoz hasonlóan Arthur a szeretetét fejezi ki így. Ám nem, ő azt jelzi, hogy szomjas, és ezt az uram nem tudta, mivel én nem voltam bent, Arthur pedig éhes is volt, úgyhogy megharapta Olivér ujját, és várakozóan nézett, ahogy szokott, hogy na! Mi lesz már, éhes vagyok, szomjas vagyok, intézkedjetek. Én meg csak annyit hallottam a lakás túlsó végéből, hogy a férjem fennhangon mondja a magáét koreaiul, amit csak feldúlt állapotban szokott használni önmagában, majd mire visszaértem, a sününk már evett a helyén. Órákkal később mesélte, hogy képzeld el, engem ma Arthur megharapott. Kicsit csalódott volt a hangja. Kérdeztem tőle, hogy hogy harapott meg? Erre elmesélte, én pedig felvilágosítottam, hogy ez okból engem minden nap megharap, szerencsés esetben csak a ruhámat, de általában a lábujjamat nézi kukacnak. Ezt hallván megnyugodott, hogy nem vesztette el a kaktuszmalac bizalmát, csak nem értette mit akar, Arthur pedig igen erőteljesen képes azt tudatni, még az arckifejezése is OLYAN olyankor.
Másrészt tegnap ízelítőt kaptunk a koreai egészségügy szegényebb feléből is Tedzsanban, a megyei egyetemi kórházban, ahová a szemész utalt, nem találván okát a problémámnak. Ebben az országban az egészségügy úgy épül fel, hogy vannak egyes besorolású rendelők, ahol csak pár ember dolgozik, legtöbbször ott alvó szoba sincs, általában kisebb problémával megy oda az ember, mondjuk ha megfázott például. Ezt követik a második osztályba tartozó intézmények, itt követelmény, hogy minimum ötven főt foglalkoztassanak, legyen bentfekvő rész, végezzenek műtéteket, stb. Majd az ún. egyetemi kórházak következnek, ők a harmadik besorolású létesítmények, ahol kutatás, és medikusok képzése is folyik, mindenféle osztállyal rendelkeznek, az ott dolgozók száma több száz. Egyetemi kórházba ma már nem lehet csak úgy menni, második besorolású kórházból kell küldjék a beteget, ahogy ez velem is történt. A Csungcsannámdó megyei egyetemi kórház épülete már akkor is állt, amikor a férjem még itt élt, mint gyermek, az pedig nem tegnap volt. A gépparkot karbantartják, cserélik, de az intézmény rég kinőtte az öreg épületet, nincsenek beteghívó monitorok, épp úgy kiabálnak a nővérek, keresvén a tömegben a beteget, mint tették azt Magyarországon annak idején, bár nagyságrendekkel udvariasabban. Reggel nyolctól délután négyig volt alkalmam megfigyelni a munkamenetet. Elméletileg 12 és fél egy között ebédidő lett volna az orvosoknak és a segédszemélyzetnek, gyakorlatilag egy fiatal alkalmazott leszaladt a földszinti boltba, és hozott egy-egy üdítőt, meg egy csokit mindenkinek, a rezidenstől kezdve a takarítónőn át, a professzor főorvosig, nem láttam, hogy bárki meg lenne különböztetve. Azért volt ez így, mert nem végeztek a rendeléssel időben, az orvosok az utolsó beteg után fejvesztve rohantak műteni, közben megjöttek a délutános betegek, és a délutános orvosok is, de a rezidensek, ápolók, asszisztensek, recepciósok maradtak, és próbálták hűteni a kedélyeket, mert hát csúszott a rendelés, nem is keveset. Kicsit szakadt volt a szék, kicsit kopott a fal, kicsit régimódiak a váróban a fotelek, de minden gép új, vagy újszerű, az ott dolgozók kedvesek, hangosak, gyakorlatilag nem volt beteg, akiről ne tudta volna azonnal mindenki más, hogy mi baja, vagy mi baja nincs. A magánszférára nincs hely, én egy nagypapával párban olvastam a betűket, ami felettébb vicces volt, mert segítettünk egymásnak, ami valójában teljesen mindegy volt, mert minden egyes vizsgálatot, különböző körülmények között legalább háromszor megismételtek. Nekem például négy alkalommal CT-zték meg a szemem, abból egyszer kontraszt anyaggal beinjekciózva. Az összes többi gépi, és manuális vizsgálatot is több alkalommal végezték el, gondolom így szűrik ki az esetleges hibákat.
A zsúfoltság, a nem jó feltételek ellenére is roppant alapos, és kedves volt mindenki, bár szemmel láthatóan állandóan fáradtak. A főorvoshoz utaltak, részben maradtam is nála, részben kaptam egy másik kezelőorvost, egy specialistát, aki a már azonosított betegségemet próbálja majd lassítani. Egyéb vizsgálatok is jönnek még, furcsa mód azokra időpontot kellett kérni. Ez teljesen szokatlan Koreában, de itt így volt. 15.-re kaptam időpontot több vizsgálatra is, ami tíz nap, ami itt nagyon sok idő, morogtak is a betegek rendesen.
A csungcsannámdói egyetemi kórház vadonatúj épülete egyébként itt épül pár háztömbnyire tőlünk, de még csak az ötödik emelet környékén tartanak, az orvosok szerint még 2-3 év, amíg beköltözhetnek. Szegények, nem lesz könnyű kivárni, szokatlanul nehéz körülmények között dolgoznak.
Koreában ún. “pohodzsá” rendszer van, ami azt jelenti, hogy minden betegnek van egy potenciális gyámja, aki ha a beteg eszméletlen, illetve bármilyen oknál fogva döntésképtelenné válik, a pohodzsá hoz helyette döntést. Nekem természetesen a férjem a pohodzsám, és neki én vagyok adott esetben.
Abban a kórházban égen, földön én voltam az egyetlen külföldi beteg, az nem a Severance. Hamar elterjedt a dolgozók között, hogy beszélek koreaiul, és nem kell a nem létező angoltudásukat erőltetni, ezért hálásak is voltak. Az első látásvizsgálat egy olyan teremben zajlik, ahol a váró és a vizsgáló egyben van, ugyanis nincs hely. Ebből, és a koreaiak karakteréből az következik, hogy az éppen állva olvasó betegnek félhangosan szurkol a többi, pláne, ha az illetőnek kék haja van, és láthatóan nem ott született. Először szemüvegben kell abszolválni az olvasást, majd szemüveg nélkül. Az elsőben is pocsékul teljesítettem, de az nemigen volt észrevehető, a második fordulóban viszont a legnagyobb betű elolvasásáért is gyakorlatilag felmásztam a táblára, ugyanis azt az utasítást kaptam, hogy addig menjek előre a kijelölt csíkról, ameddig nem látom azt az írásjelet, amit egy hölgy lelkesen kopogtatott egy pálcával, hogy a denevér üzemmódban közlekedő betegek is eltaláljanak legalább a tábláig. Ez egy roppant vicces dolog, pláne, hogy a várakozók átalakulnak szurkolótáborrá, és amúgy egy család módjára segítenek, amiért az asszisztencia persze megrovó tekintetben részesíti őket. Ezzel gyakorlatilag meg is történik a beavatási szertartás, mindenki feloldódik, kérdez, meg mesél. Mivel igen hamar kiderült, hogy az orvosi titoktartást a hely adottságai nem teszik lehetővé, nem is igen próbálkoztam holmi titkolózással, aki tudni akarta, megtudhatta mi bajom, már azok közül, amire eddig fény derült. Aztán lassan elfogytak a betegek, de engem még mindig vizsgáltak, jöttek a délutánra előjegyzettek, de engem még mindig vizsgáltak, már a fülem is fájt, nem csak a szemem, mire összehoztak egy fél diagnózist, ami után jött a specialista, aki látta, hogy roppant fáradt vagyok, így abban maradtunk, hogy ad gyógyszert, és egy hónap múlva kontroll, bár tíz nap alatt is rengeteget romlott, szóval sok jóval nem biztatott, viszont ritka őszinte volt, Koreában ez szokatlan. Ezzel szemben a neurológus főorvos csak szuszogott, nyögött, sóhajtozott, csóválta a fejét, amivel nem használt a férjem amúgy is pánikhoz közelítő hangulatának, nekem már teljesen mindegy volt. Onnan még nincs diagnózis, oda kellenek a további vizsgálatok.
