Brutálisan fosztogat és fenyegetőzik az orosz katonaság az elfoglalt ukrán területeken – ez derül ki a londoni Guardian helyszíni riportjából.
„Az oroszok beállították a tankjaikat az istállómba. Aztán reggel összeszedtek minden élelmiszert és elvitték a két autómat. Nem fizettek semmit. „Államosítás” – mondták vigyorogva. Azzal búcsúztak, hogy hamarosan visszajövünk” – meséli a 39 éves parasztgazda Herszon tartományban, melyet elfoglaltak az oroszok.
Az „államosítás” különösen rosszul hangzik Ukrajnában, ahol a földeket erőszakkal vették el a parasztoktól a terméssel együtt a szovjet időkben. Ennek következménye lett a holodomor – a tömeges éhhalál, amelynek több millió áldozata volt a harmincas években Ukrajnában.
Pasztusenko gazda tehenészete a háború előtt a francia Lactalis tejfeldolgozónak szállította a tejet. A háború kitörése után innen látták el tejjel és vajjal a környéket, többi között a kórházakat Herszon városában. Most arról panaszkodik a tehenészet tulajdonosa, hogy elfogyóban a takarmány az állatok számára. Nem tudják, hogy honnan lesz utánpótlás. Ki fog vetni és aratni Ukrajnában, ha itt vannak az oroszok?
„Nem mehetek el, nem vihetem el a nagyobbik fiamat. A kisebbet a feleségem elvitte Zsitomirba. Ha nem vagyok itthon, akkor az éhes emberek leölik az állatokat. Már mi is hozzákezdtünk ehhez, de csak egy tehenet vágunk le minden két napban, hogy legyen elég hús nekünk és az alkalmazottaknak. Ez egy csapda” – mondja az ukrán parasztgazda a megszállt területen.
Kees Huizinga holland gazda, akinek nagy állat farmja van Cserkaszi mellett. Ide még nem értek el az orosz katonák, ezért a tehenészet jól működik. A gondot az jelenti, hogy a férfiakat behívták katonának. Emiatt a disznókat le kellett vágni. A disznóhúst az ukrán hadsereg és a helyi lakosság vásárolja meg. „Primitív megoldás ez, de nincs más választásunk” – nyilatkozta a Guardian tudósítójának a holland gazda.
Nyugat Ukrajnában jobb a helyzet
Krumplit és szóját termeszt 2000 hektáros birtokán a harmadik gazda, akit az angol lap tudósítója meginterjuvolt. A gazdaság Lviv közelében van, elég messze a harcoktól. Mi lesz a tavaszi vetéssel? Ez a gazda legfőbb gondja. Két héten belül erről döntenie kell, és a háború kellős közepén ez igazán nem könnyű. Ráadásul mindenből hiány van: üzemanyagból, műtrágyából és gyomirtó szerekből egyaránt.
„Az ukrán kormány arra buzdít, hogy vessünk. Mi vetünk is bár kevesebbet mint ahogy terveztük. Csakhogy szükségünk lenne növényvédő szerekre elsősorban a burgonya miatt. Ha ezeket nem kapjuk meg, akkor a burgonyvész elviheti az egész termést” – mondta a parasztgazda, akinek birtoka Nyugat Ukrajnában eddig megúszta a háborút, de senki sem tudja, hogy meddig…
A gyárat világhírűvé tevő Zsolnay Vilmos halála után is a család kezén maradt a cég, voltak sikeres és kevésbé sikeres időszakaik is – a kommunista hatalomátvétel után aztán államosították a gyárat, a család több tagja ellen koncepciós per is indult. A rendszerváltás után a privatizáció sem ment egyszerűen. A világhírű gyárról szóló cikksorozatunk második része.
Zsolnay Vilmos halála után a cég vezetését Miklós fia vette át. Előbb az ipari termelés került előtérbe, majd a háború előtti években többek között az építészeti kerámiák és a kályhák voltak népszerűek. Továbbra is jelentős volt az export, amely Párizstól Szentpétervárig sok nagyvárosba irányult.
