Kezdőlap Szerzők Írta Tasnadi Kata

Tasnadi Kata

Tasnadi Kata
118 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Visszakerülhet a lepel a Golgotára

Pákh Imrét váratlanul érte, hogy a Kúria döntését mintegy figyelmen kívül hagyva új eljárást kezdeményezett az Örökségvédelmi Hatóság Munkácsy Golgotájának védetté nyilvánítására. A FüHü-nek elmondta, hogy azt tervezi, hogy emiatt újra letakartatja a Debrecenben látható festményt.

Néhány napja készítettünk interjút az Amerikában élő üzletember-műgyűjtővel annak kapcsán, hogy a Kúria az ő javára döntött a Golgota-ügyben és kimondta, hogy nem védett a festmény.

Pákh Imre azonban nem sokáig örülhetett a döntésnek, hétfőn vette kézhez a levelet, amelyben az újabb eljárás elindításáról tájékoztatták a tulajdonost. Erről az RTL Klub híradója számolt be először, és a műgyűjtő most a FüHü-nek is megerősítette, hogy az Örökségvédelmi Hatóság mintegy a Kúria döntését figyelmen kívül hagyva újra elindította a folyamatot.

Azt is elmondta, hogy a levélben az áll, hogy a kép jogi státusza ismét védett, azaz az eljárás indításával

mintegy megkerülték a Kúria döntését, amely hatályon kívül helyezte a kép védettségéről szóló korábbi határozatot.

Pedig korábban, még az előző eljárás kezdetén egy szakbizottság is megállapította, hogy nincs alapja a védetté nyilvánításnak.

A május 30-án kelt levél aláírója Buzinkay Péter főosztályvezető, aki írásban azt nyilatkozta az RTL Klubnak, hogy minden magyar ember érdeke a kép védetté nyilvánítása. Pákh Imre szerint azonban ez nonszensz. A FüHü-nek azt mondta, hogy minden magyar ember nevében utoljára talán Rákosi nyilatkoztatott ki így dolgokat.

Arról is beszélt, hogy most ügyvédei tanulmányozzák az ügyet, de úgy tűnik, hogy valóban jogában áll a hivatalnak újra elindítani a védettségi eljárást. A műgyűjtő szerint viszont Buzinkaynak és a hatóságnak nem azon kéne gondolkodnia, hogy a kép védett legyen, hanem azon, hogy látható. Pákh viszont az új eljárás miatt újra letakartatná a képet.

“Már többször kijelentettem, hogy lopott képet nem állítunk ki, és ezzel az eljárással részben ellopták a tulajdoni jogaim gyakorlását, így

a képre vissza fog szállni a lepel, amit most már csak úgy hívok, Buzinkay-lepel”

– mondta. Pákh ezzel arra utalt, hogy egy kép védettsége azt jelenti, hogy mozgatása, külföldre szállítása engedélyhez kötött.

Mi is kerestük az Örökségvédelmi Hatóságot és Buzinkay Pétert az ügyben, telefonon azonban senki nem nyilatkozott. Ha levélben feltett kérdéseinkre választ kapunk, frissítjük a cikket.

Miféle szörnyeteg vagy te?

Végre Magyarországon is bemutatják az Egy fantasztikus nőt, amely idén megnyerte a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscart. Ha egy mondatban kell jellemezni Sebastián Lelio filmjét, általában az hangzik el, hogy egy transznemű nőről szól a film, holott a chilei rendező mélyen humanista alkotásában pont az a nagyszerű, hogy nem főszereplőjének nemi identitása lényeg benne.

Sebastián Lelio filmjét már az előtt is mindenki ünnepelte, hogy megnyerte volna Chile első Oscar-díját a legjobb idegennyelvű film kategóriájában, amelyért Enyedi Ildikó filmje, a Testről és lélekről is versenyben volt. Az Egy fantasztikus nő győzelme nem volt meglepetés, hiszen a témája miatt nagy figyelem irányult a filmre, illetve azért is, mert a főszereplő valóban egy transznemű színésznő, Daniela Vega. Pedig az Egy fantasztikus nőben pont az a jó, hogy senkit sem akar bekategorizálni.

A film első jeleneteiben egy jól működő párkapcsolatba nyerhetünk bepillantást: Marinának születésnapja van, amelyet párjával, Orlandóval ünnepelnek meg. Étterembe mennek, táncolnak, majd pedig szeretkeznek, és olyan meghittséget sugároz a kettősük, amelyet csak irigyelni lehet.

Egyetlen pillanatig sem merül fel az, hogy ne lennének „normális” pár,

pedig látjuk a nagy korkülönbséget és azt is tudjuk, hogy Marina transznemű. Ezek a dolgok azonban egyszerűen nem tűnnek fontosnak, mert ami fontos, az a Marina és Orlando (Francisco Reyes) közti viszony. Egészen addig a pontig, amíg Orlando rosszul lesz, és Marinának kell az éjszaka közepén kórházba vinnie őt.

Ezzel idillinek tűnő életük pillanatok alatt darabokra törik: Orlando meghal, és Marinának nem csak a szerelme elvesztésével kell megküzdenie, hanem azzal is, hogy Orlando halálával mintegy eltűnt a köré vont láthatatlan védőburok. Először a kórházban szegezik neki a bizalmatlan kérdést, hogy ki ő és milyen kapcsolatban volt a férfival. Rendőrt is hívnak rá, aki képtelen elfogadni azt, hogy Marina női néven mutatkozik be.

Attól a pillanattól kezdve, hogy Orlandót betolják a kórterembe, Marina folyamatos megpróbáltatásoknak van kitéve. Majd ahelyett, hogy nyugodtan gyászolhatná szerelmét, azzal is meg kell küzdenie, hogy a világ megpróbálja semmissé tenni kettejük kapcsolatát, perverz eltévelyedésnek bélyegezve azt. A rendőségen megalázó procedúrának teszik ki, mert szexuális bűncselekményt gyanítanak, Orlando volt felesége és fia pedig elvárja tőle, hogy egyik napról a másikra tűnjön el a férfi lakásából. Amellett, hogy mindent elvesznek tőle, ami a közös életüknek része volt, azt is megtiltják neki, hogy részt vegyen Orlando búcsúztatásán és temetésén.

Miközben darabokra hullik az élete, Marina saját identitásával is válságba kerül. Orlandóval való kapcsolatában ez fel sem merült, de most

többször is nekiszegezik a kérdést, hogy micsoda is ő valójában.

Marina egyre kevésbé magabiztosan hárítja ezeket a kérdéseket, mintha ahhoz, hogy harmóniában legyen magával, arra lenne szüksége, hogy Orlando szemén át lássa önmagát. Ezért is kapaszkodik mindenbe, ami szerelméhez köti.

