Kezdőlap Szerzők Írta Bauer Tamás

Bauer Tamás

371 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Közpénz az autóvásárláshoz

Mondott-e valamit Gulyás Gergely a csütörtöki sajtótájékoztatón, amihez érdemes még kommentárt fűzni? Ahogy a menekültkérdésről, az új olasz kormány döntéseiről beszélt, abban semmi újat nem látok. Ahogy Greta Thunberget nevezte „beteg gyereknek”, azzal sokan és helytállóan foglalkoztak az elmúlt másfél napban, és nem kell hozzátennem semmit az ő felháborodott tiltakozásukhoz.

Egy olyan, meg is ismételt válaszára térek ezért vissza, amely másokat nem foglalkoztat.

A 444.hu újságíró arról kérte a miniszter véleményét, hogy a családi autóvásárlási támogatási akció keretében Audi Q7-es és Lexus autók vásárlásához is adnak 2,5 millió forintnyi állami támogatást, holott akik ilyen autókat vásárolnak, aligha vannak állami támogatásra rászorulva. Gulyás miniszter válasza az volt:

ha valaki a jómódúak közé tartozik, de legalább három gyereket vállal, akkor szerintem nem eltúlzott, hogy ha a magyar állam őt is részesíti ebben a kedvezményben”.

Az újságíró szerint aki 23 milliós autót vesz, az valószínűleg képes lenne erre állami támogatás nélkül is.
Szerintem, ha vállal három gyermeket, akkor bízzuk rá, hogy él ezzel a lehetőséggel.” Majd megmagyarázta a véleményét: „Szerintem itt egy kommunisztikus felfogás létezik, hogy támogatás csak a legrászorultabbaknak kell, és vannak olyan támogatások, amelyeket csak a legrászorultabbaknak kell adni. De vannak olyan támogatások, amelyeket nem rászorultsági alapon adunk, hanem egy élethelyzetre tekintettel. És kevés ember tesz annyit a jövőért, mint aki három gyermeket vállal. Tehát én nem érzem úgy, hogy ez helytelen lenne.
Akinek van pénze, azt miért kell támogatni, kötözködött tovább az újságíró, mire Gulyás megismételte: „Mert vállalt három gyermeket.
Bolgár György ezen a héten – amikor a rádió adománygyűjtő akciót folytat – hallgatókat hívott be a stúdióba, hogy vegyenek részt a műsorvezetésben, a meghívottak között az adás két olyan hallgatója is volt, akik Fidesz-szavazóknak mondták magukat. Indítékaik között mindketten a Fidesz családtámogatási rendszerét említették első helyen. Elterjedt vélemény az országban, hogy a „családvédelmi akcióterv” helyes intézkedéseket tartalmaz.

Amikor egyes intézkedéseiről a parlament szavazott, az MSZP és az LMP igennel szavazott, a DK nemmel, a Párbeszéd pedig tartózkodott. De még az utóbbiak sem azzal indokolták ezt, hogy a kormány lépéseit helytelenítik, csak azzal, hogy elégtelennek tartják.

Már korábban is elmondtam ezen az oldalon, hogy szerintem ezek az intézkedések lényegüket tekintve helytelenek, a leginkább nyilvánvaló módon az autóvásárlási kedvezmény és a négy gyermekes anyák életfogytig tartó személyi jövedelemadó-mentessége. Miért is?
Minden állam elvesz pénzt a jövedelemmel rendelkezőktől illetve az árukat és szolgáltatásokat vásárlóktól, hogy ebből közkiadásokat finanszírozzon, illetve a társadalom segítségre szoruló tagjait támogassa. Mint tudjuk, az adózás terheli a polgárokat, terheli a vállalkozásokat. Abban, hogy Magyarország fokozatosan lemaradt a régió többi országától, annak is nagy a szerepe, hogy az állami újraelosztás a többi visegrádi országban 40 százalék körül van, nálunk – akár korábban a balközép kormányok idején, akár a Fidesz-kormányok alatt – közel áll az ötven százalékhoz. Nagyon körültekintően kell ezért meggondolni, hogy milyen támogatásokat vállal az állam az adófizetők pénzéből, illetve milyen adókról mond le, milyen célok érdekében, milyen következményekre törekedve.
Az Orbán-kormányok 1998 óta folyamatosan bővítik a gyermekeket vállaló családok támogatását adókedvezményekkel és egyéb módon. Azt feltételezik és azt is hirdetik, hogy ennek célja a gyermekvállalási kedv növelése, a népességfogyás megállítása.

A demográfusok számára viszont közhelyszámba megy, hogy az állami beavatkozások csak átmenetileg növelik a családok gyermekvállalási hajlamát.

Az Orbán-kormány elmúlt kilenc évében még átmenetileg sem. (Legyünk korrektek: az egy szülőképes korban levő nőre jutó születések száma minimálisan emelkedett, de ez nem tudta ellensúlyozni a szülőképes korú nők számának csökkenését, és ez várhatóan jó ideig így marad.)

A gyermekvállalási kedv egy-egy országban sok-sok tényező hatására alakul, és ezek között a közvetlen tényező, a gyermekvállalás állami támogatása messze nem a legfontosabb. Valójában ezért arról van szó, hogy a magyar állam jutalmazza a gyerekvállalást, anélkül, hogy ennek a gyermekvállalás mértékére érdemi hatása lenne.

