„A román jobboldal mozgolódik, s megpróbálja a belpolitikában is megsemmisíteni a politikai ellenfél hitelét és legitimitását. És eközben láthatóan örömmel fizeti meg annak árát, hogy saját hatalmi játékán keresztül új, hatékonyabb formában újjáéled az a „mély állam”, amelynek töretlen befolyása volt az ország 20. századi történelmére, s mely megakadályozta, hogy megvalósulhasson egy valódi, európai civilizációs váltás.”
Hiába a nagyszabású álmok arról, hogy Kelet-Európa államai ilyen vagy olyan formációban társítsák erejük, s hallassák nagyobb nyomatékkal hangjukat az unión belül és kívül, az efféle kísérletek – hívják ezt V4-nek, Intermariumnak vagy épp Észak-Balkáni Együttműködésnek – mindaddig csődbe jutnak, amíg ezek a népek gyakorlatilag semmit sem tudnak egymásról. Bár a környező államokban élő magyar kisebbségek hozzásegíthetnék volna például Magyarországot, hogy hitelesebb képe legyen a térségről, ez elmaradt, sőt egyre távolabb kerülünk egymástól.
Az 1989 után bejárt történelmeink is jobbára nagyon különböznek. Egyvalami van, melyben osztozik az unióhoz csatlakozott Kelet-Európa valamennyi állama: elitjének és közösségi tudatának egyre fokozódó válsága mindenütt tapasztalható.
Nem csak az érdektelenség okozza ezt, hanem a helyzetek kuszasága és a kibontakozás megjósolhatatlan, néha egészen abszurd iránya is. A napokban hozta nyilvánosságra a bukaresti katonai ügyészség, hogy hűtlenséggel, árulással és összeesküvéssel vádolja Ion Iliescut, az 1989-es úgynevezett forradalom levezénylőjét; azt az embert, aki összehangolta a fegyveres erők és a civilek azon követelését, hogy számolják fel Nicolae Ceauşescu rendszerét s állítsák Romániát egy demokratikusabb pályára.
A vádirat aprólékosan elemzi azokat az intenciókat, amelyek állítólag mozgatták a „forradalmi összeesküvést”.
Ceauşescu jó két évtizeddel 1989 előtt fordulatot hajtott végre, s a két legfontosabb erőszakszervezetet, a hadsereget és a titkosszolgálatot (Securitate) megtisztította a korábbi, nem hozzá kötődő elemektől. Iliescuék – állnak most a vádakban – reaktiválták ezeket a „sztálinista relikviákat”, akik 1989 után feltűntek az úgynevezett Nemzeti Megmentési Front élvonalában. Ezzel – sugallja az ügyészi irat –
Iliescuék ismét a szovjetekhez akarták kötni az államot, annál is inkább, mert a forradalmi napokban állandó érintkezésben állt a Nemzeti Megmentési Front és a KGB.
Ezek a gyanúsítások persze nem újkeletűek, mindössze eddig – az összeesküvés-elméletek kedvelőin túl – senki sem vette őket komolyan. És az is nóvum, hogy a katonai ügyészség adja most mindehhez a maga hivatali tekintélyét. Az is észbontó, hogy efféle vádakat Iliescuék fejére épp a Ceauşescuhoz leghűbb elit olvasott a forradalom alatt és után, annak kockázata nélkül persze, hogy rajtuk kívül azt bárki is komolyan vegye. Ugyanilyen abszurd, hogy az ügyészi dokumentum egy elszigetelt kört vádol árulással, miközben ha csekély bizonyíték is került elő az 1989-es események hátteréről, az viszont az elmúlt három évtizedben egyértelműen bebizonyosodott: a hadsereg és a Securitate erői álltak a lövöldözések mögött, melyek valamivel több, mint ezer halálos áldozatot követeltek, nem pedig a rendszer megdöntését megszervező, Iliescu által vezetett viszonylag kis, bár befolyásos csoport. A mostani ügyészi vádirat viszont nem átall szembe menni ezekkel a bizonyítékokkal és ártatlan áldozatot csinál Ceauşescuból, ugyanakkor felmenti mind a Securitatét, mind pedig a hadsereget.
Marian Lazăr katonai ügyész a hét elején már arról beszélt egy sajtótájékoztatón, hogy tudatos provokáció volt Nicolae Ceauşescu utolsó beszédének megszakítása s a televíziós közvetítés leállítása, mely – szerinte – szintén hozzájárult a rendszer megdöntéséhez.
Akkor válnak az ügyészségi vádak igazán abszurdakká, amikor Iliescut a szovjet kapcsolat rehabilitálásával vádolják.
Iliescu és a Nemzeti Megmenti Front valóban számos óriási hibát elkövetett. És persze csak olyan erőkre támaszkodhatott, amelyeket a minden ízében megnyomorított román társadalom felkínált nekik. Igaz az is, hogy megjelent legalább három (!) egykori prominens sztálinista is a színen, viszont ők gyorsan el is tűntek. Ezzel szemben a fordulat hangadói között olyan agilis fiatalok is feltűntek, akik már egy vadonatúj generációt képviseltek – ilyen Petre Roman, aki egy ideig a kezdet miniszterelnöke is volt –, s akikről így utóbb elmondható: aligha lehetett közük a szovjetekhez, egyrészt azért, mert inkább nyugati kapcsolataik voltak a meghatározók, másrészt
Gorbacsovnak esze ágában sem volt a régi – képtelenül költséges – módon összetartani a szovjet befolyási övezetet.
A legérdekesebb nyilvánvalóan az, hogy milyen politikai csoportosulás áll a vádirat mögött és, hogy milyen politikai megrendelést teljesít a katonai ügyészség? A nyilvánvaló válasz erre az, hogy a megrendelők a magukat ma jobboldaliként definiáló politikai csoportosulások, illetve Klaus Johannis államfő. Az ennél valamelyest adekvátabb válasz: a megrendelő a szellemében és befolyásában máig élő titkosszolgálati „mély állam”, valamint e struktúra bábja, Johannis.
Magyarországgal szöges ellentétben, Romániában máig él a biztonsági szervek – elsősorban a titkosszolgálatok és a hadsereg – által átörökített struktúra. (Erről itt már írtam.) Nem személyi feltételei maradtak meg ennek, hanem inkább annak széleskörű nemzetvédelmi legitimitása. Ahogy az elvakult fideszes tömeg retteg a nemlétező migránsoktól, úgy retteg az elvakult román jobboldal a magyaroktól, hogy azok egyszer visszaveszik Erdélyt, melyet csak nemzetvédelmi eszközökkel lehet és kell megakadályozni. És bár e tekintetben Ceauşescu óta alapvető változások történtek, a rettegés megmaradt, mert jól hasznosítható a politikai identitás-teremtésben, főként a jobboldalon, de nem csak ott.
A jelenleg is kormányzó román baloldalt iszonyatos – de tegyük mindjárt hozzá: megérdemelt – csapások érint az utóbbi időben.
Pár napja függesztették fel a Szociáldemokrata Párt (PSD) tagságát az Európai Parlament S&D frakciójában, nem véletlen reflexióként arra, hogy március végén az Európai Néppárt felfüggesztette a Fideszt. A román jobboldal tehát mozgolódik, s megpróbálja a belpolitikában is megsemmisíteni a politikai ellenfél hitelét és legitimitását. És eközben láthatóan örömmel fizeti meg annak árát, hogy saját hatalmi játékán keresztül új, hatékonyabb formában újjáéled az a „mély állam”, amelynek töretlen befolyása volt az ország 20. századi történelmére, s mely megakadályozta, hogy megvalósulhasson egy valódi, európai civilizációs váltás.
Most pedig a román politikai elit és részben a civil társadalom is tapsol mindennek.
Ha más okok miatt is, Magyarországon ugyanez történik, még ha itt nem is léteznek „mélyállami” struktúrák. De a Fidesz minden megmozdulása azt sugallja: van kereslet rá.
Ara-Kovács Attila
