Somfai Peter, Author at Független Hírügynökség

Hazát keresnek a politikai hazátlanok

-

2018-11-29

0

A kilencvenes rendszerváltás óta nem a mostani az első eset, amikor valamely politikai tábor annyira meggyengül, hogy a korábbi támogatói elbizonytalanodva eltávolodnak és sokan közülük új politikai családot próbálnak találni maguknak. Most a Lehet Más a Politika és a Jobbik került ilyen lejtőre. A Jobbik esetében sajátos a helyzet: alig néhány „lépésre” az elbizonytalanodott szavazóktól ott vár rájuk a pártból kivált másik formátum, a Mi Hazánk Mozgalom. Pulai Andrással, a Publicus Intézet ügyvezetőjével beszélgettünk.

Jobbikosok válságban
Vissza a baloldalra?
Működnek a fideszes ösztönök?

Hogyan látja, merre tarthatnak a Jobbikos útkeresők?

A Jobbik sajátos helyzetben van. A párt szavazótáborában az évek során összegyűlt jó néhány korábbi baloldali szavazó, akik úgy érezték, az a politikai kínálat nem a szájuk íze szerint való. Most

szembe kerültek egy pártszakadás acsarkodó, egymást mocskoló vitáival,

és nem biztos, hogy ez tetszik nekik. Ezért a megmaradt jobbikos szavazók – akár csak maga a párt – is identitásválsággal küzdenek. Ezek között feltehetően lesznek olyanok, akik megpróbálnak visszatérni az ellenzék valamelyik baloldali pártjához.

A „kemény jobboldal” szavazóival mi a helyzet?

Ezek egy része már átpártolt a Fideszhez, ami a Jobbiknál egy erős balratolódást eredményezett. Talán furcsán hangzik, ha azt mondom:

a Jobbik mára egy balos párt lett, amelyet szélsőjobbosok vezetnek.

Nem jelent akár a Fideszhez pártolt radikálisoknak is egyfajta alternatívát a Mi Hazánk Mozgalom?

Nem gondolom, hogy ez az új formáció tudna annyit adni a szavazóinak, mint a kormánypárt. Egy-két százalékot talán össze tudnak kaparni maguknak a lemorzsolódókból, de ettől még nem lesznek számottevő politikai erő.

Milyen kínálattal kellene előállnia a baloldalnak ahhoz, hogy vissza tudja hódítani nagyobb számban a korábban elpártolt szavazóit?

Az egy igazi „Barbatrükk” volna, ha képesek lennének a Jobbik erodálásából jelentősen profitálni. Ehhez szisztematikusan és stabilan egy irányba menve kellene a pártoknak építkezniük, különben nem sok esélyt látok erre.

Jelenleg az egyetlen „ötlet” a baloldalon a Fidesz és a kormány támadása. Elég vonzó lehet ez?

Semmiképpen. Abból még nem épült fel egyetlen politikai oldal, egyetlen párt sem, hogy valaki mást támadott. Alternatívát kellene kínálni.

Éspedig?

Nekem erre nincs egy-két mondatos válaszom. Nagyon komoly strukturális gondokat látok.

Nincs olyan személy, aki meghatározó, karizmatikus vezető egyéniségnek számítana, és persze vonzón program is kellene.

Ha ezen tudnának változtatni, nagyobb esélyét látnám a jobboldal rovására egy jelentős erősödésnek, mint a jelenlegi körülmények között.

Látja valami ilyesminek akár csak a csíráját is?

Ami a program-kínálatot illeti, vannak bizonyos biztató jelek. Talán még programok is készülnek, de azok még messze vannak attól, hogy hitelesen képviselhetők volnának, és el lehetne adni azokat a baloldali szavazótábornak. Ez már nagyon régi probléma. Számos oka van ennek, mindjárt a legfontosabb: a nyilvánosság hiánya. Az ellenzéknek alig van olyan megszólalási lehetősége, amellyel el tudna jutni a potenciális szavazóihoz. A másik egy szakmai kérdés: fel tudják-e mérni a baloldali pártok, hogy melyek volnának azok az üzenetek, amelyekre a szavazói rezonálnak?

A napokban a közbeszédet a „rabszolgatörvény” körüli felháborodás tölti meg. Lehet ennek valami befolyása a baloldali politikai erőkre? A kiábrándult jobbikosok visszafogadására?

Ez most egy nagyon érdekes helyzetet teremtett.

A törvénytervezett körüli felháborodás képes lehet egyaránt felrázni a kiábrándult MSZP-s szavazókat és a mindenki másból kiábrándultakat is.

Ez lehet az a „kegyelmi állapot”, amikor a politikai hazátlanok politikai hazára lelhetnek valamelyik ellenzéki pártnál. De azért nem becsülném alá a Fidesz politikai ösztöneit sem: amikor veszélyt éreznek, azonnal korrigálnak. Emlékezhetünk az olimpiai aláírásgyűjtésre, az internet adó elvetésére, vagy a vasárnapi nyitvatartás visszaállítására. Ilyenkor gyorsan változtatnak az álláspontjukon, és azt gondolom, ez most sem lesz másként. Ennek az első jelei már a heti Kormányinfon is megfigyelhetők voltak.

Pedig ez alapja lehetne egy szélesebb ellenzéki összefogásnak…

Éppen erről beszélek. Amikor egységbe lehet terelni a választókat, akkor a Fidesz behúzza a fékeket, és kihúzza a pártok alól az összefogás szőnyegét. S akkor megy tovább a baloldalon az acsarkodás. Ha mégsem ez lesz a „menetrend”, akkor potenciálisan benne van a helyzetben akár egy tartósabb összefogás esélye is. Csak hát ebben ma még túl sok a „ha”.

Kósa, az egység kovácsa

Somfai Peter

-

2018-11-28

0

Ha így folytatja, Kósa Lajosnak, a Fidesz sokféle pozícióban kipróbált – és mindenütt gyorsan lecserélt – harcosának elévülhetetlen érdemei lehetnek az ellenzéki egység összekovácsolásában. Már amennyiben a most benyújtott, „rabszolgatörvény” címen elhíresült törvényjavaslatát átverik a parlamenten.

Kósa Lajos, és a rabszolgatörvény javaslatát vele együtt jegyző, de az üléstől távol maradó Szatmáry Kristóf, számíthatott arra, hogy hideget-meleget kapnak a másik oldaltól, mégis felvállalták, hogy a nevüket adják egy már lejárt szavatosságú kezdeményezéshez.

Mindkettőjük tekintélyét alaposan megtépázták már a politikai melléfogásaik, sok vesztenivalójuk nem maradt.

Csak emlékeztetőül: 2017 tavaszán a kormány – ugyancsak képviselői előterjesztésre – már megpróbálta elfogadtatni a parlamenttel, a mostanival csaknem szó szerint egyező javaslatot, de akkor már a bizottsági vitában a fideszes képviselők is szembefordultak ezzel. A közelgő választások bírták őket jobb belátásra, állították a szocialisták, és megjósolták, hogy a választások után újra előveszik majd az ügyet. A fideszesek ezerrel tagadtak, mégis így történt.

A kormánypárt politikai tanácsadói jól gondolták, hogy mintegy három évvel a következő parlamenti választások előtt, most alkalmas lehet az időpont a Munka törvénykönyvének tervezett módosítására. Egy várható, országos felháborodást követően, könnyebb lesz a kármentés. Nem kellett nagy jóstehetség ahhoz, hogy egy ilyen javaslat az ellenzéki pártokat közös platformra sodorja, de

ismerve a másik oldal széttagoltságát, számíthattak arra is a kormány oldalon, talán nem lesz tartós az együttműködésük.

Már a vitában elhangzott felszólalások is sejtették, hogy a túlmunkakeret évi 400 órára bővítéséhez egyetlen ellenzéki párt sem adja majd a nevét. Az estébe nyúló vitában többek között az MSZP-s Harangozó Tamás azt mondta: ezzel a javaslattal a magyar kormány a magyar dolgozókat eladta a német multiknak és az itthoni oligarcháknak, és szerinte katasztrofális helyzetet teremthet, ha a dolgozók maradék hétvégéjét is elrabolják. Párttársa, Varga László szerint a törvény megszavazása és kihirdetése esetén az ellenzéki pártok összefogva meg fogják találni azokat a demokratikus eszközöket, amelyek „jobb belátásra térítik majd a kormányt”. Tordai Bence, a Párbeszéd országgyűlési képviselője úgy fogalmazott: egyértelművé vált, hogy a Fidesz a német ipart szolgálja ki és nem a magyar munkavállalók érdekeit. Szél Bernadett szerint – Orbán kedvenc kifejezésével élve – a kormány azoknak a munkavállalóknak ad egy tockost, akik itthon maradnak. A jobbikos Varga-Damm Andrea tovább ment: 2006-ban Budapestet ennél sokkal kevesebbért gyújtották fel, és egy ilyen javaslat benyújtása esetén egy demokratikus országban tömegek lennének az utcán.

A szakszervezetek is alighanem erre az álláspontra jutottak.