Már-már olyan dolog ez, mint a profi labdarúgás közpénzekből folyó masszív támogatása. Öntik a milliárdokat, mert Orbánnak ez a hobbija, anélkül, hogy a magyar labdarúgásban érzékelhető eredmények születnének. Öntik a milliárdokat a gyermekeket vállaló családok jutalmazásába, mert Orbánnak ez a hobbija, anélkül, hogy ennek érzékelhető hatása lenne a családok gyermekvállalására. A párhuzam persze csak részben igaz. A profi labdarúgásban ugyanis, amely üzleti tevékenység, az államnak igazából semmi keresnivalója. A családtámogatás nem ilyen dolog. Arra lehet és helyes közpénzeket fordítani, hogy a gyermekvállalás ne jelentsen aránytalan megélhetési terheket.
Erre találták ki Magyarországon a családi pótlékot és a gyest. Ezeket időről-időre emelni kell, hogy összegük együtt emelkedjék a munkajövedelmekkel. Annak azonban, hogy költségvetési milliárdokat – ideértve az adókedvezményeket, adóelengedést is – fordítsanak a gyermekvállalás jutalmazására ott, ahol az nem okoz aránytalan terhet a megélhetésben, nincs létjogosultsága egy olyan országban, ahol az állam az oktatáson, egészségügyön, idősgondozáson, rokkantak ellátásán igyekszik minél többet megtakarítani. Ahol ezekre az állami feladatokra messze nem jut elegendő, ott ugyanúgy

nem méltányos autóvásárláshoz nyújtani állami támogatást,

mint ahogy nem méltányos négy gyermekes anyákat mentesíteni a közteherviselés alól, s ez a „családvédelmi akcióterv” többi intézkedésével szemben is igaz.
Tegyük hozzá: az ilyen családtámogatási rendszer – mivel kedvezményeinek igénybevételét munkaviszonyhoz, hitelképességhez kötik – nem csupán nem felel meg deklarált céljának, a gyermekvállalási hajlandóság tartós növelésének, de jövedelemátcsoportosítást is eredményez a kimaradó szegény rétegek rováséra, a tehetősebbek javára. Erre a tulajdonságára a baloldali ellenzék rendszeresen felhívja a figyelmet, és igaza van. Ez azonban nem elég, A rendszer logikáját alapjaiban helyes megkérdőjelezni.

Szegény Trócsányi

Őszintén sajnálom Trócsányi Lászlót. Hiába felkészült jogászprofesszor, hiába volt hosszú éveken át nagykövet nyugat-európai országokban, nem volt felkészülve arra, hogy a demokratikus világban komolyabban veszik az összeférhetetlenségi normákat, mint Orbán Viktor Magyarországán.

Hogy csak egy példát mondjak, vezető állami tisztségviselő nem fogadhat el vállalkozóktól ajándékot. Emlékezetes Christian Wulff német szövetségi elnök esete, aki egy ismerős vállalkozó villájában nyaralt, amiért nem fizetett, és emiatt és egy másik hasonló ügy miatt le kellett mondania államfői tisztségéről. Ezzel szemben – noha az ajándékok elfogadását a magyar törvények is korlátozzák – Orbán Viktor rendszeresen fogad el térítés nélkül magánrepülőgépes utazást vagy horvát szigeten való nyaralást ismerős vállalkozóktól, és ebben sem ő, sem hívei nem látnak problémát.
Miért is döntött úgy az EP jogi bizottsága, hogy nem engedi tovább Trócsányit a biztossá válás folyamatának következő állomására, a jövő hétre tervezett külügyi bizottsági meghallgatásra?
Nem azért, mintha korruptnak bizonyult volna, mint egyesek gondolják. Csak arról van szó, hogy megtartotta tulajdonosi részesedését saját korábbi ügyvédi irodájában, miközben miniszteri tisztséget töltött be, és ennek az ügyvédi irodának voltak megbízásai a kormánytól. (Ezt egyébként letagadta.)

Amikor a Medgyessy-kormányban a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter volt ügyvédi irodája kormányzati megrendelést kapott, a Fidesz még tudta, hogy ez nincs rendjén, és Kiss Elemérnek le kellett mondania. 

Régen volt, Trócsányinak a fontos precedens szemlátomást nem jutott eszébe. Az EP-képviselők többsége szemlátomást tudja: az összeférhetetlenségi szabályok arra valók, hogy kizárják a korrupt viselkedésnek még a lehetőségét is, és azokat szigorúan érvényesíteni kell.
Erre Trócsányi sem számított, és azok sem, akik Brüsszelbe küldték őt.
Hogy miért sajnálom Trócsányit? Azért sajnálom őt, mert a jogi bizottság e döntése valószínűleg – hiszen az új szabályokból következő blokkolásra még nem reagált Ursula von der Leyen, s még előfordulhat, hogy a jogi bizottság álláspontja módosul – megfosztja őt attól a lehetőségtől, hogy megvívjon egy érdekes politikai csatát a külügyi bizottsági meghallgatáson. Ezen a meghallgatáson feltehetően át kellene hidalnia azt a szakadékot, amely az Unió vezető országainak és az Orbán-kormánynak az Oroszországgal és Ukrajnával kapcsolatos álláspontja között feszül. Meg kellene jelölnie a bővítési folyamatban követendő kritériumokat egy olyan időpontban, amikor a magyar közállapotok messzire kerültek attól, aminek a koppenhágai kritériumok szerint nekünk a 2004-es felvételhez meg kellett felelnünk. Szegény Trócsányi minden bizonnyal alaposan készült erre az intellektust próbáló feladatra, s a jelek szerint ez a felkészülés fölöslegesnek bizonyulhat. Pedig de szívesen követtem volna élőben a meghallgatást az EP honlapján.

Ki mondta azt, hogy itt demokrácia van…

Ez a kedves óriásplakát Mátészalka bejáratánál és a városközpontban figyelmezteti a helyieket: végveszélyben vannak. Ha október 13-án az ellenzék polgármester-jelöltjére, Vékony Miklósra szavaznak, ezzel Gyurcsánynak adják a várost.

Nem Budapest valamelyik kerületéről van szó, ahol májusban az európai parlamenti választáson csak 40 százalék körüli eredményt ért el a Fidesz, és nem is Pécsről, ahol 43 százalékot, hanem Mátészalkáról, ahol 57 százalékot, és ahol jó ideje minden választást magabiztosan nyert meg a Fidesz. Attól félnek Mátészalkán, hogy Vékony és csapata csodát tesz? Hogy nem nyeri meg mind a nyolc egyéni választókerületet? Azért kell ekkorát hazudni? A polgármester-jelölt konzervatív ügyvéd, 1990 és 1994 között MDF-es országgyűlési képviselő. A plakáton szereplő másik két képviselőjelölt az előző önkormányzati választáson a Jobbik jelöltjeként indult.

A plakáton egyetlen személyt szerepeltetnek, aki a DK-hoz köthető, Csomáliné Rácz Erikát, a város legismertebb DK-politikusát, de ő nem is jelölt a mátészalkai választáson. Hogy kaphatná meg akkor Gyurcsány a várost, ha nyer is az ellenzéki csapat?

