Kezdőlap Szerzők Írta Somfai Peter

Somfai Peter

159 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Mini Magyarország, maxi csalás

Több mint fél milliárdos uniós támogatást próbált meg „privatizálni” több társával összejátszva a Dél-Magyarország című szegedi napilap és a Hír Tv egykori főszerkesztője. A Szegedi Járásbíróság nyomozási bírája a mai napon D. Imrét és Sz. Kristófot a szökés és elrejtőzés veszélye miatt előzetes letartóztatásba helyezte, harmadik társuk, K. Sándor esetében  házi őrizetet rendelt el.

Egy tipikus „magyaros” visszaélés végére tett pontot a Csongrád Megyei Főügyészség, amikor tegnap a megalapozott gyanú alapján házkutatást rendelt el az ügyben érintett személyeknél, majd a letartoztatásukról is intézkedtek.

Mórahalom külterületén egy 1910-es állapotokat tükröző emlékpark megvalósítására kértek mintegy 500 millió forint uniós támogatást a vállalkozók. A „Mini Hungary Park” megvalósítása azonban döcögve haladt. A beruházó cég ügyvezetője, a vele vállalkozási szerződésben álló gazdasági társaság vezetője, illetőleg az államilag támogatott projekt műszaki ellenőri feladatait ellátó személy egymással összejátszva 2013. májusa és 2014. júniusa között olyan teljesítés igazolásokat állított ki, és próbált meg kifizetési kérelmeket  elszámoltatni, amelyek köszönő viszonyban sem voltak a valóságban felhasznált anyagok értékével, az elkészült makettek darabszámával. A valótlan okiratokra hivatkozva el nem végzett munkákra és be nem szerzett anyagokra is kérték a támogatások kifizetését, illetőleg a már kifizetett támogatások jogossgának elismerését.

Két évig többé-kevésbé ezzel nem is voltak gondok, mígnem egy ellenőrzés során ki nem derültek a csalások. Az utolsó, záró kifizetési csomagot a támogató nem fogadta el és az ellenőrzések során tapasztalt szabálytalanságok miatt elállt a szerződéstől és az addig kifizetett összeg visszafizetésére kötelezte a beruházót. 430 millió forintra taksálják a nyomozószervek azt a vagyoni hátrányt, amelyet az ügyeskedők a hazai és az uniós költségvetésnek okoztak.

A mórahalmi „mini Magyarország” a tervek szerint Európa legnagyobb makettparkja lett volna, de egy maxi csalás „tetthelye lett a valóságban. A „történelmi” Magyarország 50 műemlék épületének elhelyezését tervezték a parkba, ahol a a makettek 10-20 méterre helyezkedtek el egymástól, 1:25-ös arányú kicsinyítésben. Központi helyre a Parlamentet tervezték, de kicsiben a Diósgyőri várat, a szegedi Zsinagógát, a hajósi pincéket és az esztergomi Bazilikát is láthatták volna az érdeklődők.

Helyi informátorunk szerint, még a 2015. márciusi megnyitó előtt is az utolsó simításokat végezték a munkások az elkészült néhány épületen. Újra és újra kellett festeni a kicsinyített falakat, mert a silány anyagokból készült épületekről az eső lemosta a festéket.  Az eredetileg igényelt költségvetésből jó minőségű munkára is futotta volna, ehelyett azonban a kivitelező olcsó, hungarocellből „építkezett”, a megtakarítás, a NAV nyomozóinak feltételezése szerint, az üzlettársak zsebében landolt.

Alighanem úgy jártak: amit nyertek a réven, elbukják most a vámon.

Ezért került az adótörvénybe a „bevándorlási” különadó

Trükkös megoldást talált a kormány a nemzetközi ellenérzéseket kiváltó Stop Soros törvény egyik legkényesebb pontjának átmentésére, a 25 százalékos különadó kivetésére. Az adótörvények ugyanis nemzeti hatáskörbe tartoznak, azokba az EU nem szólhat bele.

Orbán Viktor nyilvánvalóvá tette, hogy a kormány parlamenti többségének birtokában nincs szándékában sem visszavonni, sem elhalasztani a törvény végszavazását. Ugyanakkor voltak, akik jelzés értékűnek vélték, hogy a törvényjavaslat végső változatából kikerült az a különadó, amelyet azoknak a „bevándorlást segítő” civil szervezeteknek kellett volna befizetniük, amelyek a tevékenységükhöz külföldi támogatást kapnak.

A kormány azonban ebben sem vonult vissza. A tegnap benyújtott adótörvényekbe került be egy új passzus, amely szerint egy

teljesen új és szokatlan adónemet is bevezetnek:

a 25 százalékos bevándorlási különadót. Az adó kivetését azzal indokolják, hogy „vannak bizonyos szervezetek”, amelyek a bevándorlást különféle eszközökkel segítik, miattuk pedig több pénzt kell fordítani a közös kasszából határvédelemre. A „közös teherviselés elvével nem egyeztethető össze”, hogy az egész társadalom viselje azoknak a költségeknek a terheit, amelyeket káros tevékenységükkel ezek a szervezetek okoznak. A rájuk kivetett különadóból szándékoznak legalább részben finanszírozni a többletköltségeket.

Az adókötelezettség kiterjed „a Magyarországon zajló bevándorlást segítő tevékenység anyagi támogatására, függetlenül a támogató és a bevándorlást segítő szervezet honosságától”. Továbbá a „Magyarországon bejegyzett szervezet működésének anyagi támogatására is”, függetlenül attól, hogy a szervezet hol folytatja tevékenységét.

Nem minősül adóalanynak a párt és a pártalapítvány, illetve az a szervezet sem, amelynek mentességét nemzetközi szerződés vagy viszonosság biztosítja. Ugyan az adótörvény nem nevesíti ezeket a szervezeteket, de nyilvánvalóan többek között a Nemzetközi Vöröskeresztre, a Nemzetközi Vörös Félholdra, az UNICEF-re, és a FAO-ra gondolt a törvényhozó.

Azzal, hogy a különadó kivetése a hazai adó jogszabályok közé került, ezzel

kivette a kormány azoknak a jogszabályoknak a köréből, amelyekkel kapcsolatban bármelyik uniós szervezet egyetértését ki kellene kérnie.

Az alapszerződés értelmében ugyanis adóügyekben minden tagország parlamentjének szuverén joga az adószabályok kialakítása.

