Bóta Gábor, Author at Független Hírügynökség Page 4 of 19

Agymosásból agyhalál

-

2018-09-05

Magyar György ügyvéd szerint, ha nem jut megfelelő időben a szükséges vizsgálatokhoz a beteg és emiatt hatalmasodik el rajta úgy a kór, hogy meghal, akkor ez emberölés biztosan nem lesz, foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés lehet. A közélettel is sokat foglalkozó jeles szakember úgy gondolja hogy, „az agymosásból sajnos agyhalál lesz! Ebbe az irányba mozdultunk el.”

Magyarországon a jogalkotás vált jogellenessé!
Nem vagyok optimista, csak szeretnék optimista lenni.
Az emberek különböző okokból félnek, nem merik a nevüket adni.
Ez a magyarországi „kásakeverés” sehová sem vezet.
Megtanultam a sportban, hogy kikapni lehet, de feladni soha.

Minden hangos most a Honvéd Kórház sürgősségi osztályának helyzetétől. De más kórházakból is hallunk olyan eseteket, hogy sürgősségi osztályon vagy akár máshol, mire sorra került volna a beteg, meghalt. Akár még egy érzéstelenítőt vagy nyugtatót sem kapott, ott dekkolt a folyosón. Ilyenkor általában a kórház bebizonyítja, hogy ha rögtön ellátták volna, akkor is meghal. Ha valakit egy sürgősségi osztályon 3-5 óra múlva lát csak orvos és tényleg kevés az orvos, akkor ki a felelős?

Ami a sürgősségi osztályokon történik, az nem a kórházak ügye, hanem véleményem szerint rendszerhiba. Az egészségügy felülről vezérelt. Nem feltétlenül arról van szó, hogy kevés a pénz, hanem hogy rosszul van szervezve az ellátás. Például a Honvéd Kórház egy kiemelt intézmény, úgy működik, hogy nem tudjuk igazán, ki a gazdája. Van a Honvédelmi Minisztérium felügyelete, van az Egészségügyi Minisztériumé, ami lényegében nincs is Magyarországon, de ezt a kérdéskört most nem nyitom meg, és van szakmai vezetése. Csak éppen ebben a kettősségben, hármasságban azt nem tudjuk, hol van a felelősség és mi is határozza meg pontosan a sürgősségi orvost. A sürgősségi orvos nem azt jelenti, hogy arra az osztályra majd odamegy egy orvos és megnézi a beteget. Az egy speciális szakma. És ebben az speciális szakmában biztos, hogy nincs elég szakember, aminek megint különféle okai vannak.

Van-e egyáltalán arra törvény, hogy egy sürgősségi osztályon mondjuk negyed órán belül kutya kötelessége megnézni egy orvosnak a beteget? Ha netán ez nem történik meg, akkor ettől kezdve logikus lenne, hogy máris hibáztatható a kórház, mert mulasztást követett el, függetlenül attól, hogy a beteg mennyire károsodott amiatt, hogy sokáig kellett várni. Sőt, akár ez már önmagában per tárgya lehet, hiszen például a beteg nyilván nem tudja eldönteni, hogy perforálhat-e hamarosan a vakbele és azonnali műtétre szorul-e. Ha ücsörögni kényszerül órákig, akkor életveszélybe is kerülhet ott, a kórházban.

Magyarországon önmagában azért, hogy egy sürgősségi osztályon valakit nem látnak el az osztály nevének megfelelően sürgősen, nem sok sikerrel indítható per. Nyugati, fejlett országokban ilyen mulasztásokért 100%-os sikerrel lehetne peres eljárásokat indítani vagy kártérítésért egyeztető tárgyalásokat kezdeményezni a kórházzal. De Magyarországon máshogyan működik ez, és az emberek találékonysága is belép a képbe. Azok is elmennek a sürgősségi ellátásra, akik egy-egy vizsgálatra, kezelésre csak igen kései időpontra kapnak beutalót. Azt mondják, hogy rosszul lettek és gyors ellátást igényelnek.

Természetesen a sürgősségi ellátásra is irányadóak az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény rendelkezései, illetőleg ezen felül a szakmai protokollok. Amennyiben a sürgősségi ellátás elmaradása, késedelme, szakértői vizsgálatot követően a gyógyulási esély mérséklődését dokumentálja, akkor nagyobb esély mutatkozik egy sikeres kártérítési eljárásra, amikor az egészségügyi intézmény biztosítója is jó esetben helyt állhat.

Ha valaki például rákos és két hónapra rá kap ultrahangra, röntgenre beutalót, ami alatt a ráknak már simán lehet akár többszörös áttétje is, akkor ez minősülhet emberölésnek? Hiszen belehalhat abba az illető, ha nem végzik el szélsebesen a vizsgálatokat, és ha szükséges, nem műtik meg azon nyomban.

Azt gondolom, arra kell megtalálni a megfelelő módszereket és embereket, hogy egy előszűrést hajtsanak végre, hogy az illető csak szimuláns vagy tényleg életveszélyben van.

Hallani egy rakat történetet, hogy konkrétan megállapították valakiről, hogy rákos és tudható, hogy rögvest szüksége lenne jó néhány vizsgálatra és ilyen esetben is csak sokkal későbbre kap időpontokat. Ez bizony egyenlő lehet a gyilkossággal.

Ez egészen biztos, hogy nem Honvéd Kórház-i probléma.

Persze, szó sincs róla, hogy ez csak Honvéd Kórház-i ügy lenne.

Hallottunk például a Városmajor utcai érsebészetről, ahol nincs CT és azért az érsebészeten is adódnak jócskán életveszélyes helyzetek. Micsoda dolog, hogy így néz ki az eszközellátottság?!

Azt hiszem, hogy az országban az egészségügy a legbetegebb.

Ha nem jut megfelelő időben a szükséges vizsgálatokhoz a beteg és emiatt hatalmasodik el rajta úgy a kór, hogy meghal, akkor ez minősíthető emberölésnek?

Emberölés biztosan nem lesz, foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés lehet, amit a Btk. bűnösség megállapítása esetén 1-től 5 évig terjedő szabadságvesztéssel rendeli büntetni.

De, ki a gondatlan veszélyeztető? Nyilván nem az, aki nem ad korábbi időpontot, mert valószínűleg nincs rá lehetősége. Leszámítva azt, hogy ugye tudjuk, hogy ezen a területen is működhet a kéz kezet mos elve, a lefizetés, a protekció.

Nem véletlen, hogy nálunk az egészségügy eltolódott a magánellátások irányába. Akár 50-60%-nyi beteg a TB befizetésén kívül a saját zsebéből magánellátásokat vesz igénybe, mert nincs bizalma az állami egészségügyhöz. Nagy baj van, ha a szakmai kamara és a hozzáértők nem emelik fel a hangjukat és nem verik a tamtamot, addig, amíg érdemi változás nem lesz. Hiszen ezt nem csak a betegek, hanem az orvosok is megsínylik.

Komoly problémát jelent megítélésem szerint az, hogy míg a régi Alkotmány egyértelműen biztosította egészségügyi ellátáshoz való jogát, addig a most hatályos Alaptörvény csak azt tartalmazza, hogy az állam „törekszik” erre, de nem biztosít semmit. Úgy gondolom ez nagyon komoly eszmei és jogi differenciát jelenít meg.

Másrészt azért a változatlanság másik oka lehet az, hogy az orvosok egy része is sütögeti a pecsenyéjét. Többen az állami rendszerben jelentkező betegnek azt mondják, hogy itt nincs megfelelő eszköz meg nagy a várakozási idő, de ha elmennek hozzá a magánrendelőbe, akkor minden megoldódik. Sokan pedig az állami ellátórendszerben kezelik a magánbetegeiket.

Jól mondod, azt hiszem, hogy nincs megfelelő válasz arra, hogy kinek jó ez a rendszer. Senkinek sem jó. Az lenne a megfelelő, ami számos országban működik is, ha lenne egy jó alapellátás, de lehetne kérni gyorsított eljárást, „extrákat”, amiknek viszont vannak plusz számlaköltségei. Ez ugyanolyan, mint egy biztosítás, lehet alacsonyabb és magasabb összeggel kötni. De ez a szocialista rendszerből átöröklött látszólagos ingyenesség, korrupció, hálapénz és azoknak az orvosoknak a kihasználása, akiktől a segítséget várjuk, és akik nincsenek megbecsülve, nem megoldás. Nem lehet véletlen, hogy elvágyódnak az országból.

Most nem mint jogászt, hanem mint politikával rendszeresen foglalkozó embert kérdezlek, hogy miért nem tette rendbe az egészségügyet az egyik kormány sem? Ez az, ami mindenkit érint, és éppen emiatt a választásoknál abszolút perdöntő lehet.

Azt gondolom, hogy ez Magyarországon mindig az ellenzék tematikája marad, mert nálunk sajnos az a társadalomellenes, politikai műhiba is előállt, hogy a kormányok négy éves ciklusokban gondolkoznak. Ez pedig kevés arra, hogy átfogó változás jöhessen létre akár az egészségügyben, akár az oktatásügyben. Őket támogató választókra van szükségük és gyors sikerekre, ezért inkább tűzoltások, látszatmegoldások vannak ezeken a területeken, nem pedig valódi, gyökeres megoldások, reformok.

Az oktatásügyben tényleg érdeke lehet bárkinek is, hogy ostobává tegyen embereket? Hiszen az az ország fejlődésének a gátjává válhat, ha sok szemszög, sokféle tankönyv helyett csak egyféle van és ugyanígy, ha sokféle tananyag helyett csak az előírtat preferálják. Miközben a pedagógia éppen hogy ellenkező irányba megy, azt mondja, hogy a gyerekből, a személyiségből kell kiindulni, ehhez kell igazodni és ebből megszámlálhatatlanul sokféle van. Így aztán esetleg egészen különböző módszerekre van szükség.

Azt kell mondanom neked, hogy ugyan Orbán Viktor elvitathatatlanul tehetséges politikus, de azért nem csak az ő kútfejében születik meg, hogyan kell bánni az állampolgárokkal, az oktatással, az egészségüggyel stb. Forgatókönyvekből dolgozik és ezek az úgynevezett nagy keleti sikerekből fakadnak. Valóban nem feltétlenül a társadalom érdekében történik a hatalomgyakorlás, nem a jövőre készülnek fel, hanem inkább arra, hogy az adott időszakban megfelelő mennyiségű választót tudjanak maguk mögé állítani.

Biztos vagyok benne, és nem akarok személyeskedni, hogy a mai pártvezetés és a hatalom reprezentánsai gyakran más képzésben részesítik a gyermekeiket, az unokáikat, mint az állampolgárokét.

Valóban cél az, hogy egy irányba gondolkozzanak, hogy a hatalmat tekintsék „cáratyuska”-szerűségnek. Olyan orientációt kapnak az emberek, hogy nem kell gondolkozniuk, hiszen majd megvédik őket az áltámadásokkal szemben.

De láthattuk, hogy például Finnország vagy Japán a legnagyobb bajban, a legnagyobb válság idején a kultúrára és az oktatásra tettek, éppen hogy nem ezeken spóroltak és ez be is jött nekik. Ha nem ez történik akkor ez hova vezet? Elhülyül akár az egész ország?

Igen. Az agymosásból sajnos agyhalál lesz! Ebbe az irányba mozdultunk el. Finnországban és Japánban, utóbbiban egyébként van császár is, az ottani vezetés nem biztos, hogy arra gondol, hogy évtizedekig kézben kell tartania minden ember sorsát a hatalom megtartása érdekében. Azokban az országokban, ahol a hatalmon lévők túl tudnak nézni a saját érdekeiken, történik érdemi változás. Belefognak nagy reformokba és a nagy reformok eredményességét a jövő megmutatja. Ezért a legjobb befektetés a gyermek, a tanulás, a tanítás.