Emlékszünk még a tavalyi országgyűlési kampányra: akkor Karácsony Gergelyt, az ellenzék miniszterelnök-jelöltjét montírozták össze Gyurcsánnyal, ahogy a határkerítés lebontására készül. Most bohócként ábrázolják Budapesten Karácsonyt a két kamu főpolgármester-jelölttel, hogy így tüntessék fel őt jelentéktelenként.
Pécsett az ellenzék polgármester-jelöltje, Péterffy Attila látható néhány helyi képviselőjelölttel, valamint Gyurcsány Ferenccel és Tóth Bertalan MSZP-elnökkel a hirdetőoszlopokon. Úgy látszik, ez a Habony–Rogán-féle vonal: mindenkit Gyurcsánnyal kell riogatni, és minél képtelenebb a hazugság, annál jobb.

Láttunk már néhány választási kampányt szerte Európában, nemcsak a régi, de az új demokráciákban is. A választási kampányokban a pártok rendszerint saját jelöltjeiket teszik ki a plakáthelyekre. Ha van negatív kampány, azaz az ellenfél lejáratása, az vitákban, kampánybeszédekben, karikatúrákon jelenik meg, de nem plakátokon, újsághirdetésekben. Az ilyesfajta plakáthazudozás demokráciákban ismeretlen. Persze, ki mondta azt, hogy itt demokrácia van…

Éger

Éger István, a Magyar Orvosi Kamara elnöke nyilatkozott a Kamara nagygyűlése előtt. Az orvosi bérek emelését követelte megint, hozzátéve, hogy ha ez megvalósul, akkor a Kamara felléphetne a hálapénz megszüntetéséért, szankcionálásáért.

Amit Éger mond, az arra a közkeletű hiedelemre épül, hogy az emberek azért adnak hálapénzt orvosoknak, mert tudatában vannak, hogy az orvosok aránytalanul keveset keresnek. Nem hinném, hogy ez manapság így lenne. Eléggé közismert, hogy ma a paraszolvencia milliárdjai néhány szakmára koncentrálódnak, elsősorban a nőgyógyászokra és sebészekre. Az orvosi szakmák többségében ma már nem vagy alig adnak pénzt a betegek. Vajon azért van ez így, mert mondjuk a szemészek, bőrgyógyászok vagy orr-fül-gégészek hivatalos keresetei magasabbak, mint a nőgyógyászoké vagy sebészeké, és ezért kevésbé szorulnak rá a hálapénzre?
Szó sincs róla. Másról van szó: a nőgyógyászok és sebészek betegei inkább érzik azt, hogy a szülés illetve a műtét sikere erősen függ attól, hogy mennyire lelkiismeretesen, mekkora erőfeszítést téve foglalkozik velük az orvos. Másképpen: ezeknél a szakmáknál érzik leginkább a betegek, hogy ki vannak szolgáltatva az orvos figyelmének, jóindulatának. Azt igyekeznek a hálapénzzel megvásárolni.
Szemben azokkal, akik általában beszélnek a magyar egészségügy „összeomlásáról”, gyenge teljesítményéről, én azt hallom okos egészségügyi szakértőktől, hogy nem ez a helyzet,

a magyar rendelőkben, kórházakban sokszor kapnak a betegek kitűnő ellátást. Csak éppen a magyar egészségügyi ellátás kiszámíthatatlan: sokszor jó minőségű, de az esetek egy részében baj van vele.

A kiszámíthatatlanság pedig éppen azt jelenti, hogy nem lehet tudni, mikor jó a minőség és mikor nem. A beteg pedig időnként a gyógyítás, a kezelés közben is érzékeli, ha baj van, amikor nincs kötszer vagy nem jön időben a nővér, de az igazi minőségi problémák – például a fertőzések – csak utólag derülnek ki. Ha pedig az ilyesmit akarja elkerülni a beteg, megpróbálja megvásárolni az orvos és a nővérek fokozott figyelmét, lelkiismeretességét.
Ezt teszik azok is, akik a jobb minőséget, a megbízhatóbb kezelést az állami helyett a magánegészségügyben remélik megtalálni.

Ebből pedig az következik, hogy a hálapénz kiküszöböléséhez nem az orvosi bérek általános emelésére van szükség (a nővérekére bizonyára igen), hanem az egész közfinanszírozott egészségügyi rendszer teljesítményének megbízhatóságát kell javítani.

A mai módon szervezett és működtetett állami egészségügyben erre nincs esély. Ez persze sokkal bonyolultabb feladat, mint a bérek emelése. Utoljára Molnár Lajos próbálkozott vele. Bele is írta egyik törvényébe a paraszolvencia tilalmát.

Változhatunk, változunk

Antall József büszkélkedett egykoron azzal, hogy egész életében azt a világképet képviselte, amit szüleitől tanult. Vannak ilyen pályák. És vannak olyanok is, hogy az ember mást gondol a világról fiatalon, mondjuk egyetemi évei alatt, és mást tíz, húsz vagy harminc év múlva.

Régi barátom, Péter most a hvg.hu-n leleplezi kevésbé régi barátomat, Ferencet, aki néhány napja egy blogbejegyzésében azzal is kifejezi tiszteletét az idén elhunyt három nagy, korábban is és ma is ellenálló liberális iránt, hogy emlékeztet rá: amikor ők már bátran szembefordultak a kommunista rendszerrel, ő maga még a szocializmus megreformálhatóságában hitt.
Péter most leleplezi Ferencet: ő nem „lázadt” a szocialista rendszer ellen, hanem kari KISZ-titkárként a nyolcvanas évek elején még saját kezűleg szedte le az egyetemi faliújságról a Dialógus Békemozgalom plakátjait.
Péter nem leplezi le Ferencet. Ferenc a Péter által megjelölt időpontban húszegynéhány éves egyetemista és KISZ-vezető volt. Magam is KISZ-vezető voltam, amikor húszegynéhány éves egyetemista voltam, ott töltöttem az időmet a Közgázon a kari KISZ-szervezetek helyiségében. Voltak kifogásaim a rendszer gyakorlatával szemben, de elfogadtam a marxizmus-leninizmust, a rendszer megreformálásában bíztam, és az egyetem elvégzése után azon is dolgoztam.
Nem kerültem olyan helyzetbe, mint a KISZ-vezető Ferenc, de nem zárom ki, hogy ha kerültem volna, hasonlóképpen reagáltam volna.