A Magyar Szakszervezeti Szövetség (MASzSz) december 8-ra utcára hívja a tagjait,

jelezte a szövetség elnöke. Egyelőre csupán a demonstrációról született döntés, majd ezt követően fognak tárgyalni a munkahelyi tisztségviselőikkel az ellenállás és tiltakozás más módjairól is: figyelmeztető sztrájkok vagy egyéb megmozdulások jöhetnek, nyilatkozta a szervezet elnöke.

A különféle internetes fórumokon is mozgolódás tapasztalható, vannak, akik a javaslat mögött álló gyárak ipari parkjainak körbezárását, országos sztrájkot és tüntetések megszervezését pedzegetik.

„Egy jó nagy sztrájkot kellene csinálni, amilyen meg nem volt! Így is rabszolgák vagyunk!” –írta valaki a vasasok honlapjára. A Magyar Vegyipari, Energiaipari és Rokon Szakmákban Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége (VDSZ) egyenesen egy gumigyárba küldené a javaslatot benyújtó képviselőket, hogy ott néhány feszített műszakot dolgozzanak végig olyan munkakörülmények között, mint amilyet most ők javasolnak.

Ha az ellenzéki pártok és a szakszervezetek egymásra találnak, valóban könnyen elszabadulhatnak az indulatok,

s akkor a jóval szigorúbbra hangolt gyülekezési törvény sem tudja majd megakadályozni, hogy ne kerüljön sor olyan rendbontó akciókra, amelyekről a jobbikos képviselő asszony is vizionált. Igaz, 2006-ban a Fidesz biztatta utcai randalírozásra a híveit, de a jobbikos szónokok vitték a tévé székháza elé a gyújtogatástól sem visszariadó elégedetlenkedőket.

Aligha valószínű, hogy a kormány tanácsadói nem számoltak a szakszervezetek felháborodásával, és azzal a veszélyes helyzettel, ha azok egy platformra kerülnek a politikai pártokkal. Úgy tűnik, ennek a méregfogát próbálták kihúzni már szeptemberben, amikor feltehetően belső körökben már tárgyaltak a Kósa-féle javaslat benyújtásáról.

A napokban napvilágra került az a hír, miszerint a kormány szeptemberben 100-100 millió forintot utalt annak a hat legnagyobb érdekvédelmi szervezetnek,

amelyek 2012-ben megállapodást kötöttek a Kormány Állandó Konzultációs Fórumának (VKF) létrehozásáról. A tervezett törvénymódosítás ellen most viszont a LIGA Szakszervezetek és a Munkástanácsok Országos Szakszervezete (MOSZ), valamint a Magyar Szakszervezeti Szövetség (MASzSz) is tiltakozik. A dolog pikantériája, hogy a tervezett túlóra- és munkaidőkeret-emelés ellen szót emelő nagyobb szakszervezetek tagjai a VKF-nek, ahol elvileg partneri viszonyban vannak a kormánnyal, de a jelek szerint ott mégsem értesítették őket előre a munkavállalóknak hátrányos törvénymódosításról.

Elegendő lesz-e 100 millió forint lecsillapítani a szakszervezetek háborgását? Júdáspénzt kaptak a kormánytól a behódolásuk fejében?

Ha annak szánták, nehezen képzelhető el, hogy a kormány komolyan venné a szakszervezetek tiltakozását, és arra sem mernék nagyobb téttel fogadni, hogy ebben az esetben a szakszervezetek – néhány felháborodott közleményen túl – bármit tennének a jogszabály elfogadása ellen. Ha mégis meggondolnák magukat, és élére állnának az elégedetlenségnek,

ha ők lennének a kovászai egy nagy tüntetéssorozatnak, majd egy esetleges országos sztrájknak, akkor jelentősen javíthatnának az elmúlt években igencsak megkopott tekintélyükön.

Ha az ellenzéki pártokkal is tartósan megtalálnák a közös hangot, akkor egy komoly erőt képviselő nemzeti összefogás születhetne a jelenleg regnáló kormányzattal szemben.

Miután tegnap este Lezsák alelnök megunta az ellenzéki felszólalók szemrehányásait, nemes egyszerűséggel belefojtotta a szót a hozzászólásra várakozó további felszólalóba. Ekkor a pártok egységesen felálltak és kivonultak a teremből. Magukra hagyták a kormánypárti sorokban árválkodó négy-öt fideszest, vitassák meg egymás között a kiemelt beruházások gyorsításáról és a honvédelmi alkalmazottak jogállásáról szóló többi javaslatot.

Amire eddig egyetlen ellenzéki, demokratikus politikai erő sem volt képes, az lám, könnyen sikerülhet Kósa Lajosnak.

Kósa Lajos karácsonyi ajándéka

Somfai Peter

-

2018-11-27

0

„Szó sincs arról, hogy a jövőben hagynánk kiszolgáltatni a magyar munkavállalókat (…) Sokkal inkább lehetőséget kapnak, hogy erősödjön az alkupozíciójuk a bérek és a munkavégzés feltételrendszerének kialakításában a cégekkel való tárgyalások során”. Ezt mondta a Magyar Időknek Kósa Lajos a munka törvénykönyvének tervezett módosításáról, amely a túlórakeretet a jelenlegi 250 óráról 400 órára növelné januártól és egy helyett hároméves időszakra tenné lehetővé a munkáltatók számára az elszámolást. Dávid Ferenc, a VOSZ korábbi főtitkára, közgazdász, ezt kissé másképpen látja.

szakmaiatlan javaslat
hol marad mögüle a kormányzat?
kivégezték a cafeteriát, mit adnak cserébe?
hallgat a Pénzügyminisztérium

Maradjunk a „tiszta forrásnál”: Kósa képviselő azt mondta, nem érdemes aggódni, a héten leülnek egyeztetni a munkaadókkal és a munkavállalókkal, megkérdezik a véleményüket a módosításról. Ez meglehetősen szokatlan „ajánlat” egy fideszes politikustól. Ön mit gondol erről?

Ami a megtárgyalást illeti, egy munkaadói szervezet korábbi tisztségviselőjeként ezt csak támogatni tudom. De ebben az ügyben annyi szakmai, szakmapolitikai hibát látok, hogy erről a javaslatról képtelen vagyok kíméletesen nyilatkozni.

Éspedig?

Az első az, hogy egy ilyen javaslat nem a kormány előterjesztéseként került az asztalra. Egy ilyen súlyú ügyet nem lehet rábízni két ilyen „kiváló” szakértőre, mint a Kósa és a Szatmáry urak.

A volt debreceni polgármester korábbi megszólalásaiból is kiderült már, hogy olyan dolgokban is van véleménye, amelyet nem lát át.

Persze nem kell mindenkinek, mindenhez értenie, de ez a mostani javaslat ennél fajsúlyosabb. Mindjárt az elején azt állította, hogy ez a túlmunka kiterjesztés ott léphet életbe, „ahol a kollektív szerződés ezt megengedi”. Én megnéztem, ő aligha, a Munka törvénykönyvében (Mt.) szó sincs ilyen követelményről. Négyszáz óra túlórát Magyarországon bármikor el lehet rendelni. Ebből is látszik, olyan javaslatot visznek a parlament elé, amelyet tartalmilag sem ismernek.

Mit gondol, miért „bízták” erre a két képviselőre ezt a javaslatot?

Vagy az lehet a háttérben, hogy meg akarják alázni a munkaadókat, vagy letérdeltetik a szakszervezeteket.

Kifejtené?

A közelmúltban kivégezték a cafetériát, a bértárgyalások során az álláspontok fényévnyi távolságban vannak egymástól, és mellesleg a tárgyalásokat megzavarják a Mt. egy ilyen súlyú módosításával. Ha valamiféle szakmai megközelítést keresnénk ebben az ügyben, akkor az összes érdekeltet le kellett volna ültetni az asztalhoz, megbeszélni, ki, mit szeretne elérni. Akkor,

a csomagtárgyalások során, volna mozgástér: kiterjesztem a túlmunka idejét, de cserében engedek a cafetériában…

És még valami: advent és karácsony küszöbén a munkavállalóknak egy ilyesmit elővezetni, finoman fogalmazva, sem vall jó ízlésre.

Mikor lett volna itt az ideje egy ilyen előterjesztésnek?

Nem ördögtől való ilyesmiről beszélni, de ha ezzel Kósa úrék, mondjuk, az ősszel rukkolnak ki, el tudtam volna fogadni. Persze akkor, ha mindez egy szakmai csomagban kerül az illetékes szakszervezetek, szakmai szövetségek, munkaadók és munkavállalók elé. Akkor

feltételezhettük volna, hogy van mögötte egy szakmai koncepció,

amit a húzd meg – erezd meg tárgyalási módszerrel a helyére lehet tenni. Szóval a módjával, és a szociális párbeszéd ilyen lenullázásával van bajom.

Nem ez az első alkalom, hogy a kormányzat növeli a dolgozók munkaterheit…

Már mondtam, erről lehet beszélni. Megnéztem az 1992-es, a jobboldali Antall-kormány Mt. módosítását, amelyet az Országos Érdekegyeztető Tanács elfogadott és akkor a parlament elé került. Abban az időben 144 óra volt az éves túlóra keret, amelyet felemeltek 200 órára.

Harminc évvel később elértük azt a „technikai fejlettséget”, amikor az élőmunka felhasználhatósági keretét kell megduplázni a gazdaság működtetésének érdekében.

