A magyarországi média nagy többsége, és elsősorban a közmédia, megszállva, a román médiateret politikai oldalak szerint felszabdalták, a rommagyar – szinte teljes egészében – bedarálva, betuszkolva a Fidesz-alapítványok vasszoknyája alá. Csoda-e ha cenzúra van? Csoda-e, ha öncenzúra van?
Felteszem sokan kárörvendenek – pezsgőbontás sem elképzelhetetlen, itt-ott fontos irodákban -, hogy sikerült legyőzni a gonosz kritikust és mintegy 350 adás után kikerült heti jegyzetem a bukaresti rádió magyaradásából, csakhogy itt vagyok és elhangzott, de még inkább leírt kritikáim aktuálisabbak, mint valaha. Botrányos kiebrudalásom – botrányos, hiszen semmiféle érv el nem hangzott, közvetített telefonbeszélgetésen tudatták, hogy velem tovább nem kötnek szerződést, hogy majd más, mert …. és itt elakadt a beszélgetés, mert … csak -, persze várható volt. Nem egyedül vagyok, akit megpróbáltak/nak elhallgattatni a hatalmasok, akik foglyul ejtették a rommagyar társadalmat, akik mindenféle szabad, és főleg másképpen gondolkodást legszívesebben örökre elüldöznének. Csakhogy a dolgok természetéből fakad, hogy rossz projektet folytatnak, idejük nagyon is véges, lelepleződnek és a történelem süllyesztőjébe, sőt a hátsó, lakatra zárt, lomtárba kerülnek.
Nem a cenzúra hosszú karja a fő probléma, és az el sem rettent terveimtől, hanem az a makacs és kíméletlen ÖNCENZÚRA (melyről azt mondja Esterházy Péter egy helyen, hogy „olyan mint az olvadt hó, beszivárog az ember gallérja alá”), mely évek óta inkább elsunyítja – tisztelet a nagyon kevés kivételnek – azt amiről jegyzeteim szóltak/nak, a nagybetűs VALÓS PROBLÉMÁKAT; az hogy nem vitatkoztunk/unk, hogy elhalt a nyilvános okoskodás, hogy elsatnyult a vitakultúra, hogy éppen úgy félünk kimondani, amit gondolunk, mint az átkosban. Ez a reális probléma, és nem a rádióadásom lekeverése, ez a gond itt és még inkább az értelmiségiek bedarálása, leszalámizása, az egyénenként megkötött különalkuk. A cenzúra nem veszélyes, mert a megváltozott nyilvánosságban nincs teljes elhallgattatás, mindig van lehetőség – hej, de zavarja ez a “disznófejű nagyurakat” – más média-térben megjelenni, aztán meg a természetét is félreismerik a cenzúrának, akik élnek vele.
Van az az ismerős, de valóságot kifejező közhely, hogy az idő rostája megszűri, hogy mi marad fenn történelmi perspektívában, mint említésre/megemlékezésre méltó teljesítmény. Nos, ebben a folyamatban a cenzúra nagyon is közrejátszik. Kicsit is átgondolva alig van olyan szerző és mű, akire, amire emlékszünk, akit a korabeli cenzúra ne üldözött, tiltott, vagy marginalizált volna. Hát így működik a cenzúrával való játszadozás, ez a perverz hatása: elfeledjük a cenzorokat, sőt kenyéradójukat, a hatalmasokat is, és a kicenzúrázottak bekerülnek történeti tudatunkba, ezért nem érdemes elfogadni az öncenzúrát. Tudom, tudom, gyenge és alig vígasz ez sokaknak, de hát ez is valami, és más nincs is. Illetve hát lenne az, amit parrhesia-nak, gondolatbátorságnak nevezünk. Az öncenzúra, a korlátozások szinte automatikus és kritikátlan belsővé tétele nagyon is jellemző társadalmi jelenség, vagy ha úgy tetszik szociálpszichológiai tény, mint minden más társadalmi relevanciával rendelkező összetevője a szólásszabadság bonyolult képletének. Ezzel szemben a gondolatbátorság, éppen arra irányul, hogy ezt a szinte automatikus fejleményt, a külső cenzúra belsővé tételét megakadályozza, szembe helyezkedjen az előbbivel, ennyiben pedig sajátos fajta nonkonformizmus, következetes formájában intellektuális engedetlenség. A gondolatbátorság, a szókimondás, a cenzúra különféle formáinak ignorálása általában a „hatalom nélküliek”, a gyengék, a kiszolgáltatottak stb., morális/intellektuális „fegyvere”, mely különösen régiónkat tekintve, annak történelmi társadalmi, gazdasági és kulturális, stb., előzményei okán nem szerveződik igazi (proteszt) mozgalommá, netán ellenhatalommá, mely a maga során korlátozhatja a hatalom bármiféle cenzúráját. Ezért fölszámolni nem tud(hat)ja a cenzúrát, kényszeríteni sem a hatalmat, viszont igyekszik azt „fenomenológiai zárójelbe”, azaz karanténba zárni, lényegében vállalva az elhallga(tta)tást, marginalizálást, az anyagi és egyéb hátrányokat, vagy akár az üldözést és börtönt kockáztatva stb., „úgy tesz mintha” cenzúra nem létezne. És azután még ez a reménytelen és kiszolgáltatott értelmiségi – igen sokszor nem közérthető, mint populista embertársaink követelik – diskurzus is képes győzedelmeskedni, vagy legalábbis uralni a közbeszédet és ez biza előbb-utóbb kikezdi a hatalmat. A cenzúrázó hatalom ugyanis, szorong, fél, mit fél, egyenesen retteg, még a bizonytalan helyzetű értelmiségtől is, különösen akkor, ha – néha tükörbe néz, ami elkerülhetetlen – tudja: hatalma manipuláción, alternatív tények sulykolásán, hazugságokon alapszik.