A reformkommunisták a rendszer elutasítóit akkoriban nem szövetségesnek, hanem politikai ellenfélnek tekintették.

Emlékszem magamra, ahogy húszegynéhány évesen, 1968-ban nagy reményekkel követtem a prágai tavasz eseményeit, de még bizalmatlan voltam a párttól független politikai szervezetek fellépésével szemben, amelyeket egyébként Dubčekék egyértelműen elutasítottak. Később, a nyolcvanas évek végére ez már megváltozott. (Engem addigra már kizártak az MSZMP-ből, nem reformkommunista voltam, hanem liberális, és a Beszélőbe írtam, álnéven.)
Alighanem Ferenc is mást gondolt már, mint az évtized elején, hiszen új baloldali ifjúsági szervezetet próbált létrehozni. Mindenesetre Pozsgay Imre és Tölgyessy Péter még mindig egymással szemben ültek a kerekasztal-tárgyalásokon, és nem szövetségesekként, hanem politikai ellenfelekként tekintettek egymásra.
Változtunk, sokan, sokféleképpen. Az, hogy Ferenc barátom

ma tiszteli azokat, akiknek politikai gondolatait és magatartását akkoriban még nem tartotta követendőnek, számomra teljesen hiteles.

Mint ahogy hiteles Péter barátom pályája is a Dialógustól az Alaptörvény asztalának látványos megrongálásáig és mindmáig. Mindkettejükkel voltak, vannak és lesznek vitáim, olykor kemények is, de mindkettőjükkel – azt hiszem – több dologban értünk egyet, mint amennyiben nem.

A Fidesz törvényt sért

Mint már korábban annyiszor, a Fidesz tegnap is megakadályozta az ellenzéki képviselők által kezdeményezett rendkívüli ülés megtartását, illetve a kezdeményezők által benyújtott határozati javaslat megvitatását.

Az ülésből csak a napirend előtti felszólalások hangzottak el, mivel a fideszes képviselők távollétében nem sikerült elfogadni a napirendet, így az ülést be kellett zárni. Az ellenzéki politikusok az ülésen mindenekelőtt az általuk javasolt napirend tárgyában – a klímavédelem kérdésében – és általában is élesen bírálták a fideszes többség viselkedését, de – mint évek óta rendszeresen – elmulasztották egy döntő szempont megemlítését.

Meg sem említették, hogy a fideszes képviselők viselkedése törvénysértő.

Az Orbán-rendszerben az Országgyűlés működését – szerintem helytelenül, de ez most nem ide tartozik – nemcsak a Házszabály, hanem amellett, sőt annál is inkább külön törvény, az Országgyűlésről szóló 2012. évi XXXVI. törvény szabályozza. Ez kimondja, hogy az országgyűlési képviselők általában kötelesek az Országgyűlés ülésein és azon belül különösen a szavazásokon részt venni:
28. §(1) A képviselő joga és kötelessége, hogy kezdeményezően részt vegyen az Országgyűlés munkájában, elősegítse annak eredményes működését. Kötelessége részt venni az Országgyűlés ülésein, továbbá annak az országgyűlési bizottságnak az ülésein, amelynek tagja.

(2) A képviselő az Országgyűlés szavazásain köteles jelen lenni.”

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy minden képviselőnek minden ülésen folyamatosan jelen kell lenniük. Azt azonban igen, hogy az Országgyűlés munkájának egészét tekintve a képviselők számottevő részének úgy jelen kell lennie, hogy az ülésen tárgyalt témákhoz kellő számú képviselő hozzá tudjon szólni, ismerve a témához egyébként hozzászóló más képviselők elhangzott véleményét is. Hosszú távon a magyar Országgyűlésben és más országok parlamentjeiben kialakul az a jelenléti arány, amely a parlamenteket működőképessé teszi. Kiváltképp jelen kell lenniük a képviselőknek a szavazásokon, mert csak ez biztosítja, hogy a szavazási eredmények valóban megvalósítsák a választók parlamenti képviseletét.
Az Országgyűlés tevékenységét, a napirend alakítását természetszerűen a többség szabja meg. A többség bizalmából működő kormány nyújtja be általában a törvényeket, és a többség dönt arról is, hogy napirendre kerüljenek-e a nem a kormány, hanem egyes képviselők által tett törvényjavaslatok és határozati javaslatok. Ez az általános szabály, melyhez képest a demokratikus parlamentarizmus alkalmazza a kisebbség, vagyis a többséghez nem tartozó képviselők fontos jogosítványait, mint a kérdés és az interpelláció – melyek tárgyát a kérdező képviselő szabja meg –, illetve a rendkívüli ülés és a vizsgáló bizottság is, amelyek a képviselők kisebbségének – nálunk egyötödének – kezdeményezésére is kötelezően meg kell tartani illetve fel kell állítani.
Nálunk ezt is az országgyűlési törvény mondja ki, a rendkívüli ülés tekintetében a következőképpen:

35. §(1) A köztársasági elnök, a Kormány vagy a képviselők egyötödének írásbeli kérelmére az Országgyűlést rendkívüli ülésszakra vagy rendkívüli ülésre össze kell hívni. A kérelemben az összehívás indokát, továbbá a javasolt időpontot és napirendet meg kell jelölni. A házelnöknek lehetőleg a javasolt, de legkésőbb az azt követő nyolc napon belüli időpontra kell az Országgyűlést összehívnia.”