Közben időről időre jött egy rezidens, és megpróbálta elmagyarázni, amit már amúgy is tudtam, de a férjem érdeklődéssel hallgatta, majd egy alkalommal közölte velem, hogy “azt mondja ez a lány, hogy tele van a szemed makulával”. Van nekem egy nézésem ilyen esetekre, az igazán nem szándékos, de arról szól, hogy édesem, hogy a bánatba lehetsz ilyen hülye, és ezt tényleg nem szándékosan szoktam elővenni, de olykor rám talál. Persze Olivér jól ismeri, úgyhogy gondolkozott egy sort, majd hagyta, hogy a lány elmondja nekem amit szeretne, hazafelé pedig megbeszéltük, hogy mi micsoda az ember szemében.
Közben elromlott a rizsfőzőnk, jó régi darab volt, még anyósomtól maradt ránk, rendeltünk egy újat, és ma inkább tésztát gyúrtam, holnap érkezik. Nincs hideg, sokat enyhült az idő, de a szállópor koncentráció meglehetősen magas, ilyenkor nem szellőztetünk. A két hibiszkuszon együtt tíz virág virágzik épp, a férjem le is fotózta őket, olyan ritka, hogy egyszerre ennyi virágot hozzanak. Arthur még alszik, majd nemsokára játszom vele egy nagyot, és igyekszem azelőtt megetetni, mielőtt megharapna valamelyikünket.
Arthur mesék 9. – házfoglaló
Arthur új házba költözött, nőtt, és szelídült, majd azt is eldöntötte, hogy ő valóban éjjeli állat, ugyanis ez eddig nem volt számára nyilvánvaló, hiába mondtuk neki, hogy a szakirodalom állítása szerint annak kéne lennie, meg magányos vadásznak, és házba kényszerített vadnak, valahogy egyiknek sem adta jelét.
Az új házba költözés két fázisban történt, azaz egyszer akaratunkon kívül elszúrtuk, ugyanis online rendeltünk lakást, de az nem az volt csak egy fura zseb, kellemetlen szagú, és nagyon műanyag, a sününk első pillanattól megvetéssel viseltetett iránta, pedig azóta már ki is mostam, de így sem kell neki, ragaszkodik a régi sünzsebhez, amibe viszont már csak nagy nehézségek árán tudja a hátsóját belepréselni. Másodjára már személyesen látogattunk el a PET shopba, ahol is vettem egy egész férfias, kék-fehér plüss házat, csupa pihe-puha béléssel, és vaskos, zöld színű bársonyszőnyeggel, amiben még én is elbújnék néha, ha lenne megfelelő méretben számomra. Ez tulajdonképpen lakásban tartott, kis méretű kutyáknak való ház, de Arthur igényeit is tökéletesen kielégíti, imádja. A macska WC is bevált, az önitatót egy lyukas orchidea cserépre szereltem, amit előtte a stabilitás kedvéért fejjel lefelé fordítottam, az éjszakai kalandozások is biztosítottak így, az új házból minden további nélkül ki tud jönni, és ki is jön. Mivel elfogyott a mennyei eledel, a szárított lisztkukac, azt is rendeltünk, és azt sem tettük jól. Nagy méretű, egyenes kukacok érkeztek, de világosabbak, és nem volt semmi szaguk. Arthur nem is ette meg őket, hiába találtunk ki minden trükköt. Aztán láttuk, hogy kínai, azt meg mi sem ennénk meg, úgyhogy félretettük, és rendeltünk igen drága belföldi szuper vastag, lisztkukacot, garantált minőségben. Miután így rendeződött a lakhatása a kaktusz malacunknak, és a fűtést is beindították 24 órában, ami azt jelenti, hogy folyamatosan meleg a padló, hiszen Koreában padlófűtés van, már évezredekkel ezelőtt is az volt, ma is tanulmányozzák a régészek, hogy, és miként vezették át a lakóház talaján a mellette lévő tűzhely forró füstjét. Persze ma már a modern változat dívik, de azt hiszem, még sehol sem láttam radiátort, vagy hasonlót.
Tehát Arthurra jó idők jöttek, van pihe-puha, elegáns háza, abban a régi, kis, ablakos ház, amabban meg a zseb, amiben pedig a sün, mindehhez folyamatosan meleg padló. No, igy valóban lehetetlen fázni, mit mondjak, néha irigylem. Előtte a macska WC, üvegtálban ennivaló, és friss víz. Azért, hogy a számára oly kedves félhomály biztosítva legyen, még az egész teret, ami a nappali beépített íróasztala székének helye, letakartuk a plüss plédjével, így aztán már tényleg komplett, és mondhatni tökéletes sün rezidencia alakult ki ott, amiből éjjel kijár randalírozni, ma éjszaka például lerágta az egyik futó szobanövényem levelét, ami lelógott a földre, és beköltözött a porcelános polcra, közvetlenül a hollóházi teáskészlet mellé, hajnalban az apja tette a helyére.
