Megjelent december 10-én az Azonnalin egy terjedelmes interjú Hiller Istvánnal, az Országgyűlés MSZP-s alelnökével, korábbi pártelnökkel és oktatási miniszterrel.
Sok mindenről esett szó benne, és amikor a kormánypárti politikusokkal való kapcsolatáról kérdezték, Hiller elárult valamit, amiről a nyilvánosság eddig semmit sem tudott, de ami bekerült az interjú fenti internetes megnevezésébe.
Idézem:
„Orbán Viktorhoz is odamehetne?
Micsoda kérdés ez?
Akkor oda szokott menni hozzá beszélgetni?
Igen.
És Orbán nyitott is erre?
Igen. Van olyan fórum, amin részt veszek alelnökként, és ott beszélünk. (…) De az előző kérdésben – jogosan – benne van minden, ami annyira jellemző a mai politikai viszonyokra. Önök azt kérdezték, hogy valójában egy országgyűlési képviselő odamehet–e az ország miniszterelnökéhez, és beszélhet-e vele. Na, pont az a baj, hogy ez rendkívüli. Többek között ez az, ami miatt változtatni kell.
Azért is kérdezzük, mert a kritikusai szerint Orbán nem hallgat senkire, nem beszél senkivel, csak a saját oldalán azzal a pár emberrel, akivel körbeveszi magát.
Napi aktuális ügyekről nem beszélünk. Az országunkat hosszabb távon érintő ügyekről inkább. Ott elmondom a véleményemet.”
Másnap Hiller az Egyenes Beszédben is nyilatkozott, és ott megismételte az információt:
„van egy bizonyos fórum, ahol beszélünk, és ott elmondom a véleményemet.
… Ez egy meghatározott testület, ahol többen vagyunk. Én egyébként ott alelnökként veszek részt, és, ne gondolja, hogy mást mondanék neki négyszemközt, mint amit mondok akárhányszemközt. De az, hogy Magyarországon ez ma rendkívüli, ez a legsajnálatosabb. Én nem teszek le arról, hogy ezt megváltoztassuk, és ez nyilván nem egy egyéni, és nem pillanatnyi feladat. Hogy mindenkori ellenzék és mindenkori kormány a vélemények különbözőségének megtartása mellett, és annak ütköztetésével olyan kapcsolatban legyen, hogy tudjon egymással beszélni.”
Mielőtt még ez szóba került volna, a műsorvezető megkérdezte tőle: amikor a többi MSZP-s – valamint DK-s és a Párbeszéd-frakcióban ülő – képviselő fekete maszkban szavazott a kulturális törvényről, ő miért nem vett fel maszkot. Nem először járt el a többiektől eltérően: egy évvel ezelőtt a „rabszolgatörvény” elleni tiltakozó akciótól is távol tartotta magát. Már akkor elmondta: megbeszélte a többiekkel, hogy ő mint országgyűlési alelnök, akit az egész Országgyűlés választott meg a tisztségre, másképpen jár el. Ugyanez volt most is az indok. Amikor pedig arról kérdezik, hogy hogyan érvényesíthet ülést vezető alelnökként olyan szabályokat – az országgyűlési törvény és a házszabály fideszes átírásának következményeit –, amelyeket nem szavazott meg, mert nem ért velük egyet, így válaszol: „amikor a pulpituson ülök, nem egy pártot képviselek, hanem az Országgyűlés egészét, ezért be kell tartatni azt, amit a többség elfogadott”. Majd hozzáteszi: „Persze azért vannak stílusbeli különbségek.”
Ezzel a dolog nincs elintézve.
A magyar demokrácia húsz évében az ülésvezető elnököknek, akár kormánypártiak voltak, akár ellenzékiek, könnyű dolguk volt: a házszabály konszenzussal született, ők is megszavazták.
Mint ahogy alapjában véve konszenzust tükrözött a politikai élet egészét szabályozó köztársasági alkotmány is. Ma azonban gyökeresen más a helyzet: a Fidesz egyedül alkotta meg a maga alaptörvényét, országgyűlési törvényét és házszabályát. Vajon vállalhatja-e ellenzéki politikus, hogy parlamenti alelnökként, bizottsági elnökként vesz részt annak érvényesítésében? Ez messze nem stíluskérdés.