Természetesen bármely parlamenti aktus esetében elképzelhető, hogy annak sértő, például mások méltóságát sértő vagy mást igaztalanul vádló tartalma miatt az ellen egyes képviselők vagy akár a képviselők egy szélesebb köre, netán egyes képviselőcsoportok egésze távollétével tiltakozik. Ezt nevezzük a politikában bojkottnak, ami legitim politikai eszköz. Alkalmazhatja akár az ellenzék a kormánnyal, akár a kormánypárti frakció(k) az ellenzékkel szemben.
A mostani esetben azonban arról van szó, hogy a kormánytöbbség évről-évre minden alkalommal bojkottálja az ellenzék által kezdeményezett rendkívüli parlamenti üléseket, és ezzel egy, a törvényben meghatározott képviselői jogosítványt gyakorlatilag megszüntet. Ez pedig súlyos törvénysértés. (Csak azért nem beszélek alkotmánysértésről, mert Magyarországnak 2012 óta nincs alkotmánya, az ún. Alaptörvény nem az, a kormány mindenkori szándékaihoz igazított rendszeres módosításai mutatják, hogy a kormányon levők sem tekintik annak.) A Fidesz újra meg újra elmagyarázza, hogy képviselői testületileg maradnak távol, mert nem vesznek részt az ellenzék „kampányakciójában”, de hát ez nem alkotmányos érv, hiszen a rendkívüli ülés összehívásával mint képviselői joggal a képviselőknek, köztük az ellenzéki képviselőknek joguk van élni, függetlenül attól, hogy mit gondol azok tartalmáról vagy akár kampánybéli funkciójáról a fideszes többség.

Gulyás és Trócsányi

A miniszterelnökséget vezető miniszter kormányülés után szokásos csütörtöki sajtótájékoztatójának egyik témája természetesen Trócsányi László volt igazságügyi miniszter EU-biztosi jelölése volt.

Az újságírók szóba hozták a Trócsányival kapcsolatos kifogásokat, melyek szerint Trócsányi felelős a jogállamiságnak az Orbán-kormány általi rombolásáért. Gulyás miniszter – miután már a bevezetőben azt volt képes állítani, hogy akik Trócsányi jelölését kifogásolják, azok „bevándorláspártiak” – két dologgal válaszolt.
Az egyik:

minden olyan alkotmányos reform, amelyre 2010 után sor került, a magyar közjogi intézményrendszert egyáltalán nem változtatta meg, mondhatni megerősítette a 89-90-ben létrejött közjogi rendszert”.

A másik:

ezek a változások nem az ő miniszteri időszakára estek”.

Mindkét állítás hamis.

Ismert fideszes érv, hogy Orbánék jogalkotása – ideértve a köztársasági Alkotmány helyébe léptetett alaptörvényt is – lényegében változatlanul hagyta a közjogi rendszert. Megmaradt az Országgyűlés, a kormány, a miniszterelnök, a köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság, az ombudsmanok, az ügyészség, a bíróságok, az önkormányzatok, a vegyes választási rendszer.
Igen, a felépítés megmaradt, de a közjogi rendszernek ugyanilyen fontos jellemzője a működés módja.

A köztársaság 1989-ben felépített közjogi rendszerének alapvető jellemzője volt, hogy a folyó kormányzás a mindenkori kormánytöbbség dolga, viszont a közjogi rendszer változtatásához kormánytöbbség és ellenzék megegyezésére van szükség.

A kormánytöbbség ellenzék nélkül nem alkotmányozhat, és nem dönthet a parlamenten és kormányon kívül álló közjogi tisztségek (alkotmánybíróság, ombudsmanok, a Legfelső Bíróság illetve Kúria vezetése) betöltéséről.

Azzal, hogy 2010 óta a fideszes többség ellenzéki egyetértés nélkül dönt minderről, alapjaiban változtatta meg Magyarország közjogi rendszerét.

A fideszesek arra szoktak ezzel kapcsolatban hivatkozni, hogy ők csak élnek a választóktól kapott kétharmados többségükkel. Nemcsak ez történt: míg 2010 előtt nemcsak a képviselők kétharmadának szavazatára volt szükség az alkotmánybírák és a számvevőszéki vezető megválasztásához, de a jelöléséhez is szükség volt a parlamenti frakciók többségének egyetértésére, a Fidesz viszont a jelölésben is a kétharmados többség döntését vezette be, teljesen megszabadulva a konszenzuskényszertől. E változás nagyobb horderejű annál, mintha a választott köztársasági elnök helyére király kerülne, hasonló hatáskörrel. Gulyás miniszter, aki a 2010-ben létrejött kétharmados Fidesz-többségben lett képviselő, és kezdettől ott volt a frakció jogi kabinetjében, nyilván pontosan tisztában van ezzel.

Első ellenvetése tehát aligha tévedés, minden bizonnyal tudatos hamisítás.

Igaz, mindez jóval Trócsányi igazságügy-minisztersége előtt történt. De – és ez a válasz Gulyás második állítására – Trócsányi minisztersége alatt rendületlenül folytatódott. Trócsányi nevéhez fűződik az úgynevezett hetedik alaptörvény-módosítás. Ennek fontos része a közigazgatási bíráskodás szervezeti különválasztása az egyéb bíráskodástól és a Közigazgatási Felsőbíróság felállítása. Ezzel kívánják kormányellenőrzés alá helyezni éppen az állammal folyó jogviták eldöntését.
Az, hogy az Európai Néppárttal folyó egyezkedés jegyében elhalasztották a Trócsányi szívéhez olyannyira közel álló átalakítás bevezetését, nem változtat azon, hogy ez lényegi változás a közjogi rendszerben, s azon sem, hogy miként vélekedhetünk Trócsányi felelősségéről a magyar jogállam felszámolásában.
A hetedik alaptörvény-módosításnak még egy elemét kell feltétlenül kiemelni akkor, amikor az azért felelős korábbi igazságügy-miniszter EU-biztosi kinevezéséről van szó. Minden bizonnyal személyesen neki volt nagy szerepe annak kiötlésében, hogy az alaptörvénybe bekerüljön az „alkotmányos önazonosság” fogalma. A „nemzeti hitvallásba” biggyesztették a következő mondatot: „Valljuk, hogy a történeti alkotmányunkban gyökerező önazonosságunk védelmezése az állam alapvető kötelessége.” A preambulumot követő Alapvetésben az alaptörvénnyel foglalkozó R) cikket pedig kiegészítették a következő (4) bekezdéssel:

Magyarország alkotmányos önazonosságának és keresztény kultúrájának védelme az állam minden szervének kötelessége.”