A populista, és akként illegitim hatalom joggal tart a médiáktól, hiszen a médiapolitizálás éppen arról szól, hogy a média logikája szerint működik a politikai kommunikáció, sőt ez működésmódjának a lényege, a politizálás tere és a nyilvánosság, a média tere egymásra tevődnek, ugyanazokat az eszközöket próbálják használni. Nem véletlen, hogy a lopakodó populista autokráciák, amit hibrid hatalomnak mondunk mostanság, a médiatér kisajátításával kezdik hatalmi bázisuk kiépítését. A sajtószabadság, vagy legalábbis média alacsony kiszolgáltatottsági foka a demokrácia működésének alapfeltétele. A magyarországi média nagy többsége, és elsősorban a közmédia, megszállva, a román médiateret politikai oldalak szerint felszabdalták, a rommagyar – szinte teljes egészében – bedarálva, betuszkolva a Fidesz-alapítványok vasszoknyája alá. Csoda-e ha cenzúra van? Csoda-e, ha öncenzúra van?
Azoknak pedig, akik látszat-jóindulattal csóválják a fejüket, hogy sokszor volt éles és határozott, meg tekintélyt nem tisztelő, meg szókimondó és miegymás, amit mondtam/írtam és miért nem hallgattam a cenzúra óvó-intő hangjára csak azt üzenhetem, hogy az erős és figyelemfelkeltő – legtöbbszőr mindenféle, és főként hatalmaskodó, pöffeszkedő és mindenki mást alattvalójának tekintő felkapaszkodottat, stb. – polgárpukkasztó gesztusokat illeti, ez volt és ez a célom: az irónia, a cinikus megvetés, a hatalomnélküliek fegyvere. Mondjak le arról, amit ígértem, és amit blogom címében (systemcritic.blogspot.ro) évek óta “hordozok”, ti. a rendszerkritikáról? Hát, akkor mivel foglalkozzak, hogy kivirágzott a pitypang? Megírjam a pöffeszkedő hatalom, a lopakodó autokrácia, az elhibázott politikai lépések, a korrupció, a manipuláció, a populista/demagóg diskurzusok apológiáját? De, hát ezen százak dolgoznak itt és máshol, adjam meg a császárnak azt, amit soha meg nem érdemel, és ezért erőszakkal is követel? Hát kösz, de nem.
És végére hagytam a rádiótól való kirúgatásom történetének, a rommagyar cenzúra mostani megnyilvánulásának legperverzebb vonatkozását. Nem elég, hogy a rommagyar hatalom cenzúrázni kénytelen, de még eszközei csak közvetettek, ez a gesztus is megmutatja kettős kiszolgáltatottságát. Nem kétlem, hogy alapvetően az ő fülét karcolta a rádióadás és ezért saját indíttatásból járt el, de azt sem, hogy volt budapesti sugallat, ha nem egyenesen követelmény, mely elhallgattatásomat sürgette. Nyomja ez a „nyílt titok”, az elkövetők lelkét, hadd mosolyogjanak és veregessék egymás hátát sikerük fölötti örömükben. Bizton nyertek valamit tettükért, valami anyagiakat is, és a jelenlegi budapesti hatalom megsimogatja okos kis lehajtott fejüket. Viszont a cenzúrázás végrehajtása korrupciót és politikai kiszolgáltatottságot implikált a másik irányban, a jelenlegi román hatalom fele is: amiért a PSD-s igazgató elkövette a kirúgatást (elvégezte a kellemetlent, minden indoklás nélkül, felrúgva a szerződésbe foglalt kötelezettségeit is stb.), azért még kérni fog egyszer valamit a Dragnea-féle hatalom. Na, arra lennék én a leginkább kíváncsi, – és szerintem ennek megtudása a közérdek -, hogy a gesztust mivel viszonozza a Fidesz itteni fiókpártja? Mit/kit, miféle elveket és mennyi gerincet kell beáldozni kirúgatásom fejében? Mert ingyenebéd a korrupciós láncolatban sincs.
Egyébként: To be continued!
Magyari Nándor László