Talán azok a multinacionális cégek követelték ezt a kormánytól, amelyek ide akarnak telepedni, vagy már itt működnek.

Én ezt nem tudom, de ha így volna, akkor is illett volna megtisztelni a szociális partnereket azzal, hogy bemutatják nekik, melyek azok az ágazatok, ahol indokoltnak tartanak egy ilyen intézkedést. Bemutatni, mi a helyzet e téren a többi európai országban.

A Pénzügyminisztérium, a maga hivatali tekintélyével, előterjeszthetett volna egy komoly anyagot,

és nem nézik le a társadalmat annyira, hogy két képviselő jegyez egy ilyen súlyú előterjesztést.

Nem illet volna valami ellentételezésre is gondolni?

A döntéssel a cégek extraprofitot tudnak majd realizálni, amiből mondjuk a cafeteria juttatásokkal vissza lehetett volna adni a munkavállalóknak. Lehetett volna ilyen módón „osztozni”, ha még lett volna cafeteria. Azt mondják, a magyar dolgozók bérérdekeltek, akkor nem kellett volna a Nagypénteket szabadnappá tenni, és ezzel lerövidíteni a munkaidő-alapot. Előbb redukálják a munkaidő-alapot, aztán ripsz-ropsz növelik. Hol van ebben a szakmaiság? Hol van a koncepció?

Manapság egyre csak arról szól a kormány propagandája, hogy nálunk minden a családokért történik. A plusz 400 óra munkaidő a családoknak kedvez?

A javaslat egy másik pontja: a túlmunka elszámolását három évre kiterjeszti. Ezt hogyan kell érteni? Három év múlva kapja meg a dolgozó a túlórájáért járó pénzét?

Ezt is sajátosan magyarázták az előterjesztők. Csak arról van szó, hogy három évenként kell a túlórák szaldóját elkészíteni. Ez is sántít. A vállalkozókra elképesztő mennyiségű adminisztratív terhet rónak ezzel, ráadásul nálunk a gazdasági év januártól decemberig tart. Évente változnak az adózási szabályok, egy éven belül minden ilyesmit illik lezárni, mert különben követhetetlenek lesznek a kimutatások. Ha kilép valaki, vagy megszűnik a cége, akkor milyen szabályok szerint kell neki fizetni? Az akkori, vagy a tényleges időpont szerint?

Elképzelhetőnek tartja, hogy a Kósa-Szatmáry javaslat ebben a formájában átmehet a törvényhozáson?

A parlamenti bizottságon már átment, miért ne fogadnák el a plénumon? De valami azt súgja nekem, tesznek majd még engedményeket az előterjesztők.

A véleményrendőrség fekete kocsijában

Somfai Peter

-

2018-11-27

0

Az idősebbek között még mindig vannak olyanok, akiket kiver az izzadtság, ha a kora reggeli órákban megszólal náluk az ajtócsengő. Meglehet, pusztán valamelyik szomszéd áll az ajtó előtt, de mielőtt kinyitná, kinéz a függöny mögül az utcára, nem áll-e járó motorral a kapujuk előtt egy fekete autó. Ma még legfeljebb a hajnali razziákkal a kábítószer-dílereket macerálják, őket rángatják ki az ágyból egy szál gatyában a nyakig beöltözött, üvöltő kommandósok. A véleményrendőrség lefüggönyözött, fekete autói egyelőre csak az interneten gyűjtik be áldozataikat.

Ám akit „elvisznek”, a kipécézett, másként gondolkodó értelmiségieket, aztán odavetik a szélsőjobb megszállott vérbírói elé. Mert egyre gyakrabban tűnek fel az interneten a szellemi „vérbíróságok”, amelyek érdemleges tárgyalás, a felek meghallgatása nélkül hozzák meg ítéleteiket.

Aki eléjük kerül, az mind elvetemült balliberális, hazaáruló, aki mellesleg nem titkolva szolgálja Soros migrációs tervét, amellyel a magyarság nemzeti sírját készíti elő.

Ez a módszer sajnos korábban sem volt idegen a hazai politikai közélettől. A két világháború között, a Horthy-korszakban, is szívesen címkézték a gondolkodókat. A 20-as, 30-as évekből már magában hordozta azokat a konfliktusokat, amelyek napjainkban is felszínre kerülnek. Az igazi kérdés akkor úgy fogalmazódott meg, hogy milyen módon lehet újra talpra állni, hogyan lehet felzárkózni a Nyugathoz, Európához úgy, hogy közben megőrizzük nemzeti identitásunkat és szuverenitásunkat? A kérdésre népi és urbánus írók, értelmiségiek, közéleti szereplők próbáltak választ adni. Az egyik oldalon állt Illyés Gyula, Németh László, Féja Géza, Veres Péter, a másik oldalon többek között Ignotus, Zsolt Béla, Hatvani Dániel, Fejtő Ferenc, és még lehetne folytatni a sort mindkét oldalon. A vita meghatározó személyiségei valójában egyetértettek az Európához tartozás, a polgári társadalom kiépítésének fontosságában, ám a hogyan s miként kérdéseiben alapvető és kibékíthetetlen világszemléleti különbség választotta el őket.

A két gondolkodásmód között szinte lehetetlen volt az átjárás, aki belekerült egyik vagy másik csoportba, a bélyeget mindig magán viselte.

Ebben 1945 után a demokratikusnak indult, majd a Rákosi-féle diktatúrába átcsapó politikai rendszer sem hozott változást. Voltak a munkás-paraszt hatalmat műveikkel, írásaikkal támogató értelmiségiek, és a rendszer ellenségei, akik egy csipetnyit is másként látták a világot. Aki az előbbi csoportba sorolódott, mindenféle előnyöket, támogatást élvezett, aki a másikba, azt jó esetben megtűrte, vagy akár be is tiltotta a kultúrát kézben tartó politika.

Joggal hihettük, hogy az 1990-es rendszerváltozás majd segít visszabillenteni ezt a végletesen igazságtalan szembenállást, és

a demokrácia egyben magával hozza a gondolkodás szabadságát is.

Reméltük, hogy a vélemények különbözősége majd egészséges vitákat generálhat, amely új fejezetet nyit a magyar irodalom, a társadalomtudományok, a politikai vitakultúra fejlődésében. Hogy – a kínai hasonlattal éljünk – majd minálunk valóban virágozhat száz virág.

De ezúttal sem így történt. 2010 után, amikor a társadalom irányítása egymás után három alkalommal is egy politikai erő túl hatalmába került, a hatalom csúcsain felébredtek a régi reflexek. Előbb a gazdaság, azután a pénzvilág, majd végül a kultúra irányításának kizárólagosságát is magáénak akarta tudni.

Saját művészeti és kulturális ideológiájának emelt Akadémiát, kisajátította a művészetek anyagi támogatását, a mecenatúra feltétele a politikai hűség lett ismét.

Az étvágyat nagyon nehéz csillapítani. Ahhoz, hogy egy keresztény-konzervatív politikai kurzus ideológiai falakat emelhessen a maga védelmére, onnan ki kellett zárnia a liberális gondolatokat. El kell érnie, hogy a közoktatástól a főiskolákon át az egyetemekig lehetőleg csak a maga vallotta ideológia nézeteket hirdessék a katedrákról, mert aki mást tanít, más világnézetet oktat a diákjainak, az a rendszer alapjait támadja. A szabad gondolkodás magvait veti el, s azokból ki tudja, később, valamikor, mi csirázik majd ki.

Alighanem néhány hónappal ezelőtt született meg újra a kormányzati ideológiát szolgáló „véleményrendőrség”, amikor az egyik, korábban tekintélyesnek mondott gazdasági hetilap, jobboldali politikusok ideológiai befolyása alá került. Ott jelent meg az első olyan lista, amelyen a szerkesztők név szerint összeszedték azokat a másként gondolkodó írókat, művészeket, publicistákat, akiket a jelenlegi korszak fő ellenségének kikiáltott Soros György bérencének bélyegeztek. Aztán következtek a kormánypárti internetes média vazallusai, azok a portálok, ahol újabb és újabb listák jelentek meg.

A legutóbb

egy blog-oldal pécézte ki magának azokat az egyetemi oktatókat, akiknek a személyén keresztül a „posztkommunista baloldal, a SZDSZ-es értelmiség és a Soros György által pénzelt civilek kéz a kézben tartják szorításukban a hazai felsőoktatási szférát.”

És azt is kifogásolja – idézem – „Az Állampolgári Jogok Országgyűlési Biztosának Hivatala is hatékonyan szintetizálja a hazai Soros-világot és a tudományos szférát, miközben az Eötvös Károly Intézet igazgatója remekül ötvözi az egyetemi és a közéleti tevékenységet. Az EKINT igazgatója által szerkesztett, és a szervezet által támogatott könyvet pedig az ELTE ÁJK hivatalos könyvesboltjában is kézbe veheti az érdeklődő joghallgató.”

A szellemi fertőzés viharos gyorsasággal terjed. A véleményrendőrség mind több területre küldi el a maga „fekete autóit”. Ma még csak a jogászokat oktató professzorokat citálja a szellemi vérbírák elé.

