„Péter Gábor a színfalak mögött áll, de hamarosan eljön az ő ideje is” – nyilatkozta Gulyás István a Demokratának, csatlakozva ahhoz a politikai retorikához, amely az utóbbi időben újra elővette az ÁVH történelmi párhuzamát. A kijelentés azonban különös fénytörést kap, ha felidézzük: Gulyás István annak a közmédiának volt meghatározó vezetője, amely a 2010 utáni évek egyik legnagyobb intézményi átalakításának és személycseréinek nyertese volt. Mielőtt tehát tisztogatásról beszélünk, érdemes feltenni a kérdést: hogyan jött létre az a rendszer, amelyben ő maga karriert épített?
2011 nyarán Magyarországon valami alapvetően megváltozott. Az ország befejezte az Európai Unió soros elnökségét, és ezzel megszűnt az a nemzetközi reflektorfény, amely addig visszafoghatta a radikálisabb hazai intézkedéseket. A Fidesz-kormány már korábban ÁVH, Gulyás István megteremtette a jogi és intézményi kereteket, de az igazi átalakítás csak ezután következett. Megszületett az MTVA, amely egy szervezetbe vonta össze a Magyar Televíziót, a Magyar Rádiót, a Duna Televíziót és a Magyar Távirati Irodát.
A hivatalos indoklás a hatékonyság növelése volt.
A kritikusok szerint azonban valójában soha nem látott centralizáció valósult meg: a korábban különálló szerkesztőségek helyett egy olyan rendszer jött létre, amelynek működését korábban elképzelhetetlen mértékben lehetett központilag befolyásolni.
Az átszervezést tömeges elbocsátások kísérték. Több száz újságíró, szerkesztő, technikai munkatárs veszítette el az állását.
Az akkori közvélekedésben gyorsan elterjedt az a vélemény, hogy nem egyszerű költségcsökkentésről van szó, hanem a közmédia politikai és ideológiai átformálásáról.
Az új rendszer olyan közszolgálati modellt kezdett kialakítani, amelyben a lojalitás sokak szerint fontosabbá vált a szerkesztői autonómiánál.
Ebben a struktúrában emelkedett fel Gulyás István is. Nem kívülálló megfigyelője volt a folyamatnak, hanem annak egyik szereplője. A közmédia vezető pozícióiban dolgozott, majd később más fontos feladatokat kapott az intézményrendszeren belül. Nem a tisztogatások vesztesei közé tartozott, hanem azok közé, akik az új rendszerben találták meg a helyüket.
A történet azonban nem Gulyás Istvánról szól, hanem a hatalom természetéről. A magyar média történetében ugyanis újra és újra ugyanaz a minta ismétlődik.
Az éppen győztes politikai oldal rendszerint a pluralizmus helyett saját embereiben bízik.
A közmédia minden korszakban stratégiai terepnek számított: a rendszerváltás előtt a pártállamnak, utána a váltógazdaság szereplőinek, majd a Nemzeti Együttműködés Rendszerének.
Miközben ma sokan a közmédia jövőjéről vitatkoznak, a technológia közben elhaladt az intézmények mellett. Ezt mutatta a legutóbbi választási kampány is. Magyar Péter úgy tudott országos politikai tényezővé válni, hogy a hagyományos médiarendszer jelentős része nem állt rendelkezésére. A közösségi média és a digitális kommunikáció olyan közvetlen kapcsolatot teremtett a politikus és a választó között, amely alapjaiban kérdőjelezi meg a régi médiabirodalmak jelentőségét.
Ebben rejlik az igazi irónia. A 2010 után létrehozott, rendkívül központosított médiarendszer éppen akkor kezd veszíteni a jelentőségéből, amikor kiépítői a csúcsára értek. Amit egykor a politikai kommunikáció csúcsfegyverének gondoltak, azt ma egy Facebook-poszt vagy egy TikTok-videó gyakran nagyobb hatékonysággal helyettesíti.
Ezért amikor a közmédia egykori vezetői tisztogatásról beszélnek, nem árt, ha a tükörbe is belenéznek.
A kérdés ugyanis nemcsak az, hogy mi történik ma a Kunigunda utcában, hanem az is, hogy mi történt ott 2011 nyarán. Mert a történelmi emlékezet szelektivitása a politika egyik leghatékonyabb fegyvere. És aki elfelejti, hogyan került hatalomra, könnyen úgy állíthatja be magát az események áldozataként, hogy közben maga is a rendszer egyik építőmestere volt.