Az, hogy képviselő-jelölt voltál, meg korábban főpolgármester-jelölt, összeegyeztethető a jogászi léttel?

Az ügyvéd hozzá van szokva ahhoz, hogy képvisel. Ügyeket visz, emberi érdekeket akar megjeleníteni. Büntetőügyben például fel kell mutatnia azt, ami a vádlott javára szolgál. A képviselet, az ügyvédi tevékenység alapvetése. Hol egyéni érdekeket, hol csoportérdekeket képviselünk, mi egy olyan ügyvédi iroda vagyunk, ahol nagyobb csoportok érdekeit is képviseljük, például nyugdíjasok, Questor károsultak, vörösiszap katasztrófa károsultjai, a hazai börtönben lévő emberek rossz életkörülményei miatti strasbourgi pereket is visszük, ehhez már csak egy lépés az esetleges képviselőség, hiszen ott is az a cél, hogy a képviselő bizonyos érdekeket megfelelő formában, szakmai tapasztalattal, hitelesen megjelenítsen. Nem látok nagy távolságot az ügyvédkedés és a közéleti szerepvállalás között.

Miközben meglehetősen népszerű emberré dolgoztad fel magad, miért nem tudtál nyerni a mostani választásokon?

Elsősorban azért, mert a hatalmon lévők nem tisztességes eszközökkel játsszák ezt a versenyt, olyan a választójogi rendszer, ami lejtős pályát jelent. Azok, akiknek az lenne a feladatuk, hogy megmutassák a társadalomnak, hogy nem csak Fidesz létezik, nem képesek koordinálni és együttműködni, az egyéni, a pénzügyi és a rosszul felfogott társadalmi érdekeik azt eredményezték, hogy nem összetartás, hanem széttartás zajlik. Még arra sem voltak képesek, hogy egy-egy helyen visszalépjenek a másik javára. Pedig a jelenlegi választási rendszerben csak úgy lehet győzni, ha az ellenzéknek egyetlen egy közös jelöltje van. Ha a Jobbik és az LMP együtt gondolkozott volna a többiekkel, nincs kétharmad és még azt is meg merem kockáztatni, hogy nagyon nehezen jöhetett volna össze a Fidesznek az 51% is. Ha állandóan kétharmadban akarunk élni, fékek és ellensúlyok nélkül, ha azt akarjuk, hogy ne legyen se gazdasági, se politikai, se jogi kontrollja a hatalomgyakorlásnak, akkor az ellenzéknek az eddigi módon kell tovább működnie, és viselnie ennek felelősségét…

Sokan sokféle dolog miatt félnek manapság, ami gátolja a cselekvést.

Az emberek különböző okokból félnek, nem merik a nevüket adni, aláírást nem mernek letenni az asztalra, féltik a munkahelyüket, az egzisztenciájukat. Szeretnek a hatalomhoz tartozni, szeretnek jól járni. A félelem beültetése az emberek lelkébe pont elég ahhoz, hogy ne merjenek mást választani.

Meg hát, ami most van, az sokak számára mégiscsak a tuti. Jó néhányan érzik azt, hogy folyamatosan növekszik kicsit az életszínvonaluk, és ezt nem akarják kockáztatni, mert nem tudják, ha nincs a Fidesz hatalmon, akkor mi következik utána.

Ezért mondom azt, és mások is mondanak hasonlókat, hogy először az ellenzéket kell leváltani, és csak utána lehet leváltani a hatalmat. Az ellenzék leváltásához pedig pártokon átívelő civil szerveződésekre, új mozgalmakra van szükség. Európai irányt kell felvenni, mert ez a magyarországi „kásakeverés” sehová sem vezet. Semmi előrelépés nem lesz attól, ha az egyik párt két százalékkal többet kap, mint a másik. Ha az ellenzéki szféra nem képes olyan alaptevékenységet végezni, mint annak idején a Fidesz, ami megalapította vidéken a polgári köröket, amíg legalább nem jönnek létre asztaltársaságok, ahol az együtt gondolkodók együttműködnek, addig semmiféle megoldás nem működhet.

Nincs arról szó, hogy a politika és maguk a politikusok annyira devalválódtak, hogy meglehetősen kevés épeszű ember akar politikussá válni? Ezért elég bajos leváltani a jelenlegi ellenzéket, mert nem látom, hogy a mostaniak helyére sokan aspirálnának. Egy csomó egyetemre jókora túljelentkezés van, de ezt a politika területén nem észlelem.

Azt kell mondanom neked, hogy ma Magyarország visszafelé fejlődik. Egy feudális hierarchiát építettek fel és ebben a kiskirályi, alattvalói, „cselédszolgálati” rendszerben valóban nagyon nehezen fognak kitermelődni olyanok, akik tevőlegesen érdekeltek lesznek a jelenlegi rendszer megváltoztatásában. A médiarendszer, a jelenlegi pártfinanszírozás mind-mind ellene szól annak, hogy sokan összeálljanak, és azt mondják, tegyünk valamit. Mégis meg kell próbálni, én magam is ezen vagyok. Szerveztem nem rég egy komoly konferenciát, amire meghívtam polgármestereket, értékes, gondolkodó, tenni merő és akaró embereket, akik csalódtak is meg aktívak is, és azt a körkérdést tettük fel, hogy szabad-e, lehet-e, kell-e valamit tenni. Szerintem van remény, csak szükség van hozzá gondolatokra és politikát kell hozzájuk társítani. Ehhez ki kell nyílni pénztárcáknak is, mert annyira lejt a pálya a jelenlegi hatalom irányában, hogy másként nincs esély.

Fontos megemlíteni, hogy a Fidesznek csak a parlamentben és nem a magyar társadalomban van kétharmados többsége.

Te összehoztad most ezt a konferenciát, meg alakulhatnak klubok, de az a tudás, ami ezekben kitermelődik, hogyan jut el a tömegekhez úgy, hogy a baloldali média még tovább csökken.

Fel is vásárolják ezeket.

De valahogy baloldalról a kutya sem vásárol föl semmiféle sajtóorgánumot. A jobboldal, még amikor ellenzékben volt, onnan felépítette a maga sajtóbirodalmát, míg a baloldal, amikor hatalmon volt, akkor is hagyta lepukkanni az övét. A baloldali milliárdosok is félnek?

Igen.

Ezt azt jelenti, hogy mindenki kicsinálható?

Igen.

Akkor te miért nem vagy kicsinálható?

Annyira nem vagyok érdekes. De valamit mégiscsak adni kell azoknak az embereknek, akik félnek, vagy azért nem mentek el szavazni, mert nem látnak alternatívát. Megtanultam a sportban, hogy kikapni lehet, de feladni soha, és szerencsére vannak erre jó példák is.

Nem válaszoltál igazán arra, hogy a baloldali médiát miért nem próbálja meg fejleszteni senki. Miért hagyják, hogy még tovább pusztuljon vagy éppen elbulvárosodjon?

Ebben közrejátszik a tehetetlenség, a félelem, a pénzhiány, a reménytelenség egyaránt miként az agresszív jogalkotás is, amely elveszi azoknak a kedvét, akik tenni akarnának.

De ha nem sikerül médiát szerezni, akkor csinálhatsz több konferenciát is, meg összegyűlhetnek az emberek stikában pincében, padláson, itt-ott-amott, gyárthatnak akár szamizdatokat is, ha ezekkel szemben szinte minden csatornán dől a kormánypropaganda. Nyilván ezért is van például Dankó Rádió, Nóta Tv, hogy azok, akik kis eséllyel nyitnak ki egy híradót, is megkapják két nóta között a „kiképzést”.

És tessék mondani, aki netán baloldali rádiót, tévét venne, hogyan szerezne frekvenciát egy olyan országban, ahol lebontották a jogállamot, és az intézmények jelentős része elvesztette a függetlenségét? Nincs intézmény, ahová valamiféle jogorvoslatért lehetne fordulni! Egy majdani változtatáskor a legfontosabb az egykor független intézmények függetlenségének visszaadása, az Alaptörvény vadhajtásainak lenyesegetése, a pártfinanszírozás és a választójogi törvény rendbetétele. Emiatt jelöltek parlamenti képviselőnek civilek és pártok, hogy szélesebb sávban küzdhessek ezekért az ügyekért, mint ahogy most küzdök egy-egy televízió műsorban, vagy interjúban, mint amit most adok éppen neked.

Már a bíróságok sem függetlenek?

Ezt még nem mondtam, de a tendencia megvan, hogy ők is legyenek beolvasztva a központi irányítás alá, megsértve ezzel a hatalommegosztás alapelvét. Az Akadémiát is központi irányítás alá akarják venni, ahogy az oktatásról, az egészségügyről már beszéltünk is.

Magyarországon a jogalkotás vált jogellenessé!

Jogot alkotnak, törvényt hoznak, törvénygyár van, és így mindenre rámondható, hogy ami történik, az törvényes, hiszen jogszabály van rá.

Akkor végképp föl kell hagyni azzal, hogy az igazságszolgáltatás igazságot szolgáltat, tényleg inkább csak jogot szolgáltat, ami már egyre kevésbé azonos az igazsággal?

A legnagyobb sérelem, hogyha a törvény előtti egyenlőség megszűnik, ha az állampolgár nem jut hozzá törvényes bírójához, és elfogult, vagy túlzottan szervilis bírók hoznak ítéletet. A bírák néha fölemelik a szavukat, mi ügyvédek is írtunk alá petíciót, hogy el a kezekkel a bíróságoktól. Nem tudom, hogy lesz-e ennek a társadalmi nyomásnak valamilyen eredménye. Megmondom neked őszintén, hogy nem vagyok optimista, csak szeretnék optimista lenni. Az én tapasztalataim – és már közelebb vagyok a 70-hez, mint a 65-höz – azt jelzik, hogy ebben az országban az irány rossz és sajnos, amikor a mai hatalom példákat követ, akkor ez nem az emberek hasznára, hanem a kárára történik.

A legmagyarabb magyar

Bóta Gábor

-

2018-09-02

0

A legmagyarabb magyart keresik egy bornírt tévévetélkedőben, a háttérbe olykor még nagyban kivetítik a magyar zászlót is, meg „integrációs kerítést” is felhasználnak, hiszen, ha lúd, legyen kövér, azokat a bizonyos legeslegjobb magyarokat a szórvány magyarság körében kutatják rendületlenül. Ez persze paródia, az EztRád című, zenés alternatív társadalomkritika alcímű produkcióban, amit a Városmajori Szabadtéri Színpadon láthattunk, de amúgy a Szkéné Színház repertoárján szerepel, a Nézőművészeti Kft. jóvoltából.

Mucsi Zoltán és Parti Nóra vezetik a játékosokat megalázó, ideologikus mázzal leöntött, ízléstelenül vicceskedő vetélkedőt, amihez hasonlót fájdalmasan sokat látunk. A férfi hímsoviniszta módon állandóan fölényeskedő megjegyzéseket tesz a nőre. A butuska csinibaba pedig ostobaságok tömkelegét jelenti ki, nyilvánvalóan nem alkalmas erre a tevékenységre, vagy hát sajnos éppen ezért alkalmas, agymosó vetélkedőkben erre van igény. Meg lúzerekre, akikből hülyét lehet csinálni. A sztárgázsijú, kikent-kifent műsorvezetők, és a szerény öltözetű, csóró játékosok, akik az előttük elhúzott mézesmadzagtól, a számukra hihetetlen összegű főnyereménytől, remélik sorsuk jobbra fordulását. Általában ez a gusztustalan felállás.