Tegnap kirándulni voltunk, illetve nem igazi kirándulásnak indult, csak láttunk egy dokumentumfilmet Csandzsu városról innen délre, ami már Csalládó megyéhez tartozik, és tudvalevően ott a legfinomabb az étel egész Koreában, a film pedig azt állította, hogy van egy negyed ott, ahol rengeteget adnak enni, ha rendel az ember egy kanna makkolit, ami erjesztett rizsbor, akkor még többet, érdemes kipróbálni. Nos, kipróbáltuk. Mivel Olivér vezet, én ittam egy pohárral, de nappal is volt, nem is kívántam, nem rendeltem újabb adagot, így is valóban rengeteg fogást szolgáltak fel, de azért nem volt az az igazi Csalládó megyei ízvilág, millió apró étel, persze, finom volt, és sok is, de azért ettem én már arrafelé nagyságrendekkel finomabb ételt is. Ezt érezhette a mellettünk étkező fiatal házaspár egy kisfiúval, egy idős pár, ők ketten voltak, és egy négy fős, középkorú asztaltársaság is. Hamar összeismerkedtünk, mindenki említette, hogy az inkriminált tv műsor okán jöttek olyan messze, és, hogy jó, jó, de nem az igazi. Aztán persze jött a ki, honnan való téma, mert koreaiak között az életkor után ez a második legfontosabb kérdés, ez esetben az életkor pedig egyértelmű volt. Kiderült, hogy az egyik férfi apósommal egy faluból való, és most Tedzsanban él, ami viszont a férjem szülőhelye. Ennek aztán mindenki nagyon örült. Az idősek Szaul alól érkeztek, ahogy a fiatalok is, csak másik városból. A következő fázisban elosztottuk az ételt, azaz ki, mit szeret alapon jöttek, mentek a tányérok az asztalok között, végül csak sor került a nyelvtudásom dicséretére is, és az óvatos puhatolózásra, hogy talán én mégsem Tedzsanban születtem.
Befejeztük az étkezést, elköszöntünk újdonsült ismerőseinktől, majd elindultunk haza, és belefutottunk a vasárnap esti, északra tartó szokásos dugóba, úgyhogy lekanyarodtunk (Gapsá) Kapszá kolostor felé, hogy megnézzük azt, a dugóban araszolás helyett. Közben azonban leszakadt az ég, nagyon fújt a szél, erősen lehült a levegő. Ennek ellenére elautóztunk a kis szerpentineken odáig, többnyire gingko biloba fasorok árnyékában, arany színű, frissen hullott bilobalevél tengerben, mesebeli élmény volt, egy-egy pillanatra még az idő is megállt velem. Elállt az eső, kisütött a nap, a Kerjong hegy csúcsai maradtak csak párában a nagy eső után, a szél hamar felszárította a nedvességet. Sétáltunk, fényképeztünk, de a kolostorba nem mentünk fel, az több kilométer gyaloglás hegynek fel, majd le, hideg volt, szél, és késő nekiveselkedni. Apró falvakon át értünk be Szedzsong városba, a kék háztetős kis parasztházak, és a tenyérnyi rizsföldek világából a harminc emeletes lakóépületek jövőt idéző városába. Ez az egyik, ami engem ebben az országban már lassan harminc éve folyamatosan lenyűgöz, a múlt és a jövő egyedülálló harmóniája, és az, ahogy az emberek szükség szerint mindkettőben otthonosan mozognak. A város közelében már mindketten Arthurra gondoltunk, aki aludt, amikor elindultunk, hogy vajon most mit csinál épp, hiányzunk-e neki. Olivér részletesen ecsetelte, hogy szerinte fel-alá rohangál a lakásban, és mondogatja magában, hogy apu, és anyu hol vannak már, vagy mérgében felmeresztett tüskékkel összerágja épp a bútorokat, mert dühös, hogy nincs aki az ágyába vigye őt, kézből etesse, és simogassa a pocakját. Olyan átéléssel magyarázta az egy kezemben elférő sün rémtetteit, hogy mire hazaértünk, mindketten könnyesre nevettük magunkat, és egész halloweeni rémtörténetet találtunk ki Arthur főszereplésével. Persze békésen aludt, észre sem vette, hogy nem voltunk otthon. Felkeltettem, betettem az ágyba, és a takaró alatt játszottam vele. Doboltam a mutató, és a hüvelykujjammal a lepedőn, ő meg rátette a fejét, hogy hagyjam abba. Kihúzta, megint doboltam, odébb jött, és megint lenyomta a fejével az ujjaim, végül belefeküdt a tenyerembe, gondolván, ezzel legyőz. Békésen elhelyezkedett a tenyeremben, majd nyalogatta az ujjaim, mint egy kiskutya. Hajlottam volna a feltételezésre, hogy így fejezi ki a szeretetét, de valószínűbb volt, hogy szomjas, úgyhogy kivittem inni, ivott is. Aztán még futott pár kört keresztül-kasul rajtam, kidugta a nóziját a takaróm alól, én hozzáértem, ő visszahúzta, majd újra kidugta, megint hozzáértem, ismét visszahúzta. Ezt játszottuk nagy kacajok között, kapott pocak csikizést is, végül a helyére tettük, mi már kimerültünk, neki meg akkor kezdődött a nap. Most persze még alszik, a házikó házikójának zsebében békésen, én pedig feljebb költöztettem a hollóházit is, meg a futónövényt is, gondolatban elképzelve, hogy mit fog vajon ma éjjelre kitalálni meglepetésként.
Arthur mesék 8. – a magányos vadász
Éjjel eldőlt, hogy Arthur mégis csak sün, ugyanis felkelt éjfél körül, hajnalig járkált a lakásban, majd a házában tett-vett, de csak reggel aludt el, azt sem sokáig, 11 körül nagy dörömbölésre lettem figyelmes a helye felől. Levettem a figyelmességből rátett plédet, és meglepve láttam, hogy őfelsége felháborodottan kopogtat az orrával a kijáraton, hogy márpedig ő fent van, és engedjem ki. Kiengedtem. Akkor meg neheztelve nézett, hogy de miért nem veszem fel, ahogy szoktam. Na jó, némileg lisztes kézzel, ugyanis pitét sütöttem épp, felvettem, és bevittem az apjához, aki dögönyözte, gurigatta, a pocakját csiklandozta, mindezt a „magányos vadász” igen élvezte, majd átváltott vakond üzemmódba, ásott pár alagutat a férjem ágyneműjébe, utána békésen elaludt az egyik redőben, ő meg szépen betette a sün -zsebbe, amibe az ifjú királyfi hátsóját már úgy kellett beszuszakolni, akkora.
Közben elkészült a pite, amit ismét csak nem magunknak, hanem vendéglátóinknak készítettem, ugyanis ma volt a ruhafestők ez évi modelljeinek országos bemutatója a házukban. Arthur ekkor már aludt, betettük a házába, és útra keltünk. Az ilyenkor szokásos csodás időjárásban volt részünk, ragyogott a nap, és minden az ősz teljes pompájában, a juharok tűzvörösen izzanak, a gingko fák aranysárgán festenek a többi lombhullató is ezer színben ragyog, a fenséges fenyők adják a változatlanság illúzióját. Aratják a rizst, mély, arany színe van a még lábon álló gabonának, de egyelőre a tarlónak is. Ress zöld az őszi káposzta, abból lesz majd a kimdzsáng kimcsi, a paprika növények csonttá száradtak, de rajtuk ezernyi húsos, vörös, csípős paprika lóg még, várva az évi utolsó szénabetakarítást. A tó felett lebeg a pára, a környező fák nem olyan színesek, ott a mély víz az uralkodó. Az indigó kivirágzott, élénk rózsaszín fürtökben meredeznek a virágai. A kertben ültünk le, drága, kínai teát ittunk a pite mellé, hagyományos módon, amíg az első izzadtság cseppek meg nem jelentek a homlokunkon, az igazán jó teát itt így fogyasztják.
