Jelentősen megváltozott a hangnem, a stílus, de a nyelvhasználat is a magyar parlamentben. Szinte teljesen eltűntek az intellektuális viták, a szellemes megfogalmazások, s ez még akkor is igaz, ha például, egy-egy bántó kijelentésen, inkább lejáratásnak szánt szellemeskedésen a felszólaló mögött felsorakozó frakció tagja jól szórakoznak, vagy legalább is azt a képet tükrözik, mint akik rendkívül szórakoztatónak tartják a felszólaló szavait.
A jelenetekből, persze nem hiányzik a szervilizmus, éppen ezért a legnagyobb sikert e téren (is) a miniszterelnök aratja, amikor nagyjából háromhetente felbukkan az országgyűlésben. Ezt amúgy számára a kényszer – a törvény – is diktálja, ennyi ülés elteltével kötelező számára a válaszadás a képviselők kérdéseire.
A parlamenti nyitány az más tészta; ilyenkor a kormányfői nyitóbeszédre megilleti a frakciók vezetőit is a szó; ezek a megszólalások helyettesítik nagyjából a vitákat. A forgatókönyv végtelenül egyszerű: a miniszterelnök általában beszél arról, szerinte milyen állapotban van az ország, ilyenkor, választások közeledtével felsorakoztatja azokat a kampányelemeket, amelyek az elkövetkezendő időszakban dominálni fogják a Fidesz és a kormány kommunikációját, majd sorban felszólalnak a képviselőcsoportok vezetői; az ellenzék támad, bírálja a miniszterelnököt, a kormánypártiak viszont hűségesküt tesznek, ahogy az illik.
Mondhatnánk: az egész nem túl érdekes, valódi értékeket nem tükröz, legfeljebb az a kérdés, miként is reagál Orbán Viktor az őt érő bírálatokra. Nos, volt idő, amikor Orbán ebben önálló műfajt teremtett, csaknem mindig megtalálta azokat a szavakat, amelyek megsemmisítő erejűek voltak, ugyanakkor mégsem lehetett színvonaltalannak minősíteni őket. És ez akkor is így van, ha tudjuk: Orbánnak határozott álláspontja az, hogy személyes támadás nem maradhat válasz nélkül. Ez mindig is így volt nála, mára azonban nem a válaszon van a hangsúly, hanem egyfajta megtorláson. A megsemmisítés kényszere megmaradt, csak a nyelvi út, amely ehhez vezetett, az változott. A hétfői parlamenti nyitányon például olyan választ adott Vona Gábor Jobbik frakcióvezetőnek, amellyel a nemi identitását piszkálta, immár nem először. Azt találta ugyanis mondani, hogy a kormányzáshoz komolyabb eszköz kell, mint a szemöldökcsipesz. És miután nem ez volt az első ilyen eset, ráadásul a Jobbik elnökét néhány kormányhoz közel álló újság igyekezett lejáratni, joggal következtethetünk arra, hogy ez a nemiség, amely Orbán mondandójának velejét képezte.
A nyelvész szakértő azonban cáfolja ezt a megközelítést. Kálmán László szerint Orbán ezúttal nem buzizott, hanem pontosan felmérte kikhez beszél. És igen, mondja a szakértő, sok szavazónak bejön ez a stílus. Orbán, állítja, ma már a bunkó magyarokhoz beszél, azokhoz, akikhez nem is szabad ennél magasabb szinten szólni. Egyszerű üzenetek, egyszerű mondatok. „Orbán ne tudná, hogy mit és hogyan beszél? Tudjuk, ő nagyszerű debattőr, több stílusban is képes versenyképesen megszólalni, tehát tudatosan megy el ebbe az alpári irányba” – fogalmaz Kálmán László. Szerinte ma erre van kereslet, Németh Szilárdnak szinte az egész személyisége, egyénisége erre van kitalálva. „Orbánék már régen letettek az értelmiségiekről, nem is akarják őket megszólítani, kiszemelték maguknak ezt a műveletlen választó közönséget, és tartok tőle, hogy nem is eredménytelenül” – foglalja össze a helyzetet a nyelvész.
Arra persze már nem a nyelvésznek kell megtalálni a választ, hogy a politika alpáriasodása végső soron hova vezet. Annyit azonban kijelenthetünk: a politikusaink nyelvi eszköztára, az ellenfelek egymással szemben használt kifejezései, hűen tükrözik a magyar politikai élet jelenlegi állapotát.