Most is egy ilyen vetélkedőt látunk, ami elmegy egészen odáig, hogy lehúzott gatyával, meztelen fenékkel kell ülniük szegény páráknak, forró rezsókon, merthogy ugye Dózsa György is tüzes trónon ült. A magyarkodást ugyanis naná, hogy ebből sem lehet kihagyni. Persze az a „nemes” vetélkedő tárgya, hogy melyikük bírja hosszabban a beizzított platnin. Van bajusz szépségverseny is, de nem ám lefelé konyuló, annak pesszimista látszata lenne, az meg ugye manapság nem divat, a szép, kackiás, felfelé pödrött az viszont már döfi! Mondja is az egyik versenyző, hogy ő a magyar bajuszt összeötvözte a smile-val, persze dől a közönség a röhögéstől. Katona László és Molnár Gusztáv a két erdélyi, éreztetik mennyire pokolian kiszolgáltatottak, és mennyire ki akarnak törni jelenlegi helyzetükből, arra hajtanak, hogy most megcsinálják életük nagy szerencséjét, ami, mint az integrációs kerítés jelzi, akár áttelepüléssel is járhat.

Persze a bevándorlókról is szó van vaskosan, a produkció úgy indul, hogy amikor még nem oltották el a lámpákat a nézőtéren, és jön be a közönség, Kovács Krisztián már bent terem a színpadon, kinyúlt, lyukas atlétatrikóban, azt imitálja, hogy teherautó sofőr, aki káromkodik ahogyan belefér, szidalmazza a migránsokat, azzal fenyegetőzik, hogy közéjük hajt. A nézőtérre érkezők is megkapják a magukét, ebből a pasasból süt a feltehetően beleplántált gyűlölet. Ő szintén nyilvánvalóan egy lúzer, minden dühét, elkeseredését rávetíti a bevándorlókra, akik ott sincsenek, de azért ő oda vizionálja őket magának az útra. Ez kicsit dermesztő is, bár inkább nevetséges, mert annyira abszurd.

Az EztRád cím asszociálhatja azt is, hogy tesznek rád, de az esztrád műfajt is jelöli, ami rövid jelenetek, énekszámok, tánc, konferansz szöveg egyvelege. És alapvetően könnyed műfaj. Ezt az alkotók körülbelül be is tartják, nem húznak be nekünk maradandó ütéseket, lazán, az improvizálás eszközeit is segítségül véve, temérdek humorral, ötletpetárdával szórakoztatnak, de azért mégiscsak fajsúlyos kérdésekről beszélnek.

A rendező, Scherer Péter a konferanszié. Öltönyben, mellényben, csokornyakkendősen, tanáros pedantériával „hinti az igét”. Rendszerint komoly ábrázattal aranyigazságokat, közhelyeket mond, de azért megfontolásra méltó dolgokat. Csányi Vilmos etológus professzortól idézi például azt, hogy az ember fölöttébb békés lény, hiszen egy zsúfolt buszban általában nem verekszik össze, nem öli halomra egymást, de próbáljunk csak egy rakat csimpánzot betuszkolni ugyanabba buszba, kevesen érnek majd el élve a végállomásra. Közben pedig a jelenetek azért jobbára arról szólnak, hogyan árt ember az embernek. A feleséget például hogy rugdalja a férje, a cigány kisfiú mennyire érzi kirekesztve magát, a féltékenység milyen pusztító, szinte mindenki trükközésre kényszerül, hogy megéljen.

A színészek időnként dalra fakadnak, táncra perdülnek és fölöttébb élvezik amit csinálnak, rosszcsont kölykökként rakoncátlankodnak a deszkákon. A publikum is igen jól szórakozik, bizonyos tagjai annyira nevetnek, hogy csaknem leesnek a székről. Legvégül, mintegy keretes szerkezetként, visszajön a sofőr, és folytatja szitokáradatát. Nagy szárnyú angyal jelenik meg, csitítgatja, és szelíden kihúzza a színfalak mögé. Vagyis csodának kell történnie, hogy ez a gyűlöletáradat abbamaradjon. Tán azért tehetünk mást is, de mindenesetre igen erősen higgyünk a csodákban!

Semmiféle válság nincs a társulatban

Bóta Gábor

-

2018-08-29

2

Megalázónak tartja Jordán Tamás, hogy nem szóltak neki előre arról, hogy tizenhét év után a Savaria Történelmi Karneválon nem haladhat a menet élén, de nem gondolja, hogy ennek kihatása lesz a színház munkájára. Arról is beszél a vele készült interjúban, hogy a tervekkel ellentétben, Alföldi Róbert mégsem rendez a következő szezonban náluk, mert más darab vált most aktuálisabbá.

Mindenki azt gondolja, hogy Jordán is megijedt vagy szóltak neki.
A színház fontosabbnak tartja a Terror című darab előadását.
Csak újságból tudtam meg, hogy nem lehetek a menet élén, ez megalázó.
Ami mögöttem van, most learatható.
Az eltelt tíz év alatt a színház nagyon-nagyon ment előre.

Meglehetősen kemény a következő évad terve. A revizor, Mohácsi János rendezésében, nyilván erős társadalomkritika. Anouilh Medea című darabja pedig arról beszél, hogy akik eddig szövetségesek voltak, igen közel álltak egymáshoz, szembekerülnek. Ez Lukáts Andor rendezésében lesz látható. Mintha ennek is igencsak lenne aktualitása. Székely Csaba új darabja pedig a melegség, a kirekesztés témakörét járja körül, Alföldi Róbert színpadra állításában…

Itt közbe kell szólnom, ez a produkció nem lesz.

Miért nem?

Márciusban még úgy tűnt, hogy ez nagyon fontos, időszerű. De eljött a nyár, és kiderült, hogy már nem annyira érvényes.

Szegény Székely Csaba nem először jár így, pár éve az Örkény Színházban már el is kezdték próbálni az egyik darabját, majd nem mutatták be. És akkor Alföldi mit csinál?

Nem rendez ebben a szezonban nálunk, csak a következőben.

Emiatt kapásból rögtön mindenki valószínűleg valami politikai dologra gondol.

Mindenki azt gondolja, hogy a Jordán is megijedt vagy szóltak neki.

És nem?

Nem. Nem. Ebbe egyáltalán nem szóltak bele.

De akkor nem lehetett volna valami mást kitalálni Alföldinek?

Lehetett volna. De ő következetesen éli a művészi életét, és soha olyat nem csinált, ha valahol szó volt valamiről és a színház elállt tőle, mást választott. Akkor inkább abban a szezonban nem rendezett ott.

Ebben az esetben a színház állt el a darabtól?

A színház érvényesebbnek és fontosabbnak tartja most a Terror című darab előadását. Úgy gondoltuk, hogy a Terror című darab lesz helyette, amit sok színházban nagy sikerrel játszanak, és ami most igen fontos. Ennek igen nagy az aktualitása.

Azt gondoltam, hogy miután nem akartak igazgatóvá választani, majd mégis direktor lettél, elrendeződött minden. Te érted, hogy az eddigiekkel ellentétben a Savaria Történelmi Karneválon miért nem lehettél a menet élén?

Nézd Gábor, nem várható el tőled, hogy mikroszkóp alatt nézd a szombathelyi életet. Nagyon rosszul esik az, hogy csak az újságból tudtam meg, hogy nem lehetek a menet élén, ez megalázó. Engem májusban felkért a fesztivál szervezője. Nem kell minden évben nekem lennem a menet elején lévő bigán. De ha tizenhétszer egymás után én voltam, akkor annyi elvárható, hogy ha nem én vagyok, szóljanak. Ha a polgármester elmondja nekem, hogy most már azt szeretné, hogy változtassanak a karnevál koncepcióján és, hogy most sportolók legyenek az élen, mert nagyon híres szombathelyi sportolók vannak, akkor egészen biztos, hogy ez az én egyetértésemmel történt volna.

Bányai Kelemen Barna, aki elszerződött a Katonába, azt mondta, hogy annak idején az igazgatóválasztás körüli hercehurca igencsak megrángatta a társulatot. Akkor teljes mellszélességgel kiálltak melletted a társulat tagjai meg a város lakói. De ami most történt, esetleg kelthet valami bizonytalanságot, hogy jaj, akkor majd fél év múlva, egy év múlva esetleg nem is te leszel az igazgató, netán nem stabil a színház helyzete. És akár megindulhat egy elvándorlás.

Most nem nagyon értelek. Bányai Kelemen Barna mondhatta, hogy az igazgatóválasztási procedúra megrángatta a társulatot, természetesen mindenki feszült volt, de ezen már túl vagyunk, nincs már az, hogy jaj mi lesz majd jövőre. Akkor mindenki idegbeteg volt és nagyon hálás vagyok azért, hogy mindenki kiállt mellettem. Nyilván ennek is szerepe van abban, hogy egy újabb időszakra megkaptam a színházat. Azért voltak idegesek a társulat tagjai, hogy mi lesz velük, ha nem én vagyok. De most én vagyok. Ilyen bizonytalanság nincs. Semmiféle válság nincs a társulatban.

A biga ügy nem kelthet újabb bizonytalanságot?

Ne haragudj Gábor, hogy türelmetlen vagyok. 2021. január 31-éig én vagyok az igazgató. Nem lehet eltávolítani, mert ahhoz súlyos fegyelmi dolgok, pénzügyi bukfencek kellenek. Az, hogy ki áll a bigán, marginális. Ez az ügy önmagában felháborító, de nem akkora politikai ügy, amekkorára gondolnak az emberek. Nekem fáj, de egy bocsánatkéréssel el lehetne intézni, nem rendítette azonban meg a színház és a város viszonyát. Ha a polgármester közölte volna velem, vagy a fesztivál szervezője, hogy most más a koncepció, akkor nem lehetne az a látszat, hogy ki akartak velem cseszni. Most ez a látszat és a baloldali érzelmű emberek ezt így is gondolják, és ennek hangot adnak. De ezt a jobboldal és maga a polgármester is ki tudná védeni, át lehetne tekerni ezt az egészet egy emberi mulasztásra. Nincs benne semmiféle célzatosság, mondják ők.

A színháznak komoly szakmai sikerei vannak, például most a színikritikusok öt kategóriában is díjra jelölték.

Ez azt jelzi, hogy az eltelt tíz év alatt a színház nagyon-nagyon ment előre. Erről szívesebben beszélnék.

Amikor Szombathelyre mentél, volt egy olyan koncepciód, hogy a vidéki színház nem azt jelenti, hogy valamennyi néző csak szórakozni akar. Ezt a következő évad műsorterve fényesen bizonyítja, egyáltalán nincs benne zenés vígjáték, operett, sőt még musical sem.

Operett eddig sem volt, de musical igen, volt Chicago, Kabaré, Sztárcsinálók, A dzsungel könyve. Idén nincs musical és sokan hiányolják, a színészeink és a közönség is. Nem sikerült megtalálni azt a zenés darabot, amit jól meg tudunk csinálni akár rendezői, énekesi, színészi szempontból. A műsorterv összeállításakor az szokott lenni a hasonlatom, hogy képzeljük el, ha csak egyetlen vendéglő van egy nagy területen, akkor olyan étlapjának kell lennie, amelyen van pacalpörkölt és Wellington bélszín is. Büszkeséggel tölt el minket, hogy a vidéki színházak közül nálunk van a legjobb rendezői gárda, és ez még bővül most Pálfi György filmrendezővel és külön öröm, hogy Bálint András is rendezni fog nálunk. Alföldi idén nincs, de van Mohácsi, Réthly Attila, Valló Péter, Lukáts Andor és Nagy Cili, aki a Sztárcsinálókat állította színpadra tavaly, újra rendez nálunk. Kíváncsian várjuk a hétfői díjkiosztást a Városmajorban, ahol a Volpone-t játszottuk és feltehetően ott is kapunk díjat.

Olyan most a színház, amilyennek tíz évvel ezelőtt elképzelted?