Az első világháború természetesen a gyárra is nagy hatással volt: megszűnt az építészeti és díszkerámiák gyártása, inkább csak ipari porcelánt (például szigetelőanyagokat) gyártottak, amelyek megfeleltek a hadi célokra.
A háború után általános volt a válság,
hiányoztak a nyersanyagok és az új határok is befolyásolták a piacokat. Ezt az időszakot a mindennapi használatra való porcelánok gyártásával élte túl a gyár.
1922-ben Zsolnay Miklós is meghalt, a céget ekkor unokaöccsei vették át. A következő évben újra megindult a fejlődés, nőni kezdett az alkalmazottak létszáma (újra elérte az 500 főt), és egyre inkább átálltak a porcelángyártásra: szigetelőanyagok mellett étkezéshez használt edényeket is gyártottak.
Zsolnay Vilmos születésének századik évfordulóján másfél éves előkészület után 1928-ban megnyílt a gyár múzeuma is. Itt többek között bemutatták az építészeti kerámiákat, a magastűzű zománccal készült dísztárgyakat, és persze volt egy nagy eozin-terem is.
A Zsolnay Múzeum kertje. Fotó: Wikimedia Commons
Jött viszont a gazdasági világválság: a gyár termelése a felére esett vissza, megint el kellett küldeni 200 embert, a többiek heti munkaidejét pedig három napra csökkentették. A válságban lassan sikerült újra talpra állni, de azért folytathatták a terjeszkedést is: megvették a verőcei kerámiaüzemet, majd 1940-ben, miután a második bécsi döntés következtében Kolozsvár újra Magyarországhoz került, bérbe vették az ottani Iris gyárat.
A második világháború alatt a termelés újra visszaesett, majd teljesen le is állt.
Az ostrom alatt a budapesti gyárat bombatalálat is érte, Pécsen viszont nem szenvedett jelentős károkat az épületegyüttes, így tartalék nyersanyagokkal már 1945 januárjában újrakezdődött a munka. Az első termék a Szovjet Hősi Emlékmű pirogránit katonafigurája volt. Ekkor 377-en dolgoztak az üzemben, az év végére az utolsó békeév, 1938 termelési szintjének az egyharmadát sikerült elérni.
Eozin Zsolnay-fazék Fotó: Wikimedia Commons
Hamarosan jött viszont a kommunista hatalomátvétel és az államosítás, ami a Zsolnayt sem kerülte el.
1948-ban vették állami tulajdonba,
és átkeresztelték Pécsi Zsolnay Porcelángyár Nemzeti Vállalattá. Az új igazgató a gyár egyik kommunista párttag dolgozója, Dallos Kovács József kemencemunkás lett.
A Zsolnay-családot pedig gyakorlatilag kitiltották a gyárból: azonnal ki kellett költözniük a lakásukból, szinte semmit nem vihettek magukkal, és évtizedekig nem is tehették be oda a lábukat, két családtagot leszámítva. Egyikük Zsolnay Vilmos dédunokája, Mattyasovszky Zsolnay László Kossuth-díjas vegyészmérnök volt, aki részt vett a gyár munkájában, a fejlesztésekben, egészen addig, amíg 1957-ben Amerikába nem emigrált; a másik pedig Vilmos lánya, a 92 éves Sikorski Zsolnay Júlia, aki egy rövid ideig még bejárhatott a saját műtermébe.
Mattyasovszky Zsolnay Tibor később így emlékezett vissza: „Az államosítást kimondó rendelet értelmében a később megállapítandó kártérítés ellenében
az államosítás tárgyát képezték a termelést szolgáló ingatlanok, gépek és berendezések, az árukészlet, a nyersanyag, a könyvelések és a készpénz.
Államosították a telkeket, a szőlőt, a mezőgazdasági ingatlanokat, sőt még a borkészletet is.”
A család több tagja ellen koncepciós per is indult, többen börtönbe, a gyerekek közül pedig néhányan intézetbe kerültek. Kiszabadulásuk után csak segédmunkásként dolgozhattak.