Amikor Hiller a fideszes hatalomgyakorlás elleni tiltakozásokkor másképpen viselkedik, mint frakciótársai, akkor azt a sajátos pozíciót juttatja kifejezésre, amelyet alelnöki szerepvállalásához igazodva kialakított magának: ő némiképp a kormány és az ellenzék közötti antagonizmus fölött igyekszik állni. Ismételten arra hivatkozik: nem normális, hogy kormányoldal és ellenzék között nincs Magyarországon beszélő viszony. Ez a hivatkozása akkor lenne jogos, ha Magyarországon demokrácia lenne.
Emlékszem egy régi fényképre a Spiegelből, ahol Kohl kancellár és Vogel akkori szociáldemokrata elnök sétál együtt és beszélget a Bundestag parkjában (még Bonnban), és sok olyan epizódot is láttam a német televízióban, amikor Merkel kancellár az ülésteremben odamegy egy ellenzéki (hol zöld, hol szociáldemokrata vagy liberális) vezetőhöz, ezt–azt megbeszélni. Csakhogy ott demokrácia van, kormány és ellenzék között alkotmányos partnerség áll fönn. Nálunk is így volt ez 2010 előtt, és nálunk is voltak hasonló beszélgetések. A parlament a kormánypárté is volt és az ellenzéké is, a Házbizottságban rendszeresen egyet tudtak érteni arról, hogy mi történjék a parlamenti ülésen, miközben persze ellentétesen szavaztak.
Ma azonban nem ez a helyzet.
A Fidesz az alkotmányos partnerségnek már ellenzékben véget vetett, ma a parlamentet csak sajátjának tekinti, száműzte belőle a konszenzust.
Nem egyszerűen az oktatáspolitikája rossz, amiről Hiller helyesen beszél, nemcsak feudális viszonyokat épít, amit szintén helyesen lát Hiller, hanem felszámolta a demokratikus jogállamot, megszüntette kormány és ellenzék alkotmányos partnerségét, önkényuralmat épít.
Aki egyszer egy óra hosszat hallgatta Kövér László ülésvezetését, annak nem lehet efelől kétsége.
Maga Orbán a demokratikus jogállam felszámolásának irányítója és első számú felelőse. Aki ezzel a folyamattal a demokrácia híveként szemben áll, az nem ülhet le rendszeresen Orbánnal titokban, a választók háta mögött politikáról beszélgetni. A véleményét Orbánnak a parlament nyilvánossága előtt, napirend előtt vagy azonnali kérdésben, és nem titkos politikai összejövetelen kell elmondania.
Amikor Hiller úgy tesz, mintha olyan viszonyok lennének Magyarországon, amikor a demokrata politikus, aki történetesen országgyűlési alelnök, leülhet az önkényuralom fejével zárt körben beszélgetni, akkor struccként viselkedik, aki homokba dugja a fejét a politikai realitás, az Orbán-rendszer önkényuralmi valósága elől.
Továbbá: az önkényuralmi rendszer Országgyűlésében demokrata politikus nem vállalhatja, hogy országgyűlési alelnökként (vagy jegyzőként, bizottsági elnökként, alelnökként) érvényesíti a hatalmi párt által egyoldalúan hozott szabályokat.
Nem tudhatjuk, hogy Hiller tényleg nem érti, hogy az önkényuralom gyakorlói és a velük szemben állók közötti viszony nem írható le „a mindenkori kormány és a mindenkori ellenzék” demokráciában szokásos viszonyaként, vagy önmagát is becsapja, amikor azt hiszi, hogy parlamenti alelnökként eljátszhat egy partneri szerepet. Az első esetben intellektuális, a második esetben morális gyengeséggel állunk szemben. Egyik esetben sem alkalmas arra, hogy az önkényuralom ellenzékében játsszon fontos szerepet. Sokszor éri az a vád a parlamenti ellenzéket, hogy szerepvállalásával az Orbán-rendszert erősíti. Általában véve ezt nem mondanám, de Hiller szerepvállalására igaznak tartom.