Végül is azt csináljuk, ami a színháznak alapvető feladata. Az, hogy megbeszélje, színdarabok segítségével, mindazt, ami a társadalomban fontos. Bármilyen rendszerben, bármilyen korban ez a színháznak a feladata. Mondom azt a közhelyet is, hogy tükröt kell tartania a világnak.

És erre nálatok már bemennek a nézők, hiszen úgy tudom, hogy Arthur Miller a Salemi boszorkányok című tragédiájának akkora sikere van, mintha valami zenés produkció lenne.

Márciusban, amikor a Katona József Színház külföldi vendégszereplésre megy, néhány alkalommal náluk is el tudjuk játszani.

De Szombathelyen is nagy sikere van, nem?

Ja, nagyon. Telt házakkal megy, nem lehet rá jegyet kapni. És biga ügy ide, biga ügy oda, remélem, hogy igen erős szezont fogunk csinálni annak ellenére, hogy nyáron ez a kellemetlen történet megesett.

Némiképp változik a társulat, elment három oszlopos tag. Az említett Bányai Kelemen Barnán kívül, Bánfalvi Eszter és Mertz Tibor. Te magad mondtad, hogy nagy színészegyéniségeknek nem kell hosszútávon Szombathelyen játszaniuk. Viszont jönnek fiatalok, jönnek mások, újra ki kell alakítani a társulatot.

Jön Gubik Ági, akit a nézők a tévéből ismerhetnek és Erdélyből jön Antal D. Csaba. A ’80-as évekbeli legendás kaposvári csapat is tíz év után már szétvált, pedig nagyon jó dolguk volt. És meg lehet kérdezni Bálint Andrist, aki színházigazgatói működése harminc éve alatt vagy ötször csinált új társulatot. Mindig igen jók mentek el, aztán jöttek újak, akik nagyon jók lettek. A Radnóti harminc évig tudott úgy a topon lenni, hogy közben rendszeresen cserélődtek a topon lévő emberek.

Tehát akkor most ez történik Szombathelyen is?

Igen, de általában a színházi működésben ez egy magától értetődő dolog. Amikor azt mondtam, hogy már nem Szombathelyen van a helyük, akkor én ezt az ő helyzetüket átérezve mondtam. Olyan kiválóak, hogy nekik Budapesten kell lenniük, mert ez egy annyira Budapest központú ország. Ha valaki Szombathelyen van és nincs benne sorozatban vagy tévéreklámban, azt nem ismerik. Egyébként még akkor sem feltétlenül, ha Budapesten játszik. Fájdalmas dolog például, hogy Fekete Ernőről, bár a fővárosban játszik, a nagyközönség nem tud semmit sem. Kivéve azokat, akik a Katonába járnak. Hatalmas nagy színészek ismeretlenek.

Amikor Szombathelyre mentél, volt egy olyan terv, hogy ott majd csináltok szappanoperát is az ottani színészekkel a helyi tévében, ami akár az országos vérkeringésbe is bekerülhet. Közben pedig, aki Szombathelyen játszik, ott is él majd. De te is sokat jársz Pestre fellépni.

Én nem azt mondtam, hogy mindenki szombathelyi lakos lesz, hanem, hogy amíg a társulat tagjai Szombathelyen dolgoznak színészként, addig legyenek szombathelyiek. Nem gondoltam, hogy mindenki le fog telepedni, házat vesz és ott fogja leélni az életét. Az alatt, hogy legyenek szombathelyiek a társulat tagjai, azt értettem, hogy lássák őket a városban. A boltban, a főtéren, a kávézóban, éljék a szombathelyi életet. A szappanoperához igen nagy költségvetés kellett volna és nem volt meg hozzá a pénzünk. Ráadásul akkoriban derült ki, hogy már nincs olyan köztévé, amelyik egy ilyen műsornak a megrendelője lehetne.

Tehát az a helyet változatlan, hogy a szakmában elismert produkciókat csináltok, ezekre el-el utaznak a szakma bizonyos képviselői, egyszer-egyszer vendégszerepelni is tudtok Pesten, de a szombathelyi színészi lét nem jelenti azt, hogy valaki országosan ismert lesz. A színészek zöme pedig hosszú távon erre vágyik.

Hát persze. Ha valakinek lehetősége van Pesten játszani, filmszerepet vállalni, akkor én ezt mindig pártolom.

Te magad sokat játszol Pesten, nem is tudom, hogyan van energiád ennyit ingázni, bár mondani szoktad, hogy a legjobban a vonaton tudsz tanulni.

Igen, ezt most is fenntartom.

A vonaton nincsenek zavaró tényezők? Például, ha ott ülnek melletted? Nem jobb az, ha otthon magadra csukod az ajtót?

Magamra csukom az ajtót, tanulni kezdek, ami a legnehezebb, leggyűlöletesebb dolog, de otthon legkésőbb negyed óra múlva fölállok és kinyitom a hűtőszekrényt, megnézem, hogy mi van benne. Utána leviszem a kutyákat sétálni, csak hogy megmeneküljek a tanulás borzalmaitól. Minden kibúvót kihasználok, minden lehetőséget megragadok, csak hogy ne tanuljak. A vonaton pedig kényszerűen tanulnom kell és ezt a kényszert én már megszoktam. Sőt azt is megkockáztatom, hogy már meg is szerettem.

Megmondható, hogy a szombathelyi időszak a szakmai fejlődésedben mit jelent?

A gyümölcsöt jelenti. Nekem az Egyetemi Színpad volt az általános iskolám, a 25. Színház a gimnázium, Kaposvár az egyetem, a Merlin a doktori cím megszerzése, a Nemzeti kicsit fanyar, de gyümölcs, Szombathely pedig teljesen érett, ízletes, még soha nem ismert gyümölcsöt jelent. Itt beteljesedik az, amit a színháztól vártam. Már nem akarok mindenáron én játszani, vannak itt a korosztályomban színészek, akiket nekem kötelező munkával ellátni. Igen sok itt a barátom, akikkel már korábban is dolgoztam. Örülök annak a jó néhány fiatalnak, akik évről évre egyre jobbak lesznek, jó velük dolgozni. A hiúságomat legyezi, hogy első szóra eljönnek az ország legjobb rendezői Szombathelyre. Örömet jelent, hogy miután tíz éve vagyok már Szombathelyen, rendkívüli a népszerűségem, mindenhol előre köszönnek, gratulálnak a színházhoz. Szeretek elmenni kávézóba, kiülni a teraszokra, a helyi lakosokkal találkozni. Úgy érzem, hogy igazán nagy a megbecsülésem, nem csak nekem, hanem a színháznak is. Elég idős vagyok már ahhoz, hogy túlságosan merész terveim ne legyenek, élvezem azt, hogy mindaz, amit eddig elértem, ami mögöttem van, most learatható.

A nőbolond

Kultúra

Bóta Gábor

-

2018-08-25

0

Őrjítőek a Garry Winogrand által lencsevégre kapott nők. Nem azért, mert manöken alkatúak, és kihívóan pózolnak a kamerának. Éppen azért, mert keresetlenek. Észre sem veszik, hogy az utcán állva mennyire kidomborodik a mellbimbójuk, hogy olyan sóvár nézéssel adnak egy pasi szájába cigit, hogy az felhívás azon nyomban keringőre, úgy sutyorognak összebújva a padon, hogy abból lehet tudni, a másik nemről trafikálnak, és naná, hogy szexről folyik a szó. A Capa Központban látható Women Are Beautiful, vagyis A nő gyönyörű című kiállítás merő élvezet.

A hivatásába teljesen belehabarodott Winogrand, akinek az apja különben Budapestről tántorgott ki Amerikába, a mamája pedig Varsóból, mániákusan űzte a hivatását. Leginkább New York utcáit járta, a hozzánőtt Leica gépét nagylátószögű objektívvel felszerelve. Gonoszkodhatnék, hogy olyan volt, mint egy paparazzo. Az ellesett pillanatokat kereste megszállottan. Csak ő nem kikent-kifent, mesterkélt sztárokra hajtott. Éppen ellenkezőleg. Utcasarki ismeretlenekben is meglátta a nagy lehetőséget. A hatvanas, hetvenes évek legnagyobbjaihoz sorolják, pedig csak örökösen szerelmes volt a nőkbe. Nőbolond volt. Az utcák hercegének is nevezték.

Eszméletlen mennyiségű felvételt készített, 1984-ben halt meg, de máig feldolgozatlan egy raktárnyi tekercse. Nem szexbombákat fotózott, hanem felszabadult nőket. A szexuális forradalom, meg a feminizmus idején, mámorosan felszabadultakat. Akik egyáltalán nem érzik magukat másodrendűnek, sőt. Tisztában vannak testük varázsával, eszük ágában sincs leplezni, ami megmutatható. Tengernyi a miniszoknya. Vagányak a dekoltázsok, sokat sejtető az is, ami nem látszik. Magabiztosak a mosolyok, harsányak a nevetések.

Egy fiatal, roppant csinos nő, hol másutt, mint olyan kirakat előtt, amiben egy próbabábun jól szabott férfizakót és hozzá inget, nyakkendőt, díszzsebkendőt látunk, ácsorog. Ez már feszültséget ad a képnek, mintha a potenciális lovag állna a háttérben. A hölgy meztelen karokkal, igézően karcsún dekkol, karján a levetett kabátja, kezében fagylalt. Tavasz lehet, netán tél vége, nem számíthatott ekkora melegre, fölfelé néz, a fény, a Nap felé, és kitörő örömmel nevet. Mondhatnám ezt a fotót az életigenlés himnuszának is. Igéző. Ahogy igéző az is, ahogyan egy lány fa alatt, könnyed lezserséggel elheveredve, könyvet olvas a füvön. Ez bizony rosszra csábít. Illetve nagyon jóra! Látható ennek az ellentettje is, egy útszélén háttal álló, kilógó fenekű, nagy valószínűséggel, prostituált, aki éppen hátrafordulva kelletlenül néz bele a kamerába. Hát benne nincs semmi kívánatos.

De ő a kivétel. Winogrand általában a szépet, esetleg a kicsit groteszkbe hajlót fotózza. Például azt, amikor partin extravagáns ruhában, csaknem köldökig érő drabális dekoltázzsal, jókora gyöngysorral tobzódik egy nő, és éppen egy pasi merő tekintettel, kiguvadt szemekkel bámulja a kétségtelenül figyelemre méltó melleit. Valami szabadtéri rendezvényen megfigyelhetünk hasonlót, de ott nem lopva bámészkodás történik, hanem egész csapat férfi, de mondhatnám azt is, hogy kiéhezett hím, skubizik a domborulatait szintén nem véka alá rejtő, izgató nőstényt.

Kedvelem azt a képet ugyancsak, amikor feszes pulóverben, naná, hogy lenge szoknyácskában két nő sétálgat, és több öregúr sóvárogva utánuk bambul. Hja, az öreg kecske is megnyalná a sót. Winogrand nőimádatában, mintegy melléktermékként, a szebbik nemet burkoltan, vagy éppen nagyon is nyíltan, stírölő pasikat szintén megörökíti. Akiknek az arcán sokszor látszik, hogy nemigen bírnak a hormonjaikkal, nehezen tudják türtőztetni magukat. Ezek kis minidrámák. Persze van testek parádéjaként kihagyhatatlan helyszínül strand. És szintén kihagyhatatlan a kutyás nő, aki büszkébb tud lenni kedvencére, mint a pasijára, és ez is lehet fölöttébb erotikus.

Egy roppant érzékeny ember érzéki képei ezek. Csaknem minden pillanatban megtalálja az érdekességet, a lencsevégre valót. Nem különösebben bíbelődik kompozícióval, szerkesztési szabályokkal, kattint, majd megint kattint, végig kattintgatja az életét, mert az utca színházában mindig meglát valami érdekeset, és nekünk is képes megmutatni azt, amit mi észre sem vennénk.