Ennek nagyon szép szimbóluma, és egyben a film egyik legerősebb jelenete, amikor Marina elmegy a szaunába, hogy belenézzen Orlando öltözőszekrényébe, amelyről fogalma sincs, hogy mit rejthet. De ahhoz, hogy ezt megtehesse, mintegy kénytelen újra férfivá válni: le kell vetnie magáról azt az identitást, amelyben Orlando mellett biztonságban érezte magát, a világ azonban nem fogadja el. Ez a jelenet annyira plasztikusan ábrázolja, hogy mit vesztett el Marina Orlando halálával, hogy úgy éreztem, akár vége is lehetne itt a filmnek.

Sebastián Lelio azonban nem hagyta a mélyben Marinát, hanem tovább vitte a történetét, hogy bemutassa, mi jelentheti a kiutat ebből a helyzetből. Mi az, amiben Marina újra megtalálhatja önmagát. Különösen az a szép a film lezárásában, hogy ehhez ezúttal nem egy másik emberre volt szükség, hanem arra, hogy Marina kiaknázza saját tehetségét, így az egyébként elég nyomasztó film pozitív üzenettel engedi útjára a nézőt. Ez az üzenet ráadásul nagyon finom és csöppent sem szájbarágós, ami viszont nem mondható el a film egészéről. Lelio ugyanis rengeteg szimbólumot használ a szereplők közti viszony, és főleg Marina belső világának érzékeltetésére, amelyeknek egy része szépen belesimul a történetbe, néhány azonban túlzottan mesterkéltnek hat, és egyébként is egyértelmű dolgokat húz alá újra és újra.

A chilei rendező több jelenetben tudatosan is elemeli a valóságtól a filmjét, de ezek a részek nem feltétlenül adnak hozzá a történethez, vagy Marina helyzetének jobb megértéséhez. Összességében úgy tűnik, hogy az Egy fantasztikus nő olyan film, amelynél a téma erősebbre sikerült, mint a megvalósítás. Az viszont hatalmas fegyvertény, hogy bármikor, amikor a főhősnek nekiszegezik a kérdést, hogy te mi vagy, a néző nem azon gondolkozik, hogy ő milyen címkével látná el Marinát, hanem legszívesebben csak rávágná: ember. Lelio ugyanis ilyennek látja és láttatja Marinát: egy embernek, aki elvesztette szerelmét, és ebben a tragikus helyzetben újra meg kell találnia önmagát.

Nem sok szex került a hatvanévesek szexvígjátékába

A szürke ötven árnyalatát gyakorta szokás úgy jellemezni, hogy nagyipornó. Bill Holderman rendezőt bizonyára megihlette ez a jellemzés, mert Könyvklub című első nagyjátékfilmjét konkrétan ennek a témának szentelte: adott egy rakás hatvan pluszos nő, akik E.L. James ponyváját olvasva rákattannak a szexre és pasizásra.

A fentebb említett leírás némiképp ugyan leegyszerűsítő, de a lényeg mégiscsak ez. A Könyklub – avagy az alkony ötven árnyalata olyan, mintha a szexszel ismerkedő tinikről szóló vígjátékok lájtosabb, szószerinti és átvitt értelemben vett nyugdíjasverziója lenne, de szerencsére azért sokkal nézhetőbb ezeknél. Igaz, hogy eléggé kiszámítható, de csak néha lendül át az ízléstelenség határán, helyenként nevetni is lehet rajta, és még a főszereplők közti kémia is működik. Azt pedig már eleve értékelendő, ha valaki arra veszi a bátorságot, hogy nem fiatal és kifogástalan külsejű emberek szerelmi életéről készít filmet.

Sosem felejtem el, amikor néhány éve édesanyám meglepő kérdéssel állt elő a vasárnapi ebédnél: hallottam-e már A szürke ötven árnyalatáról? Ugyanis egy barátnője olvasásra ajánlotta neki a könyvet azzal, hogy milyen jó. Mondhatom, először majdnem kiköptem a húslevest, majd finoman megpróbáltam közölni vele, hogy szerintem ez a könyv nem neki való, és ráadásul nem is túl minőségi olvasmány. Nos, ilyesmi a véleményük a Könyklub hatvanas főszereplőinek is, akik többet hallottak már E.L. James bestselleréről, mint az én hasonló korú anyám, és tudják, hogy szexről van benne szó, nem is akármilyenről. Mégis elolvassák a könyvet, és ennek az élménynek a hatására pedig fenekestül felfordul az életük.

A kiinduló szituáció szerint négy barátnő minden hónapban kiválaszt egy könyvet, amelyet elolvasnak, aztán a következő találkozáskor kibeszélnek. Amikor azonban a legfiatalosabb és legtrendibb barátnő, Vivian (Jane Fonda) kitalálja, hogy a következő könyv A szürke ötven árnyalata legyen, mindenki ledöbben. Azt gondolják, hogy hatvan felett már ciki és nincs is értelme a szexről olvasgatni, de mivel Vivian ragaszkodik hozzá, elkezdik olvasni a könyvet.

Diane Keaton, Candice Bergen, Jane Fonda és Mary Steenburgen

A négy, különböző élethelyzetben lévő nőre más-más módon hat a könyv. A látszólag boldog házasságban élő Carol (Mary Steenburgen) rájön, hogy mennyire zavarja, hogy a férje már nem közeledik hozzá szexuálisan. Az elvált, és leginkább a munkájába temetkező Sharon (Candice Bergen) elgondolkodik azon, hogy talán még most sem késő a randizáshoz. Az özvegy Diane (Diane Keaton) pedig számára is meglepő módon elfogadja egy férfi közeledését. Vivian nem szorul rá, hogy egy könyv ébressze fel a benne rejlő szexualitását, de persze az ő életében is beüt a bonyodalom negyven évvel ezelőtti szerelme képében.

Egyébként talán ez a legbénább történetszál az egész filmben, mert bár nyilván elképzelhető, hogy valakik évtizedek múltán találnak egymásra, nagyon zavaró, hogy milyen irányba vitték Fonda karakterét az írók. Ő az egyetlen nő a társaságban, akinek nincs családja, és a barátnők közül bizonyos szempontból ő a legsikeresebb, vagy legalábbis a leggazdagabb, hiszen menő üzletasszony. Viszont világ életében egyedül volt, csak alkalmi kapcsolatai voltak, és valamiért fontosnak érezték az alkotók, hogy azt üzenjék, hogy ez azért nem okés. Kiderül ugyanis, hogy valójában üres az élete.

Diane sztorijának sem a szerelmi szál a legerősebb része, hanem az, ahogy a lányai bánnak vele, akik magukban már elkönyvelték öregnek. A széltől is óvnák, és annyira aggódnak a testi épségéért, illetve azért, hogy magányos, hogy inkább folyamatosan felügyelet alatt tartanák. Diane viszont fellázad ezellen.