Beszélgettünk, vettünk sálakat minden családtagnak, mert most alapanyag árban lehet kapni őket, máskülönben ezek a ruhák számunkra elérhetetlenül drágák. Nem csupán a színeik miatt, nem is csak azért, mert minden egyes darab kézzel készül, és nincs két egyforma, hanem azért, mert olyan gyógynövények főzetében színezik őket, amelyek bőrön át szívódnak fel. A házaspár hölgy tagja külön emiatt elvégzett egy főiskolát, ahol megtanulta a tradicionális orvoslás alapjait, hogy tudja, melyik gyógynövényt használja fel, és hogyan, melyeket lehet kombinálni, és melyeket nem. Négy órakor hirtelen lebukott a nap a ház mögötti hegy takarásába, és hideg lett. Öt óra tájt köszöntünk el azzal, hogy a koranyáron megkezdett italozós vacsoráinkat akkor folytassuk, most már nálunk.
Hazafelé bementünk a régi lakásunk irodájába, hoztunk Arthur infralámpájának lámpatestet, és vettünk fertőtlenítőszert a minden boltban, szerettem ott lakni. Ugyan nem volt ilyen fancy, mint Szedzsong város, mégis. Igaz, itt is szeretek lakni. Kint vacsoráztunk, egy közeli étteremben, de ott már Arthur volt a téma, hogy vajon megint meg lesz-e sértődve, vagy alszik. Vettem tejet, Olivér cigit, és hazasétáltunk, őkelme aludt. Kiráztam a zsebből, álmosan kacsingatott, de örömmel evett. Most fent van, az ajtaja nyitva, mi bejöttünk a hálóba, hadd legyen sün megint éjjelre.
Arthur mesék 6. – Baleset és egyebek
Nem volt ma reggel szerencsés a sününk csillagzata, de a miénk sem, ugyanis az van Arthur használati utasításában, hogy le kell vágni a körmét, mert természetes körülmények között sokat ás, és akkor magától kopik, de a 28. emeleten viszonylag keveset lehet ásni, ámbár Arthur kitartóan próbálkozik vele, ettől mégsem kopik a körme. Szóval, ma, reggeli után nekiveselkedtünk a manikűrnek, de sajnos rosszul sült el, és a kis jószág egyik ujja vérezni kezdett. Azonnal heves lelkiismeretfurdalásunk támadt, nekem azért, mert nem látok, Olivérnek azért, mert ő vágta, vélhetően túl rövidre. Szegény kis állat még csak hangot sem adott, pedig tud visítani, de már bízik bennünk. Nosza, betadinnal lefertőtlenítettük, a sebtapasz nagyobb, mint ő, úgyhogy inkább dédelgettük amíg vérzett, és rendkívül kellemetlenül éreztük magunkat. Ideges lett persze, egy ideig a kukacot sem fogadta el, csak fel, alá járkált, Olivér mögötte, és kérte tőle a bocsánatot folyamatosan, én meg nem tudtam eldönteni, hogy melyiket sajnáljam jobban. Végül aludt rá egyet, el is múlt a bibi, de azért ma kiváltképp elkényeztettük, el is fogyott vagy fél doboz kukac, kockát ma nem is evett. Egész este Olivér hasán hancúrozott, egyre kerekebb, mármint Arthur, egyre jobban hasonlítanak egymásra, Olivér, és ő.
Közben mi biztositást intézünk, aminek úgy álltunk neki, ahogy mindennek, naivan, és tudatlanul. Most már van egy ügynökünk, meg van egy tanácsadónk is, mert, mint azt megtanultuk, Dél-Koreában a legbonyolultabb dolog a megfelelő biztosítás kiválasztása. Egész szerencsések vagyunk, mert a tanácsadó barát, ezért ingyen irányítja a folyamatot, és az ügynök is volt iskolatárs, bár ő nem annyira közeli ismerős azért.
Nem ragozom túl az itteni biztosítási rendszert, de azért azt érdemes tudni, hogy egy átlagos, középosztály béli koreai rendelkezik úgy 10, 15 ilyennel, és ez mind az élet, halál, egészség, betegség kategóriája, ebben a vagyonbiztosítások nincsenek benne. A különböző biztositások egymásra épülnek, és családon belül átvihetőek. Egy példa: Ha például Olivér meghal, az ő biztosítása nem szűnik meg, hanem fedezi az én öregkori ellátásomat, akár intézetben, ha szükséges. Ez abból a feltételezésből indul ki, hogy a férfiak itt is hamarabb halnak, mint a nők. Ez a mi esetünkre ugye nehezen adaptálható, hiszen én európai vagyok, akik azért jóval rövidebb ideig élnek, mint az ázsiaiak. Jelenleg itt a férfiak esetében 85 életévvel, míg a nőknél 100 életévvel számolnak. Ez utóbbi szerintem inkább büntetés, mint siker, persze az is igaz, hogy ha azt a 100 évet egészségben, szellemileg frissen lehetne, akkor rendben, de ez már ötven évesen sem megy nekem, úgyhogy inkább majd következő életemben eleve koreainak születek, vagy kitalálok valami hasonlót a két lét között. Szóval olyat nem kértünk, kértünk viszont anyura temetés biztositást, ami a három napos ceremónia tetemes költségét fedezi. Ezt ma el is meséltem anyámnak, aki egyrészt örült neki, másrészt jelezte, hogy ha nem bánom, akkor ő még élne egy ideig, egész jól elszórakoztunk. Kértem Olivérnek életbiztosítást, kérdezte a tanácsadó, hogy de miért, ha azt gondolom, hogy én halok meg előbb. Mondtam, hogy azért, mert, ha úgy lesz, akkor Olivér itthon van, a hazájában, és tud élni nélkülem is különösebb gond nélkül, ugyanakkor, ha mégis ő halna meg előbb, én ugyan mit kezdek itt egyedül, vagy épp anyámmal kettesben? Nagyon szeretek itt élni, és tényleg ezt a helyet tekintem a hazámnak, de ettől még nem vagyok koreai, nem is leszek az, a férjem nélkül valahogy túlélném, de pénz nélkül, és nélküle már nem. Nem titkoltam az okot, Olivér támogatta az elképzelésem, hiszen erről szól a biztosítás, egész nap a halálunk körülményeit találgattuk. Megkötöttük a második önrész biztositást is, azt viszont rám, mert én vagyok beteges, Olivér legfeljebb náthás, az is ritkán, ellenben mivel az anyósom rákban hunyt el, Olivér komoly rák biztositást kapott. Nyugdíjbiztosítást ugyan köthetnénk, de nem javasolta a szakember, azt huszonévesen kell elkezdeni, ahhoz, hogy értelme legyen. Azt mondta, inkább havonta tegyünk a tőzsdébe egy közepes összeget, de ne mi kezeljük, bízzuk szakemberre, és akkor idős korunkban annak a hozadékából, plusz az állami nyugdíjból már normálisan megélünk, ha nem jönne össze az üzletünk valamilyen oknál fogva, azaz nem csupán a halálunkat találgattuk, de az esetleges anyagi csődöt is, a biztosítás erről is szól.