Ez ad alapot szükség esetén arra, hogy ne érvényesítsék az európai jog elsőbbségét a nemzeti joggal szemben, ha jogalkotási szándékuk szembe kerülne az Unió normáival.
Nos, ha valaki korábban igazságügy-miniszterként ilyen kibúvó alaptörvénybe iktatását kezdeményezte, arra aligha bízható biztosi tisztség az Európai Bizottságban, kiváltképp pedig a bővítési biztos tisztsége.
Aki pedig – és itt persze nem Gulyás miniszterre gondolok – azzal akarna bennünket megnyugtatni, hogy Trócsányié kis jelentőségű portfólió lesz az Európai Bizottságban, mivel a következő öt évben sem terveznek bővítést, annak azt válaszolhatjuk, hogy súlyos félreértés áldozata. Egyrészt, a bővítési biztos a tagjelöltekkel folyó sok-sok évig elhúzódó tárgyalások felelőse, amelyek például Szerbiával már elkezdődtek, és korántsem mindegy, hogy ezeket a tárgyalásokat milyen felfogásban folytatják, még ha a bővítés csak a most kezdődő ciklus után valósul is meg. Ami pedig ennél is fontosabb: a Trócsányinak szánt portfóliót bővítési és szomszédsági politikaként fogalmazzák meg, a szomszédsági politika pedig a Nyugat-Balkán mellett az észak-afrikai országokkal, Törökországgal és a volt Szovjetunió utódállamaival, köztük Oroszországgal, Ukrajnával, Fehéroroszországgal vagy éppen Grúziával és Örményországgal kapcsolatos közös uniós politikát is jelenti. Ezt jelentéktelen portfóliónak nevezni vagy tudatlanságra vall, vagy a közönség félrevezetését jelenti. Sajnos ebben a kérdésben Gulyás miniszternek kell igazat adnunk, aki „fontos, nagy jelentőségű” területnek nevezte azt a sajtótájékoztatón.

… aki beleköpött a Duna-parti cipőkbe?

A korábbi hírek a következők voltak. Debrecenben az ellenzéki pártok két blokkban indulnak az önkormányzati választáson: az egyikben az MSZP, a DK és a Párbeszéd (a polgármesterjelölt DK-s), a másikban a Jobbik, az LMP és a Momentum (a polgármesterjelölt jobbikos). A két blokk külön-külön indít egyéni jelölteket is.
Azután egyszer csak kiderült, hogy a második blokk egyik, a Jobbik által állított jelöltje az a Kulcsár Gergely, aki korábban országgyűlési képviselő is volt, és tüntetőleg beleköpött a budapesti Duna-parton emlékműként elhelyezett cipőkbe, és voltak más antiszemita gesztusai is. A Momentum kezdeményezte, hogy Kulcsár ne legyen a második blokk közös jelöltje, és a helyi Jobbik ezt elfogadta, Kulcsár – noha már összeszedte a jelöléshez szükséges aláírásokat – visszalépett. A Momentum elégedetten nyugtázta a dolgot, mondván, hogy Kulcsár jelölése már túl van azon, ami számukra még elfogadható.

A friss hír: Kulcsár Gergely a Jobbik Hajdú-Bihar megyei listájának második helyén szerepel, esélye lehet arra, hogy bekerüljön a megyei közgyűlésbe.

(A megyék többségében, így Hajdú-Biharban is külön-külön listát állítanak a városokban összefogó pártok.) Ez pedig azt jelenti, hogy a Jobbik ma is olyan párt, amelynek számára politikailag vállalható Kulcsár Gergely személye.
Emlékezetes: a 2018-as országgyűlési választás előtt az LMP és a Momentum, amelyek korábban nem kívántak választási együttműködésre lépni az MSZP-vel és a DK-val, annyiban módosítottak álláspontjukon, hogy készek választási együttműködésre, ha az mint az MSZP-re és a DK-ra, mind a Jobbikra kiterjed. Az utolsó napokban Szél Bernadett külön-külön tárgyalt az MSZP illetve a Jobbik vezetőivel, majd sajnálkozva állapította meg: „az urak” nem voltak hajlandók az együttműködésre. A Momentum nem egyeztetett, hanem egyoldalúan léptette vissza néhány jelöltjét olyan választókerületekben, ahol így esély nyílt a fideszes induló legyőzésére, de ügyelt a szimmetriára: egy MSZP-s, egy jobbikos.
Én, mint ismeretes, erősen rokonszenvezem a Momentummal, részt vettem az aláírásgyűjtéseiben, ott vagyok az utcai rendezvényein, véleményeztem a programját.
Van néhány bajom is velük, melyek közül az egyik a Jobbik iránti nyitottságuk. Ők megalakulásuk óta szimmetrikusan távolítják el magukat az MSZP-től és a DK-tól, illetve a Jobbiktól. Értem, hogy mi a bajuk az MSZP-vel meg a DK-val, és a korábban az MSZP-t átható korrupcióval kapcsolatos fenntartásaikat megalapozottnak tartom, miként a korábbi felelőtlen gazdasági kormányzás is indokolttá tehet távolságtartást.
A Jobbikkal azonban gyökeresen más a baj: a Jobbik ugyanazt a radikális nacionalizmust, rasszizmust képviseli, mint a mai, szélsőjobbra tolódott Fidesz, és a Fideszhez hasonlóan elutasítja a második világháború után kialakult, az Egyesült Nemzetekben és az Európai Unióban testet öltő demokratikus-humanista konszenzust.

Aki odafigyel a Jobbik kommunikációjára, parlamenti retorikájára és szavazási viselkedésére, az tudja, hogy a „néppártosodás” valójában csak modorbeli, és nem tartalmi változást jelent.

Az MSZP politikusaitól sokszor hallottam az elmúlt években, hogy az egyes jobbikos politikusok esetében külön-külön döntik el, hogy kit lehet választási együttműködés szereplőjeként elfogadni, és kit nem. Úgy tűnik, Hajdú-Bihar megyében a Momentum is valami hasonlót követ: a Jobbikkal mint párttal inkább kész együttműködni, mint az MSZP-vel és a DK-val, de Kulcsár Gergely politikai személyiségét kizárja ebből. Ez az eljárás nem veszi figyelembe, hogy a pártok az országos politika szereplői, és amit egy-egy helyi vagy területi szervezetük tesz, vagy nem tesz, azért a párt egésze is felelős, amíg nem válik meg az illetőktől.
Kulcsár Gergely indítása a Jobbik egészét jellemzi, és erről kell számot adnia a Momentumnak, amikor Hajdú-Bihar megyében inkább vállalhatónak tartja a Jobbikot, mint az MSZP-t és a DK-t, és egyébként minden más pártnak is, amelyik a Jobbikkal bárhol az országban bármilyen választási szövetségre lép.

Még mindig örülünk von der Leyennek?

Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság megválasztott elnöke ma bejelentette, hogy hogyan kívánja elosztani a portfóliókat a huszonhét tagállam által delegált biztosjelöltek között. Nálunk a legnagyobb figyelmet az kelti, hogy Orbán jelöltje, Trócsányi László korábbi igazságügy-miniszter megkapná az Orbán által számára kért bővítési és szomszédsági portfóliót.
Az is fontos változás, hogy a jogállamisági kérdések biztosa nem az eddig a területért felelős, és az önkényuralmi rendszereket építő Lengyelországgal és Magyarországgal a legtöbbet ütköző holland Frans Timmermans lesz, hanem a cseh Vĕra Jourová, aki jogász, és az előző bizottságban igazságügyi és esélyegyenlőségi biztos volt. (Nevében az ou-t nem franciásan u-ként, hanem, mintha magyarul olvasnánk, ou kettőshangzóként kell olvasni!) Arról már korábban lehetett hallani, hogy von der Leyen „ki akar egyezni” a kelet-közép-európaiakkal, és ennek jegyében a jogállamisági ügyeket az új tagállamokból jött biztosra akarja bízni. Előbb sajtóhírek szerint a lett Valdis Dombrovskis volt miniszterelnök került szóba, de ő pénzügyi szakember, és gazdasági kérdésekért felelős biztosként lesz a bizottság egyik alelnöke. (Eddig is az volt.) Végül von der Leyen Jourová mellett döntött, aki Andrej Babiš miniszterelnök pártjának, az ANO-nak volt alelnöke, illetve korábban a regionális ügyek minisztere, s a jogállamiság helyzetének ellenőrzésére szólt a neki szóló felkérés. Igazságügyi biztosként ott lesz a bizottságban a belga Didier Reynders is.

Júliusban ezen az oldalon többször is írtam a bizottsági elnök jelölésének és megválasztásának folyamatáról. Sokaktól eltérően úgy vélekedtem, hogy Weber és Timmermans helyett – a személyében egyébként szerintem is kiváló –

Ursula von der Leyen jelölése, majd megválasztása az adott helyzetben Orbán számára volt siker.

Azt is írtam, hogy szerintem nemmel kellene rá szavazni.

A DK és a Momentum EP-képviselőinek viszont nagyon tetszett a szavazást megelőző programbeszéde, és megszavazták bizottsági elnökségét.

Az új bizottság tagjai közötti feladatmegosztás meghirdetésekor vált világossá, hogy mi is Ursula von der Leyen politikája bizottsági elnökként. Az Orbán-rendszer működésének eltelt tíz évében az Európai Bizottság illetékesei és az Európai Parlament képviselői folyamatos harcot vívtak az Orbán-kormánnyal az uniós normák folyamatos és tudatos megsértése ügyében. Erről szólt korábban Neeli Kroes és Viviane Reding majd Frans Timmermans biztosok tevékenysége, illetve az EP-ben mindenekelőtt a Tavares- és a Sargentini-jelentés. Mi lesz ezután? A bizottsági elnök legfontosabb önálló politikai tette a bizottsági feladatok (portfóliók) elosztása a kormányok által jelölt biztosok között. Bármilyen szép mondatokat tartalmazott is Ursula von der Leyen programbeszéde az európai értékek védelméről, az, hogy Timmermans helyett a bizottság alelnöki posztjával is felruházott Jourovára bízza „értékek és átláthatóság” megnevezéssel a jogállamisági ügyeket, illetve hogy Trócsányi Lászlót javasolja bővítési biztosnak, azt jelenti, hogy kevésbé tekinti a bizottság súlyponti feladatának az európai értékek védelmét a kelet-közép-európai új tagállamokban, illetve azok érvényesítését a bővítési és szomszédsági politikában. Ez kétségtelenül Orbán szövetségépítésének sikere. Kedvezőtlen fejleményről van szó, de még mindig jobb szembenézni vele, mint úgy tenni, mintha nem ez történne.
Néhány hete sokan furcsállottuk, ahogy Merkel kancellár Orbán Viktorral emlékezett meg Sopronban a páneurópai piknik évfordulójáról. A dolog a valódi határnyitás évfordulóján is folytatódott: a németek most a Bundestagban Kövér László házelnökkel, egy másik rendezvényen pedig Szijjártó Péter külügyminiszterrel emlékeztek együtt. Mintha az egykori határnyitók nem is léteztek volna. Azt hiszem, a két történet gyökere közös.

Emlékeztetni kell arra: Orbán a bővítési portfóliót kérte Trócsányinak, Dobrev Klára viszont levélben fordult hozzá, hogy semmiképp ne adja azt neki. Ursula von der Leyen Orbán kívánságát teljesítette, Dobrevét pedig figyelmen kívül hagyta.

Jól érzékelhető, hogy a nyugatiak, illetve a Kelet-Közép-Európa számára legfontosabb németek immár tartós adottságnak tekintik azt, hogy az új tagállamokban mások a normák, mások az elvárások, mint amit ők helyesnek tartanak követni, s amit az EU alapokmányaiban rögzítettek. A kétezres évek elejének bővítési tárgyalásain még azt feltételezték, s rögzítették is a koppenhágai kritériumokban, hogy az új tagállamok politikai osztálya magáévá teszi majd ezeket a normákat. Másfél évtized elteltével azonban, amikor Orbán egymás után nyeri a választásokat, és könnyen történhet ugyanez Lengyelországban is, sőt a leginkább polgárosodottnak hitt Csehország élén is egy Zeman és egy Babiš áll, be kell látniuk, hogy nem ez a helyzet.
Ahogy a Szovjetunió és a tőle függő pártállami rendszerek idején adottságnak tekintették azok létezését, s a nemzetközi politikában ahhoz alkalmazkodtak, fejlesztve kapcsolataikat egy Brezsnyev, egy Gierek, egy Kádár, egy Honecker vagy akár egy Ceauşescu rezsimjével, most is tudomásul veszik, hogy egy Orbánnal, egy Kaczyńskival, egy Babišsal, sőt egy Putyinnal kell Európában – sőt az előbbiekkel az Európai Unióban – együtt élni és együttműködni.
Ezért ünneplik a német állam vezetői Orbánnal, Kövérrel, Szijjártóval a határnyitás évfordulóját, és ezért kínálja fel von der Leyen a bővítési portfóliót Trócsányinak, a jogállamiság védelmét pedig Jourovának.
Értenünk kell, hogy ez így van, de nem tekinthetjük rendben levőnek.

Tartományi választás az NDK-ban

Tessék? Igen, valami ilyesmiről van szó.

Vasárnap tartományi parlamentet választottak Németország két keleti tartományában, Brandenburgban és Szászországban. Mindkét tartományban jelentősen előretört a szélsőjobboldali AfD (Alternatíve für Deutschland, Alternatíva Németországnak), a szavazatok 23,5 illetve 27,5 százalékát szerezte meg.

A legrosszabbat azonban sikerült elkerülni. A májusi EP-választáson még mindkét tartományban az AfD lett a legerősebb párt, pedig akkor „csak” 19,9 illetve 25,3 százalékot kapott. Most azonban, magasabb részvétel mellett a két eddigi miniszterelnök pártja, Brandenburgban az SPD, Szászországban pedig a CDU erősíteni tudott, és 26,2 illetve 32,3 százalékkal megnyerte a választást, második helyre szorítva az AfD-t. Mindkét tartományban az eddigi miniszterelnök alakítja meg az új kormányt, de – mivel az AfD-vel senki nem kész a koalícióalkotásra, és a többi párt közül egy koalíciós partner nem elég a többséghez – három párti koalíciókat kell majd létrehozni. Brandenburgban valószínűleg az SPD, a zöldek és a Balpárt (Die Linke, az egykori Német Szocialista Egységpárt utódpártja) lép majd koalícióra, Szászországban pedig a CDU, az SPD és a zöldek. Ez azt jelenti, hogy mindkét tartományban a zöldekkel egészül ki az eddigi kormánykoalíció.

Vajon miért lett más az eredmény, mint májusban?

Az EP-választás, mint mindenütt, Németországban és azon belül ebben a két keleti tartományban is egyfajta rokon- illetve ellenszenv-nyilvánítás, de nem szól arról, hogy ki fog kormányozni. Alacsonyabb is a részvétel. Most, amikor tartományi parlamentet választottak, többen is mentek el, és tudva, hogy az a kérdés, hogy ki fog kormányozni, többen szavaztak az eddigi miniszterelnökök pártjára. A közvélemény-kutatások szerint a választók többsége mindkét tartományban elégedett volt az eddigi miniszterelnökkel. Ezért a kisebb pártok szavazói közül sokan átszavaztak a miniszterelnök pártjára – Brandenburgban az SPD-re, Szászországban a CDU-ra. Nem az AfD lett gyengébb, mint májusban, hanem a kisebb pártok: a Balpárt, a zöldek és Brandenburgban a CDU, Szászországban az SPD. Úgy is mondhatjuk, hogy az AfD-vel szemben álló demokratikus oldal szavazatai a legerősebb demokratikus pártnál, az eddigi miniszterelnök pártjánál koncentrálódtak, és az ennek következtében előzte meg az AfD-t.
Az AfD a nyugati tartományokban is jelentős, de sehol sem annyira, mint a volt NDK területén, kiváltképp pedig abban a két tartományban, ahol most volt a választás, és ahol az EP-választáson legerősebb párt volt.

Vajon miért van ez így?

Németország keleti tartományaiban, a volt NDK területén hasonló kiábrándultság tapasztalható a választók között, mint a többi, egykori szocialista országban. Ezzel a kiábrándultsággal is magyarázható a nacionalista-populista pártok hatalomra kerülése és hatalmon maradása Magyarországon, hatalomra kerülése és valószínű hatalmon maradása Lengyelországban, és ezt követően immár Csehországban is. A volt NDK területén élők közül is sokan csalódtak az újraegyesítés idején uralkodó reményekhez képest, ha ez a csalódás nem is olyan mértékű, mint Lengyelországban vagy Magyarországon. A közvélemény-kutatások szerint a volt NDK területén az embereknek még harminc év után is a többsége érzi magát másodosztályú állampolgárnak az egyesített Németországban. A csalódottak pártja a kilencvenes években és a kétezres évek elején ezekben a tartományokban még a Balpárt, az utódpárt volt. Míg a nyugati tartományokban csak 5 százalék körüli eredményekkel jutott be a tartományi parlamentekbe, ahol egyáltalán bejutott, a volt NDK területén rendre 20 százalék körüli, sőt azt meghaladó eredményeket ért el, és a két nagy párt, a CDU és az SPD versenytársa tudott lenni. Többször lett a tartományi kormánykoalíció részvevője, sőt jelenleg még a Balpárt adja Türingia miniszterelnökét. Most viszont az AfD-hez éppen tőlük ment át a legtöbb választó, vagyis a régi protesztpárt, a Balpárt helyébe az AfD lépett, mint új protesztpárt. Ezek miatt mondom, hogy a tegnapi választási eredmények tulajdonképpen az NDK-ban tartott választás eredményei.
A következő „NDK-beli” választás októberben Türingiában lesz, az egyetlen olyan tartományban, ahol most a Balpárt adja a miniszterelnököt. Kíváncsian várhatjuk az eredményt.
Az, hogy a tegnapi választáson a legrosszabbat sikerült elkerülni, és, ha jóval kevesebb szavazattal is, de a szövetségi kormányt alkotó két párt, a CDU és az SPD egyaránt megőrizte kormányt vezető pozícióját Szászországban illetve Brandenburgban, ahhoz biztosan elég, hogy ne boruljon a szövetségi kormánykoalíció Berlinben.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!