A gyárban azért a fejlesztések újra elkezdődtek: felújították az épületeket, villamosítottak. Egy ideig csak ipari porcelánok készültek a gyárban, 1953-tól azonban újra gyártottak edényeket és dísztárgyakat, két évvel később pedig már kályha- és épületkerámiákat is. Nőtt az alkalmazottak létszáma is: 1954-ben elérte az ezer főt.
Zsolnay dísztárgy a hatvanas évekből. Fotó: Wikimedia Commons
1963-ban azonban további központosítás történt:
a gyár elvesztette önállóságát
és a Finomkerámia-ipari Országos Vállalat része lett. Pécsen szigetelőanyagokat, csöveket és edényeket gyártottak. Emellett felújították Zsolnay Vilmos egyik találmányát, a színezéssel zománcozott porcelán fajanszot, amelyet a 20-as évek, a porcelánra való áttérés óta nem gyártottak. A gyárban dolgozók száma tovább nőtt: a hetvenes években 1800 körül volt.
A gyár neve hamarosan újra megváltozott: 1974-től ugyanis, az egyik örökössel, Mattyasovszky Zsolnay Margittal történt megegyezés alapján a gyár újra használhatta a Zsolnay márkajelzést, majd 1982-ben visszakapta önállóságát.
A nyolcvanas években elkezdett nőni a kereslet a díszáruk iránt, így egyre több márkaboltot nyitottak, és újra kezdett kinyílni a világ is: Angliától Irakon át Japánig egyre több országba exportáltak.
A rendszerváltás után aztán jött a privatizáció:
1991 végén részvénytársasággá alakult a gyár, majd négy évvel a Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank lett a tulajdonos.
A cél az volt, hogy a kilencvenes évek újabb visszaesése és a piac beszűkülése után a gyárat újra nyereségessé tegyék, miközben megmarad a nagy hagyományokkal rendelkező termékszerkezet is.
Ahogy Zsolnay Vilmos ükunokájával, Mattyasovszky-Zsolnay Zsófia néhány éve egy interjúban elmondta, felmerült benne, hogy visszavásárolja a családi gyárat. Azt mondta: „Arról, hogy csak úgy visszakapjuk, szó sem volt. De aztán rájöttem: mégis miből is vásárolhatnám vissza? Hiszen
annak idején mindenünket elvették. A fogkefét is, szó szerint.
És a családban ráadásul egy idő után az volt a mondás, hogy bármit, csak kerámiát soha többet!”
Vázafestés a Zsolnay Porcelánmanufaktúra Zrt. eozin üzemrészében. MTI Fotó: Kálmándy Ferenc
1999-ben a gyárat három részre osztották, megalakult a bérbeadással, energiaellátással foglalkozó Zsolnay Porcelángyár Rt., a gyártást bonyolító Zsolnay Manufaktúra Rt. és a gyár területén található műemlékeket kezelő Zsolnay Örökségkezelő Kht. Mindegyik tulajdonosa a Magyar Fejlesztési Bank és az ÁPV Rt. volt.
A Manufaktúra tulajdonjoga 2006-ban az ÁPV Rt-től a Pécs Holding Zrt-hez, vagyis a pécsi önkormányzathoz került. A cég nem volt jó állapotban: ugyan a város ingyen kapta meg, de másfél milliárd forintos hitelállománya volt. A Pécs Holding pályázaton keresett befektetőt: egyetlen indulóként a gyár 49 százalékos részvénycsomagját és két szavazatelsőbbségi részvényt a Manufaktúra-Befektető Kft. vehette meg 2010-ben, 230 millió forintos vételárért és félmilliárd forintos tőkejuttatás ígéretével.
Zsolnay-cserepek a Mátyás-templomon. Fotó: Flickr / Dimitris Kamaras
A kft-t aztán a következő évben megvette Simicska Lajos cége, a Közgép, a félmilliárdos tőkejuttatás azonban továbbra is elmaradt. 2012 júliusában végül a Közgép visszaadta a tulajdonjogot Pécs városának, jelképes, egyforintos összegért.
