Volt, aki dührohamot kapott az Örkény Színház A hattyú előadásától, és felháborodottan ecsetelte nekem, hogy az milyen borzadályos. Ki volt akadva, hogy a Molnár Ferenc darabokhoz elengedhetetlen elegáns szalon helyett, lepukkant, málló vakolatú szobát lát, finom ruhák, pompázatos nagyestélyik, feszülő frakkok helyett, pedig rikító színű, tiritarka viseleteket, amikben tán csak valami maszkabálon lehetne büszkén virítani. És közben, a fura külsőségek dacára, ha nem viselünk szemellenzőt, az előadás mégiscsak meglehetősen jó, amit értékel is a publikum zöme.
Tény, ami tény, amikor felmegy a függöny, és meglátjuk Izsák Lili díszleteit, jelmezeit, igencsak elbizonytalanodhatunk, hogy esetleg elnéztük a napot és nem is A hattyú megy ma, rosszkor jöttünk. Igen, Molnár Ferencnél valami olyat várunk, mint amit a Játék a kastély előadása esetében kapunk a Vígben, abszolút first class, luxus környezetet, és drága, pompázatos öltözékű, parádézó hölgyeket meg urakat. A nemrég a Centrálban bemutatott, ugyancsak Molnár vígjátékban, a Delilában még a vidéki csárda csapszéke is úgy néz ki, mintha a Gundel exkluzív különtermében lennénk, és a szereplők viselete irigylésre méltóan kifogástalan, naná, hogy még a csóró vőlegényé is.
Az Örkényben akkor mi a fene ez a téboly? Kapásból nehéz mire vélni. Molnár bombabiztos, hajszálpontosan szerkesztett drámai szerkezeteket írt, amikhez hozzátartozik az általa elképzelt megfelelő miliő, a rendező, a tervező csak ne nagyon ugrabugráljon, ne rukkoljon elő, hű, de egyéni elképzelésekkel, mert abból ennek a szerzőnek az esetében rendszerint üzemzavar támad. Mint például, amikor a Kamrában egykor a Játék a kastélyban előadásával próbálkoztak, amúgy fölöttébb tehetséges művészek.
De itt most valahogy nem támad üzemzavar. Nem mondom, hogy nem kell szokni a látványt. Hogy a mondatok és a külcsín között nem támad akár feszélyező ellentét. Na, de valószínűleg éppen ez a cél. Mára sok tekintetben oda az ízlés, a stílus, a formátum. Az elit tagjai közé is sok bugris került. A hatalomban lévők között is jócskán akad faragatlan fickó vagy éppen némber, ahogy a hatalomba felkapaszkodni akarók között szintén. Márpedig A hattyú alapszituációja éppen az, hogy az özveggyé vált, lecsúszott Beatrix hercegnő a lányát, Alexandrát mindenáron Albert trónörökösre akarja tukmálni, aki édeskevés érdeklődést mutat iránta. Ahogy egyébként Ficza István játssza, más iránti különösebb érdeklődés sem fedezhető fel ebben a kényeskedő, önimádó, némiképp tökkelütött alakban, aki légyegében egy pojáca. A háttérből nyilván a szintén elözvegyült anyja, Mária Dominika hercegnő vezérli.
A trónörökös párjának szánt lány viszont belehabarodik a képességes, érzékeny tanárába, akit ez az egész arisztokrata sereglet magas lóról alaposan lenéz, pedig többet ér mindannyiuknál. Csak hát a szemükben ő a plebs, alantas kiszolgáló személyzetnek tekintik fene nagy korlátolt gőgjükben. Emiatt fuccsá válhat Beatrix terve. No, de valóságos felmentősereggel is felérve megérkezik a harmadik felvonásban Mária Dominika. Ez a darab ziccerszerepe, akár el lehet vinni vele a tejfölt. És ugyanebben az épületben, amikor még javában Madách Kamarának hívták, Tolnay Klári méltán el is vitte. Eljátszott egy igazi, tetőtől talpig a lehető legtermészetesebb módon elegáns, lefegyverzően okos nagyasszonyt, aki végtelen szellemességgel, de azért parancsoló módon, a fia felé tessékelte Alexandrát, így biztosította a hatalom zavartalan átmentését. Takáts Kati az Új Színházban, ugyanezt a hercegnőt, körülbelül tíz éve, sokkal kevésbé kifinomultnak, sőt már-már butának ábrázolta, de olyannak, aki érti a csíziót. Ja kérem, megyünk és megyünk egyre lejjebb a hatalom színvonalában. Most ugyancsak ebben a szerepben Für Anikó végtelenül cinikus embert mutat, aki nem hiszi, amit mond, mégis abszolút magabiztos. Meg van győződve róla, hogy ő nem járhat pórul, nem kerülhet lejjebb a társadalmi ranglétrán, bárkire átviszi az akaratát. És tényleg.
Pedig Tenki Réka Alexandraként érzékeny, a tanár eszméire, tanaira és nagy lelkére fogékony lányt játszik, csaknem a határán van annak, hogy elszökjön vele. A Nagy Zsolt megformálta tanár művelt, nyitott, mégis menthetetlenül naiv, igazán szerethető. Némiképp a mind lejjebb tolt, ellehetetlenített értelmiség megtestesülése. Jácint atya, Beatrix bátyja, Mácsai Pál megszemélyesítésében, az egyetlen ember, aki tökéletesen tisztán lát. Hajszálpontosan látja a tanár értékeit, és méltányolja is ezeket. De, ahogy ránéz a szerelmesekre, és villámgyors határozottsággal, azt mondja, hogy ebből nem lehet semmi, egyértelművé teszi, hogy kinek a malmára hajtja a vizet. Beatrix Csákányi Eszter, aki érzékelteti a nemesi vért is, de azt is, hogy ebből a nőből teljesen eltűnt a tartás, a méltóság, ügyeskedővé, simlissé, olykor már-már tenyerestalpasan durvává vált. A húga, Takács Nóra Diána képében, minden pillanatnyi helyzethez nyugtalanul próbál alkalmazkodni. Beatrix fiai, és Albert kíséretében egy ezredes, illetve az udvarmester, tulajdonképpen vizesnyolcasok, nem rúgnak érdemben labdába. Jéger Zsombor, Novkov Máté, Dóra Béla, Máthé Zsolt állják a sarat nem túl hálás szerepeikben.
Polgár Csaba Hamletként évek óta játssza, hogy mennyire kétségbeesetten dühös a világra. Most ezt a dühöt kivetíti rendezőként, A hattyú előadására is. Amikor már világossá válik, hogy nincs apelláta, Alexandra, akarja, nem akarja, hozzámegy a trónörököshöz, a színpad jobboldalán csoportba rendeződnek a győztes hatalmasok. Mintha fotózkodnának, önelégülten vigyorognak. Baloldalon a kisemmizett, munkáját vesztett, lógó orrú tanár. Keserű végkifejlet, riasztó helyzetkép. Mégis lehet nevetni rajta. Polgár nem vágta sutba Molnár humorát. Csak szalonvígjáték helyett kicsit a groteszk, sőt, az abszurd irányába vitte a produkciót, És ezzel csupán leképezi a valóságot, hiszen mindinkább azt érezzük, hogy Abszurdisztánban vagyunk kénytelenek élni.