Carol és a férje, Bruce (Craig T. Nelson) baja az, hogy a szenvedély már régen eltűnt a kapcsolatukból, legalábbis a férfi részéről. Ez is lehetne egyébként egy érdekes alapszitu, de erre olyan borzasztó megoldást talál a film, amit nagyon kínos nézni. Messze ennek a párosnak köszönhetőek a Könyklub legcikibb jelenetei, amelyek egy ponton Amerikai pite szintű poénkodásba csapnak át. Félreértés ne essék, nem az a bajom, hogy tiszteletre méltó hatvanas nőkkel történik mindez, hanem az, hogy nem illik bele a film hangvételébe, még akkor sem, ha nem mindig a legkifinomultabbak a poénok.

Diane Keaton és lovagja, Andy Garcia

Ironikus, hogy a legjobban annak a karakternek a történetszála sikerült, akibe mintha a legkevesebb energiát fektették volna az írók, és nincs is túlságosan előtérben. Sharon az, aki a legkevésbé nyitott erre a szexkönyves őrületre, de az élmény hatására aztán csak ráveszi magát az online randizásra. Az ő sztorijában nincs semmi nagy fordulat és semmi túláradó romantika, de pont ezért hiteles. Ráadásul alapból is ő tűnik a leginkább valódinak az összes nő közül, és színészileg is sokkal értékelhetőbb, mint a sztárok, lásd a szinte magukat alakító Fonda és Keaton.

Egyébként nyilván pont nem az a célja egy nyári romantikus komédiának, hogy hiperrealista látleletet adjon a minket körülvevő világról, de a sok tündérmesébe illő fordulat között üdítően hat, hogy milyen egyszerűen zárták le az alkotók Sharon történetszálát. Annál is inkább, mert a film utolsó harmada bosszantóan tele van a hiteltelen, de mindemellett tökéletesen kiszámítható „fordulatokkal”.

Összességében nyilván nem a Könyvklub lesz az év egyik legmaradandóbb élményt nyújtó filmje, de még a nyáré sem, viszont könnyed mozizásra azért alkalmas, és nem feltétlenül csak az érintett korosztálynak. Jó lenne, ha nem lenne annyira szokatlan, hogy hatvan feletti emberek a főszereplői egy filmek, akik ne adj’ isten még szexelnek is. Bár ebben azért sokkal visszafogottabbak voltak a film készítői, mint az ihletet adó A szürke ötven árnyalata szerzője. Hiába beszélnek a szereplők folyamatosan a szexről, és hiába a 16-os karika, bizonyos szempontból elképzesztően prűd a film. Szexjelenet jóformán alig akad benne, de sebaj, egyszer biztos elérjük azt is, hogy ne csak európai művészfilmben merjenek intim helyzetben lévő hatvanéveseket mutatni a finnyás közönségnek.

A civil életben főkönyvelő lenne

A Gálvölgyi 70 című könyvnek az lehetne a tételmondata, hogy ez az ember korántsem olyan, amilyennek a színházi szerepei és a tévéműsorai alapján gondolnánk. Mintha lenne egy, a közönség előtt létező Gálvölgyi, azaz a népszerű és vicces A Gálvölgyi, és egy másik, aki sok tekintetben az ellentéte. A visszahúzódó, nehezen megnyíló, kifinomult, intelligens és udvarias – ha úgy tetszik – privát Gálvölgyi János. Bóta Gábor interjúkötetéből mindkét Gálvölgyit megismerhetjük a pályatársak, családtagok és a barátok szemszögéből.

 

Bóta Gábor 22 emberrel készített interjút a nemrég 70. születésnapját ünneplő Kossuth-díjas művészről. A Gálvölgyi 70 érdekessége az, hogy habár az interjúalanyok közt vannak fiatalok és idősebbek, családtagok és kollégák, tévések és színházasok, minden beszélgetésben előkerül Gálvölgyi személyiségének ez a kettőssége. Persze, számos részletet megtudunk Gálvölgyi fél évszázados karrierjéről, de sokkal érdekesebb az, hogy az interjúk alapján az őt csak a színpadról vagy a tévéképernyőről ismerők is

sokkal árnyaltabb, összetettebb képet alkothatnak magáról az emberről.

A könyvben először a családtagok beszélnek. A felesége, Gálvölgyi Judit, és két lányuk, Dorka és Eszter. Ezekből a beszélgetésekből kiderül, hogy milyen partner és apa Gálvölgyi János, és hogy miért nem okozott törést a családi életben az, hogy a színházi és tévés munkák miatt néha csak aludni tudott hazajárni. Gálvölgyi Judit beszél az indulás nehézségeiről is. A kettősségről, hogy a Ki mit tud?-ban aratott hatalmas siker ellenére a főiskola elvégzése után Gálvölgyi „évekig gyakorlatilag statisztált a Tháliában”. Már itt hangsúlyosan megjelenik, amit a kollégák is megerősítenek, hogy Gálvölgyi nem „csak” parodista és komikus, hanem színész akart lenni, és vágyta a komolyabb szerepeket.

A hatalmas népszerűség ellenére, – vagy talán épp ezért? – a szakma egy része mintha nem fogadná el igazán nagy művésznek, csak egy rendkívül tehetséges komikusnak. Persze, mindenki igyekszik hozzátenni a kötetben, hogy ez nagyon is sok, de az interjúkból világosan kiderül, hogy magának, Gálvölgyinek sem elég.

Mellbevágó, hogy mikor a fontos, nem komikus szerepekre terelődik a szó, akkor gyakorlatilag csak kettő kerül elő: Arthur Millertől az Alku, még a Madáchból és a friss A hullaégető, amelynek színpadra vitelét hosszú idő után tudta elérni Gálvölgyi. Pedig több barátja és pályatársa szerint

akár Shakespeare-t is tudna játszani, de az ilyen szerepek elkerülték.

Valószínűleg pont azért, mert a szakmában is mindenkiben megragadt a komikus Gálvölgyi-kép.

Ha pedig az átlagembert vesszük, a többségnek nyilván hamarabb ugrik be róla a Gálvölgyi Show vagy a Heti Hetes, mint bármilyen színészi alakítása. Hogy ez probléma e vagy sem, az már más kérdés, de ennek megfelelően a kötetben külön részt kaptak a „televíziósok”. Azok a kollégák, barátok, akik a tévéműsoraiban dolgoztak együtt Gálvölgyivel, mint például Farkasházy Tivadar vagy Rózsa György, akiről Gálvölgyi egyik legismertebb paródiáját készítette.

A színházi világot a színiigazgatók (Bank Tamás, Sas József, Szirtes Tamás), a rendezők (Kalmár Tibor, Pelsőczy Réka) és a színészkollégák képviselik. Persze, van olyan kolléga, mint például Hernádi Judit, aki sokkal inkább barát, de a kötetből a fiatalabb generáció sem maradt ki. Megszólal például Szervét Tibor, akivel a nagysikerű Furcsa párban játszottak együtt, Kovács Patrícia, aki eleinte tartott Gálvölgyitől, illetve Nagy Sándor, aki mintegy a mentoráltja lett.