Persze, nincs ezzel semmi baj, csak déltől este hatig, ráadásul harmadjára, egy cseppet nyomasztó, ám szükséges. Megvan a szememhez szükséges biztosítás is, mindjárt kettő, csakhogy nem lehet azonnal igénybe venni, türelmi idő van, majd telefonál az ügynök, hogy mikortól él.
Arthur balesete után estig latolgattunk halált, temetést, rákot és vakságot, egyebet, majd Olivér és a tanácsadó elmentek, én pedig felmentem az emeletre és kieveztem magamból azt a kellemetlen érzést, ami rám telepedett.
Mire végeztem, a férjem meg is jött, és azonmód heves Arthur kényeztetésbe fogott, sejtésem szerint még mindig sajnálta a körömvágást, másrészt ő is szabadulni szeretett volna a biztosítások keltette kellemetlen érzéstől.
Anyámmal megbeszéltem, hogy milyen szertartást, milyen zenét, és milyen virágot akar a temetésére, ami mindkettőnknek fura volt, de elvicceltük, mint mindig mindent, azért élünk még.
Arthur egészen malac formát öltött, a pocakja dugig kukaccal, már nyoma sincs a balesetnek, és édesdeden alszik az ablakos házában, millió plüss takaró között.
Van egy roppant aranyos ismerősöm a Facebookon, Susan. Sejtésem szerint régebb óta él Stanley oldalán Amerikában, mint amióta én egyáltalán megszülettem. Ő konzekvensen kaktusz malacnak hívja a sünt, és nekem ez az elnevezés nagyon tetszik, ráadásul amilyen tempóban a sününk gyarapodik, illik is rá a kifejezés, egy kaktusz malac, tényleg. Amúgy Susan nemrég mutatta be a dédunokáját, majd közölte, hogy addig nem hajlandó meghalni, amíg Stanley meg nem engedi, hogy cicát, vagy kaktusz malacot tartson, és én mélyen egyetértettem vele, addig valóban nem érdemes.
Arthur mesék 5. – Arthur egyetért
Nem meséltem tegnap, tájfununk volt a napokban, felszaporodtak a dolgaink is, ilyenkor Arthurt betesszük a helyére, a házába, ami tulajdonképpen egy méretes műanyag doboz tetővel, aminek a legnagyobb része drótháló. Abban van egy díszes házikó, boltíves bejárattal és ablakokkal, oda jár aludni, no meg az extrák, mint a kilakoltatott mókuskerék, amit azóta sem hajlandó használni, a kék sün zseb, amit Olivértől kapott, és fenyőforgács, rajta fehér törölköző, meg a pihe-puha plüss plédek garmada. Nem szoktuk bezárni, mert naphosszat alszik, aztán eszik, mozog pár percet, körbe szaglász bennünket, hogy megvagyunk-e még, aztán alszik tovább. Időhiányban kimondottan jó háziállat, nem igényel megkülönböztetett figyelmet, és amúgy sem egy fitnesz sün, ha egy mód van rá, nem mozog. Mikor idő is van, és dolog sincs, olyankor az ágyamban melengetem, mint most is. Hozom az egyik plédjét, abba lazán beletekerem, arra a paplant, és mellé bújok. Azt nagyon szereti, mert nem fél, és mert igen jó meleg van a paplan és a pléd között. Az ilyen napok éjszakáján szokott roppant aktív lenni, mintha feltöltődne meleggel, legutóbb is reggel kilencig rakodott a házában egy, az ágyamban töltött nap után.
Mikor itt van mellettem, és nem alszik mélyen, akkor hálásan kattog, mintha egy macska dorombolna, ahhoz hasonló lehet. Mikor rámol, akkor olyan, mint anyám, nyög, és szuszog, mikor eszik, akkor finnyásan csámcsog, de mikor jóllakott nem kér többet, olyankor forog, és mutatja, hogy szomjas. Nagyjából már értjük, hogy mikor mit szeretne. A legegyértelműbb jelzése, amikor egy átjátszott éjszaka után megnézem a dobozában, hogy hol van, azaz lebontom róla a takarókat, zsebet, házikót. Olyankor aztán fújkálhatom, nem reagál, csak puffog, hogy hagyjam már aludni, és meregeti a tüskéit, szinte tökéletes gömböt formáz. Vissza szoktam csomagolni, és hagyom aludni, mikor megéhezik, már egész kedves, ahogy megérzi az ujjam nyílik ki, mint egy virág.
Vannak kivált jó napjai is, tegnap például azzal szórakoztunk, hogy a hátán fekve a tenyerünkbe tettük, és kinyílt, hiszen fújtuk, az pedig jelzés neki, hogy mi vagyunk, nem holmi ellenség. Amikor így félig van nyitva, és felülteti az ember, ő elveszíti az egyensúlyát, és roppant viccesen néz, miközben kitárja a két kezét, ami tulajdonképpen láb, és azzal próbálja visszaszerezni a balanszot, halálosan jól néz ki, sírtunk a röhögéstől, ő pedig lelkesen vett részt a játékban. Amúgy is remek fotómodell, mikor fényképezem, csak szólok neki, hogy Arthur, és azonnal a kamerába néz. A napokban megismerkedett WhatsApp-en a lányommal, de közben az orrával kikapcsolta a kamerát, annyira ment volna közelebb.
Persze azért Arthur fejlődésén és alvási szokásain kívül más is történik itt a Koreai-félszigeten, például jött, és ment egy tájfun, most meg Északra jött, és ment Pompeo, egészen pontosan ma, megbeszélni a második Trump/Kim találkozó részleteit. Ez alkalommal Kim Dzsong Un nem a krumpliföldet választotta helyette, találkoztak, beszéltek. Hogy mit, az jelenleg nem publikus, de ahogy Pompeo főnökét ismerem, úgyis eldicsekszik vele.
Nem tudom emlékeztek-e, de mindig, még a rakéta lövöldözős időkben is azt mondtam, írtam, hogy valójában nem Északtól kell félni, a térség tényleges veszélyét Japán jelenti. Állításom sajnos kezd bebizonyosodni, Csedzsu szigetén haditengerészeti parádé lesz, a koreaiak udvariasan meghívták rá a japánokat is. Japán visszautasította a részvételt arra hivatkozva, hogy nem hajlandók a náci lobogójukat levenni a hajóikról, úgy meg nem vonulhatnak, mert azt a zászlót az ENSZ betiltotta, tehát nem jönnek bulizni. Shinzo Abe, a miniszterelnök, ismét pártja vezére lett, és ezt követően nagyon érdekeseket mondott, például azt, hogy nem érdekli, ha szélsőjobboldalinak nevezik, tulajdonképpen ő az is. Dokto sziget ügyét ismét előszedték Japánban, az az övék, állítják, hiába rendezett a tulajdonviszonya a kicsiny szigetnek már rég. Nem kérnek bocsánatot a megszállás alatt elhurcolt nőkért, viszont Abe azzal kampányol, hogy Japán alkotmányából 2020-ban kiveteti azt a passzust, miszerint csak védekező haderővel rendelkezhetnek, lesz támadó is, és Japán ismét félelmetes, hatalmas országgá válik. Ezt nem én mondom, ezt idéztem Japán jelenlegi, és egyben várományos miniszterelnökétől.