Székhelyi József halálára

Bóta Gábor

-

2018-08-22

0

„Dögöljön meg a rák!!!”, üvöltötte a telefonba, amikor tavasszal a Klubrádióban interjút csináltam vele, és elköszöntem tőle. Beszéltünk a Spinozában tartandó bemutatóról, amit, ha törik, ha szakad, meg akart csinálni. És beszéltünk arról is, hogy beteg, nem titkolt semmit, mindig is nyílt volt, és nem csupán négyszemközt, hanem a nagy nyilvánosság előtt szintén. Ha beszélt, tényleg mondani is akart valamit, közlendőjét rendszerint a rá oly jellemző, fanyar humorával fűszerezte. Energiái pedig végtelennek tűntek. Sokszor szóba hozta, hogy messze nem érzi magát annyi idősnek, mint amennyi. Hetven évesen is hetvenkedett. Bordatöréssel is játszott, és fel sem merült benne, hogy emiatt nem jön velem pódiumon beszélgetni, szinte fel volt háborodva, amikor félve felhívtam emiatt, hogyan képzelem, hogy ő ezt lemondja. Egyébként mindig felvette a telefont, ha nem tudta, a lehető leggyorsabban visszahívott bárkit. Becsületes volt, egyenes gerincű, az élet legkisebb dolgaiban is.

Meg a nagyokban szintén, hiszen mondta a véleményét, büfében, folyosón, sajtóban, médiában egyaránt. Nem rejtette véka alá, amit gondol. Amikor a Szegedi Nemzeti Színházból, ahol korábban direktor volt, rapid módon útilaput kötöttek a talpára, bizony erősen bizonygatni kellett, hogy ugyan már, ennek az ég egy adta világon semmiféle politikai oka nem volt. Ahogy az is emlékezetes, hogy Egerben nem léphetett fel, ott ugyancsak kellett magyarázkodni, szerecsent mosdatni rendesen, aztán persze megígérték, hogy kiköszöbülik a csorbát, hívják, megtarthatja Villon-estjét. Aztán kérdeztem tőle, volt-e Egerben, azt válaszolta, hogy nem hívták. Azt hiszem volt benne valami Villon lázadásából, társadalomkívüliségéből, tán ezért is tartozott harsogóan fiatalon, az akkor igencsak ellenzékinek számító, minden megrögzött fennállóval szembe helyezkedő Egyetemi Színpadhoz, ahol az egyik mestere Ruszt József volt, aki rögtön a pályája elején ráosztotta a Hamletet Kecskeméten. Nagyreményű pálya kapott ezzel igencsak hatalmas löketet, és óriási bizalmat Székhelyi, amire rá is szolgált. Az nem állítható, hogy ezután csupán főszerepek garmadája következett, de az igen, hogy sokat játszott, abszolút foglalkoztatott volt, és igencsak hamar belopta magát a nézők szívébe, amihez hozzájárultak a tévézések, filmszerepek, szinkronizálások. Homer Simpson hangja, a Simpson család című sorozatból, a magyarok számára mindörökké ő.

Nem volt műfaji korlátja, tragédiát ugyanúgy játszott, mint komédiát, és attól sem jött zavarba, ha operettben kellett komédiázni. Például, nem is olyan régen, a Fekete Péter című operettben mulattatott, a Madách Színházban, fő szakmai otthonában. Ugyanitt, a Szerelmes Shakespeare-ben még játszott a nyáron. Júliusban műtötték, a tüdőrákjának áttétjei voltak, de ő készült a Vidor Fesztiválra, Nyíregyházára, most pénteken lett volna a Szép jó estét, Mr. Green! előadása, mondta is, hogy ott sem akar csalódást okozni a közönségnek. Többek szerint ez a kétszereplős darab tartotta életben. Ebben 86 éves, idős embert játszott, soha nem éli már meg ezt a kort. Mindig tele volt pedig vitalitással. Nem véletlenül mondta nekem egyszer, hogy mindig kell, hogy legyen a háznál gyerek. És nála aztán volt is! Öt gyermeke és négy unokája siratja. A legkisebb, a nála harminc évvel fiatalabb feleségétől született, a 7 esztendős Sára. A fényképét mindig magánál hordta. Többször beszélt arról, hogy nem halhat meg, mert iskolába kell vinni. Nyilatkozta, hogy nem a haláltól fél, hiszen az születésünktől tudható, hogy bekövetkezik, hanem a hozzá vezető úttól, az agóniától. Sokat szenvedett. Emelt fővel viselte. Azt képviselte, hogy beszélni kell a rákról, mert az nem szégyellni való dolog, és hiába gondoljuk, hogy azt csak más kaphatja meg. Nagy betegen is másokon akart segíteni.

Szerethető ember volt, jó színész, és bár voltak, akik politikai nézetei miatt haragudtak rá, lényegében az egész ország szurkolt neki. Sajnos nem döglött meg a rák. Meghalt viszont a 71 esztendős Székhelyi József, aki még sokáig élhetett volna, játszhatott volna, sugározhatta volna magából a szeretetet, és élvezhette volna, hogy viszont szeretik.

Sötét praktikák

Kultúra

Bóta Gábor

-

2018-08-22

0

A Hatalomjátszma című könyvben igen nagyban megy a tét. Földkerekség mértetekben. Nagyvadaknak, üzletembereknek dolgozó gengszterek, ügynökök, bérgyilkosok röpködnek a világban. Összeesküvéseket szőnek, robbantanak, lőnek, ölnek, és ennek a középpontjában ráadásul egy magyar van. Persze Magyarország is veszélyben. Meg egy igencsak fontos nő.

Hampuk Zsolt könyve feszülten izgalmas. De nem azért, mert tele van vérrel, bár mi tagadás, van bőven az is. Rémisztő kegyetlenséggel tud leírni öldökléseket. Olyat is, amikor egy akcióban tömegmészárlás folyik, és nem restelli részletezni, melyik testrész hová hullik szerteszéjjel, meg olyat is, amikor valakit kínoznak. Ez persze gondos pszichológiával is társul, és bemélyed például a kés ide-oda, miközben megy a hidegvérű, gunyoros, érzéketlen duma. Fogcsikorgató.

A könyv azonban mégsem ettől hideglelős, miközben fölöttébb szórakoztató. Erre mondják, hogy olvastatja magát. Sodornak a mondatai, már-már az az érzésékünk támadhat, hogy bennünket is elsodornak, hiszen arról szólnak, hogy egyfolytában veszélyben, akár végveszélyben vagyunk. Hihetetlenül sötét praktikák zajlanak a háttérben. Országok sorsáról döntenek lezárt paletták mögött. Miközben ez a kötet krimi, kalandregény, road movie, miegyéb, az a baj, hogy közel sem csak fantázia szülte, nem hat kitalálmánynak, bár a nagy része nyilván az. Ugyanakkor mégiscsak ott érződik mögötte a tudás, hogy nagyhatalmak, kishatalmak, multik, nagykutyák, feltörekvő kutyák, egymással szövetkezve, vagy éppen ölre menve, behálózva a Földet, milyen aljas praktikákat űznek, rideg, okos aggyal, vagy elborult fejjel, és bizony mindent, de mindent megtehetnek, még azt is, amiről el sem tudjuk képzelni, hogy ilyen egyáltalán létezhet, bárki fejében megfordulhat.

Hampuk Zsolt jeles séfként beutazta a fél világot, és főzött hatalmasságoknak. Például a brit királyi családnak, svájci legfelsőbb köröknek, a magyar elit azon részének, melynek tagjai esetleg belföldre is magánrepülővel, helikopterrel érkeznek kastélyszállodába nyaralni, netán csak egy röpke hétvégére, romantikus luxusvacsorára. Hát innen valószínűleg az a hatalmas tudás, amit összesűrít a novum publishing gondozásában megjelent könyv.

Én séfként ismertem meg. Mivel írok gasztronómiáról, valamilyen ismeretség kapcsán oda keveredtem, mielőtt megnyitotta Budán a Lamb &Leo bisztrót, ami sajnos már a múlté. Főzött néhányunknak, hogy teszteljük a hamarosan étlapra kerülő fogásokat. Akkor kiderült, annyira finom, sok összetevőjű, szép megjelenésű ételeket készít, hogy ezek nyugodtan nevezhetők érzékieknek. Ugyanígy, érzékien ír is. Szemléletesen láttatóak a mondatai.

A Hatalomjátszma című regénye is sok összetevőjű. Nem csak jó néhány helyszínen játszódik, hanem különböző idősíkokban is, több évtizedet átölelve. A kötet vagányul ugrabugrál közöttük, földrészek és országok között. Amikor éppen iszonyatosan izgalmas, sorsfordító dolog történik, odébb röppenünk pár ezer kilométert, vagy pár évtizedet. Ilyenkor időnként szitkozódtam, hogy a francba, nem engedem, hogy kitoljon velem Hampuk, előrelapoztam, aztán visszafogtam magam, mert persze igen jó ez a szerkesztési mód. A kötet egyaránt megmutatja a pokoli nyomort, és a tán nem kevésbé pokoli, galádul szerzett luxust, a múltat, és sejteti a nem feltétlenül biztató jövőt.

Hampuk, egy séftől meglepően, rengeteget tud az ember elaljasodásáról, kegyetlen, vicsorgóan veszélyes, gyilkoló állattá válásáról, de jócskán vannak ismeretei gyengédségről, szerelemről, belemenős szexről, no meg az izgalom állandó fokozásáról. Lendületesek a mondatai. Időnként kissé túlburjánzanak, ide-oda indáznak, de ettől még érdekesek. Kegyetlen, elvadult világot ábrázolnak, amiben mindenkinek keményen meg kell küzdenie kis talpalatnyi helyért is, hogy egyáltalán létezni, élni tudjon, valami harmóniát kivívjon magának, és esetleg még némi szépségben is legyen része.

Ezt csak humorral lehet valahogyan elviselni, és az szintén bőven van a kötetben. Kesernyés szarkazmus, metsző irónia, vérbő fekete humor. Egy látszólag szelíd, halk szavú ember kifakad a világról, megmutatja az öldökölni kész, rideg gazdasági érdekeket, és azt ugyancsak, hogy közben azért vágyunk melegségre, szeretetre, simogató szóval és simogató érintéssel társuló humánumra.

Izgalmas könyv. Krimi, erőszak vegyül benne szerelemmel, romantikával, rengeteg szenvedéllyel, ami pusztítani, felemelni egyaránt képes.

Világvége

Kultúra

Bóta Gábor

-

2018-08-17

0

Világvégét, özönvizet vizionál egy fiatalember, Szamosi Donáth, Kulumatué művésznéven, Andrew Bovell Angliában, Amerikában, Ausztráliában egyaránt sikert aratott, Majd, ha az eső eláll című darabjának segítségével, a Hatszín Teátrumban. A produkcióban az eső soha, de soha nem áll el, a színpad hátterében fenyegetően zuhog és zuhog.

Nem vetítésről, nem hangeffektusokról van szó, tényleg víz ömlik alá, aminek monotonitása egy idő után idegőrlő. A cél valószínűleg pontosan ez. Vagyis, hogy ne tudjunk nem oda figyelni arra, kapjunk már észbe, ne dugjuk homokba a fejünket, hogy meglehetősen elfuseráltuk ezt a földi létet. Föléltük a Föld természeti tartalékait, váltig szennyezzük a környezetet piszkosul, és ehhez jön egymás gyötrése, kizsigerelése, idegzsábává tevése, jönnek a rémisztően kusza kapcsolatok, amik együtt járnak a családok szétesésével, az elmagányosodással, a depresszióval, és még sorolhatnám és sorolhatnám.

Azt is mondhatnám, hogy ez ismert lemez, unjuk is már, úgy sem tudunk mit tenni ellene, benne vagyunk a taposómalomban, oszt annyi. Aztán majd idejekorán meghalunk, amikor kell. Szamosinak viszont érezhetően feltett szándéka, hogy szembesít minket a rögvalóval. Ezt azonban igencsak stilizáltan teszi. Kihasít egy darabot a nézőtérből, és oda pakol egy forgószínpadot. A közönség az eredeti színpadon és a nézőtér megmaradt részén ül, fordított irányban, mint ahogy szokott. A valószínűleg erre az alkalomra bérelt színpad pedig lassan, kimérten, az eső monotonitásához hasonlóan, bizonyos idő után szintén fárasztóan, forog és forog és forog, és elég megbízhatóan nyikorog.

A színen először megjelenik Dióssi Gábor, alternatív produkciók remek színésze, csillogó ruhában, mondhatni parádés klepetusban, mintha egy festő pingálta volna elénk. Később kiderül, hogy sokszor festői, gyönyörű a látvány, ami az előadás fő erőssége, ezt is a rendező ötölte ki, igénybe véve a tán legjobb magyar világítástervező, Bányai Tamás hathatós segítségét. Dióssi monológjához, aki szerepe szerint Gabriel York, annak a családnak az egyik tagja, amelyről szól a történet, kivetítik, hogy 2039-ben járunk. Aztán egyértelművé válik, hogy ez éppen a világvége eljövetelének ideje. A három generációt végig kísérő darab 1959 és 2039 között játszódik, és rafinált módon ugrál az időben. Zaklatott családi kapcsolatokról regél. Hét évesen faképnél hagyott gyerekről. Pedofíliáról. Családon belüli zaklatásról. A megértés hiányáról. A beszédképtelenségről, elhallgatásról, szeretettelenségről, és mintha ez automatikusan párhuzamosan járna, a Föld javainak feléléséről, elpusztításáról. Szóval megkapjuk rendesen!

A színészek is megkapják, mert túl sokat nem játszhatnak. Simon Zoltán, Máhr Ági, Bajor Lili, Száraz Dénes, Pásztor Edina, Sipos Vera, Epres Attila, Dudás Demeter, ahogy Dióssi, jobbára balladai elborultsággal, vészjóslóan, mondják a szövegüket, és lejárnak egy pontosan meghatározott koreográfiát, amivel jelet képeznek a kompozícióban, a mutatós látvány részei. Teszik a dolgukat, hősiesen, elhivatottsággal. Időnként kivetítenek valakit, például Dame Jane Goodall, a csimpánzok nagy kutatójának öregen is elbűvölően szép, okos arcát, aki elmondja, hogy ami most van, az nagyon nem lesz így jó. Majd jön az ide-oda ugráló családtörténet, olykor nehéz követni ki-kicsoda, hol van éppen és mi a baja, vagy csak az én figyelmem lankad, netán még egy kis dramaturgi munkára lenne szükség. És szerintem több humorra. A szöveg érezhetően többször abszurdba fordul, amin ugye nevetni szokás, sőt szinte kell. Mellettem próbálkozik is egy srác diszkrét halksággal ilyesmivel, időnként én is kuncogok, egymást igyekszünk erősíteni, egyébként csend honol a nézőtéren. Kivétel, amikor valaki kimegy a szünet nélküli előadásról, mert az elég zajos.

De nem akarok élcelődni, mert a cél nemes, a nekirugaszkodás komoly, és az is látszik, hogy mindenki komolyan vette a munkát, a látvány pedig sokszor egyenesen lenyűgöz. Ahogy a zenekar is, feszült, intenzív, fenyegető zenét játszik, hallgatnám többet is.

Végül elérkezünk az utolsó vacsorához, körbeülve az asztalt, ebben a képben különösen jól érvényesülnek a szereplők jelmezei, tényleg mintha egy jeles festő műalkotását látnánk. Bejön Mester Viktória kiváló opera énekesnő, és lényegében fájdalmas rekviemet énekel az emberiségért.

Van, aki roppant lelkesen tapsol, mások kevésbé. Megosztó előadás. Engem is megosztott.

A Kern

Kultúra

Bóta Gábor

-

2018-08-15

0

Jó lesz, mondja Kern András szokásos, fanyar humorával, a Lövölde tér című zenés estje elején a Városmajori Szabadtéri Színpadon. És egyáltalán nem állít valótlanságot. Tényleg jó lesz, sőt nagyon jó.

Rekkenő a meleg, Kern lazán, nadrágból kilógó, fehér ingben, farmerban, fehér vászoncipőben jön be. Mesél az est történetéről, ahogy ő mondja, arról, hogy miért vagyunk itt. Merthogy igencsak sokáig nem énekelte a dalait színpadokon, fázott ettől, a lemezfelvételeken mégiscsak lehet javítani, itt meg ugye élőben nincs erre mód, amit eltolt, hát azt eltolta. De aztán Eszenyi Enikő meg Fesztbaum Béla biztatta, és a Vígszínházban meglett az est, ami szerencsére azóta is megvan.

Amikor megyünk be a sorba, ahol ülünk, egy hölgy megkérdezi, hányadszorra látom, és semmi áron nem akarja elhinni, hogy először, ő ugye sokadszor. Én többször el akartam rá menni, de valahogy mindig kimaradt. Most pedig abszolút nem bántam meg, hogy megnéztem, meghallgattam. Rögtön az elején a zenekar, az élén Heilig Gáborral, olyan jókedvvel, akkora lendülettel kezd játszani, hogy érezhetjük, ez nem lesz rossz. Aztán érkezik Kern, semmi primadonnaság, bevonulás, csinnadratta, csak úgy, minden sallang nélkül bejön, így is jókora tapsot kap, és sallang továbbra sem lesz.

Végigpásztázza a telt házat, kis elégedett mosoly is mutatkozik rajta, majd mesél és énekel. A mesélés érezhetően előadásra kidolgozott anekdotákból áll. Tömören, poénokra kihegyezve regéli el ezeket, biztos ritmusérzékkel, természetesen a dalokhoz kapcsolódó történeteket. Ha például Moszkváról fakad dalra, sztori jön előtte egy Szovjetunióbeli forgatásról, ahová több napig tartott míg komótos ráéréssel csak hoztak egy a jelenethez szükséges tankot, addig ők csak ott álltak és álltak. De esik szó olyan színészről ugyancsak, akit már Pesten berúgattak, mert félt a repüléstől, de még a forgatásra megérkezve, éppen eszmélve, is arra nyílt ki a csipája, hogy azt bökte ki, „nem megmondtam, hogy kérek még egy konyakot?!” Az előző konyak utáni események teljesen kiestek a fejéből.

Az az igazság, hogy Kern bevallva, bevallatlanul nosztalgiázik. Kedvvel réved vissza fiatalkorába, megcsipkedi az azóta „átkosnak” is titulált időszakot, amiben azért sokszor csak jó volt neki, ahogy másoknak szintén. Dalba foglalja a füredi mólót, ahol annyira, de annyira lehetett szerelmesnek lenni, és elmereng az Astoriáról, ahol persze szintén. Aztán még Pest több szeglete, helye, utcasarka, városrésze, zegzuga következik. Ez az est szerelmi vallomás is Budapesthez. Aminek Kern szülötte, „tartozéka”, jellegzetes figurája, dalnoka.

Lemezeinek, koncertjeinek elmaradhatatlan „kelléke” pedig Heilig Gábor, szerzőként és előadóként egyaránt. Elől ül, nyűvi a gitárját, hozzáénekel Kernhez, akár visszhangként is szolgál, partner, kontroll, társ, kortárs. Mint vendég, önállóan is dalra fakad, és nagy sikert csinál. Persze hatalmas sikert csinál a másik vendégként Hernádi Judit is, elbeszéli, hogy a Vígben valaha sokat játszottak Kernnel, aztán tévében, rádióban, itt-ott szintén, de színpadon azonban csak az utóbbi időben ismét, a Belvárosi Színházban. Énekel külön, énekel Kernnel együtt, akivel fanyarságban abszolút felveszi a versenyt. Elegáns, kacér, nagyon nő, és ennek megfelelően kapásból, három dallal is abszolút meghódítja a publikumot.

Alapvetően könnyed az este, de közel sem tartalmatlan, amikor például a Semmi baj című nóta hangzik el, persze tudható, hogy nagy bajról van szól. És amikor végül a szabadság kerül szóba, egyértelmű, hogy a hiánya is nyugtalanító. Kern egyénisége, színészete, világlátása belesűrűsödik ebbe az estbe. Ha úgy tetszik, ez sok tekintetben esszenciája jellegzetes művészetének, amit azzal a két szóval lehet összefoglalni, hogy A Kern.

Tudok nem jó ember lenni

Bóta Gábor

-

2018-08-12

0

Vecsei H. Miklós a legtehetségesebb fiatal színészek közé tartozik, aki ír, fordít és dramaturgi munkát is végez. Azt mondja, abszolút nem való neki a celeblét, a sorozatokból is ezért jött ki. Marton Lászlót a mesterének tartja, jó állapotba hozza a vele való beszélgetés.

Nagyon meguntam magamat.
Engem sok ember nem kedvel.
Most jövök Marton László tanár úrtól.
Ez egy akasztás
Minden ittlét semmissé válik.
Az is hit, amikor nem hiszel.

Két órával a Rómeó és Júlia Szegedi Szabadtéri Játékokon tartott premierje előtt összefutottunk egy halászcsárdában. Ott ültél a barátaiddal, teljesen nyugodtnak tűntél, pedig mégiscsak több, mint 4000 ember előtt kellett fellépned a fiatalok egyik vágyálom szerepében. Tényleg ennyire nyugodt voltál?

Gondolkozom… Nem szoktam izgulni, inkább igyekszem magamat abba az állapotba hozni, ami a szerephez és a játékhoz szükséges. Rómeó egy igazán komoly drámai szerep, amiben elveszítem életem értelmét, de az elején mégiscsak egy első szerelem körüli kamasz. Nekem azok voltak a legszebb éveim és ilyenkor igyekszem ezt előhívni magamból. Elviszem a barátaimat halászcsárdába, járkálok a Tisza parton, gyönyörködöm a városban, meg az emberekben.

De attól, hogy teljesen elborult az ég, majd iszonyúan zuhogott az eső, kétséges volt, hogy meg lehet-e tartani a premiert, egyáltalán nem izgultál?

Elképesztően zuhogott, évek óta nem is láttam olyan esőt, mint amilyen ott volt. De tényleg nem izgulok ilyen dolgok miatt, annyi minden történik a világban, hogy azon, mi lesz egy esti előadáson, már nem szoktam izgulni.

Erősen borostásan, már-már szakállasan alakítottad Rómeót, akit nem szoktak így játszani. Ennek volt valami oka?

Én nem a 4500 nézőnek, hanem egyetlen embernek szerettem volna tetszeni, ő pedig a Júliát játszó Mészáros Blanka. Megkérdeztem tőle, hogy megborotválkozzam-e, azt mondta, hogy jó így, ahogy van.

De semmi tudatosság nincs ebben? Hogy mondjuk Nemecsekként A Pál utcai fiúkban a kölykösebb arcodat mutatod, ezúttal pedig szerettél volna férfiasabbnak látszani?

József Attilát borostásan játszom, tehát ez nem egy új arcom. Nem volt tényező, hogy van-e szakállam vagy nincs, inkább belülről próbáltam megoldani a szerepet.

Nagyon más voltál most Rómeóként, mint Debrecenben?

Nem tudom eldönteni. Nekem életem első igazán nagy és jó élménye volt a Szikszai Rémusszal való munka. Életem végéig emlegetni fogom azt, hogy az ő rendezésében történt meg velem valami igazán fontos, és ezért mindig hálás leszek neki. Akkor értettem meg, hogy nekem mi a szerepem a színházban. Emlékszem, amikor egy előadás közben egy pillanat alatt összeállt bennem az, ami a Színművészetin még csupa kétség és értetlenség volt. Persze azóta is minden nap megfordul a fejemben, hogy inkább szociális munkásnak vagy pedagógusnak kellene lennem.