Ezután a város új pályázatot írt ki. A részvényeket végül 2013-ban sikerült eladni: a Magyarországon élő, szíriai származású és svájci állampolgárságú üzletember, Bachar Najari lett a többségi tulajdonos. A szerződést 2013. február 15-én írták alá: Bachar Najari 180 millió forintért, szintén 500 milliós tőkejuttatás ígéretével vette meg a Zsolnay Porcelánmanufaktúra Rt. 74,5 százalékos tulajdonrészét. A cég ekkor évi 300 millió forintos veszteséggel működött.
Cikksorozatunk következő részében a privatizáció körüli furcsaságokról olvashatnak majd.
Úgy tűnik, hogy a hétvégi csehországi választások egyik meglepetésének tartott Okamura nem sokáig élvezheti felhőtlenül a sikerét: a cseh hatóságok ugyanis azért vizsgálódnak nála, mert „elfelejtett” bevallani több mint száz millió forintnyi bevételt.
Tomio Okamura, a tokiói születésű, koreai-japán apától és morvai édesanyától származó politikus a hétvégéi csehországi parlamenti választások egyik legnagyobb nyertese. Az általa vezetett szélsőjobboldali, bevándorló- és iszlámellenes Szabadság és Közvetlen Demokrácia (Svoboda a přímá demokracie – SPD) a cseh választásokon 10,78 százalékot szerzett.
Ám az öröme hamarosan ürömmé válhat. A cseh médiumok ugyanis kiderítették, hogy Okamura a tavaly beadott vagyonnyilatkozatában „elfelejtette” megemlíteni, hogy 115 millió forint értékben adott el egy lakást. Ugyanúgy nem tüntette fel azt sem, hogy a banktól 56 millió forintnyi összegnek megfelelő kölcsönt vett fel. Okamura tagadta, hogy bármit is szándékosan hallgatott volna el és az egészet a vagyonnyilatkozatot készítő könyvelőjének a nyakába várta. Szerinte amúgy is egy formális hibáról van szó, amit
„később mindenképp ki akar javítani, de a választások miatt elfelejtette”.
Ezt az érvet azonban a cseh Igazságügyi Minisztérium nem fogadja el. Utasította hatóságokat, hogy folytassanak vizsgálatot az ügyben. A választásokon második helyet szerző ODS párt képviselői követelik, hogy induljon eljárás a politikus ellen, mivel Okamura akkor hallgatta el ezt a bevételt, amikor már véget ért a szenátori megbízatása, így a törvény értelmében köteles lett volna részletesen beszámolni a vagyonáról. Ugyanúgy a jobbközép párt képviselői szerint a tavalyi vagyonnyilatkozat beküldése után sem jelezte hibát az illetékes hatóságoknál, mert valószínűleg el akarta „tussolni” az ügyet.
Államosítási álmok
Az SPD elnökével már nem először került a politikai pártok támadásainak célkeresztjébe. Okamura azt vetette fel a közrádióban sugárzott interjújában, hogy meg kellene változtatni a közmédia jogi státuszát.
„A közszolgálati cseh rádiónak és a televíziónak gondjai vannak az átlátható gazdálkodással, és ezt mi meg akarjuk változtatni”
– jelentette ki a politikus. Hozzátette, hogy megszüntetné az előfizetési díjakat, államosítaná a médiát, hogy a legfelsőbb számvevőszék ellenőrizhesse gazdálkodásukat.
A közszolgálati média állami médiává való változtatásáról kapcsolatos elképzelését a cseh közszolgálati televízió és a rádió, illetve a parlamenti politikai pártok döntő többsége is azonnal elutasította, mivel azt ők a sajtószabadság, a demokrácia elleni támadásnak minősítik. Először a közmédiával szemben nagyon ellenségesen viselkedő Andrej Babiš a választási győzelme után igyekezett mindenkit megnyugtatni, hogy az ANO sem óhajtja államosítani a közmédiát és nem fog változtatni annak jogi státuszán.
Csehországban közszolgálati jogi státusza a Cseh Televíziónak, a Cseh Rádiónak és a ČTK hírügynökségnek van, de állami támogatást nem kapnak. Folyamatosan rossz volt a viszonyuk Csehország államfőivel, sőt, a Miloš Zeman jelenlegi cseh elnök kizárólag a kereskedelmi médiumoknak nyilatkozik.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