Populista, nacionalista, soviniszta kormánya van Japánnak, ez eddig sem volt titok, ahogy a korrupció mindent felülmúló mértéke sem. De azért eddig mégsem akartak nyíltan fegyverkezni, és nem utasítottak volna vissza egy meghívást pont attól a Koreától, amelynek milliónyi lakosát ölték meg, arra hivatkozva, hogy az akkor használatos zászlójukat nem használhatják…Ennél jobban nehéz lett volna Koreát megsérteni.
Ezt most még megtehetik, Korea épp nem velük van elfoglalva, de Kína nagyobb falat, Kínában ennél kevesebbért is öltek már meg japán turistát, ott valahogy nem választják külön az országot, annak választott vezetőitől, és amúgy is, Kína látványosan áthelyezte az Amerikával folytatott kereskedelmi háborút globális helyszínre, ők szeretik a grandiózus dolgokat, Si Dzsin Ping önérzetét amúgy is sértette, hogy Trump megvádolta, hogy Észak-Koreával zsarolja őt. Észak-Korea épp akkora, mint Kína valamelyik vidéki megyéje, csak lényegesen szegényebb, ciki ez a vád Si-nek, igy most látványosan nem tesz a béke ellen semmit, van ideje figyelni Japánra.
A belpolitikailag eddig meglehetősen megosztott Dél, Japán viselkedése okán azonnal összezárt, rossz tapasztalataik vannak a szomszéddal kapcsolatban, mindenképp meg akarják akadályozni, hogy Japán fegyverkezhessen, ebben Kína épp úgy partner, mint Észak-Korea, ahol a Japánoknak még annyira sem bocsájtottak meg, mint délen. Kétségtelen, hogy a megbocsájtáshoz először szokás bocsánatot kérni, és bármily furcsán hangozzék ez, Ázsiában ez nem formális cselekedet, nem véletlen, hogy Japán nem teszi meg.
Jelenleg a kormánypárt népszerűsége itt 80%, az ellenzéké 20%, ez nagyjából egészséges arány a itteni viszonyok között, ezzel Arthur is egyetért, aki itt szuszog az ágyamban, hogy aztán majd eldöntse, mennyi ideig óhajt szórakoztatni bennünket éjszaka.
Arthur mesék 4. – az ágylakó
Ma igazán bánatos arcát mutatta az ősz, pedig a minap láttam, hogy a rizsföldek már az aranysárga minden árnyalatában pompáznak, remek összhangot alkotva a juhar vörösödő leveleivel, és a gingko fák citromsárgájával.
Ma azonban tájfununk van, azaz ez még csak az eső, ami miatta esik, a java éjjel, illetve holnap jön, ez szelet, és még több esőt jelent.
Még 15 fok sem volt ma odakint, éjjel bőven tíz alá hűl, és a fűtés még nem megy csak éjjel, de én akkor sem igazán érzem, szerintem hideg van, és ezzel Arthur mélyen egyetért, ugyanis ma ebédet szerettem volna adni neki, mikor is e célból kibontottam a férjem újabb építészeti műremekéből, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy a kis jószág egész hideg, a lábai és a hasa is, mozdulni sem nagyon akart. Kerestünk mi már infralámpát a napokban, de nem találtunk, itt már rég kiment a divatból, de holnap muszáj lesz találni valami sün fűtő berendezést, mert ma velem fog aludni, ami nem biztos, hogy nekem annyira jó lesz, most például a bokámat csiklandozza a tüskéivel, mert épp ott játszik, élvezi a meleget a takaróm alatt.
Délben megetettem, aztán beágyaztam magam mellé, és én is aludtam egyet, ebben a tömény, ködös esőben nemigen lehet mást tenni, egyéb dolgom ma nem akadt, a tájfun egyébként is megvisel, még akkor is, ha nem olyan igazi, nyári viharbomba, Csedzsun igy is 10 méteresnél magasabbak a hullámok, leállították a hajóforgalmat, és a légiközlekedést is.
Végig néztem I Mjang Bák volt elnök bírósági tárgyalását, illetve az elsőfokú ítélethirdetést. 15 évet kapott, és150 milliárd won kártérítés megfizetésére kötelezték. Nem volt jelen az ítélethirdetésen, az egészségi állapotára hivatkozva. Igaz, öreg ember, nyolcvan lesz nemsokára, meghalt az elsőszülött fia, szegény sorból érkezett, egész komoly maffiát épített ki, ő hozta helyzetbe Pák Kün E-t, aki most szintén 28 éves börtönbüntetését tölti. Egykutyák ők, a koreai Fidesz, csak itt nem volt lehetőségük annyira rátelepedni az országra, a nép még időben reagált.
Elnéztem a felvételeket I elnökről, és szánalmon kívül nemigen éreztem mást. Remegős, lefogyott, láthatóan nagyon beteg, vajon mire volt jó az a tömérdek pénz, amit lopott, kinek válik most hasznára, hisz a családját is belekeverte, ha nem kerülnek börtönbe, akkor sem hiszem, hogy itt maradhatnak Koreában, szerintem elmennek Amerikába, ahol kevesen tudják majd, hogy kik ők.
Pák Kün E-nek nincs családja, ő legalább csak magáért felel, de ennek az embernek már unokái vannak, azokkal vajon mi lesz?
Közben Arthur a talpam csiklandozza, jelezvén, hogy ezek az írások róla szólnak, nem holmi kisgömböc politikusokról, akik úgyis kipukkadnak a végén, akárhol éljenek is a világban.
Megjött a férjem este, nem kért vacsorát, csak nasizott. Míg megfőztem, ő vigyázott a tüskésre. Utána visszaadta, én kukacokat osztogattam egyesével a nyakig betakarózott sünnek, ezzel párhuzamosan a férjem pedig cukorkát evett. Egy ilyen édes-savanyú cukor, nekem eltart negyedóráig is, ő gyorsabban ette, mint Arthur a kukacokat, pedig az sem kis sebesség, lévén messze az a legnagyobb kedvence eddig.
Miután mindketten befejezték a desszertet, kivittem a jószágot inni, mozogni, aztán mikor fázósan begömbölyödött, behoztam az ágyba ismét, most itt játszik, így nem fázik már, viszont a férjem máris elaludt, ő ma igencsak elfáradhatott odakinn.
Majd minden lakásban ég a villany, ma nemigen mennek az emberek szórakozni, inni, a kellemetlen, hideg eső itt is hazaparancsolja az embereket.
Holnap persze munka van, nem akadály egy tájfun, egy ilyen őszi meg pláne nem. Remélem lesz rá módom, hogy elmenjek vásárolni Arthurnak valami melegítőt, mert bár nagyon szeretem, de ha nem muszáj mégsem osztanám meg vele az ágyam folyamatosan. Körbe párnáztam azért, nehogy becsússzon a fal mellé, vagy a támla mögé, leterítettem a plédjét, a sün zseb mosásban van, abból is kéne egy váltót beszerezni, és ha majd aludni készülök, akkor becsomagolom alaposan, szerencsére eddig nem mutatott nagy hajlandóságot holmi éjjeli életmódra, remélem ezt a jó szokását ma még megőrzi, és nem élénkül fel a paplanom biztosította melegben.