A kötetben tehát korántsem csak olyanok beszélnek Gálvölgyi Jánosról, akik ezer éve ismerik, így többféle nézőpontot, Gálvölgyi pályájának több területét és szakaszát is megismerheti az olvasó.

De éppen ezért különleges az is, hogy a személyes anekdoták mellett mennyi olyan tulajdonság, szokás, jellemvonás került elő az egyes beszélgetések során, amelyek más interjúalanyoktól is visszaköszönnek – legyen szó akár rokonról, tévés szerkesztőről vagy színészbarátról.

Mikor Bóta Gábor Gálvölgyi különlegességét firtatja, többen válaszolják szinte teljesen ugyanazt: ahogy a közönséggel tud bánni. Mikor szóba kerül, hogy milyen vele dolgozni, mindenki figyelmesnek és segítőkésznek írja le.

Rengetegen hangsúlyozzák, hogy az életben teljesen más, mint a színpadon:

nem szeret viccelődni, zavarja a figyelem, társaságban inkább a háttérbe vonul. Hogy nagyon intelligens és művelt, jókat lehet vele beszélgetni. Többen jellemzik úgy, hogy szomorú bohóc, vagy olyan komikus színész, akire tényleg igaz, hogy a humorban nem ismer tréfát…

Ezek azok a dolgok, amelyek közelebb hozzák Gálvölgyi Jánost azokhoz is, akik csak A Gálvölgyit ismerték eddig.

A címben szereplő megállapítás Ungvári Tamás írótól, műfordítótól, Gálvölgyi János barátjától származik.

Dúró Dóra távozik a Jobbik-frakcióból, érik a pártszakadás

“Méltósággal tudomásul veszem, de megdöbbentett a bajtársaknak hitt frakciótársak konkrétumok nélküli, koncepciós döntése” – reagált Dúró Dóra a Facebookon arra, hogy kedden bizalmi válságra hivatkozva kizárták a Jobbik frakciójából. Toroczkai László szerint ezután nincs értelme arról beszélni, hogy a Jobbikot egyben kell tartani.

Dúró Dóra a kedd esti posztban kifejti, hogy különösen azért lepődött meg a döntésen, mert a Toroczkai László által kitalált párton belüli platformot csak abban a reményben támogatta,  hogy a Jobbik helyet talál ezeknek a nézeteknek is a pártban. Kiemeli, hogy

mindig a Jobbik egyben tartása volt a legfontosabb a számára, de úgy látja, hogy “nem mindenki ezt a szempontot helyezi előtérbe”.

Dúró Dóra arról is írt, hogy az elmúlt időszakban sok csalódás érte a politikában, ezért egyre inkább foglalkoztatja, hogy a civil életben próbálkozzon tovább.

A posztot azzal zárja, hogy sohasem a félelem vezérelte, ezért is mert kritikákat megfogalmazni a pártvezetéssel szemben, és ezért indult el Toroczkai László elnökhelyetteseként a Jobbik tisztújító kongresszusán.

Ezen a május 12-i kongresszuson végül nem a nemzeti radikális vonalat képviselő ásotthalmi polgármestert, hanem nagyon kis különbséggel Sneider Tamást választották meg a Jobbik új elnökének Vona Gábor helyett.

A néppártosodást élesen bíráló Toroczkai a vereség után bejelentette, hogy platformot alapít a párton belül, hogy visszatérjenek a Jobbik régi értékeihez. Dúró Dóra támogatásáról biztosította Toroczkaiékat, de már akkor is arról írt a Facebookon, hogy “részemről a platformhoz való csatlakozás nem azt jelenti, hogy ez egy új szervezet előszobája lenne”.

Akkor a platform létjogosultságát azzal magyarázta, hogy becsületbeli ügy azoknak a nézeteit is képviselni, akik a Toroczkai-féle irányvonalra szavaztak. Május 23-i posztjában hozzátette, hogy “a platform eddigi egyetlen megbeszélésén is egyértelművé tettem, hogy mindennél fontosabbnak gondolom a Jobbik egységének megtartását, ezért semmiképp sem szeretnék új szervezetet létrehozni, oda már nem tudom követni őket, sőt az ezt szorgalmazókat is igyekeztem meggyőzni, hogy inkább a pártban való maradásukra találjunk megoldást”.

Azt is hangsúlyozta, hogy

semmiféle konkrét szerepet nem vállalt a platformalapításra, “szimbolikus lépésnek” szánta, hogy elment az ülésre. 

Toroczkai László még Dúró Dóra előtt reagált a kizárás hírére: szerinte a képviselő egyetlen bűne, hogy ki mert állni mellette. “Dúró Dóra a mai napig arról beszélt, hogy a Jobbikot egyben kell tartani, mert az ő élete is ennek a mozgalomnak a részévé vált. Mától nincs értelme többet erről beszélni. Előre kell tekinteni” – írta.

A posztot egy sejtelmes ígérettel zárta le: “A pártok jönnek, mennek. Születnek és elmúlnak. A bajtársi közösség azonban marad.

Mi itt voltunk, vagyunk és leszünk. Egyszerűen magyarok. Mi Magunk.”

A Mi Magunk a Toroczkai által tervezett Jobbik-platform neve volt, de a bejegyzésből úgy tűnik, hogy Ásotthalom polgármestere akár új pártot is szervezhet ezen a néven. Az üzenetet nyomatékosítja, hogy a poszthoz egy olyan képet mellékelt, amelyre az van írva, hogy “Zászlót bontunk, június 23”.

Toroczkai ellen még a múlt héten kezdeményezett fegyelmi eljárást a Jobbik új elnöksége arra hivatkozva, hogy a platformalapítás ellentétes a Jobbik alapszabályával.

Mivel a Jobbik parlamenti képviselőcsoportjából egyedül Dúró Dóra támogatta Toroczkaiékat, a keddi frakcióülésén megszületett a döntés, hogy kizárják a Jobbik képviselőcsoportjából. Erről az Alfahír írt először, és Mirkóczki Ádám, a párt szóvivője is megerősítette a döntést, melyet “bizalmi válsággal” indokolt.

Az egyre mélyülő válság közepette a párt elnöksége szerdán tart ülést, ahol arról is döntenek, hogy ki tölti majd be az Országgyűlés kulturális bizottságának alelnöki posztját Dúró Dóra helyett.

Harc az olajpiacon

Esni kezdett az olaj ára, miután kiderült, hogy Oroszország és Szaúd-Arábia napi egymillió hordó olajjal többet akar kitermelni.

Az utóbbi hetekben 20 százalékkal emelkedett az olaj ára, ami jól jött az OPEC országoknak és Oroszországnak. A magas olajár annak az eredménye, hogy Oroszország és Szaúd-Arábia megállapodása alapján visszafogják az olajkitermelést a globális piacra.