Mert a szüleid azok? Édesapád a Máltai Szeretetszolgálat alelnöke…

Nem az ő példájuk okán, hanem azok miatt a problémák és helyzetek miatt, amelyekkel ők találkoznak. Ha azt érzem, hogy a színházunk nem elég erős, nem eléggé hat, vagy én nem tudok eléggé hatni, akkor mindig az van a fejemben, hogy nem itt kéne, hogy legyek, hanem apám, anyám mellett vagy olyanok mellett, akik segítségre szorulnak. Apukám tegnap küldött képeket egy lepusztult, vidéki épületről, amiben pár hősies ember próbál gondozni nagyon rossz állapotban lévő fogyatékos gyerekeket. Tudva, hogy ilyen helyzetek vannak a közvetlen környezetemben, egyáltalán nem izgulok azon, hogy esik-e az eső vagy van-e borostám. Ugyanakkor szerencsésnek tartom magam, hogy színházcsinálás közben megadatik egy ilyen párhuzamos, a mienkénél valódibb dimenzióval való találkozás.

Az édesapád hajléktalanszálló igazgató is volt, ezért gyerekkorodban sokat játszottál hajléktalanokkal, a szociális érzékenységed nyilván innen is ered.

Biztos közre játszik ez is, de szerintem a mélyszegénység problémáira a legtöbb ember érzékeny lenne, ha bármit látna belőle. Én a szüleimen keresztül belelátok, de a budapestiek elől például teljesen el van dugva az ország nagyobbik része.

Bemész mondjuk apáddal egy cigány putriba?

Sokszor volt rá példa.

És akkor ott mit csinálsz?

Megyek apa mellett, hallgatom a történeteket és általában összeszorul a szívem. Mondjuk legalább másfél éve nem voltam vele sajnos, de például van egy cigány kisfiú Tarnabodon, akit én neveztem el.

Árva fiú volt?

Nem, nem. Született egy új gyerek egy cigány családban és pont ott voltunk apával. Már két hetes volt, de még nem volt neve. Apukám és anyukám soha nem szentként és megmentőként tekintenek magukra az ilyen helyzetekben, hanem embereket és helyzeteket keresnek és barátokat találnak ezekben a szituációkban. Nincs megoldási modelljük, mindenkit meg akarnak ismerni, aki bajban van, és a lehetőségekhez mérten segítenek. Szerintem ez egy szép élet, sok minden alól feloldoz, és azt hiszem, emberré tesz. De én már valami ilyesmit megéreztem színházban is. Amikor például a debreceni Rómeó és Júliában megláttam a kriptában a Júliámat, Szakács Hajnit, a földön feküdni, akkor azt éreztem, hogy én most le tudnám győzni az egész világot emiatt a látvány miatt. Nem azt éreztem, hogy színházban vagyok, hanem tényleg ott volt életem egyetlen értelme, holtan. Az utolsó porcikámig átéltem ezt a pillanatot.

Közben mégis eszedbe jutott, hogy emiatt érdemes színésznek lenni?

Egyből a következő pillanatban. De azt hiszem, nem egocetrikus kép ugrott be, hogy jaj, de jó, hogy ez megtörtént velem, hanem hirtelen megértettem, hogy mi a színház hatalma. És mi az, amit adni tud az embereknek.

Szerintem most vagy abban az időszakban, amikor baromira észnél kell lenned. Roppant sikeres vagy, szériában vagy például Nemecsek Ernő A Pál utcai fiúk vígszínházi előadásában, amire változatlanul alig lehet jegyet kapni. Közönségsikered és általában meglehetősen nagy szakmai sikered is van. Ugyanakkor bizonyos produkciók esetében nyilván át kell élned, hogy nem lettek olyan jók, mint ahogy szerettétek volna. Miközben – ne sértődj meg ezen – celeb funkcióba is kerültél.

Az elmúlt évben nagyon sok helyen voltam címlapokon, ez nem nekem való volt. Most már interjúkat sem vállalok, neked is azért adok most, mert téged már ismerlek és neked nyilván nem mondok nemet. Nagyon meguntam magamat és a gondolataimat.

De miért, nem tudtál újat mondani?

Nem lehet mindennap újat mondani. Most nekem kell egy kis csend. Abszolút nem való nekem a celeblét. A sorozatokból is ezért jöttem ki. Lehet jól használni a hírnevet és én igyekeztem jól használni, de van, amikor ez átlendül és megszűnik mögüle a személyiség. Ez rossz érzés volt. Az utóbbi időben inkább háttérbe vonulnék.

Mit jelent, hogy megszűnik mögüle a személyiség?

Ezekben az interjúkban az ember ugyan őszintén beszél, de kevés rosszat mond. Nehéz összetett képet adni magadról. Egy kaptafára mennek az interjúk, ritka a jól sikerült mélyinterjú és az emberről kialakul egy kép. És nem csak kialakul, hanem szinte átveszi a szerepét. Elvárásokat, sőt ellenségeket is teremt. Tudom, hogy engem nagyon sok ember nem kedvel amiatt a kép miatt, ami kialakult.

Miért nem?

Mert talán ez túl pozitív, túl jó kép. Nekem vannak árnyoldalaim is, és ezeket egy csomóan ismerik, akik a közelemben vannak.

Mik az árnyoldalaid?

Ezekről nem beszél az ember. Magánügyek, én ezeket a színpadon megmutatom, belőlük játszom, és nem kell, hogy ezeket tovább mutassam. Például a Mondjad, Atikám! című József Attila előadásban igyekszem sok árnyoldalt mutatni.

Tudsz totál elviselhetetlen pasas lenni?

Tudok nem jó ember lenni. Nagyon igyekszem jó ember lenni és hiszek abban, hogy vannak, akik ösztönösen azok. Ha beszélnék arról, hogy milyen az, amikor nem vagyok jó ember, nem lenne igaz, mert ez naponta változó. Nem vagyok mindennap ugyanolyan.

De a színpadon egy-egy szerepben nagyjából ugyanolyannak kell lenni.

Szerintem van egy szerepív és ez az aznapi élethez idomul. Ez is mindig változik. Minden nap más vagyok József Attilaként, Félkegyelműként és Nemecsekként is, ha a nagy szerepeimet említem. Nemrég Kolozsváron játszottuk A Pál utcai fiúkat és utána másnap játszottam a Mondjad Atikám!-at. A Pál utcai fiúk előadása közben végigszakadt a vádlim, mozogni sem tudtam, nemhogy gondolkodni, annyira fájt. Le akartam mondani a másnapi Mondjad, Atikám! előadását. De láttam, hogy mennyire lelkesek az emberek és mennyire várják. Jól összefásliztam a vádlimat, mégis borzasztóan fájt. Végigcsináltam a produkciót, de úgy, hogy csak a felére tudtam koncentrálni. Feküdtem a földön az előadásban és mondtam azt, hogy „hallottam sírni a vasat, hallottam az esőt nevetni”. Ez a két sor ott hirtelen egy az egyben megszületett. Addig még soha nem született meg, mert nem tudtam, hogy mi van a mélyén. Mindig egy szemrehányás volt az én előadásomban a külvilág felé. Egy költői képnek gondoltam és azon az előadáson ez a két sor, nem tudom, hogy miért, elképesztően eltalált. Utána éjszakába nyúlóan beszélgettem Visky András íróval, dramaturggal, a kolozsvári színház művészeti igazgatójával, akit korábban nem ismertem. Sok szempontból nagy hatással volt rám a vele való találkozás. Valamit láttam a szemében, ami talán az én szememben is van. Valami furcsa kétséget. Ő azt mondta, hogy ennél a két sornál életében először azt érezte, hogy József Attila tényleg hallotta sírni a vasat és hallotta az esőt nevetni. Ez nem költői kép, hanem ez vele a szó nem őrült, hanem legemberibb, legreálisabb értelmében megtörtént. Én is ezt éreztem az előadáson, csak nem tudtam így megfogalmazni. Szóval én ilyesformán hiszek a színházban, igyekszem úgy élni az életemet, hogy erre képes legyek mind írásban, mind színpadon. Viszont a mostani világ, nevezzük mondjuk látványcivilizációnak vagy az én tavalyi évemnek, a celebszerűségnek, a sok helyen szereplésnek, kicsit kioltja ezt belőlem. De észrevétlenül. És tulajdonképpen nincs ezzel különösebben nagy baj, mert az ismertség egy lehetőség arra, hogy fontos dolgokat megosszál emberekkel. De mégis attól, ami a művész alapállapota, eltávolít. Ez egy illékony állapot és az benne a legillékonyabb, hogy az ember nem veszi észre. Az a legijesztőbb, ha nem vagyok ebben az állapotban, nem tudom, hogy nem vagyok benne, csak utólag jövök rá, hogy nem voltam, amikor valamitől újra belekerülök.

A Mondjad Atikám!-tól el voltam ájulva, ezért megnéztem akkor is, amikor a Víg Házi Színpadáról átkerült a Pesti Színházba. Találkoztunk is az előadás után, kérdezted, hogyan tetszett és mondtam, hogy az eredeti helyén sokkal jobban, mert az előadás intimitása miatt az az igazi közege. De rendkívül nagy tettnek tartom, hogy alkalmanként ötszáz ember József Attilát hallgat és így is jó az előadás, csak nem annyira fantasztikus, amilyen egykor volt. Ez valószínűleg neked rosszul esett, miközben azt válaszoltad, te is úgy érzed, hogy aznap nem született meg igazán. Azt mondtad, hogy túl sokszor ment egymás után, és így már nem volt miből építkezni.

– Igen, ez így történt. Minden nap magadból játszol, de minden nap meg kell ugrani egy szintet. Akkor nyolc egymás utáni esten kellett eljátszanom a Mondjad Atikám!-at, mert A vadkacsa elmaradt bemutatójának helyére került be. Te abból a szériából a hetedik estét láttad. A Félkegyelműből pedig a hatodikat. Ez mindkettő olyan szerep, amit ha az embernek van erre technikája, meg lehet ennyiszer egymás után csinálni. Nekem semmiféle technikám nincs. Hozzám volt olyan kegyes az élet, hogy annyi mindent megéltem ennyi idős koromra, mint általában más sokkal idősebben. Komoly életanyagból tudok fiatalon dolgozni. Ezért nagyon hálás vagyok. Tulajdonképpen jó, hogy így alakult. De ezt az életanyagot újra kell termelni.

És ehhez van szükséged csendes időszakra?

Ez a félextázis állapot, amiben én lenni, alkotni és játszani szeretek, nem állapota a mai világnak. Szerintem ezért is van annyi drog és alkoholfogyasztó. Köztük én is nagy boros vagyok. Érzik, hogy valami nüansz hiányzik, közben ez előhívható mindenféle szer nélkül egy beszélgetéssel, egy hangulattal. Másfél hónapig nem voltam itthon, tegnap éjszaka értem haza és most jövök Marton László tanár úrtól. Ma meg már végre el tudok menni nyaralni és előtte mindenképpen el szerettem volna menni hozzá. Tőle mindig belekerülök egy kicsit ebbe a jó állapotba.

Miért?

Leginkább a vele való beszélgetés miatt. Elmélyülten beszélgetünk, nem sztorizunk, nem firtatjuk a világot, tudunk csendben is lenni, és a csendből hirtelen felvetődnek bennem kérdések. És mint mesteremnek, ezeket a kérdéseket felteszem vagy elmondom az aggályaimat. Vele nagyon sokat szoktam beszélni arról, hogy a színházcsinálásnak milyen körülmények között van értelme az én szempontomból. Ő úgy ismer engem, minthogyha az apukám lenne. Talán sok szempontból jobban ismer, mint én saját magamat. Nagyon jól látja, hogy mik lehetnek az én útjaim.