Arthur mesék 3. – Az első fürdés, de hajzselét azért mégsem…
Tegnap este Arthur fürdött. Életében először, és nem önszántából, megfürdettem. Mikor vásároltuk őt, akkor a tenyésztő mellékelt egy baba rózsaszín habfürdőt, és egy ugyanolyan színű kefét, amolyan sün fürdető felszerelést.
Közben olvastam, hogy valóban illik időnként fürdenie, mert a forgácsot turkálja, amitől vakaródzik. Ugyan még nem láttam, hogy hű, de vakarózna, de gondoltam, jobb, ha gyerekkorában szoktatom meg vele a vizet, nem később, ne legyen akkora trauma.
Így aztán vettem egy neonzöld lavórt (a koreaiak botrányos színekben képesek gyártani bármit) azzal a szilárd elhatározással, hogy a világító rózsaszín kefe-habfürdőt ellensúlyozzam egy kicsit, majd megkérdeztem a férjem, hogy részt óhajt-e venni az attrakcióban, amit igen jó érzékkel visszautasított, ő még vágyik az állatkánk bizalmára ugye, de ezt nem mondta, fontos dolga akadt, aminek aztán nem leltem nyomát, de nem emlegettem fel.
Engedtem egy jó adag melegvizet a lavórba, azt beletettem a fürdőszoba mosdókagylójába, majd beleraktam a mit sem sejtő sünt. Mit mondjak, kezdetben még tetszett is neki, de aztán elővettem azt a rózsaszín izét, amivel mosdatni kell, és az jobban csúszott a vártnál, aminek következtében Arthur úgy kezdett akarata ellenére viselkedni a kezemben, mint egy angolna, nem, mint egy sün. Ez persze azt eredményezte, hogy ő elvesztette az egyensúlyát, én meg hiába próbáltam elkapni, csúszott nagyon. Nagy izgalmában elfelejtette, hogy a tüskéit mondjuk meredeztethetné is, és akkor lenne mibe kapaszkodnom, sőt, inkább úgy tűnt, mintha nem is lenne tüskés, leginkább egy nyúlós, farkatlan patkányra emlékeztetett, amitől aztán nagyon elkezdtem nevetni, és ez nem segített egyikünkön sem. Végül, valahogy csak összekentem azzal a rózsaillatú izével, meg is kefélgettem a bundáját, de attól tartottam, hogy végképp belecsúszik a lavórba, úgyhogy megnyitottam a csapot, és egyszerűen alá tartottam, amíg foghatóvá nem vált. Erre végképp nem számított, és csak lógott ott a kezemben, mint egy döglött patkány, közben igen nagyokat pislogott, tehát mégis élt. Mikor éreztem, hogy nincs már rajra semmi a samponból, még elgondolkoztam rajta, hogy vajon hajbalzsammal is be kell-e kenni, de addigra már mindketten nagyon kimerültünk, úgyhogy nem kapott balzsamot, viszont becsomagoltam egy fürdőlepedőbe, majd egy másikba, és így tovább, amíg teljesen száraz nem lett. Ezt követően odaadtam a férjemnek, aki megdédelgette, belerakta, az ajándékába, egy kék sün zsebbe, ahol a kis jószág hamarosan álomba is merült, de még ma reggel is gyanakodva nézett rám, a kukacokat is kissé sértődötten volt csak hajlandó elfogadni tőlem.
Szép időnk van ma, azt mondják, hogy egy ideig az utolsó, mert jön a tájfun holnap, rengeteg esővel, erős széllel. A sárga párna a férjem ágyában van, de közben kiderült, hogy épp a duplájába került, mint amennyit én láttam, mert egy sorral feljebb lévő árat néztem, úgyhogy nem vettünk másikat, mondta, hogy neki nem kell, de azóta is ott van, igaz, elhozhatnám, hiszen nincs itthon, de azt hiszem jobban teszem, ha legközelebb veszek magamnak másikat, mikor egyedül megyek, és épp nem szenved majd akkut spórolásban, ami időszakosan jelentkező, és teljesen logikamentes viselkedésformája Olivérnek, viszont el szokott múlni.
Ma beszerelték az élelmiszerhulladék megsemmisítő berendezést a mosogatóba, ami azt jelenti, hogy eztán nem kell bajlódnom a moslékkal, ledarálja, mikroorganizmusokkal megeteti a berendezés, és utána tiszta víz távozik a zárt rendszerből, az én dolgom csak egy pedál megnyomása, hogy darálni kezdjen a lefolyó. Mivel van már két pedál a mosogató előtt a földön, lassan olyan lesz a konyhám, mint egy autó, de már nem felejtem el, hogy mikor melyiket kell nyomni, az egyik folyamatosan folyatja a vizet, a másik csak addig amíg nyomva tartom, a kezemmel nem kell hozzáérnem a csaphoz, csak akkor, ha a hőfokon szeretnék módosítani. Ezzel az organikus mosléktalanító rendszerrel együtt viszont nem szabad erős, klóros vegyszereket használnom, amit igazán nem bánok, nem tesz az jót senkinek sem.
Azt hiszem éjjel megfázattam a férjem, pedig igazán nem akartam, de vacsora előtt edzettem az evezőgépen az emeleten, utána ettünk, fürödtem, sünt fürdettem gyors egymásutánban, olyan melegem lett, hogy csak na, igy kinyitottam a hálószoba teraszának az üvegfalát, és menten el is aludtam. Azt hiszem ő is, mert reggel nagyon hideg volt a hálóban, és bár megfőzte nekem a kávét, nagyokat tüsszögött, és vastag kardigán volt rajta, engem meg fűtött a tejsav, vagy nem tudom, de az izomlázon kívül nagyon mást nem éreztem. Természetesen Arthurt megkíméltük a hidegtől, ő harminc fokban érzi jól magát, de még nem kaptunk infralámpát, talán ma hoz a férjem, ha kap.
Itt Közben helyreállt Mun elnök népszerűsége, egyrészt, mert sikerült összehoznia egy komoly megállapodást Kim Dzsong Unnal, és a második Trump/Kim találkozót is megszervezte, másrészt pedig azért, mert négy éve először kezdtek esni a szauli lakásárak, amelyeket már minden módon próbáltak megfékezni, de csak most sikerült, tehát kül, és belpolitikában egyaránt sikeres a kormánya.
Az órám és a telefonom felváltva osztogatnak nekem trófeákat, mert rendre többet edzek, mint előző nap, többet lépek, kevesebbet eszem, kár, hogy ezalatt híztam két kilót, erre nincs válasza egyik kütyünek sem.
Arthur kapott tőlem csirkemellet főzve, de kezdetben csak úgy volt hajlandó elfogyasztani, hogy összekentem kukaccal, aztán rájött, hogy nem rossz dolog az önmagában sem, és jól belakott belőle. Most persze alszik, hiszen nappal van, de majd vacsorára megkínálom főtt tojással is, hátha az is tetszeni fog neki, mert úgy fogy a kukac, hogy nem bírjuk pótolni, bezzeg a száraz kaja már nem annyira.