Donald Trump amerikai elnök viszont nemrég a Twitteren arról írt, hogy ez OPEC manipulációi következtében túlságosan magas lett az olaj ára. Erre reagálva Szentpéterváron Oroszország és Szaúd-Arábia energiaügyi minisztere arról tárgyalt: napi egymillió hordóval megemelik a kitermelést.

A Reuters exkluzív értesülései szerint júniustól lehet ismét egyre több olaj lesz a piacon, de az emelést fokozatosan fogják végrehajtani, hogy ne okozzon sokkhatást.

Mindenesetre a bejelentés hatására máris 2 százalékkal csökkent az olaj világpiaci ára.

Jávor: Paks 2 elég nagy bukta lesz, amit az adófizetőknek kell állniuk

Miniszteri meghallgatásán a paksi bővítésért felelős Süli János arról beszélt, hogy 2019 végén, 2020 elején megkezdődhetnek Paks 2 főépületének építési munkálatai. Jávor Benedek európai parlamenti képviselő szerint Süli ezzel nem mond igazat, hiszen már így is jelentős csúszásban van a projekt, amelyet még most sem lenne késő teljesen leállítani, de ehhez elengedhetetlen az erőteljes társadalmi fellépés.

 

„Hiszek Magyarországban. Hiszek benne, hogy a magyar állampolgárok képesek lesznek bátran a talpukra állni és megvédeni az országot a rendszerváltás utáni magyar történelem eddigi legnagyobb fenyegetésétől” – áll a Jávor Benedek által életre hívott StopPaks2 honlapján, ahol petíciót is alá lehet írni a paksi bővítés ellen. A mozgalom és a petíció még a választások előtt indult, ezért a FüHü megkérdezte a Párbeszéd európai parlamenti képviselőjét, hogy a Fidesz újabb kétharmados győzelme után is így látja-e a helyzetet.

„A Paks 2 beruházás a látszat ellenére rendkívül gyenge lábakon áll, szakmailag is rendkívül megkérdőjelezhető, piaci életképtelensége egyre nyilvánvalóbb”

– mondta Jávor. Hozzátette, hogy a megújuló energiaforrások egyre nagyobb térnyerésével folyamatosan növekszik a projekt eddig sem csekély várható veszteségessége. „Ez egy idő után a kormány számára is figyelmeztető jel kell, hogy legyen, bár nyilvánvalóan a racionalitás nem erősségük, különösen nem az energiapolitika terén” – mondta. Szerinte olyan „közpénztemetővé” válik záros határon időn belül a projekt, amely már ennek a kormánynak is problémákat fog okozni. Jávor meggyőződése az, hogy a kormánynak előbb utóbb számvetést kell készítenie Paks 2-vel kapcsolatban, és egy ilyen helyzetben nagyon nem mindegy, hogy hogyan áll hozzá a társadalom.

Elmondta, hogy a közvéleménykutatások alapján nagyon jelentős Paks 2 elutasítottsága, és erre lehet építeni. Hivatkozott arra, hogy korábban is előfordult már, hogy a kormány egy akár számára kiemelten fontos ügyben is visszakozott, mikor érzékelte, hogy a társadalom nagyon szembehelyezkedik azzal. Jávor a Momentum által kezdeményezett Nolimpia-mozgalmat említette példaként arra, hogy igenis pragmatikus gondolkodik a szimbolikus ügyekben is a kormány, de ehhez jelentős társadalmi ellenállásra van szükség.

Arra felvetésre, hogy a tapasztalatok szerint Paks 2-vel azért jóval kevésbé lehet megszólítani az embereket, mint egy esetleges budapesti olimpiával, és a közvélemény-kutatásokban jelzett elutasítás sem hozott magával jelentős társadalmi fellépést a projekt ellen, azt válaszolta, hogy már így is látható előrelépés. Szerinte jelentős eredményeket értek el abban, hogy mennyire jutnak el az információk az emberekhez Paks 2 ügyében.

Kiemelte, hogy 2010-ben még a Parlamenten és a társadalomban is széles körű, pronukleáris konszenzus volt, de mára ez megváltozott.

Jelenleg a közvélemény-kutatások alapján a magyarok 20 százaléka áll a projekt mellett és 60 százalék elutasítja.

Azt viszont Jávor is elismerte, hogy kérdés, hogy az elutasító többséget mennyire lehet aktivizálni. „Ezen dolgozom évek óta” – mondta, hozzátéve, hogy még rengeteg feladat áll előtte abban, hogy tudatosítsa, mekkora szükség van a társadalmi ellenállásra, illetve közösségé szervezze a projekt ellenzőit.

Jávor Benedek népszavazási kérdést nyújt be a paksi bõvítésrõl a Nemzeti Választási Irodában 2016. március 30-án.
MTI Fotó: Kallos Bea

Azt is elmondta, hogy nem lehet tudni, pontosan mivel járna a szerződés felmondása, hiszen a kormány nem hajlandó azt nyilvánosságra hozni annak ellenére sem, hogy feloldották az iratok titkosítását. Jávor Benedek ezért beperelte a kormányt és a Roszatomot, és a pernek hamarosan következik egy újabb tárgyalási fordulója. A politikus szerint jó esély van arra, hogy ennek az eljárásnak a végén a bíróság kimondta, hogy a szerződést minden részletében nyilvánosságra kell hozni. Csak ekkor fog kiderülni, hogy pontosan mivel járnak a szerződés felmondása a magyar fél részéről – mondta.

Jávor egyébként képviselőként már betekintést nyert az iratokba. Ugyan alaposan áttanulmányozni nem tudta őket, mivel több ezer oldalas, angol nyelvű szövegről van szó, de szerinte ennyiből is világos, hogy Magyarország számára nagyon előnytelen a szerződés, és az oroszok érdekét szolgálja. (Ennyi érhető el belőle most.)

Éppen ezért

egy esetleges felmondás esetén minden bizonnyal súlyos kártérítést kellene fizetni,

de minél hamarabb kiszáll Magyarország a projektből, annál kisebb összegről lenne szó. „Abban biztos vagyok, hogy nem tudnak az oroszok a projekt jelenlegi állása mellett akkora kártérítést kérni, ami ne lenne összehasonlíthatatlanul kevesebb, mint amekkora kárt az okozna, ha megépítenénk és hatvan éven át veszteségesen üzemeltetnénk Paks 2-t” – mondta.

Jávor szerint az sem lenne igazán megoldás, ha kedvezőbb feltételű hitelekkel váltaná ki a kormány az orosz hitelt, mert a hitelezés csak az egyik gyenge pontja a projektnek.

„A bővítés ezer sebből vérzik, a hitelezés ennek csak egyik abszurd eleme”

– mondta. Úgy fogalmazott, hogy kétségtelen, hogy az orosz hitel „kényszerzubbonyként” feszül a költségvetésen, de kiváltása nem oldaná meg a problémát. Ezt azzal indokolta, hogy a nukleáris energia már ma sem versenyképes, ami hatványozottan igaz lesz akkor, amikor tényleg megkezdhetné működését Paks 2. Jávor szerint ugyanis a 2030-as évek előtt akkor sem fogják tudni üzembe helyezni, ha innentől minden a legjobb forgatókönyv szerint halad, és nem lesz több csúszás a projektben.

Jávor Benedek arról a keresetről is beszélt, amelyet az osztrák kormány februárban nyújtott be az Európai Bíróságra a paksi bővítés állami támogatásával kapcsolatban. Amennyiben ezt a pert Ausztria, és az azóta hozzájuk csatlakozott Luxemburg megnyeri, azaz a bíróság azt mondja ki, hogy nem nyújtható állami támogatás a működtetéshez (amelyet korábban az Európai Bizottság jóváhagyott), az beveri az utolsó szöget a projekt koporsójába Jávor szerint, mert állami támogatás nélkül képtelenség lenne működtetni az erőművet. „A gond az, hogy megint egy-két év, mire a bíróság ítéletet hozhat, és addig is megy előre a projekt. Annál több lesz a belefektetett pénz, illetve annál nagyobb kártérítési igénnyel állhat elő Oroszország” – mondta. Jávor szerint ezt a magyar kormány is pontosan tudja, de – mint fogalmazott –

„az adófizetők pénzére örömmel húznak 19-re lapot”.

„Elég nagy bukta lesz, amit az adófizetőknek kell állniuk” – összegezte.

Jávor szerint a Süli János által emlegetett határidők is tarthatatlanok, hiszen a létesítési engedélykérelem még be sincs adva, és már ebben a szakaszban is nagyon komoly, majdnem két éves csúszásban van a projekt. Szerinte ez csak növekedni fog az idő előrehaladtával.

A létesítmény engedélykérelmet idén kell benyújtani, a 300 százezer oldalas dokumentációt pedig 15 hónap alatt bírálhatja el az Országos Atomenergia Hivatal – mondta az Országgyűlés Gazdasági Bizottságában tartott meghallgatásán Süli, aki szerint 2019 végén, 2020 elején kaphatják meg az engedély. Ez alapján legkorábban 2026-ban készülhet el az bővítésért felelős miniszter szerint a beruházás, aki azonban maga sem biztos abban, hogy egyáltalán elkészül-e Paks 2. „Még ma sem biztos, hogy megépítjük” – mondta a hvg.hu beszámolója szerint.

Mikor sztahanovista élmunkás is dönthetett a filmek sorsáról

Miért végezte a gondos ideológiai előkészítés ellenére az 50-es években készült filmek jelentős része dobozban? Hogyan készülhetett el Bacsó Péter A tanú című filmszatírája? Miért Louis de Funes-filmek képviselték Magyarországon a francia filmművészetet? Hogyan gondolkodott a filmekről Rákosi és Kádár? Ezekre, és más érdekes kérdésekre is választ kaphatunk az Állami álomgyár című kötetből.

 

Állami álomgyár címmel jelent meg Gervai András legújabb kötete, amelyben az ismert újságíró a második világháborútól egészen a 2000-es évekig foglalkozik a filmipar és a hatalom, a központilag irányított, később szervezett filmgyártás kérdéseivel.

Az európai filmgyártás helyzete alapvetően más, mint a hollywoodi modell: állami támogatás és szerepvállalás nélkül nem tudnának alkotni a filmesek, ez azonban azt is jelenti, hogy a társadalmi-politikai változásoknak sokkal inkább ki vannak szolgáltatva a szakma képviselői, mint a tengeren túli kollégáik. Különösen igaz ez Kelet-Európában, illetve Magyarországon, ahol 1948-tól a rendszerváltásig csakis a politika által meghatározott keretrendszerben működhetett a filmgyártás. Utána pedig az jelentette a problémát, hogy hogyan lehet az alkotóknak is megfelelő mozgásteret nyújtó, de egyben hatékony filmtámogatási rendszert kidolgozni.

Mindez megjelenik Gervai András könyvében amely részben korábban megjelent, de a kötet kedvéért átdolgozott tanulmányokat, illetve interjúkat és színészportrékat is tartalmaz. Az Állami álomgyár első nagyobb blokkja a második világháború utáni átmeneti időszaktól kezdve tárgyalja az államosítás alá kerülő filmgyártás helyzetét, és talán ez a legizgalmasabb része a könyvnek.

Szovjet filmszemle a Corvin moziban a 60-as években. Forrás: Fortepan

Ez az az időszak, amikor még a filmkészítést is tervutasításos rendszerben képzelték el, de hiába a gondosan megválogatott, ideológiailag megbízhatónak ítélt szakembergárda, az előre meghatározott témák és a különböző politikai bizottságok, rengeteg filmet nem lehetett bemutatni, mert az elkészülte után mégis fennakadt a cenzúrán. Pedig a soklépcsős rendszer miatt – ahogy Gervai fogalmaz – eleve valóságos akadályversennyé vált a filmkészítés, és esetenként

még sztahanovista élmunkások is beleszóltak abba, hogy megfelelő-e egy forgatókönyv.

Illetve olyan is volt, hogy maga Rákosi Mátyás döntött egy-egy film sorsáról. Ez persze abból a szempontból nem meglepő, hogy már Lenin is megmondta, hogy „Minden művészet közül számunkra a legfontosabb a film”.

Gervai András a hozzáférhető, precízen felkutatott forrásokon, például gyártási adatokon, PB üléseken készült jegyzőkönyveken kívül sokatmondó történetekkel is alátámasztja azt a tételmondatát, hogy a korszak filmtörténete részben cenzúratörténet.

A szerző külön foglalkozik az 1956 utáni helyzettel, és a megtorlásokkal, amelyek a filmszakmát is elérték. Egy olyan ellentmondásos időszakról van szó, amikor előfordulhatott, hogy Darvas Iván börtönbüntetését töltötte forradalmi szerepvállalásáért, de hosszas vívódás után mégis bemutatták a főszereplésével készült Gerolsteini kaland című operettfilmet, mivel Révész Miklós filmfőigazgató szerint

„a film elég költséges kiállítású és nem engedhető meg a betiltáson keresztül ily nagy összeg kárbaveszése”.

Pedig a Gerolsteini kalandban még egy olyan jelenet is szerepelt, amelyben Darvas börtönben ül, és arról beszél, hogy ártatlanul, az állam miatt került oda… Az ügynökök jelentették is, hogy az újságírók ezt a jelenetet hatalmas ovációval fogadták a moziban.

Sok problémásnak tekintett filmet végül csak a Filmmúzeumban vetítettek Forrás: Fortepan

Nagyon érdekes a Kádár-korszak konszolidálódó filmgyártásáról szóló összefoglaló is a fantasztikus Kádár-idézetekkel, miszerint nem kell a filmeseket kipusztítani, hanem segíteni és bátorítani kell őket a helyes út megtalálására. Kádár azt is hangsúlyozta, hogy mindeközben tartsák szem előtt az erre hivatott elvtársak, hogy

filmet mégsem lehet úgy gyártani, mint sárcipőt.

Gervai nem csak a Magyarországon készült alkotásokkal foglalkozik, hanem kitér a külföldről be (nem) hozott alkotások forgalmazására is. Kiderül például, hogy még olyan is volt, amikor egy filmet meghamisított feliratokkal mutattak be, hogy ideológiailag megfelelőbb legyen a dolgozó népnek, és azt is összeszedi, hogy milyen jelentős alkotások nem juthattak el a magyar mozikba, miközben elárasztottak az országot a sematikus szovjet filmek. Beszédes adat, hogy volt olyan szovjet film, amelyre mindössze háromezer ember váltott jegyet, miközben a Psychót az alatt a három hét alatt, amíg ment, több mint háromszázezren látták.

És, miközben a magyar filmrajongók csak álmodhattak arról, hogy ne öt-tíz évvel az elkészültük után láthassák a legújabb európai művészfilmeket vagy a hollywoodi sikerfilmeket, Kádár János és Aczél György feleségeikkel a hatvanas évektől egészen a rendszerváltásig a Hungarofilm Báthory utcai irodájában mozizott. Majdnem ezer pénteki mozidélutánon vettek részt, ahol döntő többségében nyugat-európai és amerikai filmeket néztek meg…

Meghalt Philip Roth

85 éves korában meghalt Philip Roth, a 20. század egyik legjelentősebb amerikai írója, A Portnoy-kór és az Amerikai pasztorál szerzője, aki több mint öt évtizedes írói karrier után 2012-ben vonult vissza.

Roth halálhírét ügynöke, Andrew Wylie is megerősítette, aki azt mondta, hogy az író kedd éjjel halt meg szívelégtelenség miatt. Életrajzírója, Blake Bailey pedig a Twitteren számolt be arról, hogy Roth barátai körében halt meg.

Philip Roth-ot úgy emlegették, mint az amerikai zsidóság krónikása, aki évtizedeken át tanulmányozta önmagát és ezen keresztül Amerikát.

Regényeinek legfontosabb témája az identitás, az erkölcs, az alkotás kérdése és a férfi szexualitás volt.

Roth már 1959-ben megjelent első könyvével, a novellákat tartalmazó Goodbye, Columbus-szal nagy kritikai sikert aratott, megnyerte az amerikai Nemzeti Könyvdíjat (National Book Award), de egyben rengeteg támadás is érte. Mivel a kötet elbeszéléseiben a zsidó identitás kérdéseivel foglalkozott, sokan egyenesen zsidógyűlölőnek bélyegezték.

A Portnoy-kór című, 1969-ben megjelent regényével vált sztárszerzővé: a könyv egyből bestseller lett. Ennek szintén egy zsidó karakter, Alexander Portnoy a főszereplője, akinek életében az extrém szexuális vágyak és a zsidó neveltetés konfliktusba kerül.

A hetvenes években Philip Roth gyakran járt Csehszlovákiában, ahol

olyan írókkal kötött barátságot, mint Milan Kundera és Václav Havel,

aki később Csehszlovákia majd a Cseh Köztársaság elnöke lett.

Philip Roth regényei mindig nagyon személyesek voltak, és több írói alteregót is alkotott magának, akik közül Nathan Zuckerman vált a legfontosabbá. Ezen a karakteren keresztül Roth a szexualitás és a hírnév kérdéseit is vizsgálta, illetve a kortárs irodalmi közegre is reflektált.

A Guardian nekrológja kiemeli, hogy a kritikusok is folyamatosan próbálkoztak azzal, hogy elkülönítsék Roth műveiben a fikciót a saját életén alapuló motívumoktól, amit az író azzal hárított el, hogy

ez mind ő, és semmi sem ő.

Roth azt sem szerette, ha regényeinek alakjait alteregóként emlegették, vagy önéletrajzi ihletésűnek nevezték a műveit, de a fikció és a valóság keveredése még saját magénéletében is válságot okozott. Az 1990-ben megjelent Deception című regény főhőse például egy Philip Roth nevű író, aki megcsalja a feleségét, ami romba döntötte valódi házasságát is a színésznő Claire Bloommal.

A 90-es évektől az író visszavonultan élt, és ekkor jelent meg több olyan regénye is, amelyek tovább erősítették pozícióját mint a modern amerikai irodalom egyik legfontosabb alakja. Ilyen például a Sabbath színháza, amelyért másodjára is megkapta a Nemzeti Könyvdíjat, a Pulitzer-díjat érő Amerikai pasztorál, A kommunistához mentem feleségül, az Összeesküvés Amerika ellen vagy A szégyenfolt. Ezek a kötetek már magyarul is viszonylag gyorsan megjelentek, míg a rendszerváltás előtt kijött írásai közül korántsem jelent meg itthon minden, vagy csak hosszú idő elteltével készült belőle teljes fordítás. (Az előbb felsorolt köteteket Sóvágó Katalin fordította magyarra.)

Ezekben a könyvekben Roth az amerikai történelem egy-egy periódusát ábrázolta abból a szempontból, hogy milyen nyomást helyeztek a történelmi események a regényeiben megjelenő karakterekre.

Utolsó alkotói periódusában visszatért a személyes témákhoz,

2010-ben megjelent könyvében, a Nemezisben pedig Istennel és bűntudat problémájával foglalkozott. Ezután nem kezdett újabb regényen dolgozni, két évvel később, 80. születésnapja körül pedig be is jelentette, hogy visszavonul. Ezt azzal indokolta, hogy szerinte már megírta a legjobb műveit és minden, ami ezután jöhetne, csak alulmúlná ezeket. Az elmúlt éveket pihenéssel, illetve életműve rendezésével töltötte.

Januárban még adott egy emailes interjút a New York Times-nak, amelyben a nyugdíjas éveiről is szó van. Roth ebben kifejti, hogy nagyon élvezi az életet: úgy érzi magát, mintha egy játékot játszana, amely ugyan nem tarthat örökké, de minden nappal, amelyet még ezen a világon tölt, olyan, mintha nyerne. Ezért minden nap, amikor aludni tér, mosolyogva fekszik le arra gondolva, hogy még egy napot megélt.

„Meglátjuk, meddig tart ki a szerencsém”

– írta.

Philip Roth halálával az amerikai írói akadémia legrégebbi tagja ment el.

Ilyen lett a legújabb Star Wars-történet

Ha egy szóval kellene jellemezni a legújabb Star Wars-filmet, amely a Han Solo történetét középpontba állító spin-off, azt mondhatnánk, hogy mindenféle szempontból korrekt. Nem ezért a filmért fog valaki beleszerezni a Csillagok háborúja univerzumába, de csalódást sem okoz a Solo – Egy Star Wars történet.

 

Habár ez utóbbi mondat nem hangzik túl nagy dicséretnek, tulajdonképpen az, hiszen nehéz feladatra vállalkozott a kreatív stáb és Ron Howard rendező. Egy mindenki által jól ismert, ikonikus karakter előtörténetét kellett bemutatni, és meg kellett találni azt a színészt is, aki eladható a fiatal Harrison Fordként, miközben a Solónak önmagában is meg kellett állnia a helyét. Nagyon sok buktató rejlett tehát a vállalkozásban, míg a 2016-ban bemutatott első spin-offal, a Zsivány Egyessel több szempontból egyszerűbb volt a helyzet. Ott a szó szoros értelmében mellékszálról volt szó, ezért teljesen új, ismeretlen karakterekre lehetett építeni a sztorit, akiknek története gyakorlatilag le is zárult a film végén. A Solo esetében ez nyilvánvalóan nem volt opció: ezt a filmet sokkal jobban be kellett ágyazni a fő történetszálba, és Han Solón kívül más ismert karakterek is megjelennek benne.

Tulajdonképpen a spin-offok létének két oka van (mármint ha eltekintünk a piszkos anyagiaktól, ami nyilvánvalóan a legfontosabb, mindent megmagyarázó ok): a messzi-messzi galaxisban rengeteg még a potenciál Skywalkerék és kapcsolt részeik történetén kívül, számos új bolygót, lényt, gonoszt lehet bemutatni, azaz szó szerint új világokat megnyitni a nézők előtt, plusz ott van a rengeteg esemény és karakter, akiket vagy amiket megéri jobban, más nézőpontból is megismerni. A Solo ezeknek az elvárásoknak is tökéletesen megfelel: kapott egy saját filmet egy közönségkedvenc karakter, akiről ezáltal kicsit többet megtudhatunk, és sikerült tovább tágítani a Csillagok háborúja univerzumát is.

Spoilerezni nem szeretnénk, ezért a történetről legyen elég annyi, hogy tulajdonképpen azt mutatja be a film, hogy

hogyan lett Han Solóból az Új reményben megismert Han Solo, a hivatásos űrcsempész.

Hogyan vált azzá a kissé mogorva, magányos farkassá, aki nem szívesen szövetkezik senkivel, és fennen hangoztatja, hogy csak a saját érdekeit nézi, de azért világos, hogy ha arra kerül sor, lehet rá számítani az erő jó oldalán.

A Solót játszó Alden Ehrenreich, Csubakka és Emilia Clarke Csillagok háborúja ûreposz legújabb része, a Solo: Egy Star Wars-történet bemutatója előtt Cannes-ban (MTI/EPA/Franck Robichon)

Mindez persze nem működne, ha nem lenne hihető, hogy ez ugyanaz a karakter, mint akit Harrison Ford alakításában megismertünk. Kijelenthetjük, hogy a viszonylag ismeretlen Alden Ehrenreich személyében nagyjából hiteles Han Solóra bukkantak az alkotók. Ehrenreich nem értelmezi újra Solo figuráját, és nem mutat be nagy ívű karakterfejlődést sem, de hát a Star Wars filmeket soha nem a kiemelkedő színészi teljesítmény miatt nézték az emberek. Sőt, igazából ebben az esetben talán jobb is, hogy Ehrenreich nem tűnik annyira karizmatikus figurának. Nem lehet azzal vádolni, hogy saját egyénisége átütne a vásznon, ezért nem is áll előttünk egy teljesen új Han Solo, hanem tudja hozni a már megismert figurát, csak annak egy naivabb, csillogó szeműbb verzióját. Azt sem lehet ráfogni, hogy utánozná Harrison Fordot, de azért van bennük kellő hasonlóság ahhoz, hogy működjön az összekapcsolás. És itt nem csak a külsőségekre gondolok, bár nyilvánvalóan erre is odafigyeltek.

Ehrenreich alakítása összességében pontosan olyan, mint maga a film: korrekt.

Nagyjából ez mondható el a többiekről is, hiszen kifejezetten izgalmas új szereplőt nem ismertünk meg. Woody Harrelson megbízhatóan hozza a saját figuráját, aki azonban nem kifejezetten érdekes, Daniel Glover viszont kifejezetten jó a tenyérbemászó Lando Calrissian szerepében. Benne azért még bőven van potenciál. A Trónok harca sztárja, Emilia Clarke ellenben nem alkotott igazán maradandót a szerepében. Pedig a karaktere elég összetett lenne, bár mentségére legyen mondva, hogy igazából pont az nem derül ki, hogy miért lett ilyen Qi’ra, így pedig elég nehéz bárhogy viszonyulni hozzá, és mintha a színésznőnek sem sikerült volna. És, ha már szóba került a Clarke-ból sztárt csináló sorozat: talán még annyit elárulhatunk a Solo történetről, hogy kis túlzással több árulás, átverés és háttérben zajló mesterkedés van benne, mint egy évadnyi Trónok harcában. Ami egy ponton már feldolgozhatatlanul sok is lesz, és mi is legalább annyira belezavarodunk abba, hogy ki kivel és hogy, mint maguk a szereplők.

Donald Glover Lando Calrissian szerepében. Forrás: Fórum Hungary

Ráadásul a motivációk sincsenek a legjobban kidolgozva, de pont ezért is mondhatjuk korrekt, és nem kiemelkedően jó filmnek a Solót. Hiszen

sikerült megfelelnie a vele szemben támasztott komplex elváráshalmaznak, de igazán maradandó élmény nem lett.

Önálló alkotásként is értékelhető, amihez nem kell kívülről fújni az összes korábbi Star Wars-filmet (bár, ha létezik olyan néző, aki meg egyetlen epizódot sem látott még, azért nem feltétlenül ezzel kezdje), viszont rengeteg olyan kisebb-nagyobb utalás van benne, ami fellelkesítheti a keményvonalas rajongókat is, és még azt is sikerült elhitetni, hogy Han Solót lájtuk. Az már inkább csak kötözködés, hogy Ehrenreich igazából nem tűnik fiatalabbnak, mint Harrison Ford

Kérdés, hogy milyen lett volna a film, ha nem küldik el az eredetileg a rendezésre felkért Phil Lord és Chris Miller alkotópárost (21 Jump Street, Lego Batman), akik helyett aztán a veterán Ron Howardra (A Da Vinci-kód, Egy csodálatos elme, Apollo 13) bízták a Solót. Úgy tűnik, nagy törést nem okozott a munkálatokban a rendezőváltás, a háttérbeli kreatív viták egyáltalán nem látszódnak a filmen. Valószínűleg egyedibb alkotás született volna Lord és Miller keze nyomán, bár az korántsem biztos, hogy jobb.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK