Szeptember 5-én mutatja be a Trafó a PanoDráma új produkcióját, „A csodát magunktól kell várni” címmel. Beszélgetés Lengyel Annával az előadás kreatív producerével.
- Rózsa Milán más néven született, miért gondolta, hogy új néven kell léteznie?
- Ezt pontosan lehet tudni és Milán édesanyja is megerősítette: példaképének Rózsa Sándort tekintette, ezért választotta ezt a családi nevet, a Milán meg csak úgy tetszett neki.
- Ön hogyan definiálná a címszereplő „státuszát”?
- Erre is saját maga adott választ: melegjogi és emberi jogi aktivistának tekintette magát. Milán történetéhez hozzátartozik, hogy novemberben lesz három éve, hogy 26 évesen véget vetett az életének. Szeretnénk megérteni és beszélni arról, hogy miként működik ez a halálra hajtott aktivizmus, ami azt jelenti, hogy egy-egy emberre időnként elviselhetetlen terhet teszünk mi, rendszerkritikusok, akik szeretnék, hogy megváltozzanak a dolgok az országban. Hagyjuk, hogy ezek az emberek megvívják az összes harcunkat, miközben mi a Facebookon őrjöngünk egy sort, lájkoljuk a bejegyzéseket vagy maximum elmegyünk egy tüntetésre – ilyen értelemben felelősök vagyunk egy ilyen fiatalember tragikus haláláért.
- Mi különböztette meg Rózsa Milánt a többi aktivistától?
- Különleges ember volt, tisztán, őszintén, okosan érvelt az igaza mellett. Tudott türelmes lenni, gyűlölte az erőszakot. Emlékezetes az a jelenet, amikor a Fidesz-székház „elfoglalásakor” derűsen tűrte a provokációkat. És még valami: őszintén érdekelte a másik véleménye, ezt el is hitték neki. Azon kevés ember közé tartozott, aki képes volt megszólítani a másként gondolkozókat, ezért sokan tisztelték az ellentáborból is. Amikor meghalt, egy kormánypárti fiatalember nagyon szép nekrológot írt róla, amelyben jelezte, hogy semmiben nem értett egyet Milánnal, de halála után karddal tiszteleg egy olyan ellenfél előtt, aki kiállt az elveiért, de meghallgatta a másikat is. Ha olyan párbeszédképesek lennénk mindkét oldalon, mint Milán, akkor talán máshol tartanánk. Tőle származik a címadó gondolat is: a csodát magunktól kell várni, mindenkinek meg kell vívnia a saját harcait, le kell győzni a félelmeket és a szkepszist – ebből alakulhat ki a csoda. Nem csak Milánról szól az előadás, hanem az aktivizmusról, a cselekvés lehetőségeiről egy nagyon nehéz történelmi-politikai helyzetben, hogyan lehet felrázni a polgárokat, egy kicsit kimozdítva őket a komfortérzetükből.
- Jól érzékelem-e, hogy az előadás létrehozásának egyik motívuma a szégyen, hogy nem tesszük meg azt sem, amit pedig megtehetnénk…
- Ez túlzás, a PanoDráma az egyetlen dokumentumszínház Magyarországon, tíz éve számos előadásban beszéltünk olyan fontos ügyekről, mint a cigánygyilkosságok, a pedofília, 56 és a menekültek ügye vagy a hospice. Előadásaink szövege eredeti interjúkon alapul, minden bemutató előtt rengeteget beszélgetünk az adott ügy résztvevőivel és csak autentikus szövegek hangzanak el a színpadon, természetesen megszerkesztve, ez a szó szerinti, verbatim színház alapelve. Milán családjával 5 órán keresztül beszélgettünk, számos aktivista is elmondta emlékeit. Hárman, Hárs Anna, Garai Judit és magam készítettük az interjúkat, raktuk össze a darabot, a színpadra állítást Pass Andrea irányította, a szereplők Ballér Bianka, Bezerédi Zoltán, Botos Éva, Ivanics Tamás, Ördög Tamás, Urbanovits Krisztina.
- Elképzelhető-e, hogy olyan közönséghez is eljut a darab, akik máshogy gondolkoznak?
- Abba nincs beleszólásunk, hogy ki vesz jegyet a Trafóba. A korábbi előadásainkat megpróbáltuk eljuttatni minél több középiskolába is, sok nagyon érdekes vita kerekedett a fiatalokkal a feldolgozó foglalkozásokon. A romagyilkosságokat feldolgozó előadásunk utáni beszélgetéseken sok diák rasszista álláspontot képviselt, de legalább lehetett beszélgetni velük. Reméljük, hogy néhányukat legalább sikerült elgondolkoztatni…
- Hirdetés -
