A rend kedvéért tegyük világossá, mi a kulturális törvény, címe szerint A Nemzeti Kulturális Tanácsról, a kultúrstratégiai intézményekről, valamint egyes kulturális vonatkozású törvények módosításáról szóló törvény jelentősége. Miről is szól?
A lényege az, hogy az állam akkor ad pénzt egy önkormányzati színház finanszírozásához, ha az önkormányzatnak nincs rá elég pénze, ezért kezdeményezi a színház vegyes fenntartásúvá változtatását, ami azt jelenti, hogy meg kell állapodnia a kormánnyal a finanszírozásról, a fenntartás mikéntjéről, beleértve az igazgató kiválasztásának módját is.
Nincs szó tehát arról, hogy a tüntetés, a tiltakozások hatására érdemben enyhült volna a törvény.
A törvényjavaslatot az orbáni–kövéri Országgyűlés „kivételes eljárásban” tárgyalja. A kivételes eljárást olyan esetekben alkalmazzák parlamentek, mint amikor egy árvízhez, járványhoz, hasonló váratlan eseményhez kell a törvényeket sürgősen hozzáigazítani. Ezzel a lehetőséggel a fideszes többség rendszeresen visszaél: akkor alkalmazták például, amikor a játékautomatákat vagy a lakástakarékpénztárakat támadták meg. Ugyan miért volt szükség kivételes eljárásra?
Az Orbán-rendszert én önkényuralomnak szeretem nevezni. Ugyanazt mondom ezzel, mint amikor Heller Ágnes zsarnokságként írta le a rendszert. A politikatudomány művelői autokráciának hívják, amit a demokrácia ellentétének tekintenek. Ez a fogalom azt fejezi ki, hogy megszűnt a fékek és ellensúlyok rendszeres, a hatalmi ágak elválasztása, a végrehajtó hatalom csúcsán állók hatalma korlátlan.
Mit jelent ehhez képest a főképp a színházakról szóló kulturális törvény?
Azon túl, hogy a politikai hatalom Orbán és az általa megbízottak, vagyis a Fidesz kezében van, és ezen nem is lehet változtatni, a hatalmon levők a maguk ellenőrzése alá vonják a kultúrát is, ahogy – más eszközökkel – a maguk ellenőrzése alá vonják a gazdaság egyre nagyobb részét is. Azt a rendszert, ahol a politikai rendszeren túl a gazdaság és a kultúra minden területe a hatalmi párt közvetlen ellenőrzése alatt áll, totális diktatúrának szokták nevezni. Én Kornai Jánost vagy Dragomán Györgyöt és másokat követve nem szoktam az Orbán-rendszert mai állapotában diktatúrának nevezni, mégpedig ugyanazért, amiért ők: mert a diktatúra szóhoz valami mást szoktak asszociálni, akik megélték felnőttként a Rákosi-rendszert, mint Kornai, vagy a Ceauşescu-rendszert, mint Dragomán.
Ha tehát megmaradunk is az önkényuralom kifejezés mellett, azt azért hozzátehetjük, hogy ezzel a törvénnyel, a kultúra állami irányításának ezzel e törvénnyel is megvalósuló megkeményítésével az Orbán-rendszer afelé tart, hogy totálisnak lehessen majd tekinteni. Nem ért még el oda, de afelé tart.