Arthur mesék 2. – A kürtős kalács tölteléke
Arthur csak eszik, eszik, és nő, mint a gomba, de még annál is többet alszik, mint amennyit eszik, pláne, hogy kapott tőlem tegnap két, mikroszálas, plüss gyerekplédet, egy barnát, és egy rózsaszínt, ez utóbbit kizárólag azért, mert más szín már nem volt, elkapkodták a szülők a hirtelen hidegre tekintettel.
Ezzel párhuzamosan, vásároltam magamnak egy hatalmas, nagyon sárga, kerek párnát, aminek narancsszínű szája van, nem kimondottan szolid darab. Általában félig ülve tévézek, nem szereti a lábam ha sokat lóg, úgyhogy most már nekem is van mibe belebújnom, anélkül, hogy a fa háttámla nyomna.
Eredetileg azt terveztem, hogy a plédeket felváltva használja majd a sününk, egyik a mosásban, a másik rajta. A férjem nem így gondolta, és gyakorlatilag kürtős kalácsot gyártott, amiben Arthur volt a töltelék, ehhez viszont felhasználta mindkét takarót, tehát, a törölközőimet mégsem sikerült megmentenem, azok a váltó takarók. Viszont ezt a csomagolást annyira élvezi Arthur, hogy eddigi szokásával ellentétben nem a fenekét mutatta nekünk, hanem kidugta az orrát a habos plédtengerből, és ott aludt békésen álló nap, pedig ma vendégünk is volt, az sem zavarta. Jó gyerek, este evett, ivott, futkosott a nappaliban jó sokat, és most megint beágyazta Olivér, alszik. Ma először jött ki a számomra elérhetetlen sarokból úgy, hogy hívtam, és közben a kezemben lévő, nyitott kukacos doboz szagát felé fújtam. Amint az utóbbit megérezte, már ott is volt, mint a villám, így talán majd lassan a nevére is hallgat majd.
Tegnap, mikor mutattam a párnámat magyar barátaimnak fotón, és elmeséltem, hogy ez teljesen normális dolog Koreában, mármint az, hogy egy ötvenes nő, vagy bárki, aranyos, vicces holmikat vásárol, (én ezt tettem be a kosárba elsőként, majd alá, köré pakoltam az osztrigát, a zöldséget, meg a többi élelmiszert), szóval, mikor ezt meséltem, írták, hogy Olivér féltékeny lesz. Mosolyogtam magamban, hogy ugyan, hisz az én férjem soha nem aludt kanárisárga plüss párnán, de még tévézni sem használná, az biztos. Ehhez képest este megjegyezte, hogy milyen jó párnám van, meg, hogy Arthur is klassz plédeket kapott, de hol az ő párnája? Elhűlve kérdeztem, hogy tán vennem kellett volna neki is, mire zavarba jött, hogy nem azért, mert sárga madarat formáz, és hatalmas, meg plüss, és puha, de neki is kényelmetlen a fa háttámla. Finoman elmeséltem, hogy de csak ebben a színben árulják, mire ő, hogy az jó, mert akkor legalább nem lesz disszonáns a hálószobánk. Nos, valóban, disszonáns biztos nem lesz, két bazinagy angry bird vagy mi fogja uralni, ám én nem bánom, a következő alkalommal haza nem jövök óriáspárna nélkül, az biztos, kap egyet ő is.
Senki sem mosolygott rajtam, vagy nézett furcsán a szupermarketben mikor ezt vettem, itt teljesen természetes, ha az ember nem hajlandó mindig felnőttként viselkedni, sőt, nagyon komoly, politikai elemző műsorokban a politikusok fejét rajzfilmfigurák testére montírozzák, amitől eleve nagyon nehéz őket komolyan venni, illetve a kedvenc esti vitaműsoromban a közéleti eseményeket kitárgyaló professzorok kapnak egy-egy nyeles, zöld táblát, és arra rajzolnak, míg a felvezető riport tart. Ezen a csatornán is különböző rajzfilmfigurák testére vannak téve az emberek fejei, a bonyolultabb összefüggéseket a műsorvezető is cartoon alapon magyarázza el, így aztán természetesen azonnal érthető, vicces, és bármilyen komoly dologról legyen is szó, jelzi, hogy „színház az élet, s színész benne minden férfi, és nő”, ami ebben a kultúrában amúgy is alapvetés.
Emlékszem, még a netes MEM-ek megjelenése előtt rakétán ülve ábrázolták Kim Dzsong Unt, és Trampot, akkor, amikor még nem „működött a kémia” köztük, és Trump szerelmi vallomás helyett „silly puppy”-nak, meg „rocket man”-nek titulálta Észak-Korea diktátorát. Persze változnak az idők, ma már Pompeo azt nyilatkozta, hogy jövőhéten ismét Északra utazik, hogy a második Trump/Kim találkozó utolsó előkészületeit is elvégezze. Nem baj, inkább szerelem, és béke, mint rocket man és háború, ezen ne múljon.
Jön egy tájfun is, ami csak azért furcsa, mert szokatlanul hideg van, éjjel már megy a fűtés, minden este figyelmeztet a nappaliban a portaszolgálat közleménye, hogy bekapcsolták, csukjuk be a nyílászárókat. Ez azonban valamiért nem zavarja a tájfunt, ami az előrejelzések szerint megtépázza ugyan Japánt, de felkanyarodik a félszigetre is, és mint a múltkori, amikor még forró nyár volt, épp itt nálunk vág át keletre, hogy aztán meghaljon valahol a Csendes- óceánban. Most még nagyon erős, aztán meglátjuk mi lesz belőle, hétvégére ér Csedzsura. Dzsuszak után tájfun, ilyen se volt még, lassan télen is lehet, lassan bármi, és bárhol lehet, valami valóban nincs rendben az időjárással sehol a világon.
Ma kaptam egy új számítógépet. Nem jobb, mint az előző, sőt, a teljesítménye kisebb, viszont a gép maga nagyobb, a kijelző pedig ultra HD, ami kíméli a szemem. Mondjuk hosszú „I” betű nincs a magyar kiosztású billentyűzeten sem, de van rajta nulla, az előzőn meg az nem volt. Ezt már azon írom, és valóban jobb nézni, sokkal kevésbé megterhelő, a billentyűzet is jóval szellősebb, tetszik.
Megérkezett az általam rendelt evezőgép is, ma már edzettem rajta, és gyermeki örömmel vettem tudomásul, hogy az órám megdicsért, igaz, az izomlázat még nem ő érzi helyettem, annyira nem fejlett, az a része rám maradt, mint a sün fenekének a törlése is, valahogy az is az én hatáskörömbe került, a férjem az elejével szeret foglalkozni.
Arthur már boldogan alszik, ismét kürtős kalács töltelékként a pihe-puha takaróiban, az emeleten zeng a komolyzene, Olivér relaxál, én pedig a kanárisárga párnámba bújva írom a történetem a nagy, és szemvédő számítógépen, hosszú í betű nélkül.