Ezek után tehet majd észrevételeket a Helsinki Bizottság, kifogásolhatja a Soros-törvény bizonyos paragrafusait, a kormány által legfontosabbnak tartott szempontot – a civil szervezetek politikai fenyegetettségét és működésük anyagi forrásainak korlátozását – sikerülhet minden tiltakozás ellenére fenntartani.

Ráadásul, az adótörvényeket az Alkotmánybíróság sem vizsgálhatja, mivel 2010-ben elvették ezt a jogkörét: különadókról azóta nem dönthet.

Új arisztokrácia 2.0

Az egyik amerikai egyetemen professzorkodó barátom mesélte, hogy az egyetemi évek alatt szövődő barátságok ott egy életre elkísérik a diákokat. Segítik egymást, soha nem engedik el egymás kezét. De így van ez Hollandiában is, az egykori kollégiumi szobatársak egy életre „szövetkeznek”. Nem is értem, miért kellene ennek másképpen lennie mifelénk?

 

Ma már büszke vagyok rá, hogy mindig jó iskolába jártam. Annak idején nem is nagyon értettem, miért faggatta édesanyám a Hunyadi téri piac minden ismerős kofáját, boltosát, hogy melyik iskolát tartják a környéken a legjobbnak. Aztán kiválasztotta nekem a felsőerdősori általános iskolát, ahová csak fiúkat vettek fel. Szuper jó osztályba kerültem, ahonnan aztán egyenes út vezetett a Kölcsey Gimnázium következő, koedukálatlan, szuper jó osztályába. Amikor ötven évvel az érettségi után találkozunk, akadémikusok, professzorok, kutatók, menő informatikusok ülünk az asztal körül.

Logikusnak látszik, hogy amikor a saját gyerekeink lettek iskoláskorúak, mi ugyanezzel a módszerrel kerestünk nekik is alma matert. És a módszer az ő esetükben is bevált. Mindketten életre szóló barátságokkal a tarsolyukban léptek tovább az egyetemre, ahol aztán cserediákként, újabb külföldi barátokkal bővítették ezt a kört. Ma, felnőttként, a fiam is, a lányom is, jó szívvel ápolja ezeket a kapcsolatokat, s amikor úgy adódik, a volt évfolyamtársak segítik egymást a szakmai előrejutásban is.

Sokunknál kiverte a biztosítékot, amikor az egykori Ménesi úti Bibó Szakkollégium „öregdiákjai” magukhoz ragadták az ország vezetését. Áder János, Deutsch Tamás, Fodor Gábor, Handó Tünde, Kövér László, Lévai Anikó (Orbán Viktor felesége), Mráz Ágoston, Papcsák Ferenc, Simicska Lajos, Szájer József , Vida Ildikó, Völner Pál, hogy csak néhányat említsek. Akik letették a hűségesküt a klán fejének maradtak, akik szembe mentek vele, elbuktak.

Ők lettek a XXI. századi Magyarország új arisztokratái. Az ő gyerekeik már kivétel nélkül jó iskolákba jártak. Belekóstoltak a hazai egyetemek életébe, aztán a legtöbbjük elindult világot látni. Egy-két év Oxfordban, a Harvardon, Cambridge-ben… Ezek a kiruccanások senkinek sem ártottak. Aztán hazajöttek, mert itthon szép karrier várja őket. Pályájuk már nem az idősödő miniszterelnöktől, sokkal inkább a lányától, a vejétől függ.

A Corvinus Egyetem marketing tagozata jelenti most a Bibó kollégiumi összetartozás kulcsát. Hírek szerint a közpénzből vastagon kistafírozott Magyar Turisztikai Ügynökség berkeiben találtak egymásra Orbán Ráhel egykori évfolyamtársai. Ők hajtják fel a külföldi vendégeket Mészáros Lőrinc szállodái számára, százmilliókért gyártanak reklámfilmeket Vajna tévéjének, és már a divatszakma irányítását is a kezükbe vették, mert a miniszterelnök lánya régóta érdeklődik – többek között – a divat, és a társadalom elitjét kiszolgáló más ágazatok iránt is. A minap „szuperluxi” vacsorán vett részt a „barátokkal” az Ybl-palotában, ahol a tudósítások szerint érezhető volt, hogy mostantól a divatvilágot a felségterületének tartja.

Kezdi megtalálni a helyét és vezetőjét az új arisztokrácia 2.0 is.

Életfogytig munkára ítélve

A napokban jelent meg az OECD egyik tanulmánya, miszerint a következő években akkor lesz csak fenntartható a magyar nyugdíjrendszer, ha az alapnak vett 65 éves szintről nagyjából 7 évvel, 72 évre emelik a korhatárt. Akkor volna némi remény arra, hogy az úgynevezett időskori függőségi ráta 2015 és 2050 között stabilizálódjon.

Nézem a pesti Duna part legszebb szakaszain horgonyzó, elegáns luxushajókról leballagó utasokat. Egytől egyig nyugdíjasok. Akiknek az életkora alulról súrolja a hetvenet, azok a „fiatalok”, ők segítenek felkapaszkodni a többieknek a közelben várakozó buszokra. Ismerősöm, az egyik ilyen hajó kapitányának élettársa, mesélte, hogy a személyzetet kiképezték életmentésre is. Alig-alig van olyan „fordulójuk”, amikor nem kell soron kívül kikötniük valahol, hogy valamelyik rosszul lett, megbetegedett utast a közeli kórház gondjaira bízhassák.

A minap az egyik német tévécsatorna híradójában egy konferenciáról tudósítottak, ahol arról vitatkoztak a résztvevők, vajon elkerülhető-e, és ha igen, milyen áron, és meddig a nyugdíjkorhatár újabb emelése.

A legoptimistább számítások szerint is 69 éves korig kellene kitolni Németországban a korhatárt,

de ez is csak akkor tartható ilyen alacsony szinten, amennyiben az országba beáramlott migránsok többségének a munkába állítása sikerrel jár. Erre meglehetősen nagy esélyt látnak a konferencián megszólalók, ugyanis a bevándorlók tekintélyes hányada szakképzett, vagy egyetemi végzettségű. Ők számíthatnak letelepedési engedélyre, a többiek hazatelepítése a harcoktól elcsendesült városokba – ha lassan-lassan is -, de már megindult.

A KSH adatai szerint Magyarországon 2001 óta a férfiak születéskor várható átlagéletkora csaknem 4 évvel, a nőké pedig 2 évvel emelkedett, a 2015-ös adatok szerint jelenleg a férfiak születéskor várható átlagos élettartama 72,09, a nőké pedig 78,61 év.  Az sem közömbös, hogy ki, hol „eszi meg a kenyere javát”, ugyanis a férfiak esetében a budapestiek 73,86 évvel vezetik a sort, őket követi Győr-Moson-Sopron (73,58), illetve Pest megye (72,73 év). A nőknél Győr-Moson-Sopron áll a lista élén (79,7 év), majd Zala (79,61 év) és Budapest (79,6 év) következik.

Ezeknek a demográfiai adatoknak a tükrében kimondottan aggasztó a korhatáremelés gondolata,

mivel különösen a középkorú férfiak körében igen magas a halálozási arány. A demográfusok szerint hazánkban 36 százalék annak a valószínűsége, hogy egy férfi nem éli meg a 65 éves kort, míg Svédországban ez csupán 12 százalék. Ha minden maradna a régiben, és továbbra is 65 éves korban lehetne a jövőben is nyugdíjba menni, akkor – szerencsés esetben – a 65 éves korú nők még 18,2, a férfiak 14,5 évig várhatnák a nyugdíjas postást. Ennél sajnos jóval kevesebb az egészségben eltöltött évek száma: a 65 éves nők úgy 6,1 évre, a férfiak pedig talán 6 év egészségben eltöltött nyugdíjas korra számíthatnak.

Ha beválik az OECD tanulmányának jóslata, és belép a 72 éves korhatár, a hazai viszonyok között nem sok kiadása lesz a nyugdíjkasszának, és akkor senkinek nem fog hiányozni a 2011-ben „államosított” 3000 milliárd forintnyi magán-nyugdíjpénztári vagyon sem. A kormány egyelőre nem jelezte, hogy emelné a közeljövőben a nyugdíjkorhatárt, a demográfiai-munkaerőpiaci válság megoldásaként azt javasolják, hogy szüljön mindenki sok gyereket.

Néhány évvel ezelőtt még arról beszéltek, hogy elkerülhetetlenné vált az élethosszig tartó tanulás, ami alatt akkoriban még csak azt értették, hogy kinek-kinek aktív élete végéig kell lépést tartania szakmája fejlődésével. Ebbe, úgy ahogy, bele is nyugodtunk, mert még emlékeztünk Lenin elvtárs útmutatására: tanulni, tanulni, tanulni! De arra már kevésbé számítottunk – Moldova egyszeri paraszt bácsijának szavait idézve -, hogy egyszer még mindez a nyakunkba is folyik: nem csak tanulni, dolgozni is az utolsó leheletünkig kell majd. Életfogytig kényszermunkára ítéltetünk?

Egy halálra ítélt kálváriája 3. – A végjáték

Ezzel a címmel már két alkalommal is foglalkoztunk Strassenreiter Erzsébet várható kilakoltatásának ügyével (itt és itt). A 85 éves, nemzetközi hírű történész, aki a két világháború közötti évek szociáldemokráciájának avatott szakértője, alighanem hajléktalan lesz élete hátralévő éveire. Közeledik a végjáték, mondta legutóbbi beszélgetésünk alkalmával.

Az eset hétköznapi, de mégsem az. Ezekben a hetekben sok száz banki adós kap értesítést arról, hogy lejárt a moratórium, tartozását átadták a végrehajtónak, számítson a kilakoltatásra.

Strassenreiter Erzsébet is csak egy a ki tudja hány ezer devizaadós közül, akinek a nyakán mostanában készülnek szorosabbra húzni a kötelet. Az ügy jó pár évvel ezelőtt kezdődött, amikor az egyetlen fia arra kérte, segítsen elindítani egy vállalkozást. Ehhez majd 16 millió forint svájci devizaalapú hitelt kellett felvenni, amihez

kezesként a mamát jelölte meg, fedezetként pedig a lakását is beíratta a szerződésbe.

Az idős hölgy végig sem gondolta, mibe rántják bele, de érezte, nem mondhat nemet, hiszen a fia jövőjéről van szó. Az üzlet megköttetett, a vállalkozás beindult, egy ideig ment is a szekér, de aztán bekövetkezett a csőd. A fiú fizetésképtelen lett, a kamatok az egekbe szöktek, a tudós asszony nyugdíjából sem lehetett fedezni. Az adósság pedig hónapról hónapra, évről évre nőtt, míg tavaly el nem fogyott a bank türelme.

Kétségbeesett levelek jöttek-mentek, de megállapodás nem született. Illetve lehetetlen feltételeket kínált a hitelező, amelyek teljesíthetőségét még az sem gondolhatta komolyan, aki a nevét adta hozzá a bank nevében.

Az ügy eljutott egy olyan pontra, amikor már mindenki feladta a reményt,

hogy talán bérlőként a lakásban maradhat, folytathatja az ott felhalmozott páratlanul értékes történelmi dokumentumok feldolgozását.

A zuglói önkormányzat lehetett volna az a „menedék”, amely lehetővé teszi számára, hogy ha nem is a megszokott környezetében, de valahol a kerületben, egy bérlakásban, folytathatja a munkáját. Kerestük az önkormányzatot,

Szabó Rebeka alpolgármesterig nem jutottunk el, sem telefonon, sem levélben.

A hozzá intézett leveleink a munkatársaknál landoltak, akiktől csupán semmitmondó válaszokat kaptunk: forduljon a család az ügyfélszolgálat jogászaihoz, a hivatal nem rendelkezik kiadható bérlakással.

Felvetődött, hogy talán a Donáth László evangélikus lelkész által működtetett, a Békásmegyer-Ófalu tőszomszédságában található bentlakásos otthonban keresnének menedéket az idős kutató számára, ahol élethosszig tartó ápolást kínálnak, de a havi költségek magasabbak a nyugdíjánál. Szóba sem jöhetett.

Egy ismerőse felajánlotta, hogy

van a város szélén egy egyszobás kis háza, ahová beköltözhetne, amíg jobb megoldást nem találnak a számára,

de abban az esetben az ellátását kellene valakinek megoldania. Ahogyan a korral együtt jár, az ízületek, a porcok megkoptak, nehezére esik a járás. De ez is több a semminél.

Ami a 85 éves történész asszonyt talán még annál is jobban izgatja, mint hogy hová költözzön, ha el kell hagynia az otthonát az az: mi lesz az iratokkal, a dokumentumokkal telezsúfolt szekrényei sorsa?

Az egész szakma megoldást keres „Straszi” gondjára – írta a minap Dr. Prof. Székely Gábor, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszékének vezetője. Ők is próbálkoznak Karácsony Gergelytől segítséget kapni, de ha nem megy, még mindig ott az a kis házikó menedéknek. Az iratairól az egyetem gondoskodik, egy részük, az értékesebb Kéthly hagyaték, már az Intézetben van, megvették tőle, de visszaadtak egy-egy másolatot mindegyikből, hogy dolgozni tudjon velük. Megígérték neki, azt is, hogy amint dönt az átköltözésről, kap gépet, internetet, és minden segítséget, ami a munkához nélkülözhetetlen.

Ami mindig szívszorító, az a rengeteg jegyzet: ezek annyira személyhez kötődőek, hogy más nem tudja használni őket, amint az már sok esetben kiderült

– jegyzete meg a professzor is.

„Közeledik a végjáték”, mondta legutóbbi beszélgetésünk végén, de nem kérdeztem meg, mire gondolt. Úgy vettem, eldöntötte, a kis házba költözik, s ezzel lezárul a lakhatási kálváriája. Ha a mozgás nehezére is esik, majd arra is találnak valami megoldást, s bízik a kollégák ígéretében, ott is dolgozhat majd. Mert munka nélkül nem tudja elképzelni az életét, és annyi de annyi feladata volna még…

Nekünk Mária Terézia kellene

Egy történelmi hasonlattal kezdtük a beszélgetést Raskó György agrárközgazdásszal. Az elnéptelenedett, megélhetésétől megfosztott falvakat újra kellene telepíteni, mondta, ahogyan a törökdúlás után az osztrák császárnő tette. A betelepített bajor parasztok új kultúrát hoztak a magyar mezőgazdaságba. De hol vannak ma ilyen betelepíthető „bajor” gazdák? Mi volna a megoldás a falusi mélyszegénység felszámolására?

 

Ma elengedhetetlen szükség volna egy falu-regenerációs programra, véli Raskó György. A kollektivizáló éveiben az egyéni gazdálkodásra alkalmas tanyákat felszámolták, az ott élő embereket beköltöztették a falvakba, számukra olyan telkeket hoztak létre, amelyek ugyan elegendőek voltak a letelepedésre, de komolyabb árutermelő gazdálkodásra már nem. A kiskertekben legfeljebb a saját szükségletnyi zöldséget, gyümölcsöt lehetett megtermelni, az ólakban esetleg néhány tucat hízót.  A rendszerváltozás előtt 1,2 millió mezőgazdasági tevékenységet folytató háztartást tartottak számon, jelenleg 410 ezret,

800 ezer mezőgazdasági tevékenységet folytató háztartásnak nyoma veszett.

Ott maradt a ház, a lerobbant porta, a düledező ólak, a gaz felverte kiskertek. Ahogy látom, már a falusi kiskerteket is kevesen művelik, a boltban veszik meg a paprikát, paradicsomot, a petrezselymet is. Tovább mennék: jelenleg mintegy 250 ezer falusi porta teljesen üres, további majdnem 200 ezer áll elhagyatottan a városokban.

Mit lehet ezekkel kezdeni?

A jelenlegi körülmények között semmit. Vevők nem akadnak, munkahely ezeken a településeken nincs. Csökkent a lélekszám, ami magával hozza a szolgáltatások – a kisbolt, az iskola, a posta, a fodrász, az orvos, a patika – megszűnését is, mert nem tudja őket eltartani a falu.

Országos jelenségről beszélünk?

Gyakorlatilag igen. Kiemelten érintett Dél-Békés, Csongrád, Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs, Szatmár, Baranya, Somogy megye. Zalában. Nógrádban és Hevesben még volna esély üdülőfalvakat szervezni, a turizmus fellendülést hozhatna.

Mit lehet ezzel a helyzettel kezdeni?

Drasztikus megoldási javaslatom volna. A Békés megyei Csanádapácán például a rendszerváltás idején 4000 lakos élt, most kevesebb, mint a fele. Ha végig megy az ember a főutcán, ahol vezetékes víz, gáz, áram és jó út van, egymás mellett sorakoznak az üres, eladó házak. Fillérekért sem akad rájuk vevő. Két megoldás kínálkozik. Az egyik a gazdasági, a másik az infrastrukturális rehabilitáció. Magyarán ez a falvak teljes újraszervezését jelentené.

A kormány „modern falvak” programja nem erről szólna?

Erről a programról eddig csak annyit lehet tudni, hogy a kormány meg akarja őrizni e települések önkormányzati önállóságát. Többről volna szó. Össze kellene vonni a kistelepüléseken az üresen álló kisméretű telkeket, rajtuk fél-egyhektárosakat kell kialakítani, amelyek méretüknél fogva alkalmasak árutermelésre. Az önkormányzatokat rá kellene venni, hogy készítsenek új település-rendezési terveket, alakítsanak ekkora méretű „életképes” telkeket. Ezeken már fel lehet húzni állattenyésztésre alkalmas gazdasági épületeket, vagy például üvegházat építeni, esetleg élelmiszer-feldolgozó kisüzemet.

Egy fél hektáros melegházban már akkora érték termelhető, amelyből egy család kényelmesen meg tud élni.

Ön is belátja, ez önmagában nyilván kevés. Az új telekre a család számára új házat kell építen, és ez nem olcsó beruházás…

Ahol termelő célú beruházások történnek, ott beindulhat a növekedés, az érték-termelés. Ilyen célokra igénybe lehet venni az uniós forrásokat is, de ezeknek a projekteknek a támogatása a magyar államnak is megérné. Be lehetne vonni a magántőkét is, biztosan akadnának olyanok, akik ennek az üzleti oldalát is felfedeznék.

Vállalkozóként hogyan fogna hozzá?

Csak úgynevezett ökofalvakat építenék, amelyek a XXI. századi elvárásoknak megfelelő, energiatakarékos, környezetbarát rendszereket működtetnek. Organikus termelésre rendezkednek be: olyan húst, vegyszermentes zöldséget, gyümölcsöt állítanák elő, amelyek a piacon jó áron értékesíthetők. Nekünk Veszprém mellett van egy 200 hektáros biogyümölcsösünk, az ott szüretelt meggyet a hazai felvásárlási ár legalább háromszorosáért tudjuk eladni exportra.

A falusi emberek nagy része ma már nem ért a mezőgazdasági termeléshez. 

Igaz. A falu rehabilitációs program része volna egy tudásalapú, korszerű, mezőgazdasági szakképzés megteremtése. Tanuljanak meg az emberek vegyszer nélkül gazdálkodni, olyan agrotechnikákat alkalmazni, amelyek a világon mindenütt garantálják a hatékony és versenyképes árutermelést, ezzel a prosperitást.

Túl sokat várna el azoktól az emberektől, akik már nemzedékek óta munka nélkül tengődnek.

Amikor a kormány illetékeseinek elmondtam a javaslatomat, ezen ponton nem jutottunk túl. Én azt vallom, ha nincs itthonról elég jelentkező,

külföldről kell betelepíteni olyan fiatal, vállalkozó szellemű családokat,

akik még vállalják a nehéz mezőgazdasági munkát és képesek megfelelni ezeknek a követelményeknek.

Kikre gondol? Ugye nem azokra…

Legyenek köztük hollandok, dánok, osztrákok, németek, akik a mienknél gyengébb földeken is kitűnő termésátlagokat érnek el.

Elsősorban mégis a Kárpát-aljáról hoznék fiatal családokat,

akik önrész nélkül kapnák meg mondjuk 30 évre a frissen kialakított portákat, a megépített ökoházakat. Később ezeket megvásárolhatnák, amihez a magyar államnak megérné hosszú lejáratú, alacsony kamatozású hitelt adni, mert akkor e határon túli magyar fiatalok itthon és nem a Lajtán túl keresnék a boldogulásukat. Valami ilyesmivel állította talpra, népesítette be annak idején Mária Terézia is a minden szempontból romokban heverő, feldúlt Magyarországot. Az MTA falukutató szociológusai már most 600 olyan kistelepülést tartanak számon, amelyek menthetetlenek. Egy ilyen rehabilitációs programmal talán újra életet lehetne lehelni ezekbe is.

Volna erre fogadókészség?

Számos önkormányzattal tárgyaltunk, de idehaza hiába kerestek betelepedőket.

A lengyelek például már mintegy 100 ezer ukrán családot telepítettek át a keleti határszélre, például Galíciába,

és rajtuk kívül több százezer ukrán ingázik, dolgozik vendégmunkásként. Az ő munkavállalási engedélyüket a lengyel hatóságok egy-két nap alatt kiállítják, nálunk ez több hónapos herce-hurca. Persze, ami ingyen van, annak nincs értéke a magyar emberek szemében, de ha ezt gazdálkodási kötelezettséghez kötnék és elvennék azoktól, akik nem teljesítik ezt a vállalást – más színezete lenne az „ingyenességnek” is.

Van ebben egy másik csapda is: a nyugat-európai betelepülők révén ezek a földek, gazdaságok, külföldiek kezébe is kerülhetnének, amiről a kormány hallani sem akar.

Hát igen, de itt csak néhány ezer négyzetméternyi belterületi termőföld kerülne tulajdonukba, amelyet jelenleg a gaz ver fel. Ennél lényegesebb, hogy az a kultúra, amit magukkal hoznának nagyon értékes volna, növelné a magyar GDP termelő potenciálját. Egy Tisza-menti önkormányzat, Baks, már tett egy lépést ebbe az irányba, üvegházakat építettek, de azzal szembesültek, hogy nincs a környéken hadra fogható munkaerő. Ott a gazdák követelnék a betelepítést, akár még migránsokat is szívesen látnának. A falu rehabilitáció ötlete önkormányzati és kormányzati szinten is sokaknak tetszik, de amikor meg kell valósítani, mindenki visszaretten. Nem tartják aktuálisnak, mert

a politika szempontok többet nyomnak a latba, mint a nemzeti érdekek.

Változtatni kellene e szerintem ostoba és rövidlátó szemléleten.

Afrikai felmenőkkel ül be a parlamentbe

Némi hezitálás után megszületett a döntés a Párbeszéd berkeiben: Karácsony Gergely parlamenti mandátumát a párt korábbi igazgatója, a 38 éves Kocsis-Cake Olivio veheti át.

Hogyan kell kiejteni a nevét?

Magyarosan, ahogyan írjuk: Kocsis-Cake. Ez nem egy angol szó, édesapám egy korábbi portugál gyarmatról érkezett, akkor változtatta meg a nevét „C”-re.

Azért is kérdem, mert nem sokat tudtunk eddig önről.

A pártigazgatói munka inkább háttér tevékenység. Szervezői munka. Kilenc éve politizálok, voltam, polgármesterjelölt a Terézvárosban 2010-ben, önkormányzati képviselői is, akkor még az LMP színeiben, ugyanott. Egyik szervezőjeként tartottak számon annak a tiltakozás sorozatnak, amelyet a Tűzraktér nevű civil szerveződés megszüntetése ellen szerveztünk. Indultam országgyűlési képviselőjelöltnek is.

Van valamilyen polgári foglalkozása is? Amit eddig elmondott valamennyi a politikához kötődik.

Korábban dolgoztam alapítványoknál, szerkesztő műsorvezetőként a Rádió Cafénál. Média- és oktatáskutatási programokban vettem részt.

Mi lesz a parlamenti területe? Szintén a média vagy az oktatás?

Ezt még nem tisztáztuk a frakció többi tagjával. Erős szakmai „karakterek” kaptak helyet a csapatban, ami sok mindent meghatároz majd. Nem állnak messze tőlem a szociális kérdések, a Magyarországot érintő uniós témák, amelyek most, a költségvetési tárgyalások idején, különösen aktuálisak lehetnek. Ne kilátókra és főterekre fordítsák ezeket a forrásokat, hanem munkahely teremtésre, felzárkóztatásra.

Szívesen foglalkoznék nemzetpolitikával is, hiszen ma a kivándorlás hazánk legégetőbb gondja.

A legfelkészültebb fiatalok hagyják el az országot, s ha ez így folytatódik, 20-30 év múlva nagyon nagy problémákkal szembesülünk majd. Volna néhány értelmes elképzelésem arra is, hogyan lehetne hazai perspektívát kínálni ezeknek a fiataloknak.

Nem gondolt arra, hogy esetleg az önkormányzatokkal foglalkozzon? Volnának e téren tapasztalatai…

Látja, ez egy jó javaslat. Át fogom gondolni. A Fidesztől amúgy sem áll távol az ötlet, hogy megnyirbálja az önkormányzatok jogosítványait.

Kapott valami konkrét mandátumot is a pártjától, amit teljesítenie kellene?

Most dolgozunk a következő évek stratégiáján. A Párbeszéd szeretne annak a politikai folyamatnak a kovásza lenni, amely képes lehet majd 2022-ben leváltani a jelenlegi hatalmat.

Ha most hirtelen előre lehetne pörgetni a naptárat, és 2022-at mutatna, mi kellene ahhoz, hogy elégedett legyen a korábbi képviselői teljesítményével?

Elégedett volnék, ha a Párbeszéd – az én munkám révén is elérné, – hogy egy egységes ellenzék álljon fel. Részese szeretnék lenni annak, hogy a pártunk vonzó jövőképet tudjon teremteni a változást akaró embereknek. Elégedett volnék a munkámmal, ha a parlamentet rá tudnám bírni az on-line internetes választási szavazás elfogadására.

Elégedett lennék a T. Házban eltöltött négy évemmel akkor is, sikerülne elindítani az úgynevezett gang-programot.

Ezt az elképzelést annak idején még Bajnai Gordonnal és Jávor Benedekkel dolgoztuk ki, a program a körfolyosós, öreg, belvárosi házak belső terének felújítást célozná. A belső ablakok, ajtók, a fűtési rendszerek felújítása után ezekben a lakásokban olcsóbbak lehetnének a rezsiköltségek, ami elsősorban az itt élő, idős embereknek kedvezne. Napelemeket, kollektorokat szerelhetnének a tetőkre, ami a lépcsőház világítást, a melegvíz-szolgáltatást tenné olcsóbbá. A házak értéke nőne ezzel, és még az ilyen rekonstrukciót az Unió is jó szívvel támogathatná. Ebben döntő szerepet vállalhatna az állam. Elégedett volnék akkor is, ha 2022-re sikerülne csökkenteni a gyűlöletkampányt, ha elérnénk, hogy az emberek ne nézzék ellenségnek azt, akinek más a bőre színe, akinek a felmenői más országból érkeztek.

Önt is érték már atrocitások a bőrszíne miatt?

Természetesen, de nem tulajdonítottam ennek soha jelentőséget. Nagyon remélem, hogy képviselői munkám egyik sikere lesz, ha négy év múlva már fel sem vetődhet senkiben egy ilyen kérdés.

Legfelső bírói döntés előtt a kémper

Várhatóan ma dönt a Kúria az úgynevezett kémperben, amelyben egy évtizeddel ezelőtti események miatt emelt vádat az ügyészség, a másodfokú bíróság azonban jogerősen felmentő ítéletet hozott. Az ügyészség a Gyurcsány-kormány idején történtek miatt emelt vádat Szilvásy György volt titkosszolgálati miniszter, Galambos Lajos és Laborcz Sándor, a Nemzetbiztonsági Hivatal egykori főigazgatói és egy magánszemély ellen. A Független Hírügynökség telefonon elérte Szilvásy Györgyöt.

Az államtitok miatt zárt ajtók mögött zajló perben tavaly ősszel a Fővárosi Ítélőtábla tavaly szeptember 25-én jogerősen felmentette a vádlottakat, az ügyészség ez ellen nyújtott be felülvizsgálati indítványt, amelyről várhatóan ma dönt a Kúria.

A lassan tengeri kígyóvá terebélyesedett eljárás sajtóinformációk szerint az orosz titkosszolgálati behatolás és adatszerzés miatt indult, amelyre a vádirat szerint a Gyurcsány-kormány idején kerülhetett sor. A vádlottak tagadták bűnösségüket, de Fővárosi Fellebbviteli Főügyészség felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a Kúriához, mert álláspontjuk szerint megkérdőjelezhető a tavalyi jogerős ítélet.

A kormány nem hajlandó belenyugodni az ügy lezárásába,

és ebben Polt Péter ügyészeiben partnerre talált.

Az ügy lényege, hogy Galambos Lajos 2007-ben állítólagos bolgár szakembereket hívott az NBH-ba, hogy hazugságvizsgálatnak vessen alá több, általa megbízhatatlannak tartott középvezetőt. A P. László vezette biztonsági cég közreműködésével hozott szakemberek valójában oroszok voltak, és sajtóhírek szerint a polgári elhárítás szerverére is rákapcsolódhattak, így akár államtitkokhoz is hozzájuthattak. Galambost állítólag figyelmeztették beosztottai, hogy a bolgárok valójában oroszok, ám a tábornok ezt figyelmen kívül hagyhatta. Szilvásy György elleni vád alapja az volt, hogy amikor miniszterként értesült Galambos Lajos „tettéről”, elmulasztotta megtenni a feljelentést, Laborc Sándor ellen pedig azért emeltek vádat, mert nem intézkedett, amikor szembesült elődje döntésével.

Sikerült a tárgyalás előtt telefonon elérnünk az egykori titokminisztert. Mint Szilvásy György elmondta, nagyon kockázatos előre bármit nyilatkozni egy bírósági döntés kimeneteléről, de

nagyon bízik abban, a felülvizsgálati kérelmet elutasítja a legfelső bírói grémium.

Ő maga és a társai is tisztában vannak azzal, hogy ez az eljárás valójában egy politikai koncepció „terméke”, egy hajtóvadászat része, amelyet a korábbi szocialista politikusok ellen, a kormány biztatására, folytat az ügyészség.

Az utóbbi hetekben a bíróságok „megfegyelmezése” zajlik, de ebben csak részsikereket tudott a kormányzat felmutatni. A Kúria az igazságszolgáltatás függetlenségének egyik szilárd bástyája volt, pártatlanságukban nincs okuk e per vádlottjainak sem kételkedni.

A Liberálisok örülnének a Soros-pénznek

Úgy tartják: a politika olyan dolog, mint a háború. Három dolog kell hozzá: pénz, pénz és pénz. Amikor Bősz Anett, a Liberálisok ügyvivője, a parlamentbe frissen bekerült képviselője, kilépett a Párbeszéd frakciójából, elterjedt a hír, ezzel saját halálos ítéletét mondta ki a párt. Így látja Sermer Ádám, a párt elnökhelyettese is?

 

Igaz, hogy a frakción belüli ellentétek az anyagiakra vezethetők vissza? Mert ha igen, akkor a szó szoros értelmében lábon lőtték önmagukat.

Innen is látszik, hogy ezek valótlan állítások voltak. Mi arra szövetkeztünk a többiekkel, hogy a liberális értékeket fogjuk képviselni az országgyűlésben, de amikor kiderült, hogy erre nem adnak mozgásteret, meghoztuk a döntésünket.

Abban az esetben is ki kellett volna egészítenünk saját forrásainkból a párt költségvetését, ha a partnereink betartották volna mindazokat az anyagi természetű megállapodásokat, amelyekben – szóban és írásban is – megegyeztünk.

Egyetlen percig sem volt kétséges előttünk, hogy szükségünk van – szükségünk lesz – a jövőben is befektetői forrásokra.

Kik tartoznak ebbe a körbe?

Magánszemélyek és olyan vállalkozók, akik hajlandóak áldozatot is hozni a liberalizmus hazai életben tartásáért.

Elterjedtek olyan híresztelések, melyek szerint a Fidesz felajánlott 30 millió forintot, ha Bősz Anett megakadályozza a Párbeszéd frakciójának megalakítását. Igaz ez?

Elhiszem, hogy vannak ilyen mendemondák, de ezek csak ócska pletykák. Szeretném kijelenteni: semmilyen címen egyetlen forint sem került hozzánk a kormánypárttól. A Fidesz, miközben ezerrel építi a maga illiberális államát, miért adna létjogosultságot a társadalomban egy liberális pártnak? A NER kormányának szemében mi az illiberalizmus falát feszegető, „aberrált” ellenség vagyunk, akikkel sem tárgyalni, sem támogatni nem akarnak.

Ön is tudja, ilyen szóbeszéd a népszavazás idején is elterjedt…

Igaz. Vannak olyan politikai „közegek” ebben az országban, amelyek ha ideológiai vagy logikai alapon nem tudnak a másik álláspontjával szemben érveket felvonultatni, akkor jönnek az ilyen alaptalan vádaskodásokkal. Nem hagyjuk magunkat ilyen vádakkal besározni, mondhatnak ránk bármit, akkor is kizárólag ideológiai alapon hozzuk meg a döntéseinket.

Még mindig nem mondta meg, miből fognak politizálni?

Tagjaink és a háttértámogatóink segítségéből.

A szóbeszéd azt tartja, a Liberálisok Soros pénzén működnek.

Bár úgy lenne!

Nem utasítanánk vissza, ha az amerikai milliárdos úgy látná, hogy a liberális eszmék magyarországi letéteményesei mi vagyunk, és ezt ő támogatásra méltónak találná.

Semmi ilyenről nincs szó. Nagyon kemény munka lesz összegyűjteni azt a pénzt, ami a működésünk anyagi háttere lehet. Bősz Anett parlamenti mandátuma is tartalmaz némi forrásokat, s ebben a helyzetben ez is felértékelődik. Egy kis párt működésének ez elegendő alappillére lehet. Azt sem szabad elfelejteni, hogy nagyon sokan köröttünk önkéntesen, ellenszolgáltatás nélkül segítenek nekünk. E téren is lesz mit tanulnunk a civil szervezetektől.

Dehogy lehet más a politika!

Ki van zárva, hogy más lehessen. Ha ebben az országban ma azt álltja magáról akár csak egyetlen politikai szereplő, hogy ő másképp áll hozzá közös dolgainkhoz, az vagy hazudik, vagy fogalma sincs arról, mit beszél. Attól tartok, az első változathoz tartoznak a pártjaink.

A kormányzó pártok politikai felfogásáról aligha tételezte fel bárki is, hogy egy kétharmados győzelem birtokában majd valami más következhet. Amikor nyolc évvel ezelőtt úgy érezték, hogy a „fülkeforr” népe korlátlan felhatalmazást adott a jogrendszer fenekestül történő felforgatására, egy percig sem haboztak. Úgy születtek zsinórban a kétharmados törvények, hogy szinte levegőt sem vettek két döntésük elfogadása között a szavazógép tagjai. Brüsszel és Budapest között utazgatva egy tableten át lehetett írni az alkotmányt, meg lehetett nyirbálni az Alkotmánybíróság szárnyait, rekvirálni lehetett három és fél millió ember magán-nyugdíjpénztári megtakarításait. Úgy lehetett „vezetni” ezt az országot, hogy

az „utasokról”, a parlamentben ücsörgő ellenzéki politikusok véleményéről, tudomást sem kellett venni.

Aztán a második ciklus megnyeréséhez is elég volt annyit ígérni a népnek, hogy folytatják. És azt is be is tartották. Kihúzták több ezer kisember alól a megélhetését jelentő trafikját, úgy árulták ki a nemzet földvagyonát a tűzhöz közeli politikusoknak és pereputtyuknak, mint valamelyik bolhapiacon az ócska bútorokat szokás. Aki kapta, marta. Legyen az illető műkörmös vagy polgármester, feltörekvő nagyvállalkozó vagy további földekre éhes – de amúgy politikailag megbízható – gazda. Hogy mégsem érhesse szó a házelejét, „csak” gazdálkodók indulhattak a liciteken, amihez nem kellett más, mint egy néhány órás, gyorstalpaló, aranykalászos gazdatanfolyam elvégzését igazolni, ami még Mészáros gazdának is sikerült. A nyilvánvalóan korrupcióval szerzett vagyonok felett szemet hunyt az állami ellenőrző apparátus, mert tudták,

 a NER kormánya nemzeti burzsoáziát épít, s eközben nem válogat az eszközökben.

Aztán most itt van a harmadik ciklus. Megint a kétharmad, és a folytatás: már be is jelentették, hogy újra fogják írni a gránitszilárdságú alaptörvényt, amelyet ki tudja már hányszor „csiszolgattak”, folytatják a sorosozást, nem is eredménytelenül, hiszen egyes civil szervezetek, olyanok, mint például a Nyílt Társadalom Alapítvány már veszi is a sátorfáját. És hozzájuk hasonlóan csomagol a CEU is, Európa egyik legrangosabb egyeteme. Következik a bíróságok megregulázása.

Nem érdemes azon rágódni, vajon

a teljhatalom birtokában hajlandó lesz-e a Fidesz önként visszafogni magát,

önkontrollt gyakorolni. Másképp viszonyulni az ellenzékhez, mint ahogyan tette korábban. Aligha. És abban igazuk is van a kormányzó pártoknak, hogy ez az ellenzék még kevésbé méltó arra, hogy „szóba álljanak” vele, mint a korábbiak voltak.

Ott van mindjárt a Lehet Más a Politika. Ezer példáját mutatta fel az elmúlt hónapokban, mennyire nem gondolják ők maguk sem komolyan a nevüket. A párt miniszterelnök jelöltje szemrebbenés nélkül azt hirdette, hogy ők ugyan egymaguk is képesek legyőzni a Fideszt, de nyitottak mindenféle együttműködésre a többiekkel. Kicsit finnyáztak ugyan, amikor a Demokratikus Koalícióról beszéltek, de

arcpirító kétszínűséggel még azt is vállalták, hogy elmennek a gyurcsányi barlangba „tárgyalni”.

A tárgyalási szándék persze kamu volt, de arra jó, hogy a delegátus Don Quijote azt nyilatkozza ezek után, hogy azért nem jutottak semmire, mert a házigazda részeg volt, és őket meg sem kínálta. Aztán valami hasonló kamutalálkozót összehoztak a Jobbikkal is.

Beszéltek persze összefogásról még az utolsó percekben is. Azt nem ellenezték, hogy valaki az ő érdekükben visszalépjen, de a kölcsönösség nem tartozik a „lehetséges más politika” fogalomkörébe. Most vált igazán nyilvánvalóvá, hogy eszük ágában sem volt megakadályozni a Fidesz újabb kétharmadát, sőt! Elég lett volna, ha a kormánypárti „nagyasszony” milliárdos fia önmérsékletet tanúsít, de nem tette. És jól tette. Mert ha ő is visszalép, most ott ülhetne a párt inkvizítorai előtt, akik a Rákosi-korszak vérbírái módján – ha nem is halálos – de

kemény büntetéseket szabnak ki azokra, akik úgy gondolták, az ellenzéknek nem egymás, hanem a fő ellenség ellen kell összefognia.

Ötéves eltiltást kapott, aki a XVIII. kerületben visszalépett a szocialista jelölt javára. Kétéves eltiltást kapott a korábbi társelnök, mert a visszalépéseket szorgalmazta, és voltak mások is, akik a pártbíróság elé kerültek, mert úgy gondolták, talán meg lehet állítani a fideszes úthengert. Akkor lehetett volna más a politikájuk, ha felül tudtak volna emelkedni- az ország érdekében – a kicsinyes pártérdekeiken. De nem tudtak.

A kutyából nem lesz szalonna, a farkasból bárány. Ezt tudta mindenki, aki nem egészen értette mit akar a Jobbik a cukisággal. Küldhetett Vona üdvözlőlapot a hanukát ünneplő zsidó közösségnek, attól még a kemény mag nem szakított az antiszemitizmusával. Beszélhettek dolgos cigányokról, meg jóravaló romákról, attól még senki nem gondolta, hogy a jobbikosok a keblükre ölelnek majd minden cigányembert, aki szemben jön velük a falu főutcáján. De ez

a cukiság sem tartott sokáig, az első adandó alkalommal egymásnak estek a középre húzók és a szélsőségesek.

Jelképesen előkerültek a gárdamellények, a délvidéki polgármester előbb csak frakcióba akarta sorozni a híveit, mire az elnökség másik fele fegyelmit követel ellenük. Borítékolni lehet a végeredményt.

Ott vannak a Liberálisok. Még meg sem melegedett a fenekük alatt a parlamenti fotel, máris felálltak, szakítottak azokkal, akiknek a vállain belovagoltak a T. Házba. Nem tisztünk igazat tenni a torzsalkodó „kicsik” között: vajon a Párbeszédnek (a nagyobbik kicsinek) van-e igaza, amikor anyagiassággal vádolja őket, vagy amazoknak, akik azt sérelmezik, hogy

ugyanolyan kirekesztően viselkedett velük a másik kicsi, mint az a mai politikai életben megszokott az erősebb és a gyengébb között.

Egy biztos, hogy az ellenzéki oldalon ugyanúgy folynak a harcok, a kiszorítósdi, mint a másik oldalon, velük szemben.

Miért lehetne más a politika a szocialisták táborában, mint bármelyik más párt esetében? Amikor mostanában kiderült, hogy a korábbi elnök bizonyos formai hibákat követett el, amikor egyezséget kötött az elnökség tudta nélkül az összefogás érdekében, vannak, akik a körmére akarnak koppintani. Nem elég, hogy belátta, nem sikerült komoly tényezőként a parlamentbe juttatni a pártját, a tetemre hívás sem marad majd el. Mint ahogyan biztosan vannak, akik úgy gondolják, ezzel el is lehetne intézni a vereség tanulságainak levonását.

Az exelnök a bűnbak, nincs semmi látnivaló, tessék továbblépni!

Valóban nincs semmi látnivaló, amit a budapesti szervezet tisztségújítása is pontosan igazol. A volt elnököt – ha minden jól megy és működik a szokásos kamarilla politika – sikerül feljebb buktatni, a helyére, beülhetett egy „kipróbált”, régi káder. Kívülről kicsit sárosnak tűnik, az első menetben kijelölt miniszterelnök-jelölt egyenesen árulónak nevezte, de ezen úgy tűnik mindenki túltette magát.

Ettől persze a budapesti szocialisták biztosan nem követnek majd „más politikát”,

mert az új műsorhoz általában új művészek kellenének. Ilyenek pedig se égen, se földön nem látszanak. Hogy készül-e új műsor országos szinten? Hamarosan kiderül. Ha így volna, kellemes „csalódást” okoznának a híveiknek.

A legvalószínűbb forgatókönyv: kormányoldalon és ellenzékben minden marad a régiben. Ott, ahol április 7-én ki-ki abbahagyta. Mi meg próbáljuk nekik elhinni, hogy esetleg más lesz a politikájuk. Ha most még nem is, de majd, valamikor. Ezentúl. Egyszer…

 

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK