Társadalmi mozgalmat szervezni a Pride ellen? A gondolat Lázár Jánostól származik, aki ezt úgy adta elő, hogy szépen „eltársadalmasította” a kérdést.
„Akkor nem lett volna kudarc ez, és akkor lehetett volna az egészet másként kezelni, ha lett volna egy társadalmi mozgalom, egy társadalmi együttműködés kialakítva, vagy egy társadalmi kooperáció kialakítva, ami arról szólt volna, hogy a családot a középpontba helyezve felhívja a Pride ellentmondásaira a figyelmet.„
Ez a nagyon kulturáltnak tűnő szöveg megannyi emberi jogot sért, kezdve a születéssel szerzett emberi méltósággal: nagyon rosszat sejtet a mondanivalója a rendezvény mögött álló törvénytisztelő polgárok százezreiről. Az emberi méltóság annyira fontos alapjog, hogy az alig megalakult Alkotmánybíróság első döntéseinek egyike is ezzel foglalkozott. A
8/1990. (IV. 23.) AB határozat szerint ez egy veleszületett, elvehetetlen és korlátozhatatlan jog, úgynevezett „anyajog”, amelyből más alapvető jogok származnak.
Sérti az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdését is, amely szerint:
„Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, fogyatékosság, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül biztosítja.”
Ha már itt tartunk, ugyancsak az Alaptörvényben olvashatjuk a:
IX. cikk (1) és (4) bekezdés (1)
„mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához”,
azaz a Pride-osoknak és Lázárnak is, ám a
(4) bekezdés szerint
„a véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat mások emberi méltóságának a megsértésére.”
Míg a Pride nem sérti senki emberi méltóságát (!), mert magára fókuszál, Lázár pont fordítva tesz: ráront a szexuális kisebbségre az önkifejezésük miatt. Innentől kezdve csak címszavakban: A 96/2008. AB határozat szerint a szólásszabadság nem korlátlan, nem kap védelmet, ha gyűlöletre, embercsoportok megalázására irányul, a 13/2000. AB határozat szerint az állam világnézeti és erkölcsi szempontból semlegesnek kell lennie, a Btk. ismeri a gyűlöletre uszítás, a közösség elleni uszítás, a becsületsértés, a rágalmazás törvényi tényállásait. Végül, bár a kormányt ez a legkevésbé sem érdekli, az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) is folyton kiáll amellett, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága nem használható mások méltóságának és biztonságérzetének csökkentésére, roncsolására.
Az LMBTQ-ban nincsen semmi olyan magatartásforma, amit a törvény tiltana, persze az is igaz, hogy „csak még nincs”. Ha ez így van, akkor egy ilyen mozgalom nem lenne más, mint szervezett agresszió egy kisebbség ellen, azaz náci gyökerű politikai manőver. Lázár mondatában rejlő biztatás és „igény” olyan szuverenitásvédelmi kérdés, aminek az a specialitása, hogy épp az állam áll mögötte, ezáltal védelmet élvez. Azért mondhat ilyeneket a miniszter, mert
a Fidesz a jogállamiságot felváltotta jog államiságával, ahol a Jog Forrása maga Orbán Viktor.
Mivel a szexuális mássághoz tartozók életformáját nem tiltja a jogrend, ezért joggal kérdezi az ember, mi is az igazságtartalma a propaganda által sulykolt, LMBTQ-ellenes gyermek és ifjúságvédelmi indokoknak? Nem találhatunk ilyeneket, csak kritikákat, melyek közül a legfontosabb három a következő:
Semmilyen tudomány vizsgálat nem támasztja alá, hogy az LMBTQ-ról, mint létező emberi magatartásformáról való ismeretszerzés ártanának a gyerekeknek, ellenben az információtól való megfosztás, az elfojtás és a stigmatizálás nagyon is károsak.
Nem véletlen, hogy az Európa Tanács, az ENSZ, az EBESZ és ki tudja még milyen szervezetek felszólítotték Magyarországot (értsd.: a kormányát), hogy hagyjon fel az LMBTQ ellenes korlátozásokkal, hangulatkeltéssel.
Látva, mi (és mi nem) történik a gyermekvédelemben (most éppen „Ki az a Zsolti bácsi”-ügy), az erre való hivatkozás egyértelműen politikai állásfoglalás és nem szakmai hozzáállás, ahogyan a 2021-es gyermekvédelmi törvény sem az, mint aminek látszik. Abban ugyanis nincsenek intézkedések előírva a gyerekeket érintő (akár online) szexuális erőszakra, bántalmazásra, zaklatásra, az általuk végeztetett prostitúcióra, ellenben megtiltja a médiának, a civileknek és az iskoláknak, hogy legalább semlegesen szót ejtsenek a szexuális kisebbség ügyeiről.
Amit Lázár is tesz, az a valós gyermekvédelmi problémákra vetülő figyelem erőszakos elterelése, melynek különösen súlyos formája, amikor a LMBTQ-t összemossák a pedofíliával.
A kettőnek csak annyi kapcsolata van egymáshoz, hogy szexuális tevékenységről szólnak: a pedofília a kizárólag gyerek iránt érzett szexuális vonzalom hatására elkövetett bűncselekmény, az LMBTQ mögött pedig szexuálisan szabad, önálló, felnőtt emberek közös nemi örömszerzése áll. Ennyi erővel a heteroszexuális magatartást is össze lehet keverni a pedofil cselekményekkel.
Ez a közbeszéd súlyos társadalmi kockázattal jár. Ilyenek az LMBTQ érintettek és családtagjaik elszigetelődése, és mentális problémáik, a közhangulat erőszakossá válása, és a segítők (például pszichológusok), valamint a tanárok, a szakértők, a média öncenzúrája: ezek mind megengedhetetlen, elfogadhatatlan hatások, ami ellen erkölcsi és logikai kötelezettsége fellépnie minden demokratikusan gondolkodó, szolidáris embernek.
Orbánra visszatérve: egyfajta élő alkotmányként irányít mindent, kár érte, de már több, mint egy évtizede menthetetlen.
Lázár pedig csak azért „nerrenthet” újabb és újabb megbotránkoztató dolgokat, mert most ő az élő alkotmányunk „preambuluma”. Érte is kár, de ő még „átmentheti” magát, oly sok mindent tud mindenkiről, és annyira kevés a színvonalas politikai káder mindkét térfélen. Hátha nem lesz ebben olyan szerencséje, mint abban, hogy az átlagos heti egy-egy indokolt lemondás helyett szilárdan képes tartani a helyét a miniszteri bársonyszékben.
Azt nem lehet felmérni, hogy a Pride-on való mócsingos csámcsogásnak („uszításnak”, „gyűlöletkeltésnek”, „stigmatizálásnak”) mekkora a pozitív szavazói kihatása a Fidesz irányába. Tartok tőle, hogy minimum nullára jön ki a befektetés és hozam arány, különben a batidai erkölcsi totemoszlop nem állna a mozgalom útjába.