Azoknak a nevét munkahelyét, titulusát teszi közzé, azokat listázza, akik veszik maguknak a bátorságot, hogy valamelyik egyetem katedráján emberi jogokról, jogbiztonságról beszéljenek,

a hallgatókban megpróbálják felébreszteni a szolidaritás gondolatát, az elesetek, a hajléktalanok megsegítését, a szociális háló lyukait tanulmányozzák. Akik részt vesznek a Helsinki Bizottság, vagy a Társaság a Szabadságjogokért és a Másság Alapítvány munkájában. Holnap talán az irodalom tanárok következnek, akik más írókat tartanak fontosnak, mint a kurzus ideológusai, aztán a történelem tanárai kerülhetnek pellengérre, ha nem a két világháború közötti évek dzsentrivilágát, irredenta történelemfelfogását tartják követendő mintának.

Ha majd elhallgatnak a múzsák, ha majd kizárólag nemzeti, melankolikus darabokat játszanak a színházak, ha csakis egyen gondolatokat szabad majd az iskolások fejébe táplálni, ha majd munka nélkül maradnak a véleményrendőrök… akkor újra eljön majd egy „szép, új világ”.

Szülni dicsőség?

Somfai Peter

-

2018-11-22

0

A kormány újabban orrba-szájba nyomja a „családok éve” reklámot. Olyannyira fontosnak tarthatja Rogán Antal, hogy még a Népszavának is jut belőle naponta akár három teljes oldal hirdetés is. Nincs is ezzel semmi bajom, hiszen politikai hovatartozástól függetlenül mindenkinek egyet lehet érteni abban, hogy szülőnek lenni egy életre szóló kaland (erről hosszasan mesélhetnék magam is), bár az a másik, az a kék hirdetés az értelmetlen kérdőívről, egy ellenzéki lapban már kicsit bántja a szememet.

De nem akarok a kákán is csomót keresni. A családok éve jelszó valóban ütős, bár ahhoz, hogy ezt a kormány komolyan gondolja, kicsit nagyobbra kellene nyitnia a bugyellárist. Persze nem a hirdetésekre szántat, hanem amivel valóban segíteni lehet a rászorulókat. Lehetne például emelni a családi pótlékot, már régen el kellett volna ismerni, hogy a fizikailag vagy mentálisan sérült, tehetetlen családtagjaikat otthon ápolók szolgálata igenis munka, és az áldozatukat illene jobban megfizetni. Talán a lakástakarékokat sem volt ildomos ebben az évben taccsra tenni, és a kilakoltatásokat is illet volna megállítani. Még hosszan folytathatnám, de ez messzire vezetne.

A kormány propaganda egy másik csatornáján azt sulykolják, hogy

fogyóban a nemzet, és akik szeretik a hazájukat, azoknak most igazán minden feltétel adott ahhoz, hogy gyereket, gyerekeket vállaljanak.

Első helyen említik a CSOK-ot, amivel a három vagy több gyerekeseknek kedvezményesen 10 millió forintot is fel lehet venni lakásvásárláshoz. Ám aki nem elég figyelmesen olvassa a támogatás feltételeit, joggal gondolhatja, hogy mást sem kell tenni ehhez, mint beadni egy igénylést, aztán elmenni a kasszához, felvenni a pénzt, és máris lehet vele indulni a lakáspiacra. Valójában ehhez olyan fiatal házaspárnak kell lenni, akik közül a CSOK iránti kérelem benyújtásának időpontjában legalább egyikük még nem töltötte be a 40. életévét (eddig mindkettejüknek 40 év alattinak kellett lennie), az igénylőknek legalább 180 napos, folyamatos társadalombiztosítással kell rendelkezniük, akár belföldön, akár külföldön. A három gyerekre és új lakáshoz járó 10 millió forint támogatáshoz pedig legalább 2 éves (legfeljebb 15 napos megszakítású) társadalombiztosítás szükséges.

Mercédesz utolsó hónapban jár. Minden nap megjelenik a falu központjában, egyre nehezebben tolja maga előtt a babakocsit, benne a két és féléves Lajkóval. Ez a napi séta része a bevásárlásnak. A hónap elején teli szatyorral, ilyenkor a vége felé csupán egy-egy, a kocsi szarvára lógatott kisebb zacskóval indul hazafelé. Megáll a központban, a néhány éve elkészült játszótér előtt, elmélázva figyeli a nála alig fiatalabb kölyköket. Legszívesebben ő is inkább a játszótéren lógna, 16 évesen, hintázna a többiekkel. Aztán elindul, várja otthon az ura, meg a házimunka. Nem ő az egyetlen abban a heves megyei kis faluban, aki tizenévesen már síró-rúgkapáló babával „játszik”. Az iskolapad már hatodikosként kidobta, pedig a tanárai tehetséges, értelmes lánynak tartották. De a hormonok erősebbek voltak, inkább a papás-mamást választotta, most meg már mindegy.

Elsősorban a falusi emberek fejét tömi tele mindenféle hamis reménnyel a családtámogatási propaganda.

A falvakban is elérhető rádiókban a hírek – a migráció rémén kívül – többnyire a kormány család-barát juttatásairól szólnak, de másról sem hallanak a tévében is. Mercédeszék is azért vállalták be a második gyereket, meg majd a tervezett harmadikat is, hogy ingyen pénzhez jussanak, házat vegyenek belőle a falu szélén. De azt nem tudják, hogy ez nem vonatkozik a közmunkásokra, a munka nélkül otthon tengődő asszonyokra.

A demográfia helyzetről készült legfrissebb felmérés arról szól, hogy az elmúlt néhány évben valóban növekedett a gyermekvállalási kedv Magyarországon, legnagyobb arányban a 15-19 évesek körében. Ám erre azért nem nagyon kellene büszkének lennünk. A demográfusok figyelmeztetnek: a kormány egyik szeme sírhat, a másik nevethet, mert

a nemzetközi szakirodalom a fiatal korban vállalt terhességet a nagy társadalmi egyenlőtlenségek számlájára írja, ezért csak másodsorban lehet örülni a népesség ilyen áron tapasztalt növekedésének.

Ezzel is újratermelődik a mélyszegénység, a lakhatási nyomor. Az iskolázatlanul családanyává, családfenntartóvá serdült fiatalok előtt bezárul minden perspektíva, reménytelenné válik, hogy valaha is visszataláljanak a munka világába. A közmunka sem jelent kiutat, az iskolázatlanságból fakadó funkcionális analfabetizmus lehetetlenné teszi a kikapaszkodást a nyomorból, a lakás támogatási juttatásokat sem a cigányszögben, víz-villany nélküli lakásokban élőkre szabták.

Ez volna Orbán Viktor álma, amikor a magyar népesség nevekedéséről beszél? Ezekre a megcsalatott fiatalokra gondoltak a NER propagandistái, amikor családtámogatásról, a családok évéről papolnak a közmédiában?

Nem tudom. De belegondolni sincs nagyon kedvem.

Csapdában

Somfai Peter

-

2018-11-21

0

Attól tartok, megint egy újabb sikertelen ellenzéki összefogási kísérlet tanúi leszünk. Márki-Zay Péter minden tiszteletet megérdemel, egyrészt azért a szélmalomharcért, amit a városi önkormányzatban a fideszes kerékkötők ellen vív, másrészt, amiért vállalta a Mindenki Magyarországa Mozgalom megszervezését.

Tisztességes és jó szándékú politikusokat trombitált össze a zászlóbontáshoz, többségükben olyanokat, akiknek az elmúlt évben teli lett a hócipőjük azzal a teszetosza politizálással, amelyet maguk körül tapasztaltak. Ott van például Hadházy Ákos, az egykori szekszárdi állatorvos, aki akkor szakított a Fidesszel, amikor városi önkormányzati képviselőként szembesült a helyi korrupcióval. Aztán nem találta meg a helyét a Lehet Más a Politika soraiban sem, mert rá kellett ébrednie a tavaszi választások hangzavarában, hogy ott is dívik a kamarillapolitika, az árulás, egymás hátába döfik a kést a pozíció-vadász politikusok.

Vagy ott van Elek István, aki az MDF-ben kezdte a közéleti szereplését, aztán az első komoly csalódás után átlépett a Fideszbe. Később társalapítója volt a Magyar Polgári Együttműködés Egyesületnek, Orbán Viktor főtanácsadójának posztjáig vitte, de ahogyan belátott a kártyák közé, neki is hátat fordított. Következett az LMP, az újabb csalódás, és a kerecsendi remeteség, na meg a kecskéi. És a közírói, publicisztikai zsörtölődés a jobbítás szándékával.

Bod Péter Ákos politikai tisztességét személyesen is megismerhettem. 1990-ben Antall József ipari minisztere lett, néhány hónapig sajtósaként mellette dolgoztam, s amilyen őszinte nyíltsággal fogadott, úgy is váltunk el egymástól. Engem előbb, őt másfél év alatt falta fel a minisztériumi áskálódás. Aztán inkább bankár lett, de ott is kapott hideget-meleget a politikától, a Horn kormány idején inkább balról. Ameddig lehetett, hű maradt az MDF-es örökséghez, de a fideszes érában inkább csak távolról, az egyetemi katedra szellemi függetlenségének bástyái mögül figyelte a fejleményeket. 2010 után azok közé az értelmiségiek közé sorolt, akik maradtak ugyan a jobboldalon, de vették a bátorságot, hogy szót emeljenek a politika túlkapásai ellen.