Őt most már kiradírozták a szakmából. Meglehetősen karakánul kiálltál mellette. Mit gondolsz erről az egész zaklatási ügyről?

Nem szeretnék róla beszélni. Nagyon szeretem Marton tanár urat, én és igen sokan csak jót kaptunk tőle. Nem tudom, mi és hogyan történt. Az én világlátásomban minden ember egyenlőnek születik és valami miatt elkezd bűnös lenni. Ahogy Pilinszky mondja, ezért egyek vagyunk. És innentől kezdve szerintem nincs más feladatunk, mint minden porcikánkkal megérteni a másikat. Én soha nem tudnék haragudni valakire.

Mondjuk, ha valaki megölné a testvéredet, akkor nem tudnál rá haragudni?

Nem.

Ezt nem mondod komolyan!?

Minden porcikámmal, hitemmel és koncentrációmmal azon lennék, hogy megértsem, ő hogyan jutott el eddig.

Ez azt jelenti, hogy soha nem kap el úgy a düh, hogy például belerúgnál abba az asztalba, aminél ülünk?

Dehogynem. Ez akkor van, ha nem értem, ami történik. Ha butaságnak, indokolatlanságnak érezném, ami történik és nem érteném az igazságát.

Azzal valószínűleg nem értesz egyet, hogy Martont kiírták a szakmából.

Persze, hogy nem, ez egy akasztás. 2018-ban nem lehet akasztani. Főleg olyan emberek részéről, akik a megértést hirdetik. Próbálom őket megérteni, de annyira más világban hiszünk, hogy én ezért is szeretnék most inkább elcsendesedni. És elmélyült munkákban részt venni ifj. Vidnyánszky Attilával.

Mit gondolsz a világról?

Én borzasztóan hiszem, hogy van egy felsőbb értelem, keresem a hitemet. És szeretném, ha képes lennék arra, hogy észrevegyem, amikor szükség van rám.

Ha van egy felsőbb értelem és olyan ez a világ, amit nehéz a jelenlegi állapotában szeretni, akkor ezt a felsőbb értelem fuserálta el?

Nem fuserálta el senki. Ez most így néz ki.

De a felsőbb értelem miért hagyta, hogy idáig jusson?

Mert, ami itt van, az egy trailer, az egy demo, az én világlátásomban.

Ez mit jelent?

Hogy, ami itt történik, az csak egy perc vagy másodperc. Most Szegeden, a Móra Ferenc Múzeumban dinoszaurusz kiállítás van. Ott álltam a dinoszauruszok mellett és amikor az ember ebbe a helyzetbe belegondol, hirtelen minden porrá válik.

Mert érzed a végtelen időt, teret?

Érzem azt, hogy minden ittlét semmissé válik. Én nem igazán tudok annak az embernek a fejével gondolkodni, akinek csak ez a világ létezik. Ennek ellenére az én hitem az egy teljesen labilis hit. Sokszor elveszítem hónapokra. Nehéz erről beszélni, de az is hit, amikor nem hiszek, mert ha egyszer már megérezte az ember, akkor ott marad benne, mint egy mag. Az utóbbi két-három évben minden másodpercem a munkáról, a szereplésről, a nézőkkel való szelfizésről, a tévéről szólt. És ettől szinte teljesen eltűnt a hitem. Amit akár hívhatnánk egymásra figyelésnek is. Erre nem volt mostanában lehetőségem. De most az interjú után három órával elrepülök Szicíliába és lesz kilenc napom, hogy ilyen dolgokon gondolkozzam. És közben Bulgakov Bíborsziget című művének, amit jövőre mutatunk be a Pesti Színházban, dramatizálom a szövegkönyvét. Emellett remélem, hogy a jövő évemnek – ami talán valami újnak is a kezdete – a csíráit el tudom hinteni. Próbálok magamnak szabályokat leírni.

Milyen újnak lehet a kezdete a jövő év?

Nekem lehetőségem volt most egy évig tulajdonképpen minden nap közszereplőnek lenni. Lehetőségem volt egy generációnak azt mondani, hogy szerintem merrefelé kellene nézni. Azt gondolom, hogy nagyon sok társat találtam ebben, sok ellenfelet is. Nem is ellenfelet, hanem igen sok embert, aki emiatt engem elkezdett nem szeretni. És azt a tapasztalatot vontam le ebből, hogy annyira különbözőek vagyunk, hogy nem igazán lehet jót csinálni. Én mégis szeretnék valami mellett kiállni. Ami mellett én kiállhatok, az legyen az én hitem, legyen valami béke, megértésközpontú világ. És ennek mentén próbáljam magamban fenntartani azt az extázist, ami nekem szinte folyamatos lételemem. Ez pedig az én választott hivatásomhoz, a színházhoz szerintem elengedhetetlen.

Igen fontos számodra az ifjabb Vidnyánszky Attilával való barátságod és a fiatalokból álló Sztalker Csoporthoz való kötődésed.

A Sztalker Csoport az egy eszmeiség. Mivel Attilát és engem is nagyon sok helyről kerestek az elmúlt évben külön is meg együtt is, ezért ez tanulópénz volt. A jövő év nagyon remélem, hogy visszasodor minket egymáshoz. Akármi történik kettőnk között, az ő barátsága determinálva van az én életemben. Valószínűleg én úgy születtem meg és remélem, ő is, hogy nekünk dolgunk van egymással. Ugyanakkor mi nagyon különbözőek, teljesen más jellemek vagyunk. És mégis valami igen mély közös dolog van bennünk. Amikor alkotunk, akkor lényegében a világot boncolgatjuk, de közben egymást is boncolgatjuk, hogy mi hogyan találkozunk így ebben a világban. A tavalyi év úgy érzem, egy kicsit elsodort minket egymástól. De ettől még vannak pillérek az életünkben. Most ilyen a Pesti Színházban bemutatott Kinek az ég alatt már senkije sincsen előadása.

Azt már csináltátok Debrecenben is.

Akkor is ezt éreztem. Emlékszem a ’90-es évek végén apukám sokat panaszkodott amiatt, hogy az akkori kultúra közhelyessé tesz bizonyos szavakat. A szeretet a mai kultúrában is egy közhelyes szó, nem igazán használjuk, mert nem komolyan vehető. Első osztályos lehettem általánosban és apukám magyarázta nekem, hogy revidiálni kell például azt a szót, hogy szeretet. Újra életre kell hívni szavakat és nem szégyellni bizonyos helyzeteket. Most jutott eszembe, hogy mi tulajdonképpen revidiálni akartunk régi nagyokat.

Petőfit és Aranyt?

Igen, hogy értük rajongani lehessen. Vagy akár revidiálni azt, hogy március 15., vagy hogy magyarság. Örülök, hogy sikerült egy saját Arany és Petőfi képet megmutatnunk.

A Sztalker Csoport elnevezés a híres Tarkovszkij film, a Sztalker címéből jött?

Igen, de a filmen túlmutatva maga a stalker szó latin jelentése az, hogy egy ember, aki egy másik embert átvisz egy másik dimenzióba. És tulajdonképpen a színház erről kellene, hogy szóljon.

Extázis

Kultúra

Bóta Gábor

-

2018-08-11

0

A hőségtől pállott testű fiatalok, a lányok közül többen felül csak fürdőruhában, a srácokból jó néhányan félmeztelenül, összezsúfolódnak egy hatalmas cirkuszsátorban, és már a produkció előtt, koncerthangulatban, feldobva, kurjongatnak. A Sziget Fesztiválon régóta nem csak a zenei, hanem a cirkuszi felhozatal is igencsak erős.

A Szigeten már amúgy is felfokozott a hangulat, de erre a Guineából érkezett Afrique en Cirque tagjai jócskán rátesznek néhány lapáttal. Az irigylésre méltó életkedv, a fékezhetetlen öröm, a kifogyhatatlan energia megtestesítői. Kicsattannak az egészségtől. Formásan izmos a testük, ez érvényes a nőkre is. A temperamentumuk pedig bámulatra méltó. Nem férnek a bőrükbe. Örökös mozgásban akarnak lenni. A zenekar tagjai úgy muzsikálnak, hogy közben táncolnak, de, ha kell, simán dalra is fakadnak, ahogy az artisták szintén, de nekik sem gond az éneklés sem.

Nincs semmi tupírozás, nincsenek drága, látványos díszletek, a művészek nem külsődleges hatásokra támaszkodnak, nagyon is magukból dolgoznak. Egymásból építkeznek, különböző alakú, magas gúlát, emberoszlopot képeznek, akár kettőt is, és ügyesen ledőlnek. Eszméletlen mennyiségű szaltót, mindenféle rafináltan megtekert ugrást képesek csinálni egymás után, úgy, hogy a látványba is bele kell szédülni, ők pedig simán talpra állnak. Mindehhez fülig ér a szájuk a boldogságtól, hogy ezt csinálhatják, isteni fazonok, szám közben is kinéznek a közönségre, hogy na milyen jót csináltak, vagy éppen a fülükhöz teszik a kezüket, hogy nem hallanak még elég tapsot. De aztán persze rengetegszer zúg a taps, és végül felpattan a helyéről a publikum, állva ünnepel, hiszen egészen extázisba jött.

A Phare Circus esetében közel sem volt ez így. A tagjai azt játszották, hogy egy kocsmában történik mindenféle, például kusza szerelmi kapcsolatok szövődnek, lesz persze veszekedés, bunyó, miegymás. A baj az, hogy ez a produkció a cirkusz-színháznak az a rossz vonulata, ami a történetet annak leplezésére próbálja használni, hogy nincsenek elég acélos attrakciók. Az artisták túl sokat tengenek-lengenek, rázzák magukat az amúgy elég jó zenére, de, ha sokat mondok, két olyan szám van, ami úgy, ahogy, klasszikus cirkuszban is megállná a helyét. Színészi teljesítmény sem különösebb, ez így elég érdektelen és unalmas.

Az úgynevezett Vándor vurstliban is vannak mindenféle cirkuszhoz közeli vásári kunsztok, meg persze mutatványosok. Például hosszú csőből gyorsan leguruló diót lehet törni fakalapáccsal, ha sikerül. Szoborfejekre lehet kalapot dobálni. Szépséges marionetteket bámulhatunk. Régi időket idéző, gyönyörűségesen míves óriáskerékre ülhetünk. Szélsebesen foroghatunk egy földgolyóbis formájú, magunk által hajtott szerkezeten. És mechanikus, fölöttébb furcsán, de veszett jól, egyéni fantáziával megcsinált, horrorhoz közelítő bábukat csodálhatunk.

A cirkuszsátorban pedig van még egy abszolút figyelemre méltó produkció, a Groupe Acrobatique de Tanger előadásában. Az ősi tradíciókra építenek. A produkció kicsit olyan, mint egy falusi népünnepély, ahol mindenki bekapcsolódik abba, ami történik, zenés-táncos forgatagot látunk, melynek része az akrobatika, de a zene, a tánc, az ének szintúgy. Vannak meditatív, sőt szöveges részek, majd újra felpörögnek az események. Hatalmas dobok szolgálnak fő instrumentumokként, ezeken akrobatikázni is lehet, de naná, hogy alaposan püfölhetők is, akár extázisig fokozva a hangulatot.

Az extázis pedig igazán nem idegen a Sziget Fesztiváltól, mondhatni, hogy lételeme.

Bóta Gábor

Vecsei H. Miklós a legtehetségesebb fiatal színészek közé tartozik, aki ír, fordít és dramaturgi munkát is végez. Azt mondja, abszolút nem való neki a celeblét, a sorozatokból is ezért jött ki. Marton Lászlót a mesterének tartja, jó állapotba hozza a vele való beszélgetés.

FRISS HÍREK

NÉPSZERŰ HÍREK

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA