A kettes matekosok fellázadtak és demokratikusan (többséggel) eldöntötték, hogy a számolás nemzetietlen ügy és minden rendes embernek elég a tíz ujj az élethez. Egy liter tej meg három zsömle, az négy.
Ki tudja, jó esetben milyen eszetlen méretű kognitív disszonanciát kell áthidalnia egy akadémikusnak, hogy a burzsoá tudomány hóhérává szegődjön, nyilván egy diktatúrában! Egy kicsit mindig érdekelt ezeknek a lényeknek a lelkivilága: a ressentiment minden, az önbecsülés semmi. „Sorosista elemek” vannak az MTA-n, főleg a Humán Tudományok Kutatóházában – mondja. Az, elvtárs, amit csak akarsz.
Az emberi átlag természetesen semmit nem fejlődik lényegi tekintetben, azaz ami az erkölcsi rendre való képességét illeti. A felvilágosodás semmit nem hozott ezen a téren, csak újabb kihívásokat (challenges), amennyiben hatékonyan pusztította a rend intézményeit; a tömeg és a radikális relativizmus („az egyetlen igazság a hatalom”) pedig befejezte a természeti rend dekonstrukcióját – nincs ebben semmi kiváltképp jobbos, ellenben van minden.
Ami a tudományt illeti, az maga dolgozott a legtöbbet a saját felszámolásán, először is azzal, ahogy megszabadította magát az erkölcs kötelmeitől és az Ember vonzásköréből. Az Ostoba Társadalom pedig kéjjel lázad föl az elidegenedett, reduktív értelem ellen, miután sokáig és egyre inkább kisemmizve érezte magát belőle. Az Ostoba Társadalomhoz csatlakozik most az Ignoránsok ide-oda csapódó cohors-a, amely úgy vélekedik, hogy minden túléltünk már, tehát ezt is túl fogjuk. A tudomány – mondják – valójában néhány egzisztencia ügye (ha egy kicsi igazságuk van is, ezek az egzisztenciák azért érnek valamit), és mit nekik a mások egzisztenciája! Az Ignoránsok nem becsülnek semmit, csak ami a sajátjuk. Ezért elküldik a gyerekeiket Glasgow-ba meg Berlinbe.
Család- és nemzetkutatás lesz meg alkalmazott tudomány (leginkább gépészet és technológia). Lesz harminchét gépész akadémikusunk és egy nyelvész. Filozófus nem lesz. Kutatási projektek ugyanilyen arányban. Vas- és acél országa posztmodern domina rékliben. Az ország lezüllesztése valami hátsó-kongói zombitenyészetté, amelyben minden és mindenki a hadúr vacsorájává válhat, alighanem visszafordíthatatlan. Sokféle motívum adja szorgos népünk alá a vastrónt.
Nem vigasztal minket,
hogy már öt éve mondjuk ezt azon az alapon, hogy a legfőbb hadúrnak azóta nincs politikai exit stratégiája. Nem vigasztal minket, hogy az ellenzékkel – benne nyájas arcú társutasokkal, akik egyszerre nincsenek tisztában a nácik és a parkolási társaságok differentia specificáival, de leginkább csak folyamatosan hebegnek-habognak, kvázi hebegés és habogás az életük, ezzel ma az ellenzéknek vezetőjévé lehet válni – a magunk szerény módján már leszámoltunk, míg nem huszonnyolcadszor élvezhetjük végig újra a show-t, ahogy az ellenzéki szavazók az MSZP vélhetően Pintérhez bekötött szárnyába és a P-be vetik minden bizalmukat, majd törvényszerűen újra elvéreznek hitükben. Mindez – a lásd, a tudás – nem vigasztal minket. Sokkal inkább vigasztal az a tudat, hogy a Kárpátok bércei alatt semmi sem változott – ezért antikváriusként nem maradtunk le semmiről – ahhoz képest, amikor jó emlékű Pécselyi Király Imre így rimánkodott négyszáz éve: „Magyar, kérlek téged, hadd el a prédálást | Országunkban való szörnyű nyúzást, fosztást” stb.
Türelem, Imre drága! Ölelj kebeledre minket! Kortársaid vagyunk és semmivel se bölcsebbek.
Hát van még egy ország Isten szabad ege alatt, amelyhez képest a svájci kakukk kiszámíthatósága legalábbis ergodelméleti kérdés?! Tanulságok nincsenek. Csak száz- meg százezernyi halott.
 eldöntötték, hogy a számolás nemzetietlen ügy és minden rendes embernek elég a tíz ujj.){kind=link}