Ábrahám Júlia jogász-pedagógusnak az LMP-ből, Lukácsi Katalinnak katolikus hitoktatóként, zsidó közösségszervezőként a KDNP-ből lett elege, amikor pártja szembe helyezkedett a Ferenc pápa által képviselt keresztényi elvekkel, de a Népszabadság bezárása, és a CEU-ügy vezetett el ahhoz, hogy végleg beteljen nála a pohár. És folytathatnánk a sort Kaltenbach Jenővel, a volt ombudsmannal, a Párbeszéd tagjával, Kész Zoltán, volt országgyűlési képviselővel, Lengyel Róberttel, Siófok polgármesterével, Magyar György ügyvéddel, Üveges Gáborral, az Új Kezdet választmányi elnökével. És persze Mellár Tamás közgazdásszal, független országgyűlési képviselővel, aki szintén megjárta mind az MDF, mind a Fidesz pártcsaládját, és szólni mert, amikor szembesült a Századvégnél folyó disznóságokkal.

Egyikük politikai tisztességéhez, jó szándékához sem férhet kétség.

Az alakulás után meghirdetett programjuk egyszerű: ellenzéki összefogást hirdettek a 2019-es önkormányzati választásokra. Minden településen csak egy „hiteles” ellenzéki polgármester-jelölt álljon a fideszes indulóval szemben, mert „az állampárt csak összefogással győzhető le. Azok, akik széleskörű egyeztetés nélkül saját jelölteket indítanak, maguk is hozzájárulnak a korrupció és a megfélemlítés rendszerének fennmaradásához.” Szerintük új politikai kultúrára van szükség, amihez minden tisztességes és változást akaró magyar ember csatlakozására számítanak.

És itt van az első csapda, a politikai naivitás.

A Mindenki Magyarországa Mozgalom (MMM) alapítói feltételezik, hogy a politikai pártok ki fogják adni a kezükből az önkormányzati választások jelöltállítási jogát. Elhiszik azt a képtelenséget, amivel majd tíz éve Schifferék álltak elő. Nem lehet, és nem is lesz más a magyarországi politika, mert mindazok, akik ma a tűz közelében vannak – legyenek kormányzati vagy ellenzéki oldalon –, valami egészen más politikai kultúrában szocializálódtak, mint amire Márki-Zay és társai gondolnak. A pártoktól kiszivárgott tegnapi, első, semmitmondó nyilatkozatok is azt igazolják, a nagy elvi egyetértésen kívül komolyabb támogatásra aligha számíthatnak. Persze, bólogat az MSZP, a DK, a Párbeszéd, szerintük is szükség van az összefogásra. Széles körben, mindenkivel. Ám sorolják az aggályokat: a teljes összefogással egyetértenek, de pártok nélkül? Az infrastruktúrájuk nélkül? Azt is ki kell találni, jogilag milyen formája legyen helyben az együttműködésnek. De majd ők választják ki, hogy kivel, mikor és milyen mélységben. Az LMP egyelőre hallgat, a Momentum sem zárkózik el, de sokkal többet még ők sem mondanak.

A második csapda a tanácstalanság.

Odáig az MMM is eljutott, mint az összes ellenzéki erő, hogy kimondja, az állampárt túlhatalma tarthatatlan. Kormányt kell váltani, el kell takarítani a demokrácia útjából a korrupt politikusokat, a Mészáros-Garancsi féle oligarchákat, akik ezernyi helyen szívják ki a költségvetésből, az uniós támogatásokból a milliárdokat. Le kell számolni a nepotizmussal, azzal, hogy a hatalmi pozíciókkal járó előnyökből – a vagyonnal, a befolyással – a döntéshozók a rokonaikat, barátaikat részesíthessék előnyben az alkalmasabb, felkészültebb jelentkezőkkel szemben. Hogy ne élvezhessenek érinthetetlenséget az igazságszolgáltatással szemben a szervezett bűnszövetségbe keveredett rokonok sem.

Azt várná a társadalom, ha valaki végre nemcsak azt fogalmazná meg, hogy ki és mi ellen szeretne fellépni, hanem megmondaná végre azt is, hogyan és kivel képzeli el a változásokat.

De ezzel egyelőre sem a pártok, sem az MMM-hez hasonló civilek még nem rukkoltak ki. E nélkül pedig egy tapodtat sem juthat közelebb az ország a változásokhoz.

Hit és remény csupán?

Somfai Peter

-

2018-11-19

0

Zászlót bontott Márki-Zay Péter október közepén alapított egyesülete, a Mindenki Magyarországa Mozgalom. Az első elnökségi ülést követően kiadott közleményükben célként az ellenzéki összefogást hirdettek meg a 2019-es önkormányzati választásokra. Azt szeretnék elérni, hogy minden településen csak egy „hiteles” ellenzéki polgármester, és őt támogató képviselőjelöltek álljanak a fideszes indulóval szemben. A dolognak az a „szépséghibája”, hogy az alapítók – Márki-Zay Péter, Hadházy Ákos, Ábrahám Júlia, Bod Péter Ákos, Elek István, Kaltenbach Jenő, Kész Zoltán, Lengyel Róbert, Lukácsi Katalin, Magyar György, Mellár Tamás, és Üveges Gábor – között többségben vannak a jobb-közép politikusok. Mit szól egy ilyen együttműködési ajánlathoz az ellenzék baloldala?

A Demokratikus Koalíció ugyan hétfőn még a tűz okozta károkat igyekezett felmérni, de Rónai Sándor, a párt szóvivője, nem zárkózott el a válaszok elől. Mint mondta, ők általában nem szokták kommentálni más szervezetek belügyeit, és úgy gondolja, a frissen zászlót bontó mozgalmat „jegyző” politikusok minősítése sem az ő feladatuk.

Arra a kérdésre, hogy hajlandó volna-e a DK egy eddig merőben szokatlan koordinációban részt venni, amikor nem párt a párttal próbál megegyezni a jelöltek személyében, hanem egy közvetítő mozgalom révén? Erre csak némi kerülővel adott választ. Úgy látja, abban nem lehet vita, hogy a soron következő önkormányzati választásokon

csak akkor lehet érdemleges változást elérni országos szinten az önkormányzatok vezetésében, ha mindenhol közös ellenzéki jelöltek indulnak a fideszes jelöltekkel szemben.

A Mindenki Magyarországa Mozgalom „munkamódszereiről” még nem sokat lehet tudni, de talán arra gondoltak az alapítók, az olyan kínos, pártközi tárgyalásokat segítenek kiszűrni, amilyet például tavasszal éppen a DK-nak kellett folytatnia az LMP „delegációjával”.

Emlékezetes: Vágó Gábor a tárgyalásukat minősíthetetlen stílusban kommentált a megbeszélés után, a második kerületben Ungár Péter durván utasította vissza, hogy a DK-s jelölttel szemben visszalépjen, ezzel „kiharcolta” a Fidesz országos kétharmadát.

Rónai Sándor is tisztában van azzal, hogy vannak bizonyos politikusokban ellenérzések a pártjával szemben, de újra és újra aláhúzta: a nevükben a „koalíció” szó arra utal, hogy nyitottak mindenkivel a legszélesebb együttműködésre. Közöttük vannak baloldaliak, liberálisok, és balközép konzervatívok is, de ettől még egységes a párt.

A kérdést próbáltuk egyértelmübben megfogalmazni: hajlandóak volnának-e adott helyzetben, az önálló tárgyalásokat feladva, a saját jelöltek neveit egy „közös kalapba” bedobva, másra bízni az egyeztető tárgyalásokat? A szóvivő kitérő válasza teljesen érthető, hiszen néhány órával az új mozgalom „kikiáltása” után pártjának még aligha lehet kiforrott álláspontja. A maga részéről mégis elfogadhatónak tartana mindenféle együttműködést, különösen olyat, amelynek egy politikailag elkötelezetlen mozgalom nyújt hátteret.

Ugyanerről kérdeztük a Párbeszédet is.

Sajtósuk közvetítésével írásban mindössze a következő sematikus választ kaptuk:

„A Párbeszéd célja az EP és az önkormányzati választáson is érdemi, erős, győzelemre képes alternatíva felkínálása a jelenlegi rezsimmel szemben. Pártunk – stratégiai alapvetésének megfelelően is – minél szélesebb körű politikai szövetség megteremtésében érdekelt, és üdvözli mindazon személyeket és mozgalmakat, akik, illetve amelyek hasonló elképzeléseket fogalmaznak meg. A Párbeszéd sok sikert kíván a Mindenki Magyarországa Mozgalomnak.”

A pártszövetség alighanem koordináltan működik, mert

az MSZP-től is csupán a sajtóosztálya révén sikerült választ kapnunk a kérdésünkre.

Íme:

„Az MSZP, mint a legnagyobb Európa-párti erő, nyitott minden olyan kezdeményezésre, amely az önkormányzati választásokon a demokratikus erőkkel együttműködésben dolgozik. A cél az, hogy az elnyomó hatalom kiválasztottjával szemben egy demokrata jelölt álljon Budapesttől a megyeszékhelyeken át minden településig.”

A Mindenki Magyarországi Mozgalom egyelőre még csak egy politikai „csíra”. „A mozgalom tagjai hisznek abban, hogy egy új politikai kultúrára van szükség, amelyhez minden tisztességes és változást akaró magyar ember csatlakozására számítanak”.

A fenti válaszokból ki-ki megítélheti, az MMM lelkes alapítói milyen fogadtatásra számíthatnak majd a baloldali ellenzéki köreiben,

ha a jövő év elején valóban teljes mellszélességgel színre lépnek majd. A hit – vagy mondjuk inkább úgy: a remény – egy új politikai kultúra megteremtésében persze szép dolog…

Cikkünk megírása után érkezett meg a Momentum válasza, ők a többieknél nagyobb lelkesedéssel fogadták Márki-Zay Péter kezdeményezését:

„A jövő évi önkormányzati választásokon az állampárt jelöltjeivel szemben az ország minél több pontján egy-egy rendszerváltó, hiteles jelöltnek kell állnia. Ez az új mozgalom is ezért dolgozik, tehát természetesen szövetségeseink. Ezen felül Márki-Zay Péterrel közösen álltunk ki május 1-én a Momentum demonstrációján, Hadházy Ákossal szorosan együttműködünk az Európai Ügyészséghez való csatlakozásért, Bod Péter Ákossal pedig a CEU és a felsőoktatás ügyében. Magyarországnak szüksége van rájuk is.„

Hadházy: Most nem szabad abbahagyni!

Somfai Peter

-

2018-11-16

0

Baráti társaságunkban különös jelzőt ragasztottak Hadházy Ákos független országgyűlési képviselőre. Politikában jártas ismerősöm „vagány pasasnak” nevezte, mert szerinte azok az akciók, amelyeket az egykori szekszárdi állatorvosból lett politikus kifundál, sokkal figyelemre méltóbbak, mint az ellenzéki pártok bármelyik eddig megismert akciója.

Egy „vagány pasas” a politikában
Üzenet lehet a társadalomnak
Hallott már Zalaszentbalázsról?
Milliárdok az „ablakban”

Elfogadja ezt a jelzőt? Tényleg vagányságból piszkálja a kormányzat orrát?

Ez nem vagányság kérdése. Valahol érzékeltetni kell a hatalmon lévőkkel, hogy a társadalom nem hajlandó mindent elviselni.

Márki-Zay Péter azt nyilatkozta, azért szervez új mozgalmat, mert a mienk egy „megfélemlített és meglopott ország, ahol a kormánypárti politikusok kastélyokban laknak és magángépeken repkednek”. Ezt akár ön is mondhatta volna.

Sok mindenben egyetértek a hódmezővásárhelyi polgármesterrel. Ezért

tervezem, hogy elmegyek arra a találkozóra,

ahol elmondja mire gondolt, és kikre számít, amikor egy ilyen szervezésbe vágja a fejszéjét. Ennél többet most még nem mondhatok, nincs itt az ideje. Amint kilép Márki-Zay a nyilvánosság elé, és tudni lehet a szándékait, én is szívesen elmondom majd a véleményemet.

A hírekből annyit tudunk, hogy a mozgalmat bejegyezték és nagyon sokan várják a zászlóbontást.

Az elsődleges cél, és ennyit már a polgármester úr is elmondott, az önkormányzati választásokra összekovácsolni egyfajta ellenzéki egységet. Azt szeretné, ha a jövő évi megmérettetésen minden városban, a hódmezővásárhelyi példához hasonlóan, diadalt lehessen aratni a Fidesz felett.

Ez nagyon fontos üzenet volna a társadalomnak.

Sokféle összefogást szorgalmazó kezdeményezésről lehetett már olvasni, hallani. Ön mikor volna elégedett az új mozgalommal?

Korai még erre válaszolni. Annak örülök, hogy már a zászlóbontás előtt ilyen nagy a mozgalom iránt az érdeklődés. Minden politikai formációval akkor lehetünk elégedettek, ha abban az ember olyan társakra lel, akikkel összefogva meg tudja valósítani az országgal, a társadalommal kapcsolatos elképzeléseit. Sokat beszélek erről, és minden cselekedetemet valami ilyesmi motiválja.

Milyen politikai „társaságban” érezné jól magát?

Ne kérdezzen most erről. Persze nem egy titkos társaság szerveződik, a csatlakozóktól függően nagyon sokfelé nyithat a jövőben.

A korábbi társelnök-társa is a csatlakozók között lesz?

Ez a döntés Szél Bernadettre tartozik.

Az aláírásgyűjtéssel kapcsolatos kérdésekről azért faggathatom?

Tegnap beszéltem erről. A legfrissebb információm szerint 270 ezer aláírásnál tartunk, de ez a szám minden nap növekszik. A tegnapi bejelentést követően Győrött és Sopronban jártam, ahol a helyiektől újabb íveket kaptam, több ezer aláírással. Nagyon jó dolognak tartom, hogy sokan vannak, akik nem jelentkeztek előre gyűjtőként, de ismereteim szerint több mint negyvenezren

egyszerűen letöltötték a netről az íveket, aztán házról házra járva bekopogtatnak a szomszédaikhoz, és amikor megteltek az ívek, eljuttatják hozzám.

Nem tudom, jelenleg hány ilyen aláírásgyűjtőív van „forgalomban”. Sok kis faluból hoz a posta, a napokban is kaptam száz aláírást egy mindössze kétszáz fős faluból, Zalaszentbalázsról. Ha az ilyen kistelepüléseken is gyűjtenek, akkor hamarosan meglehet az egymillió aláírás. Nagyon fontos, hogy most ne hagyjuk abba.

Hírek szerint a korábbi pártja, az LMP nem nagyon jeleskedik az aláírások gyűjtésében. Mit gondol erről?

Az LMP-vel nem szeretnék foglalkozni. Minden más párt is jelezte, hogy részt vesz a gyűjtésben, de az eredményeikről még nem kaptam információt.

Mit vár attól, ha tényleg összegyűlik egymillió aláírás?

Akkor biztosan csatlakozni fog az ország az Európai Ügyészséghez.

Az aláírások miatt?

Nem feltétlenül csak azok miatt. Ez a kormány nem nagyon szereti, ha túlzottan sok magyar egy irányba próbálja terelni a döntéseit. Ilyenkor szoktak valamit lépni, de tudni kell, hogy egyfajta nyomás a másik irányból is érkezik. Az Unió illetékesei közel egymilliárd forint kifizetését felfüggesztették,

tegnap már nyilatkozott is az EU költségvetési bizottságának vezetője arról, hogy az asztalon van egy javaslat, miszerint azok az országok, amelyek nem csatlakoznak az ügyészséghez, kevesebb uniós támogatást kaphassanak a jövőben.

Ha ez a kétirányú nyomás létrejön, nem tud majd kimenekülni a kormány, nem mondhatja a szokásos propaganda szövegét, miszerint az Unió zsarol minket, olyasmit akarnak ránk erőltetni, amit nem akarnak a magyar emberek. Vagy ha mégis megteszi, annak komoly ára lehet.

A Tiborcz-nyomozás ilyen lezárása meglehetősen rossz visszhangot kelletett Brüsszelben.

Számomra ijesztő, hogy gyakorlatilag a tanuk meghallgatása, az összes irat tanulmányozása nélkül ki merték jelenteni, hogy nem történt sem visszaélés, sem bűncselekmény.

Elfelejtették, hogy a magyar szervek nyomozásától függetlenül a brüsszeli szervek asztalán ott vannak a tények, a szerződések, a számlák, a csalásokra utaló dokumentumok?

Minden további nélkül megtehetik, hogy a bennük szereplő vizsgálati adatok alapján ne fizessék ki, vagy visszakérjék a kifogásolt tételeket.

Lát ebből a csapdából a kormány számára menekülő utat?

A kormány felkészült a legrosszabbra. Alighanem le is mondott egy nagyon jelentős uniós forrásról. A menekülés útvonala lehet Kína, ahol a közelmúltban kerestek hitelforrásokat. De ha ebbe az irányba indulunk, akkor ez nagyon rossz lesz az országnak, a kormánynak pedig fel kell adnia a mostani – látszólagos – gazdasági stabilitás politikai előnyeit.

Kétségek és aggályok a közigazgatási bíráskodás jövőjéről

Somfai Peter

-

2018-11-14

0

Kétségek és aggályok a közigazgatási bíráskodás jövőjéről

A közigazgatási bíróságokról szóló törvényjavaslat szerint Trócsányi László igazságügy miniszter kezébe kerülnek a közigazgatási bíróságok. A miniszter határozza majd meg a közigazgatási bíróság bírói- és igazgatási alkalmazotti létszámát, a bírák vagyonnyilatkozatával kapcsolatos feladatokat, sőt, a miniszter kezeli majd a közigazgatási bíróságok költségvetését is. Dr. Vastagh Pál 1994-98 között igazságügyi miniszter volt, az ő véleményét kértük a változásokról.

Eddig működött az állampolgárok jogvédelme
Oda a bírói autonómia?
Túl szoros kapcsolat a közhatalommal

Nem gondolja, hogy az „emberek” kontra állam vitás kérdéseinek elbírálásban szokatlan helyzetet állít elő a kormányzat?

