A geciség nem halványuló bája

A szokásos jelenetek a szerb-magyar határon, a kerítésen innen: az egyenruhával felfegyverzett fontoskodó, kioktató emberkék ott alázzák meg az utasokat, ahol érik.

Az előzmények: majálisra igyekezve Szabadkára azonnal fájó sebek tépődnek fel. Négyen állunk a kocsisorban, a rendőrkisasszony azonban alapos. Elveszi a személyiket, felolvassa róluk a neveket, szemével megkeresi azok hordozóit, kinyittatja a csomagtartót – a migráncsok nem nyugszanak, habár zavaró körülmény, hogy miért akarnának Szerbiába menekülni. De csak azokat zavarja, akik Magyarországon még olyan felesleges dologgal szeretnének foglalkozni, mint a logikai következtetés. Így a négykocsis sor is időigényessé válik. Annál is inkább, mert a személyikkel a kuckóba távozik a magyar állam képviselője. Kocsinként. Ott valószínűleg a számítógépen ellenőrzi az adatokat. Majd visszajön és szabad az út.

Jönnek a szerbek. A vámos vagy húsz méterről unottan néz rá a kocsi rendszámára és egy laza kézmozdulattal int: mehetnek. És ez így történik legalább tíz-tizenöt éve. Még nem akadt szerb vámos, aki megtisztelt volna aggódóan atyáskodó figyelmével.

Visszafelé szerbeknél ugyanaz a helyzet. Itt már a vámos a környéket is kerüli. De jönnek a magyarok. Az átkos óta csak egy dolog változott: a fináncnak vagy rendőrnek már nincs az a fedeles, nyakba akasztós ládikája.

Rendőrkisasszony jön, személyi elő, névsorolvasás, csomagtartó nyitás. Migráncsveszély nuku. Bódéba el. Következik a mosolygós, ám szigorú és főleg kíváncsi vámos. A szokásos, számomra megfejthetetlen második kérdés, a van-e valami bejelentenivalójuk után: Hol voltak? Egy nyugdíjas szabadkai vámos haverom azt mondta, hogy a vámosok magyarországi iskolájában valószínűleg elfelejtették törölni ezt a részt. Vagy csak a szokás hatalma. Vagy mélyebb, közönséges halandók számára felfoghatatlan pszichológiai értelme van. A sunnyogó tettes ilyenkor válik falfehérré és a kérdés súlya alatt hirtelen megtörve, de egyben felszabadultan is a kerékbe rejtett kokóra, a kipufogóba kapaszkodó szír terroristára vagy a zárjegy nélküli házi barackpálinkás üvegre mutat. Mindenre kész, csak ne jöjjön a következő kérdés. De jön: Milyen célból jártak Szabadkán?

Egy tapasztalt határjárót is megdöbbentett volna a szívélyes társalgás ilyen fordulata. Ilyenkor a gyanútlan utas vagy felháborodik vagy a váratlan gyomorgörcstől vezérelve, kedvességet mímelve elvicceli a dolgot. Az első megoldást már többször választottam. Legutóbb évekkel ezelőtt.

Hozzám lépett a finánc. Öntudatos komolysággal, az egyenruhájából sugárzott a hatalom szerény tudata.

’Hol jártak?’

‘Požarevacban’ – mondom én tisztelettudóan.

Pillanatnyi zavar, de még nem megütközés az egyenruha gallérja felett.

’Rokonok vannak ott?’

’Nem.’ Hatásszünetet tartok.

’Virágot vittem Slobodan Milošević sírjára.’

A zavar fokozódik, de a bosszúvágy lassan felülkerekedik. Egyenruha elveszi az útlevelet. Szó nélkül távozik. Ilyen csak a szerb-román határnál történt meg velem 1989. decemberében, amikor forgatni akartunk a „forradalomról”. A román rendőr egy órát várakoztatott, a demokratikus magyar 10 percet. Visszajött és mogorván intett, hogy mehetek.

Akkor mégis jobban éreztem magam, mint a minap a munka ünnepén. Mert most a második változatot adtam elő. A szellemeskedő, a bürokratikus hatalom előtt meghajló nagyon kis polgárt.