A közigazgatási bíráskodás az az elem, amely az állam döntései felett biztosít jogorvoslatot, a jogalkotás felett pedig az AlkotmánybÍróság jelent ilyen kontrolt. A közigazgatási bíróság felállítása az állami döntésekkel szemben igazságot kereső állampolgár panaszait ebbe a csatornába tereli. Ennek később lehetnek majd buktatói.

Mi oka volt annak, hogy az utóbbi évtizedekben mégsem volt szükség erre a szervezetre?

Mert gyakorlatilag működött a közigazgatási bíráskodás. Kétségtelen, hogy a magyar jogrendszerben 1949-ig működött egy ilyen önálló bírói szervezet, aztán háttérbe szorult, de az ötvenes évek második felétől bizonyos ügykörökben – igaz, nem túl széles körben -, de már ismét működött a közigazgatási döntésekkel szembeni jogvédelem. A rendszerváltás után, 1991-től ez kiteljesedett, noha bizonyos kérdésekben, például a Római Egyezmény, az Európai Emberjogi Egyezmény magyarországi hatályba léptetésekor a szabálysértések ügyében kértünk derogációt, de attól kezdve, amikor megteremtődtek a feltételek, gyakorlatilag már minden lényeges közigazgatási döntés felett érvényesült a bírósági kontroll. Az állampolgárok jogvédelme ezekben az években már biztosított volt.

Ha jól értem, ez a jogvédelem nem köthető kizárólagosan valamiféle bírósági szervezethez?

Egy adott államban ennek a jogvédelemnek számos szervezeti formája működhet. Vannak, ahol a rendes bíróságok keretében tárgyalják az ilyen ügyeket, másutt különbíróságok hatáskörébe utalják, de

az a lényeg, hogy a bírói jogvédelem az ügyek milyen körére tejed ki.

Az Egyesült Államokban és Angliában a rendes bíróságok látják el ezt a feladatot, nálunk is a rendes bíróságokon belül alakultak ki a közigazgatási pereket kezelő egységek. 1997-ben, amikor az igazságszolgáltatási reform munkálatain dolgoztunk, nem merült fel annak az igénye, hogy szükség volna egy külön közigazgatási bíróság létrehozására, mert ekkor már az egységes bírósági szervezeten belül az ilyen ügyek kezelése jól működött. Akkoriban több mint 20 ország igazságügy minisztereivel tárgyaltam az átalakítás kapcsán, akik óva intettek minket attól, hogy megbontsuk az egységes bírósági szervezetet. Nagyon fontos eleme a jogállamnak a függetlenül és azonos szemlélettel működő bírói rendszer fenntartása.

Talált a törvény tervezetében valami olyan racionális érvet, ami a mostani lépést indokolná?

Számomra az a legnagyobb probléma a különbíróságok létrehozásával kapcsolatban, hogy nem találtam olyan indokot, ami alátámasztaná, miért van szükség most egy ilyen mértékű szervezeti átalakításra. Nem látom, miért kellene kivenni a közigazgatási ügyeket az egységes bírói szervezetből?

Gyakorlatilag ketté szétszakítják a testületet, és ennek következményeként a törvény ismét visszahozza a végrehajtó hatalmat megtestesítő szakminiszter széleskörű felügyeleti jogát a közigazgatási bíráskodás felett.

Ez alapvetően befolyásolja a bírói és a végrehajtó hatalom viszonyát.

Igen. Véleményem szerint ez jelentős visszalépés az igazságügyi rendszer korábbi fejlődéséhez képest. 1997-et követően a végrehajtó hatalom gyakorlatilag lemondott a bíráskodás feletti befolyásáról, a bírói autonóm szervezetek kezébe tette le ezt a kompetenciát. Gyakorlatilag ez változik meg teljes egészében.

Ne tekintsük fából vaskarikának, hogy az állam működésével kapcsolatos kifogásokat maga az állam bírálja majd el?

Tulajdonképpen erről van szó. Az igazságügy miniszter jogosítványai rendkívül szélesek lesznek e téren. Attól kezdve, hogy a költségvetést a miniszter állítja majd össze, ő határozza meg a bíróság alkalmazotti létszámát, ő vezeti a személyi nyilvántartást, ő gyakorolja a közigazgatási törvényszékek elnökei felett a munkáltatói jogkört. A vezetői pályázatok kinevezési feltételeit a miniszter határozhatja meg, hatáskörébe utalják a közigazgatási törvényszék első és második elnökének, a hivatalvezetőnek a kinevezését.

Lényegében általános igazgatási feladatai lesznek az egész szervezet működésével kapcsolatban.

Érdekes az a törvényben is megfogalmazott kompetenciája, miszerint a bírósági elnökök belső ellenőrzési tevékenységének központi irányítása hozzá tartozik. Személyügyi területen is átfogó jogköröket kap, a beosztás, a kirendelés, az áthelyezés, a fegyelmi ügyek kezdeményezése terén. Ez jól érzékelteti a rendkívül széles jogosítványait.

Egy olyan megjegyzés is szerepel a törvény tervezettben, miszerint a közigazgatási bíró az egységes bírói kar része. Ezek után ezt hogyan kell érteni?

Sajátos megfogalmazás, meg kellene kérdezni a jogalkotótól, hogyan képzeli el mindezt, ha a közigazgatási bírói kar tagjaira egészen más szabályok vonatkoznak, mint általában a rendes bíróságok tagjaira. Lehet-e ezek után még egyáltalán egységes bírói szervezetről, egységes bírói karról beszélni? Árulkodó, hogy az átmeneti törvényben gyakorlatilag kimondják, hogy a bírósági vezetők megbízatása az új törvény életbe lépése előtt megszűnik, kivéve a tanácselnökök megbízatását. Vagyis az eddig közigazgatási területen dolgozó szakemberek megbízatását a törvény egy tollvonással megszünteti, és majd a későbbiek során döntenek a vezetői megbízatások odaítéléséről.

A törvény tervezete egy úgynevezett „véleményező bizottságot” is említ. Ennek mi lehet a funkciója?

A véleményező bizottságnak nyolc tagja lesz. Ennek felét a miniszter nevezi ki valamiféle sorsolás útján, a másik négyet az Országgyűlés Igazgatási Bizottsága, a legfőbb ügyész, a közigazgatást felügyelő miniszter és a Magyar Ügyvédi Kamara delegálja.

Gyakorlatilag a testületben „hat és fél” tag többé-kevésbé kapcsolódik majd a végrehajtó hatalomhoz, amelynek a befolyása így egyértelmű lesz.

A bizottságnak a személyi döntések, a vezetői kinevezések véleményezésében lehet szerepe. Semmi kétségünk nem lehet, hogy ez a változás a végrehajtó hatalom dominanciájának megerősítését jelenti azok felett a bírósági testületek felett, amelyeknek a dolga, hogy szükség szerint az állami hatóságok által hozott döntéseknek állítson korlátot, gyakoroljon ellenőrzést a határozataik jogszerűségüket illetően. Ez túl közeli kapcsolat a végrehajtó hatalommal.

Van még egy érdekes mondat, amiről a véleményét kérném. „Méltányos egyensúlyt kell teremteni az egyéni és a közérdek között, biztosítva az egyén alanyi jogai és a közérdeken alapuló jogvédelem egyensúlyát”.

Ez nagyon árulkodó mondat, ami mögött én azt gondolom, a törvényalkotó úgy érzi, ez az összhang valahol megbomolhatott. Ám aligha tételezhető fel, hogy az egyéni érdekek még fokozottabb védelme diktálta ezt a kitételt.

Mindezek ismeretében, milyen magasabb szintű jogvédelemre számíthat majd az, aki „az egyéni érdekei” miatt fordul a bírósághoz?

Közigazgatási vitás ügyekben a fellebbezési lehetőségeket a közigazgatási szakaszban kell kimeríteni. Ott két szinten dönthetnek, és azt követően kerülnek az ügyek a bíróság elé, ahol már korlátozottak a fellebbezési lehetőségek, mert nem lehet az ügyeket a végtelenségig elhúzni. A bírósági eljárásban az ügyek többségének le kell zárulnia, van ugyan a közigazgatási törvényszék felett egy felsőbíróság, amely gyakorlatilag a Kúriának megfelelő szint. Mindebből kitűnik, hogy

a kormányzat számára betelt a pohár, túl kényelmetlenek lettek azok a döntések, amelyek a rendes bíróságokon az állam vagy a kormány ellen születtek.

Ezen az állapoton szeretnének gyökeresen változtatni, ezért szakítják ketté a bírósági szervezetet, ezért szüntetik meg azokat a viszonyokat, amelyeket 1997-ben a Horn-kormány idején kialakítottunk.

Egy másik probléma a külső igazgatási szakemberek beáramlása a közigazgatási bírói karba.

Abban biztos vagyok, hogy ez a folyamat nem szerencsés, mert a bírói munka más szemléletet követel, mint a közigazgatási munka. Sokkal önállóbb és kreatívabb tevékenység a bíráké, mint a hivatali tisztviselőké. Nem mindegy, hogy ebben a bíráskodásban milyen szemlélet kerül túlsúlyba: a közigazgatási, vagy a bírói, mert ez fogja meghatározni majd a testület társadalmi tekintélyét is.

Tessék választani!

Somfai Peter

-

2018-11-14

0

Isten malmai, ha lassan is, de úgy tűnik, őrölnek. Már a tavaszi országgyűlési választások előkészületei során is voltak, akik azt szorgalmazták, hogy az ellenzéki pártok egy előválasztási eljárás során válasszák ki azt az egy jelöltet, aki majd felveszi a versenyt a Fidesz jelöltjével szemben az egyéni mandátumokért. Akkor nem lett ebből semmi, az eredményt ismerjük. Újabb kormánypárti kétharmad.

Most a budapesti főpolgármesteri posztot tekinti az MSZP-Párbeszéd pártszövetség egy olyan erőpróbának, amelynek esetleges sikere némi önbizalmat adhatna az ellenzéket támogató szavazóknak, hogy

ez a mai kormány nem leválthatatlan. Ennek szellemében hirdették meg azt az előválasztási kampányt,

amelynek részleteit a párt dolgozta ki, és amelyet kedden Tóth Bertalan pártelnök és Molnár Zsolt, budapesti elnök ismertetett az újságírókkal.

Mint mondták, szeretnék mindenkiben tudatosítani, hogy ez a kezdeményezés nem valamiféle politikai taktika szülötte. Meglehetősen szélesre tárják annak a lehetőségét, hogy minden olyan jelölt megmérettethesse magát, aki nem vall szélsőséges nézeteket, nem kérdőjelezi meg a demokratikus intézményrendszert, a jogállamiságot. Az előválasztási folyamat tehát

nem kötődik kizárólag pártokhoz, mindenki előtt nyitott a részvétel lehetősége, támogassa a jelölésüket akár valamilyen civil szervezet, vagy mozgalom, és nem zárkóznak el attól sem, hogy a programjukat a nyilvánosság elé bocsássák.

Tóth Bertalan külön is aláhúzta: a választmány úgy döntött, ezek a követelmények nem kizárólag a fővárosi főpolgármester-jelölt személyére vonatkoznak, a fenti elvárásoknak a kerületek, a vidéki városok és a kisebb települések polgármesteri székeiért harcba szálló jelölteknek is meg kell felelniük, ha a pártszövetség támogatására számítanak az őszi önkormányzati választáson.

Mint a pártelnök kifejtette, ezúttal olyan személyt szeretnének a budapestiek elé állítani, akinek előzetes támogatottsága alapján remélhető, hogy méltó kihívója lehet a főváros jelenleg hivatalban lévő első emberének. Ez győzte meg végül a szocialisták választmányát arról, hogy

a párt eddigi jelöltállítási módszereitől, a pártközi tárgyalgatásoktól, a politikai alkudozástól tekintsenek el,

és tudomásul vegyék, hogy a jelenlegi körülmények között a nyitottság, az előválasztás jelenthet valós legitimitást a közös jelöltnek, akinek a kiválasztására január végén, február első napjaiban kerülhet sor.

Molnár Zsolt, amikor a főváros „visszafoglalásáról” beszélt, hangsúlyozottan egy MSZP vezette koalíciót emlegetett, de hozzátette, nem valamiféle hegemóniára gondol. Pártja csupán a kovász kíván lenni egy születő, egységes ellenzéki fellépésben, s

ebből a maga részéről nem zárná ki a Jobbikot sem.

Legalábbis a pártnak azt a szárnyát, amely igyekszik szakítani a szélsőséges fanatikusokkal. Molnár önkritikus abból a szempontból is, hogy belátja:

jelenleg a pártszövetség háza táján sem látszik olyan jelöltnek alkalmas személy, aki minden oldalról elismert kihívó lehetne Tarlóssal szemben.

És ebbe beletartozik az önkormányzati munkát kívül-belül jól ismerő szocialista Horvát Csaba és a Párbeszéd jelenleg Zuglóban hivatalban lévő polgármestere, Karácsony Gergely is. Nekik is, akár a többi párttól kiszivárgott egyéb jelölteknek, meg kell szerezniük a budapesti ellenzéki közélet előzetes támogatását.

Miről van szó? Valami olyan kísérletről, ami még eddig nem volt. A politológusok érdeklődését bizonyára a kezdeményezésnek ez az oldala kelti majd fel, az MSZP és a Párbeszéd azonban ebben inkább a győzelem esélyének megteremtését, a legjobb megoldást, minden más út járhatatlanságát látja. Még akkor is, ha talán az első kísérlet nem sikerül minden szempontból tökéletesen.

Biztosan lesznek, akik komolyan gondolják, és bizonyára lesznek, akik megpróbálják majd kijátszani, esetleg meghekkelni az eredményt.

Jóhiszeműen mégis úgy gondolják, valós versenyre hívják a jelölteket. Nem párt alapon, és nem a hagyományos közéleti logika szerint készülnek a megmérettetésre.

Az eredeti elképzelések szerint már ez év utolsó hónapjában szerettek volna pontot tenni a jelölt kiválasztására, de az egyhónapos csúszás még nem okoz késlekedést, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy a folyamatot még alaposabban előkészíthessék. Az ünnepek után, január, mind a politikában, mind a családok „magánéletében” csendesebb időszak, nagyobb figyelmet kaphat a közélet.

Mostanra sikerült pontot tenni egy nagyon fontos vita végére is. Voltak, akik úgy gondolták, a XXI. században egy ilyen előválasztást akár már le lehetne bonyolítani az internet révén is, a virtuális világban, ki lehetne zárni a választók személyes részvételének igényét a folyamatból.

Ennek azonban ma még vannak olyan „biztonsági rései”, amelyek elkerülhetetlenné teszik a választási folyamatban résztvevők személyes beazonosítását. Ha ez megtörténik, akkor már nincs akadálya az online szavazásnak sem, de

attól, hogy legalább egyszer személyesen is igazolják magukat az érdeklődők, ma még nem lehet eltekinteni.

Bizonyos adatokat fel kell venni, egy „értéknyilatkozatban” ki kell jelenteniük, hogy a demokratikus alapelvek hívei, hozzájárulnak az adatkezeléshez, és alá kell írniuk az íveket, hogy biztos legyen, az illető azonos „önmagával”. A pusztán virtuálisan lebonyolított szavazás nagy csábítást jelentene mind a hatalom, mind az informatikában jártas „szakembereknek”, hogy beavatkozzanak a folyamatba. Ugyanakkor a szervezők sem látnának tisztán, hogy a leadott szavazatok mögött valójában a budapestiek állnak-e. Ennek ellenére sikerült egy „hibrid” megoldást kidolgozni:

akik korábban személyesen regisztráltak, a későbbi szavazás idején, egy speciális honlapon, személyes kód alapján, az interneten szavazhatnak.

Ettől elsősorban azt remélik, hogy a jelenleg külföldön élő, de a két ünnep között hazalátogatók is állást foglalnak majd a jelöltekről.

A szocialista politikusok úgy gondolják, ez a rendszer kellő biztosítékot nyújt arra, hogy a kormány „hívei” tömegesen ne tudjanak közbelépni, időben fel lehessen figyelni arra, ha valahol, valakik rossz szándékkal próbálnak közbelépni. Beépítettek egy „vészgombot” is, amennyiben azt tapasztalják, hogy tömegesen próbálnak vidékiek bejelentkezni a fővárosba, vagy hamis névjegyzékeket gyártanak. Azt sem tagadják, hogy

szúrópróba szerűen kiválasztanak majd személyeket, akiket telefonon, vagy e-mailben megkérdeznek, valóban ők írták-e alá a regisztrációs ívet.

Ennél többet azonban nem tehetnek.

Az igazi biztonságot mégis az jelentené, ha a budapesti szavazásra jogosultak minél nagyobb számban jelentkeznének az előválasztásra. Molnár szerint

legalább tízezer regisztráltra számítanak, de igazán akkor volna elégedett, ha százezerhez közelítene a résztvevők száma.

Ehhez az kellene, hogy minél több párt, civil szervezet, mozgalom vállalná, hogy a szavazás idejére megnyitja a helységeit az érdeklődők előtt. Egyáltalán nem tartják fontosnak, hogy a polgároknak valamelyik párt irodájába kelljen elmenniük, ha voksolni kívánnak, ezért a város öt pontján fűtött szavazó sátrak felállítását is tervezik. A szavazási helyekről az interneten is tájékozódni lehet majd. Azt, hogy korlátozott lesz a szavazóhelyiségek száma, azzal kompenzálják majd, hogy

Egy ilyen merőben szokatlan kezdeményezés sikeréhez fontos a transzparencia biztosítása. Felkérnek olyan intézményeket, politológusokat, amelyek rendelkeznek a választások szakmai felügyeletéhez szükséges felkészültséggel, választási szakértőket és jogászokat, hogy ellenőrizzék mind az ajánlás, mind a szavazatszámlás és végül az eredményhirdetés folyamatát. Keresnek informatikusokat is, akik vállalják az online szavazás technikai felépítését.

A rajtpisztoly – képletesen – eldördült. Az előválasztás alapszabályait kidolgozta a pártszövetség, de a részletekben még szívesen fogadják a többi csatlakozó szervezet pontosító, módosító ötleteit is. Egyetlen szempont vezeti a szervezőket: legitim jelöltet állítani Tarlós István kihívójaként.

Somfai Peter

FRISS HÍREK

NÉPSZERŰ HÍREK

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA